| Már semmit sem csinál tűnődik kinn a kertben |
| hatalmas lábfejét lóbázza csak keresztben |
| hogy egyszer nekivág a birtok bokrain túl |
| mint az örök diák az erdőségbe indul |
| ahol fekete fák nagy sorfala között |
| fölszívódik puhán a tájba mint a köd |
|
| Lassan húsz éve már húsz éve készülődik |
| hogy fölragyog a nyár derengő evezőit |
| lassan fölemeli s a kéklő vízbe mártja |
| mögötte még Suzanne halkan kiált utána |
| „ha mégis fölfele a régi hegynek indul |
| vigye a kalapot magával Vallier úr |
|
| Ott nagyon süt a nap és zúdulnak fejére |
| a sárga sugarak hogy a tetőt elérje |
| kell hozzá huszonöt legalább tizenöt nap |
| emlékek nélkül is miket maga mögött hagy |
| az inge behasad és kilátszik a bőre |
| fehére míg maga följut a hegytetőre!” |
|
| Aztán kiáltozik a szép Suzanne magában |
| porol imádkozik és rendet rak a házban |
| egy pillanatra még haját megigazítja |
| a tükörben ahogy a könyvben meg van írva |
| felölti mosolyát és kikuklál a résen |
| a sugarak közé – de senki sincs a széken. |
|
|