| Amikor eltörik a pillanat |
| és kifolyik a térbe az idő |
| az ember mint egy üvegpoharat |
| a vitrin mélyéből veszi elő |
| mi megmérgezi egész életünket |
| és valóban vízszintben áll a mérleg |
| a férfi az olvasásával tüntet |
| a nő meg arra gondol ez nem élet |
| mindennap ugyanúgy vörös ruhában |
| mellig kivágva meztelen a válla |
| az utcán felleghajtó kusza nyár van |
| őneki mégis didereg az álla |
| csak annyit kéne mondani szeretlek |
| ő inkább ujját figyeli a könyvön |
| a szájában oly fojtó a lehellet |
| hogy a szemében a könny csöppje följön |
| és akkor is szerettelek tavasszal |
| tizenkét éve mikor lefeküdtem |
| az úszóbajnokkal a Grand Canyonban |
| véletlenül aztán a francba küldtem – |
| a férfi sejti Régen megbocsátja |
| Az asszony mégse mondja el neki |
| A férfi júliusban elbocsátja |
| pedig mindennél jobban szereti. |
|