| A göndör ifjú megbontja az inget |
| a szőke kontyú lányon akinek |
| azóta már talán gyereke is lett |
| de nem mondja el persze senkinek |
| ám a fiút úgy elfogta az ihlet |
| bár a bokorban a kígyó sziszeg |
| s egy vörösbegy rémüldözik – na mindegy |
|
| A vörös pelerin már leborítva |
| hogy arra dőljön könnyeden a lány |
| a szőrös arcú férfi szája nyitva |
| ahogy suttogja: hidd el igazán |
| az ég olyan kék mint a könnyű tinta |
| amilyen kék még nem volt soha tán |
| és minden úgy lesz ahogy meg van írva. |
|
| A férfi arca rezeg mint a nyárfa |
| a szőke szélben ő is ideges |
| a mozdulatot hátha elhibázza |
| mintha érezné hogy rossz vége lesz |
| különös pára borul rá a nyárra |
| a messzi bokorból egy róka les |
| ki az iramló nyulakat vigyázza |
|
| Ó ifjúság! Az ember ifjúsága |
| úgy úszik el az égen mint a felhő |
| az ismeretlen kéklő tartományba |
| – megtámaszkodik kézfején a delnő |
| és óvatosan szép combját kitárja |
| azóta már a gyereke is felnő – |
| így múlik el az ember ifjúsága. |
|
|