| Nem szégyelled magad hogy ülsz itt a sarokban |
| magadban mint a vak és kiszolgáltatottan |
| szívedre éjszakai árnyak telepednek |
| és elfelejted a sötétben hogy szeretlek? |
|
| A mindenem te vagy te meg magadba bújsz |
| egyedül akarod legyűrni ezt a csúf |
| betegséget amit az Isten rád rakott |
| kifacsart s itt hagyott mint egy rongydarabot |
|
| Nézz a szemembe mint húsz évvel ezelőtt |
| és ne a ráncokat mi homlokomra nőtt |
| tudhatod ugyanúgy szeretlek ahogy akkor |
| mielőtt elkapott sebeivel az aggkór |
|
| Ugyanaz vagy nekem előttem daliásan |
| lovagolsz a mezőn királyi lobogásban |
| kitárod mint a szél szétcsapva a kezed |
| és várod boldogan hogy még szeresselek |
|
| Csak te vagy énnekem még most is álmodom hogy |
| a kertben utolérsz és a fülembe mondod |
| a legszebb szavakat miket valaha ejtett |
| egy férfi hogy szeretsz mert tudod hogy szeretlek |
|
| Nem érdekel a seb nem érdekel a kórság |
| én mindig itt leszek az örökkévalóság |
| szélénél és kezem csücskébe kapaszkodhatsz |
| és be kell vallanod az Örökkévalónak |
|
| hogy én vagyok akit a lét értelmeként |
| ismertél meg ahogy a sötétség a fényt |
| igaz csak kicsi mécs ágyék-vetette ködfolt |
| de mindig fontosabb amint valaha ő volt. |
|
|