| E képen úgy jelenik meg lefestve |
| a tér ahogy az ablakban a messze |
| aminek nem tudni hogy vége lesz-e |
|
| avagy a táv örökké folytatódik |
| magába gyűrve sorsa fordulóit |
| vagy végtelenbe tűnve elkallódik |
|
| Hová hová? És mi piroslik ott lenn |
| és mint a szemhéj lecsukódik óment |
| sejtetve már mit nem fed el a hó sem |
|
| Balvégzet? Ábránd fekete keresztje |
| osztja fel életünket négyzetekbe |
| halovány szürke színekbe rekesztve? |
|
| És mégis szép hogy élünk minden este |
| a sóhajtozó száj szélébe veszve |
| még mindig azt kérdezve hogy szeretsz-e? |
|
| A szél süvít az ablakok kitárva |
| egymás kezét szorítja két kis árva |
| a végtelenség ablakába zárva. |
|
|