Golkonda^*

Mintha egy elfoghatatlan égi karban elfogottan ahol annyi nyomorult van és a dalban annyi bú van az arcukról a könny pereg esőcseppenként lehullva és derűre és borura egymás nyakába ugorna megjelennek újra-újra keménykalapos emberek földig érő alkonyatban mindig hallatszik a dallam mikor nyitva van az ablak csak az isten maga hallgat mert odafenn pityereg magam is riadva nézem hogy felöltözve egészen így suhannak át a téren embereket sír az isten hogy az ég is beleremeg fekete keménykalapban hullanak csak szakadatlan azt figyelem oly riadtan földig érő alkonyatban nehogy az egyik én legyek!