| Otromba lábú lány piros foltokkal ékes |
| az arca de a fény szűrőjén hófehér lesz |
| és kifinomodik a múlt előhívóján |
| a vastag derekú és éppen eladó lány |
| kinéz az ablakon papucsát kézbe vette |
| miért nem nem tudom vetkőzött meztelenre |
| ötvenegy év után ő is ezen tűnődik |
| amitől életem „lassan megmérgeződik” |
| sűrű vörös haja a derekáig ér le |
| és ennyi év után is bámul csak a fénybe |
| mi történt hol maradt a régi vőlegény |
| én meg tiltakozom: nem én voltam nem én! |
| elvette valaki már tőlem ezt a lányt |
| szétlökte combjait s elment toronyiránt |
| csizmája csattogott a tornác tört kövén |
| utólag látható hogy ő volt az – nem én |
| hogy szeretett e lány! rajongott térden állva |
| lángolt és lobogott vörösen mint a fáklya |
| még a szemöldöke is vörösen világolt |
| a hófehér szobán halálos tiszta lány volt |
| én nem tudtam utóbb őt már csak bántani |
| előző csókjait se megbocsátani |
| bizonygatta pedig hogy végképp elfeledte |
| a másikat csak én vagyok már őhelyette |
| erdőn és temetőn bolyongtunk mint az őrült |
| úgy láttam mindegyik széken helyettem ő ült |
| a legelső király aki szétfeszítette |
| e kényes tiszta húrt és szerette szerette |
| és három év után otthagytam ezt a lányt |
| s elmentem magam is mint az toronyiránt |
| azóta ül a lány a hófehér szobában |
| ötvenegy éve már kezében papucsával. |
|