| A sárga lányok szőke fény-kalapban |
| vihognak és mindegyik arra vár |
| a hídra ömlő vörös-vérű napban |
| hogy hazafelé párjuk rátalál |
|
| s kezébe veszi csöndesen kezét és |
| lázas vörös arcához emeli |
| s félbeszakítva külön szenvedését |
| egy oslói oltárhoz vezeti |
|
| hogy véget vessen annak a magánynak |
| amit senki se tud megoldani |
| de aki megígéri a papának |
| hogy azt a csomót maga oldja ki |
|
| – de ilyen férfi sose lesz a földön |
| hiába ragyog őrülten a nyár |
| a szőke lányok izzón és vöröslőn |
| csak hajladoznak mint a rózsaszál |
|
| röpül az arcuk villan a keresztjük |
| nevetésük a fojtott égbe száll |
| az életet úgy hordják mint a kesztyűt |
| – megismételhetetlen ez a nyár. |
|
|