Szerzetes

Én a nők miatt nem jutottam el Istenhez. Mindíg nőket láttam magam előtt, tökéleteseket, kétségbeejtőket, nagyhajúakat, kerítés mellett mentek, irodában ültek, térdükön harisnya látszott, kolostorban nőket láttam a keresztre fölfeszítve, iszonyú szép madonnákat a folyosókon, nem bírtam elfelejteni őket, a forró leves tükrében arcukat láttam, rózsaszag orromba lökte növényi vajas illatukat, vonaton nem tudtam figyelni az elhaladó tüzeket, a tájat, mert nők ültek velem szemben álmatagon, betegek fölé hajoltam arcuk ijesztő tragédiáját kisimítani összerándult vonásaikból s nők rúzs-szaga ütött orromba, kiszolgálólányoké, akik egy nyakkendőt magyaráznak, nem öleltem én már magamhoz senkit, mert hozzámnyomódtak idegen, puha negatívok, mint tánc közben a test émelyítő körvonalai, elfelejtettem az asztali imát, mert konyhalányok kilúgozott kezére néztem, repedezett körmükre, senkit se szerettem, csak őket. Várt rám az Isten, önmagam tökéletessége, absztrakciója minden szeretetnek, kocsmában, dughelyen, vadszagú erdőkben, kisvárosok harangtornyában, és én csak mentem valaki után, a kapuban álltam reggelig, hogy élete fölismerhetetlen titkában arcrabukjam a kövezeten.