Nő a zongoránál szobabelsőben^*

Ott benn egészen mélyen a szobán egy nő klimpírozik a zongorán oly óvatosan bukdácsol az ujja mintha tudna játszani s mégse tudna hol gyors hol lassú ahogy a szíve lüktetésének kell engednie mert azzal játszik nemcsak a kezével s a zongorán a szív aligha fér el kiszáll iramlik mégis oly ügyetlen ahogy a kezdő lány a szerelemben pötty pötty pikk pikk áradó dáridó de különösebb mint a rádió – ő maga szól! – a nő – a háta látszik ahogy a barna fényben zongorázik nagy kontya van mi néha leesik mi néha beborítja kezeit hogy óvatosan fel kell raknia de addig is szól közben az ima a billentyűkhöz sem kell érnie testében megtestesül a mise ott benn egészen mélyen az időben mindenki sejti – „itt vagyok” – csak ő nem pedig már reggel hatkor megfogantam s oly egyedül vagyok az alkonyatban ahogy egy lény csak egyedül lehet ki egyesíti mind a két felet kik kapálódznak egy vad szerelemben hogy végleg egyek legyenek ne ketten a barna fény elárad mindenütt anyám kezén bukdácsol a prelűd a dallamnak ki kell áradnia és zúg mint egy egész szimfónia.