Szénaboglyák, nyár vége, Giverny^*

Mint atombombák sárga szénaboglyák kuporognak az óriási kertben utólag örülök hogy észrevettem mintha az ember őrült csillagot lát lezuhanóban kúpra hegyezetten de tömzsi módon guggoltak a földön ahogy a hold is lejön hogyha följön és vigyorog az égen elfedetlen a sárga nyáron őszies kajánul homályosan a kert végébe kószál pedig alig nagyobb a csillagoknál de fölrobban ha végül is aláhull földbe fúródva megveszekedetten már fölrobbanna de még föl se robbant és szinte állva utazik a roppant nagy gépkocsikra rakva fönn a Kremlben hol a mellvéden kis istenek állnak kezükben kulccsal sincsenek zavarban hogy istenek fejükön kis kalap van és örülnek a Sztálin-orgonáknak.