| Pierrot lassan áll a kertben egyedül |
| még azt se mondhatom hogy elnagyolva |
| szemében régi játék könnye ül |
| és arca mintha Tímár Béla volna |
|
| Fehér ruhája meggyűrött szatén |
| és rózsaszín a cipőpertlije |
| sírástól vörösre duzzadt szemén |
| messziről látszik: nincsen senkije |
|
| Csak áll a puha pózba merevedve |
| kinek a játékhoz már semmi kedve |
| de még csinálja a mozdulatot |
|
| állnak a fák mint gárdahadnagyok |
| méltóságteljesen de nem nevetve |
| hisz Tímár Béla húsz éve halott |
|
| A bokájáig csúszott föl a nadrág |
| mögötte a szamáron egy öreg |
| komédiás úgy tartja meg a kantárt |
| hogy ne lehessen látni senkinek |
|
| mi folyik itt vörös kalapban adják |
| egymásnak át a suta vicceket |
| arról hogy míg mulattak az igazság |
| a fák közt kézen-közön elveszett |
|
| csak Béla áll előttük szárnyszegetten |
| buta poénok közt az öltözetben |
| kísértetként az arcán egy fikarcnyi |
|
| mosollyal összetörve mégis annyi |
| szenvedés után végül szárnya lebben |
| húsz év után meg tudna végre halni. |
|
|