Múzsák^*

Oly lágy az íve karnak és könyöknek mint csigaházban görnyedő kölyöknek akinek arcán ömlenek a könnyek mint a patak a könnyek úgy ömölnek Nézi ahogy rajonganak a múzsák a sok finom és lágyan domború hát a napban villanó hajkoszorún át szövögetik a bánat koszorúját Zamárdiban a parkban ó ha tudnák az a kölyök csigába bújva mit lát a könnyektől odáig bár alig lát hogy kifecsegik egymás könnyű titkát Úgy ültek ott mint reszkető ima mit másnak nem szabad hallania kinek nyaka kinek a vádlija – megalakult a női maffia hogy azt a kölyköt egyszer elveszejtik nem hoztak föl a védelmére semmit mindegyik nő belőle csöppet elvitt húsz évre hogy világa végre felnyílt szemén hogy levonult a könnyek árja – csak ül tovább a nők galériája vakítón villog vádlija a válla de ő szerelmes még Valériába.