| Úgy elhúz ez az út mellettünk sose jön be |
| Versailles-ból az az úr ki szívesen bejönne |
| az lenne szomorúbb talán csak ha bejönne |
|
| A napfény úgy veri a hátát mint az ostor |
| louveciennes-beli régi napokra gondol |
| mikor itt megteszi az utat este hatkor |
|
| Talán azt képzeli hogy valaha behívom |
| ki itt jár fényteli nejével oly kihívón |
| éjfélig eltelik míg szívem elcsitítom |
|
| Itt is van egy leány láthatja épp ötéves |
| – azt hiszem igazán nem tudja hogy mit érez |
| másképp egy délután betérne az övéhez |
|
| Nem direkt állok itt a sövény-szabta kertben |
| ma már nem boldogít hogy annyira szerettem |
| őrizve álmait ahogyan csak tehettem |
|
| Ő tudja pontosan ahogy itt új nejével |
| elhalad s gúnyosan a lassú napba lépdel |
| mindenki hangosan köszöntheti csak én nem |
|
| Egykorú gyerekek pedig gyerekeink |
| ugyanúgy szeretek rajtuk szívem szerint |
| mindent amit lehet ugyanolyan az ing |
|
| fimon kis testükön én raktam rendbe mind |
| rejtve külön-külön házaink polcain |
| az egyikük üröm a másik rózsaszín. |
|
|