Eleonora de Toledo a fiával^*

A ruha öntudatlan teste ragyog mint drága arabeszk amelyen száz kereszt van festve de mindegyik külön kereszt az egész mégis összefüggő fekete-sárga labirintus amiben ez a keserű nő úgy él akár egy szál hibiszkusz Befele fájón és remegve ebbe a ruhába van zárva az életétől elrekesztve a saját labirintusába következik kereszt keresztre a stációit maga járja és nem úgy él ahogy szeretne hanem ahogy a párja várja E szűk ruhában él egész nap sír a szeme és sír a szája de csak befele ura csélcsap aki e szép ruhába zárja sose vetkőzik meztelenre az arca duzzadt orra árva és nem úgy él ahogy lehetne hanem a börtönébe zárva Már rá se gondol a fiára aki pedig hozzásimulva belemered a vakvilágba mint hulló csillag a Tejútra Virág virág de oly feszes kín következik kereszt keresztre hogy nem csodálkozik már semmin elevenen van eltemetve.