| Mint címerpajzs helyezkedik a nő el |
| tele magán túlmutató erővel |
| feneke alatt megszorul a lábfej |
|
| egyszerre ülne és egyszerre állna |
| röpülő karját vízszintesre tárja |
| ölét mellét beborítja a kála |
|
| a nyaka íve mint a kócsag íve |
| a végtelen vállába egyesítve |
| mozdulatlan égbe rántja szinte |
|
| Hol vagy te lány milyen királyi pajzsnak |
| vagy címerdísze? hol a te hatalmad? |
| a mozdulatod alig látni rajta |
|
| csak azt hogy ülhetsz így is örökkétig |
| az isten létét is rólad mesélik |
| és pirosló vonalként vonul végig |
|
| gerinced mint a vékony hegedű-húr |
| amit hallgat egy nagyon szomorú úr |
| aki virágok illatába bódul |
|
| aki isteni létét is föladná |
| ha árvaságod pillanatra hagyná |
| hogy a király is nagy palástot ad rá |
|
| hogy egyszer ő is csak egyetlen egyszer |
| egy ilyen testet emberként szeressen |
| s isten létére is ember lehessen. |
|
|