„Paulnak ekkor jutott eszébe, hogy azon a tizennyolc évvel azelőtti, csikorgóan hideg télen, amikor plakátokat ragasztott a párizsi vasútállomáson, véletlenül a kezébe került egy könyvecske, amelyet a gazdája egy széken felejtett vagy talán szándékosan hajított el a Gare de l’Est egyik kis kávézójában, ahová a munkanap végén mindig beült egy abszintra. A szerzője török ember volt, Vehbi Mohamed Zunbul Zadé, művész, filozófus és teológus, aki ebben a tanulmányában egybefonta a három szakterületet. A színeknek szerinte a természetes világ mellett sokkal elvontabb és szubjektívebb jelentésük is van. Kifejezik az emberi érzelmeket, hiedelmeket és fantáziát. A színek értékelésében és használatában a kor szellemisége, az emberekben lakozó angyal és ördög fejeződik ki. Ezért az igazi művészeknek nem szabad szolgaian másolniuk a természet színvilágát: a zöld erdőt, a kék eget, a szürke tengert, a fehér felhőket. Az a dolguk, hogy a színeket belső késztetéseiknek megfelelően vagy akár pillanatnyi szeszélyeiktől vezettetve használják: fekete napot, vörös holdat, kék lovakat, türkiz hullámokat, zöld felhőket fessenek. Vehbi Mohamed Zunbul Zadé azt is leírta – milyen időszerű lett most a tanítása, Koke! –, hogy a művész csak akkor őrizheti meg a hitelét, ha nem a modell után, hanem kizárólag emlékezetből dolgozik. Művészete így jobban felszínre hozza a rejtett igazságokat. És a rossz szemed miatt most pontosan ezt is tetted, Koke. Vajon a Hiva Oa varázslója lesz az utolsó kép, amit festesz? A kérdés nyomán megrohant a szomorúság és a harag.

– Ha befejezem ezt a képet, többet nem fogok ecsetet, Haapuani.

– Ez azt jelenti, hogy amint megfestettél, el is temethetlek, Koke?

– Bizonyos értelemben igen. Te eltemetsz, én meg halhatatlanná teszlek. Te jársz jobban, Haapuani.”

*

„Mit kérdezett a „büntetésben lévő” kislány a körben álló társaitól, akikhez sorban odament, és mit válaszoltak neki, amikor elküldték? Nyilvánvaló volt, hogy mindannyian kész formulákat ismételgetnek. Nem franciául játszottak, hanem helyi maori nyelven, amelyből Koke keveset értett, különösen a gyermekek beszédéből. De azonnal kitalálta, milyen játékról van szó, mit kérdez a „büntetésben lévő” kislány, amikor egyik társától a másikig szalad a körben, és hogyan utasítják el újra és újra, mindig ugyanazzal a válasszal:

– Erre van az édenkert?

– Nem, kisasszony, nem erre van. Menjen, kérdezze meg a sarkon túl.

Melegség töltötte el. Aznap már másodszor futotta el a szemét a könny.

– Édenkerteset játszanak, ugye nővérke? – kérdezte az apácától, egy alacsony, vékony csontú nőtől, aki szinte elveszett a bőven redőzött ruhájában.

– Olyan hely az, ahová ön sosem juthat be – felelte az apáca, és úgy emelte fel apró öklét, mintha távol akarná tartani az ördögöt. – Menjen el, ne közelítsen ezekhez a kislányokhoz, kérem.

– Gyermekkoromban én is játszottam ezt a játékot, nővér.

Koke pattintott a lónak, és a Make Make folyó morajlása felé irányította, ahol a Gyönyör Háza állt. Miért érzékenyített el, hogy ezek a helybeli kislányok is játszanak édenkerteset? Mert a láttukra az emlékezeted – olyan élesen, ahogy a szemed már sosem láthatja a világot – felvillantotta a saját képedet, ahogy rövidnadrágban, partedliben és göndör fürtökkel te vagy „büntetésben”, és ott szaladgálsz az unokatestvérek meg a szomszéd gyerekek alkotta körben, a San Marcelo negyedben, és egyre-másra kérdezgeted: „Erre van az édenkert?” „Nem, nem, uram, kérdezze meg a sarkon túl”, felelik, miközben a hátad mögött a kisfiúk meg a kislányok helyet cserélnek a körben.”

Mario Vargas Llosa „Édenkert a sarkon túl” című könyvéből