| Az álom titokzatos tükörében |
| derengve még nem ébredt föl egészen |
| a kockaarcú Ambroise Vollard |
| a barna jég alatt úszik kevélyen |
| úgy szunnyadozik a mogorva mélyben |
| még önkörében mint egy nagy maláj |
|
| Az éjben meg se rezdülnek a pillák |
| vak hipnózisban nyugszanak a trillák |
| mik átröpültek ideges fején |
| résnyire szűkült szemén át alig lát |
| egy centire úgy őrzi gyáva titkát |
| motyogja csak: „nem én voltam nem én…” |
|
| Ki az az én? S vajon mit követett el |
| az őserdőben hogy dermedt szemekkel |
| ilyen mélyen a víz alá került |
| hogy jószerével felébreszthetetlen |
| mély pillanatban hagyta el az Isten |
| s „ő az ő az” – kiáltja mindenütt |
|
| a fa a fű a napsütötte jázmin |
| az orgona a dzsungel orgonáin |
| vérillatú levelével a kosbor |
| s köröskörül az erdő úgy kiált mint |
| amikor az Isten vádolta Káint |
| s tudom hogy én is gyilkos voltam egykor. |
|
|