Lucrezia Panciatichi^*

Abban a pillanatban egyesíti festőnk Bartolomeo Panciatichi feleségét e tündöklő libát a merev nyakú szép Lucreziát mikor szépségét nem lehet kibírni mert egyenesen az égre kiált halálosan egyenes orra mellett halálos ragyogása van a szemnek és oválisan menekül a száj a felsőajak vonala alá mely mint puha pióca és lebernyeg egyetlen szoros csókra összezár Ki öli meg e nőt? Mert meg kell ölni Szépsége némán árad mint a kölni és az emberbe beeszi magát a finom kéz a buggyanó brokát – hogy lehet ezt az asszonyt összetörni mi nem sikerült kilenc éven át Barátja minden héten megjelent titokzatosan mint valami szent Széchenyi István hódolt így talán Zichy Károly nején Crescencián szépsége árad némán mint a csend amibe belefúl minden titán Szépsége ül csak kiszedett szemölddel az égbe ránt föl s közben ide földel a szétfeszített gyökerek közé hogy tudható: sose leszel övé kezed akárha száz pecsétet tör fel – nem leszel csak a semleges ölé.