Kancsó és kompóttál^*

Kétségbeejtő reggelek fokozhatatlan fénye mint finom átlátszó meleg esik a sok edényre megtölti a vasárnapot a kompóttál vak öblét s mint néma porcelán ragyog ezentúl az öröklét hisz a kapuban állva áll Cas az orvosbarátom és egész csöndben sírdogál hogy nincs többé anyámon a drágán az egyetlenen a kórházban segítség csak arra vár a fekhelyen hogy végleg kiterítsék én kapkodom ruháimat hogy hátha odaérek s még meglátom ahogy a nap a szemhéjára téved a tüdőkapuban a rög negyedhatkor megállt már úgy állt a kapuban a dög alorvos mint a császár ki elvesztette a csatát az anyám életéért voltaképp harminc éjen át ezért a mai fényért még október se lehetett de azt tudom hogy ősz volt s a gyülekező fellegek alól nem Cas de ő szólt hogy megtudjam hogy nincs tovább csak ugyanaz a nap van fogyasszam el a vacsorát eztán mindig magamban.