Férfi a dűnéken^*

A dűnéken hol mindig fúj a szél a dűnéken ahol az ember él a szabadságba belevonagolva a szabadságba úszva és loholva az emberek a tájba belenőnek vagy legalábbis visszatükröződnek nagy karjaikkal vállukkal rohannak neki az elveszített alkonyatnak mintha az is velük szemben rohanna és hullana reájuk mint a manna talán magában az istenben futnak vagy épp a végét keresik az útnak de itt csak a futás maga a cél a dűnéken hol mindig fúj a szél az ember elfúl fut és tántorog a fülébe betapad a homok a szeme szúr a táj maga bevonja a távolságba rohanó homokba a kitáruló térbe és időbe nem is tudni hogy érte vagy előle egy méterre a tenger vize csillog szikrázó és folyékony szürke csillag hol lassan lendül hol meg háborog elnyelné mint valami tág torok hogy ring az ember vakuló szemével a lábaival egész életével elárad maga is egy lesz vele fúló tüdeje a lélegzete a dűnéken ahol az ember él a dűnéken hol mindig fúj a szél.