| Örülhetünk hogy megvan életünk még |
| s nem fogtuk fel szerelmünk léha bűnként |
| hogy évekig szerettük ezt a tündért |
| mint a rolón behulló sárga szűrt fényt |
| hogy nem akartuk sohase letűntét |
|
| Ilyenkor mindig olyan volt az alkony |
| hogy nem mertünk beszélni tiszta hangon |
| hátha valaki meghalja a gangon |
| szőre zizegett fekete aranyból |
| mintha valaki drótokból hajat fon |
|
| Az üvegajtón száraz régi gitt volt |
| oly óvatosan léptünk át a titkolt |
| konyhán hogy le ne sodorjuk az itt-ott |
| kecses üvegben tartott rozmaringot |
| sót ánizst gyömbért mert hely az alig volt |
|
| Mégis elfértünk benn a nagydíványon |
| ha hajnalban ránk települt az álom |
| a lány hasa olyan volt mint a bársony |
| amilyen nincsen csak a túlvilágon |
| később kihallatszott a horkolásom |
|
| A kék neon meg ordított az égen |
| valami földöntúli hirdetésben |
| egy vegyiüzem fölső rekeszében |
| és hogy a vérem méltó csereképpen |
| ajánljam föl a szerelem fejében |
|
| Egy műteremre voltunk ráutalva |
| ahogy később a polcokon kutatva |
| csak úgy ahogy egy egér is matatna |
| a lány a könyvek között ráakadt a |
| kis urnára: jé itt van a nagyanyja! |
|
| Még soha nem voltam ilyen szerelmes |
| fohászkodott a lány az égi jelhez |
| és ragaszkodott mindenféle hecchez |
| a műterem olyan volt mint a ketrec |
| de szerelmünknek vége sohasem lesz. |
|
|