| Ilonka ott lakott a vámhatáron |
| amikor kettétört az ifjúság |
| zöld éjeken szemét riadva látom |
| a homlokába ugró fru-fruját |
|
| rezgett az év az ideges szirénák |
| alatt lapulva lények arca ordít |
| az ember aztán egész életén át |
| se fejti föl sorsának a csomóit |
|
| ideges roppant bacchanáliákon |
| miken az emberiség elveszett |
| a rejtélyes rugókat mint az álom |
| elébünk tárja az emlékezet: |
|
| Ilonka is de Sztálin is a képen |
| a zubbony a pufajka sőt a sapka |
| aranyzsinórral tengerész-fehéren |
| s merészen ugyanúgy volt szabva rajta |
|
| Ilonka lány volt Sztálin meg fiú |
| a történelem üvegvitrinében |
| úgy állott ez a végtelen hiú |
| vezér pipával szája szögletében |
|
| matt-téglás második emeletén |
| hol laktak – apja vámtiszt lehetett – |
| cigarettára gyújtott könnyedén |
|
| és bennem végleg minden összeomlott |
| hiszen már lassan nagylány lett Ilonka |
| úgy éreztem hogy sose leszek boldog |
| sötét haját naponta copfba fonta |
|
| tizenegy éves voltam hogyha mondom |
| a háború a fru-fru elveszett |
| ezen a történelmi szemétdombon |
| amit rögzített az emlékezet: |
|
| Ilonka cigarettázik Sztálin pipázik |
| mindegyik fehér tengerészruhában |
| néztem az egyik rosszabb mint a másik |
| s csak álltam ott az elárultatásban. |
|
|