Muybridge alapján. Tanulmány az emberi testről.
Az edényből vizet kiöntő nő és a paralitikus
gyermek négykézláb^*

Két gnóm guggol a körsínen egyik én vagyok azt hiszem a másik pedig az anyám kiért a vérem ontanám de minden percben azt hiszem hogy a mélységbe leesem anyámhoz kúszni nem lehet bármilyen nagy a szeretet kapaszkodom – nem az anyámba mint egyike a másikába – a szemünkkel tartjuk fenn egymást ki ezen kívül semmit nem lát kapaszkodom – nem az anyámba a cirkusz vasrudazatába hogy az egész nagy épület a markomba beleremeg araszolunk idétlen egy pár tudom a kör végére megvár de nincs a vaskör régi vége azalatt leesem a mélybe belevésődik már a markom a csontom hogy a vasat tartom az anyámat a túlsó parton „anyám anyám!” – kiáltanék rá hozza már valaki a létrát! de mi csak körben magasan kapaszkodunk borzalmasan „ne engedj még el kapaszkodj meg!” – ha ő leesik én halok meg ha én bukom le ő zuhan „könyörülj rajtunk már Uram!” az élet fölfele suhan ketten vagyunk míg a szem ellát lehet hogy nem érjük el egymást az én anyám a jó anyám kiért a vérem ontanám az ég vörös nagy alja halvány meddig tart még ez a mutatvány a porondon fölzúg a taps a nap sugara sugaraz anyám anyám! – kiáltanám ha hallaná ha hallanám.