| Csak csókos szájjal csücsörítve fú |
| szénparazsat a rózsaszín fiú |
| és senki sincs a körben a teremben |
| és tulajdonképpen a végtelenben |
| egyetlen száj és egyetlen izom |
| amely az arcon levegőt kinyom |
| mint misztikus rajz röntgenkép szeme |
| pufók erőlködésbe hunyva le |
| ez az egyetlen cselekedete |
| a parázs izzik mint a rózsaláng |
| de a szén másik fele fekete |
| csak a tűz fénye vetül vissza ránk |
| a gyöngyös parázs ide-oda ráng |
| egyhelyben állva lüktet a katáng |
| úgy ahogy maga ez a fiú fújja |
| egy milliméterre lehet az ujja |
| és mégis fújja meg van bolondulva |
| ahogy Isten lehetett amikor |
| világot teremtett valamikor |
| csak érdekelte játszott úgy csinálta |
| mikor napokat fújt a vak világba |
| és megriadt amikor észrevette |
| hogy nincsen sehol senki körülötte. |
|