| Mintha Latinovits magába vetve állna |
| aki végül belebolondult az imába |
| az égre feltörő különös ifjúság a |
| meghasított személy lázába önmagába |
| ami a szép agyat elönti mint a láva |
|
| Lehajtva a fejét szavakat zárva mormol |
| nem kér a kifelé mutatott irgalomból |
| a néma szájüreg mélyén belül az olykor |
| ajkakra fröccsenő artikulációból |
| utoljára talán csak az anyjára gondol |
|
| Azt mondja meg lehet és meg kell halni egyszer |
| és meg kell tenni azt is mit megtenni nem mer |
| hogy szembenézzen a kattogó kerekekkel |
| mik különös zenét csinálnak mint a tenger |
| s az ember olyat is megtesz mit nem mer ember |
|
| Én a színészkirály itt állok szívre tett kéz |
| igazságával a porondon mint a lelkész |
| még a kutyámra se kiáltom többet: elmész! |
| csak nézek befelé megőrjít a cselekvés |
| amelyben isteni kezem hajam is elvész |
|
| őrizz meg istenem s bocsáss meg mindazoknak |
| kik ellenségemül mögöttem sorakoznak |
| kiszolgáltatnak a verődő vagonoknak |
| és engem zseninek neveznek és bolondnak |
| Uram tudom kezembe adod majd a holdat! |
|
|