| A társai között ahogy fölöltözött |
| polgárok és urak között csak ült a fűben |
| kiáltó fenekén szabadon gyönyörűen |
| mindenki benne látta a bűnt az ördögöt |
|
| A táncot ülve járta mindenki őt kívánta |
| mintha maga a Sába királynő ülne ott |
| de combjait kitárva se volt csak egy kis árva |
| ahogy beült a tájba kis meztelen kokott |
|
| alig járt fönn a felhő hátul valami delnő |
| aki faluról feljő éppen lábat mosott |
| a könnyű virradatban csobogó kis patakban |
| fehér farával ő is megbotránkoztatott |
|
| Az ideges menádok nagy lányok kis diákok |
| figyelték ezt az átkot kiváltó alakot |
| nagy lábujjával éppen a férfit rúgta térden |
| ki bicskával kezében kolbászt falatozott |
|
| És Párizs népe tombolt kidobták a Szalonból |
| mint franciák az angolt pedig még benn se volt |
| és többé azt se mondták a kényesek a rondák |
| bámulva telt idomját közben hogy jónapot |
|
| A lány csak ült kevélyen hatalmasan fehéren |
| lehuppant fenekében a fű csiklandozott |
| mintha maga a férfi akarná őt elérni |
| pedig csak nagy tenyérnyi saját bozontja volt |
|
| mi maga alá gyűrve csak beakadt a fűbe |
| azért oly keserűre vált arca ráncait |
| a fényből összeszűrve mosolyra váltva tűrte |
| hogy borúra-derűre átkozzák táncait |
|
| pedig csak ülve táncolt elátkozott leány volt |
| a segge nagy gitár volt mibe belecsapott |
| vad marokkal a férfi aki csak félig érti |
| ki ő valóban és mi – egy kis gyerek-kokott |
|
| De néha mint a Mont Blanc csúcsán emléke oly nagy |
| a felkelő toronyban fölfénylik hirtelen |
| mindenki őt kívánja ha fölhangzik gitárja |
| a combjait kitárva ha egyszer megjelen |
|
| a tündöklő hegyen egészen meztelen. |
|
|