| Egybe kell látnom mégis a világot |
| ami fölrobbant az Isten kezében |
| egy összetört tükörben kukucskálok |
| s ha lesz bennem elégséges szemérem |
| a kéklő eget mégiscsak elérem: |
|
| ott ül az Isten kéklő alkonyatban |
| az asztal sarkán egy üveget babrál |
| amiben égszínkék és sűrű sav van |
| ami magában bugyborog a nyaknál |
| és ami maga sem nagyobb a babnál |
|
| Az Isten keze túl nagy az üveghez |
| amiben pedig robbanóanyag van |
| de addig – látom – hogy nyugalma nem lesz |
| ebben a képtelenkék alkonyatban |
| míg este nem lesz babrál szakadatlan |
|
| Ó Isten, Isten ne robbants föl engem! |
| az alkonyat lassan az ég felé dől |
| s az egész világ magatehetetlen |
| üvegű napként legördül az égről |
| s lassan kicsúszik az Isten kezéből. |
|
|