| Mint szétdobott cipők röpül a lány az égig |
| kívánatos ölén sötétlő bugyi fénylik |
| a fészkek fészke és az álmok rejteke |
| csoda hogy a bugyit eddig nem vette le |
| rózsaszín habfodor örvénylik térdei |
| között a nagy fiút nem lehet érteni |
| hogy még nem tépte le a fölhanyatló hintát |
| amin a szőke lány lábaival kalimpál |
| mintha csak rúgna és előre védekezne |
| az ellen aminek nincs ellenállni kedve |
| bozsogó bokrok és fényes füvek között a |
| kötél is nyikorog ahogy röpül a hinta |
| és ide-oda száll elfoghatatlan íve |
| egyetlen és piros pontban van egyesítve |
| a lábcombok tövén ahol ragyog a rózsa |
| a hintázó világ valódi mozgatója |
| s ahogy sír a kötél úgy sír vele a deszka |
| ahogy ide-oda a „minden elveszett” a |
| szétrepült fodrokon a finom feneken |
| lazán lúdbőrözik a kényes szerelem |
| minthacsak grízzel és szúrós kristálycukorral |
| volna bevonva a lány bőre s a hegyoldal |
| oly édes és fehér hogy csodálkozni kéne |
| a téveteg fiú magához le se tépte |
| a cipő elrepül a lábfej megfeszül |
| mindenki ittmarad magában egyedül |
| a kéj az égbe száll ami nagyobb a kínnál |
| ide-oda lebeg a lány a hinta hintál. |
|