Az Auvers-i templom^*

Szétrobbantják a székesegyház szegletei kristályos testét kiállnak belőle a bordák hogy a falait szétrepesszék de öleli az anacondák erejével a végtelenség Sötétkéken köréje omlik az égi kígyó sima teste hogy valóban ha úgy adódik a templomot a mennybe mentse nehogy az ördög kis lakóit a földi porban elveszejtse Mindenki menekülne innen mintha a falun átok ülne és szárnyra kelve elrepülne innen mindenki menekülne akár magába föl az űrbe a falut elhagyta az isten És most huzakodik körüle az égi és a földi szellem a templom tetői bedűlve már-már egymásnak állnak ellen hogy megmarad vagy elrepül-e és eltűnik a végtelenben Magában áll akár az egyház és roskadozik a kegyetlen erők között ahogy ezerszáz tavaszán is tizenkilencben körül virágok lángja szikráz fölgyúlva engesztelhetetlen Volt egy civilizáció a virágok között a kertben hogy önfeledten élni jó nem mint vadak a ketrecekben ez akár föl is gyújtható valójában megmenthetetlen Nem menti meg talán egy asszony csupán ki mászkál kinn a kertben és fejfedőnyi sugarat hord talán ő maradt az egyetlen ki megnyitja a templomajtót – ezt láttam mikor arra mentem.