| Idegeink üveges hallgatása |
| borul erre a túlvilági tájra |
| mit kobaltkékkel festett ki Cézanne |
| egy októberi lassú délután |
|
| Mintha a festő tengelice-ujja |
| a mozgást is leállította volna |
| a lakóházak mint valami börtön |
| magukban állnak mereven a földön |
|
| mivel nem laknak bennük emberek |
| külön megáll a fákon a hideg |
| a nagy fenyő is mintha szikla volna |
| s a lakhatatlan tájra ráomolna |
|
| Isten talán így teremtette meg |
| az Alpok alját hol az emberek |
| úgy fogyasztják el a kenyerüket |
| az otthonaikban hogy nincsenek |
|
| ilyen lehet a szél is amikor |
| a nagy hegyeken maga kóborol |
| és senkivel nem is találkozik |
| kék köpenyben Istennek áldozik |
|
| Kubista-mód kimerevül a táj |
| olyan merő-kék hogy az szinte fáj |
| mint régi óra mely rugóra jár |
| de „a sötétben boldogan megáll” |
|
| és semmit sem mutat a nagy fenyő csak |
| az Ararátra lebben mint a csónak |
| a komor ég mint kék katáng virít |
| mikor végül Noé megérkezik |
|
| – Isten el szokta hagyni híveit. |
|
|