Hal – minden mennyiségben

Félhomályos, derengő szoba, lehúzott vászonrolókkal, reggeledik. A nagy családi ágyban, tömzsi dunyhák alatt húzza a lóbőrt Wagner, mellette félrefordulva, egyik lábát a dunyhán átvetve alszik Wagnerné. Béke.

A sarokban a díványon Lajos alszik, rajta pápaszem, a paplanon kiterült könyv, ahogy éjszaka elaludt.

Wagner lába kimered a dunyha alól. Nagylábujjára légy száll, a láb megrándul, rúg egyet, a légy felröpül. A légy újra kísérletezik, hogy előbbi helyét elfoglalja. Wagner nagyot rúg, bele a régimódi ágy végébe, feljajdul.

– Au! A keserves mindenit! – Felül, szemét dörzsöli.

– Mi az? Nem tudsz aludni? – dünnyög Wagnerné.

– De tudok – mondja Wagner, és visszahanyatlik. – Csak azt álmodtam, hogy vissza kell mennem a gyárba dolgozni.

– Nem kell. Maszek vagy. Aludj.

Alvásnak adják a fejüket, Wagner kispárnát rak a feje alá, szunnyad. A légy újra próbálkozik. Wagner arcán erőfeszítést látni, hogy ne érezze a legyet, keze ökölbe szorul. Fél szemmel lesi a legyet. A légy az ujjain mászkál. Wagner óvatosan fölemelkedik, a kispárnát markolja. Lassan maga mögé engedi, hogy lesújtson, szemez a léggyel. Éppen lendülne. A légy kényelmesen továbbáll. Wagner hátrahanyatlik. Lesi a legyet, hova szállhatott. Vár. A légy újra megjelenik, most a felesége csupasz karjára telepszik. Wagner óvatos fordulatot tesz, közelebb húzódik az asszonyhoz.

– Na… – motyorássza félálomban Wagnerné. – Mi van? Mit akarsz? Fölébred a gyerek!

– Dehogy akarok!

– Mit mondasz?

– Dehogy akarok. Csak itt egy légy.

– Egyszer van vasárnap. Most sem hagysz aludni?

– Hagylak én.

Sértődötten hanyatt fordul, veti magát, a légy fölszáll. Wagner figyeli zümmögését. Szálldos fölötte szemtelenül. Megint a lábfejére száll. Wagner fölóvakodik, előrehajol, nagy lendülettel elkapná a tenyerével a legyet. Szorítja a tenyerét, lassan nyitja – üres.

– Egy legyet sem tudsz megfogni – mondja Wagnerné álmosan.

Wagner visszatúródik az ágynemű közé, fészkeli magát dühödten. A légy nem tágít, most az orrára száll. Mereven odakap, a légy frivolan tovasiklik. Wagner figyeli. A kisasztalon lévő morzsás tányérra száll. Wagner fölhajtja a dunyhát, kimászik hálóingben, fél térdre ereszkedik, közelít. A légy lakmározik. Utánakap, a tányér megperdül, lecsörömpöl.

– Hát nem tudsz nyugodni? Legalább tíz percet hagyj még aludni!

– Megint rajta a szemüveg – tereli fiára a szót Wagner.

– Vedd le, még megvágja magát.

Wagner Lajoshoz mászik, óvatosan ki akarja akasztani a fiú füle mellől a szemüveget, nem megy. Lajos mocorog. Úgy hagyja a szemüveget félúton.

– Jolán… – nyög álmában a fiú.

– Ki az a Jolán? – suttog oda a feleségének Wagner.

– Mindegy. Neki is vannak álmai.

Csönd. Wagner visszalopódzna az ágyába, amikor újra észreveszi a legyet, felesége nyaka alatt pihen. Gyors lopakodással megközelíti, lendít – állon találja az asszonyt.

– Mit csinálsz? – siránkozik az asszony.

– Ne haragudj, drágám… – csókolja a férje – nem találtam el.

– Ilyen marhát! Kivered a fogamat?

Wagner simogatja, az asszony hüppög. A légy a falon mászkál, régimódi, aranyozott keretű kép sarkára igyekszik. Wagner párnát ragad, céloz, gyors lendülettel megsuhintja a párnát, az a festményen köt ki. A kép leesik, üvege darabokra törik.

– Mi van? – riad föl Lajos. – Nem csuktuk be az ablakot a konyhában!

– Apád megőrült. Egy legyet hajkurászik egy órája!

Wagner kinyitja a konyhába vezető ajtót.

– Ne nyisd ki, mindenre rászáll! – Mire Wagner becsukná az ajtót, a légy kizümmög.

– Ssszt! – nyög a férfi. – Becsíptem az ujjam.

– Hajtsd vissza! Ne a konyhában egyen!

Wagner a konyhában a légy nyomában, ide-oda hajtja, párnával a kezében. A légy a lakás falra szögezett tervén mászkál. Wagner lesújt, a tervrajz kettéreped.

– Mindent tönkretesz. Lajos, nézd már meg ezt az őrültet!

Lajos fölugrik, szemüvegét félrelöki, szalad ki. Följajdul:

– Bevágtam a lábamat!

Wagnerné kiugrik az ágyból, szidja a férjét:

– Hát mit akarsz vasárnap reggel? – Fia lábát pátyolgatja. – Hozzál jódot meg leukoplasztot! – förmed Wagnerra. – Fáj? – cirógatja Lajost.

– Nem tudom, mit álmodtam – mondja mélabúsan Lajos.

Wagner hozza a szereket, Wagnerné dolgozik a fiú lábán. Hátán megjelenik a légy, Wagner már gondolkodás nélkül lesújt a párnával, az asszony Lajosra esik, a légynek vége.

– Jaj… Beszakad a hátam!

– De vége a dögnek!

Csöngés hallatszik.

– Ki az ilyenkor? – biceg ki Lajos a konyhába.

Új csöngés, Wagner a dunyhát túrja föl.

– Ez a mániája! Eldugni a telefont!

– Hogy aludni tudj, te szerencsétlen!

Lajos a fásládában nézi, Wagner az éjjeliszekrényben, végül a lehúzott vászonredőny mögött megtalálja az ablakban. Belegabalyodik a rolóba, azt tekergeti magáról, tépi.

– Halló! – a kagylót nagy nehezen a füléhez illeszti. – Én vagyok az. Generál. Hova? – Egy rántással véget vet a rolóval való kínlódásnak. – Leszakadt. Bocsánat. Itt szakadt le a roló. Csörsz utca végén? Tizenkilenc? Megőrülök ettől a rolótól! – Belegabalyodva marcangolja magáról. – Elnézést. Persze hogy megyünk. Azonnal.

Levágja a kagylót.

– Hogy kértem… rendes helyre tegyétek ezt a szar készüléket! Siess, Lajos, indulunk!

Lajos a tükör előtt bogarássza az arcát, félig fölemelt lábát anyja kötözi.

– Megcsináltad az üveget?

– Meg – mondja Lajos helyett az anyja. – Most majd biceghet egy légy miatt!

– Ne félj, apa. Jobb, mint az eredeti.

 

 

Az ócska Volkswagenben haladnak, finom vasárnapira öltözve. Elöl az ablakrésben középen kifeszített farúd, ablak helyett fólia feszül.

– Csak így tudtad megcsinálni? – Wagner nem bízik.

– Nem rossz ez. Amíg elvisszük a biztosítóhoz, megteszi. Vasárnap nincs biztosító. Csak ki ne repedjen.

Óvatosan haladnak, de a pazarul kifeszített fóliapapírt átszakítja a szél. Egyik vége leválik, belebeg Wagner arcába.

– Mondtam. Vedd le az arcomról ezt a fóliát, betapad a számba!

– Vigyázz. Lassan menj – szedegeti finoman az apja szája széléről a nylont, az odatapad.

– Ne csiklandozz! Egyszerre tépd le!

– Tépjem! Nem találom a végét! – Végre leemeli apja arcáról, a szél megint lebegteti, beborítja Wagner arcát, mint átlátszó álarc.

– Nem látok… Megfulladok! Vedd le rólam!

– Mindjárt. – Lajos próbálkozik. – Te csak előrenézz!

– Nekimegyünk valaminek! Ilyen hülyét! – Ő is tépi már magáról a fóliát, nagy nehezen lefejti, most a kocsiban lebeg, mint egy nagy sál. – Fogd meg a kormányt! – Lajos fogja egy pillanatra, Wagner dühvel kiüti az ablakrésből a tartófát, a fólia másik része is lerepül, be a kocsiba. – Csak fogd! – Most Lajos arcába tapad.

– Vedd le rólam! Nem látok!

– Csak tartsd, mindjárt megoldom!

– Vedd vissza a kormányt!

Wagner keszekuszában leveszi Lajosról a fóliát, aztán magáról tépi, mint egy letapadt lepkét, nagy nehezen kigubancolódik belőle, kivágja az egészet az ablakon.

– Na. – Visszaveszi a kormányt. – Most már mehetünk. – Egymásra nevetnek, mint akik jó csínyt követtek el. – De nagy marha vagy! – mondja Wagner fejcsóválva. – De én is!

 

 

Szépen kiglancolt sekrestyében állnak Wagnerék, meggörnyedt testtartású öregember magyaráz nekik. Pókhálószínű ruha van rajta, a melegben is nagy sál.

– Nem hallani az Úr hangját – mondja Márkus, a fintoros öreg.

– Bocsánat – szól oda Lajos. – Mit nem hallani?

– Jaj, ne akadékoskodj – inti le Wagner. – Az Isten hangját nem hallani.

– Ja. – Lajos elmálézik. – Azt gondolom.

– Ugye, idejében el kell készülni – sürgeti őket Márkus. – Recseg a hang.

– Talán rossz az érintkezés… – röhögne kicsit Lajos.

– Még nem tudja, mit szenvedtünk – Márkus megvetően végigméri a fiút. – Mindent megmutatok.

Lehajtott fejjel előremenetel, be a kis tágas, modern kápolnába.

– Ott – Márkus fölmutat magasan a falra. Továbbmegy, térdet hajt az oltár felé. Wagner és Lajos ügyetlenkedve utánozza.

– Mért hajlong? – kérdi apját suttogva Lajos.

– Ott elöl van a szent ostya!

– Ja… – Még egyszer térdet hajt. – Te… énnekem alig magyaráztál valamit…

– Most nem tudom az egész hittant pótolni. Figyelj.

Márkus megáll, áhítattal a kórus irányába mutat.

– Ott haltam meg.

Csönd. Lajosék ütődötten nézik a fönti terepet.

– Mikor? – kérdi Lajos teljesen értetlenül.

– Én már rég nem élek – mondj a Márkus mintegy fölénnyel, mint akinek már nincs terhére a földi lét.

– Azt gondolom – mélyed el Lajos a gondolat örvényeibe.

– Csak épp itt járok-kelek. Látják – mutatja pókhálóruháját, kitárja, alatta nincs semmi ing, a hózentráger meztelenül tartja a lötyögő nadrágot. – Szállok az Úrnak…

– Igen… – Wagner megilletődötten, halkan beszél. – Ma nem lesz mise?

– Ostromkor ott húzódtam meg – mutatja megrovóan Wagneréknak. – Azóta megtisztultam. Körülöttem bombák, csak én maradtam életben.

– Kár – mondja Lajos bamba önkéntelenséggel, majd apja rovó tekintetére javít –, hogy a többiek…

– Igen – veszi tudomásul nagy természetességgel Márkus a megjegyzést. – „Sokan vannak a hivatalosak, de kevesen a választottak…”

– Most jönnek? – néz körül Lajos, látogatókat várván.

– Marha – inti le az apja, majd Márkus felé mentegetőzik. – Bocsánat. – Lajosnak újra: – Ez egy idézet.

– A plébános urat ma én helyettesítem. Nem lesz mise. De a hangszórókat meg kell javítani. Recsegnek. Várjanak.

Eloson a sekrestyébe, Lajosék bámulják a magasban lévő hangszórókat. Egyszerre recsegve, félig érthetetlenül hang szólal meg:

– „Akinek holmija van a házban, hagyja oda… és meneküljön…”

Wagnerék ijedten néznek egymásra.

– Jobb volna – mondja Lajos.

A sekrestye felől nagy, egyágú létrát egyensúlyozva jön az öreg, Lajos odaszalad segíteni, az nem engedi, huzakodnak, míg az öreg lehuppan. Wagner is segít, kiemelik az öreget a létra alól.

– Ne izgassák magukat – tápászkodik Márkus –, velem van az Úr. Hallották?

– Berezeg – mondja Lajos. – Majd megvizsgáljuk.

Cipelik a létrát, a falnak támasztják, a felerősített hangszóró mellé. Lajos fölindul a létrán, visszaszól apjának:

– Szállok az Úrnak…

 

 

Alacsony, dús hajú férfi állít be Wagnerék lakásába. Kék hivatalnokruhában van, a nadrágjából kicsúszkáló inget igazgatja folyton, ideges ember.

Wagnerné fürdőruhában grasszál, természetesen főz – az asztalon a fatálon nagy hal hever, tátog, a másik már előkészítve.

– Kezit csókolom – köszön be Vetró, a kék ruhás.

– Nem merem agyonütni…

– Mi baj van?

– Bocsásson meg, veszek magamra valamit…

– Nem kell. Jó ez így.

– Csak nem képzeli, hogy így fogok mászkálni maga előtt!

– Kérem, én nem látok semmit, ha kell! – Vetró félbetépett cigarettára gyújt.

– Azt el tudom képzelni. – Wagnerné rövid rózsaszínű köntöst kap magára. – Fogja már meg! – Vetró csak ámul, az asszonyt nézi, aztán elszégyellve magát, a többi tárgyon hordozza végig a tekintetét. A hal nagyot vet magán, a földre huppan. Vetró utánaugrik, kicsúszik a keze közül a hal, be az asztal alá.

– Hogy kértem őket, hogy üssék agyon! De egy percük sincs a számomra. – Az asztal alá bámul. Vetró odalenn. – Fogja meg. Nem meri megfogni? – Fölébe hatalmasodik keblével.

– Kicsúszik… a kezem közül!

– Tönkretesznek! Elegem van ebből a vállalkozásból! – A hal ide-oda siklik a kövezeten, Wagnerné is ráveti magát, hasalva akarják elfogni szegény lényt. – Így éljem le az életemet?

– Ne… – csap Vetró a hal után.

– Ez jutott nekem! – Föltérdel az asszony, kihúzza magát. – Lucsok Panna! Köszönöm. Főzni, főzni… ételhordót cipelni? A magyar anya.

– Kérem, én nem látok semmit, ha kell!

– Jobb is! – Legyint. – Ott! – mutatja a férfinak, az a hal farkát kapja el.

Magas, kardigános, piperkőc öltözetű ember állít be. Nézi az asztal mellől kilógó lábakat.

– Vetró! – a lábra néz. – Te vagy az? – Szendera lábról fölismeri társát. – Kezit csókolom – köszön az asszonylábaknak.

– Segíts megfogni a halat! Már megint késtél – szól ki Vetró.

– Meggebedek! Már meggebedek! – Wagnerné dühöng. – Egyszer van vasárnap!

– Torlódunk! – Szendera is a hal után veti magát, az ide-oda veti magát a kezek közt. – Munkanapnak számít!

– Felforgatják a napokat! – panaszolja az asszony.

– Üsd le! – ordít Vetró. Közben bemutatja Szenderát. – Ő az ellenőr.

Szendera a keze ügyébe akadt bakancsot vágja a hal után, majd kezet nyújt Wagnernénak.

– Szendera Mihály – a földön fekve nyújt kezet – volnék. Adó. Wagner urat keressük. Csak nem lépett le?

– Mért lépett volna? Elmentek a Csörsz utcai templomba valamit javítani. Nekünk nincs ünnep! – Wagnerné végre megragadja a halat, magához szorítja. Mintha az élete függne tőle, vagy mintha csecsemőt tartana. Aztán beteszi a vájdlingba. A hal békésen piheg. – Na. Majd később megölöm. – Törülgeti a kezét. – Mindig halat akarnak enni.

Vetró föltápászkodik.

– A hal finom. – Most nézi meg igazándiból az asszonyt. – Maga ilyen fiatal?

– Mért? Mit képzelt? Valami roncs vagyok? Igaz? Persze az is lehetnék. Ettől az élettől. Mit akarnak? – Vetrónak. – Mit bámul?

– Ne nézd – tolja félre Vetrót Szendera. – Asszonyom…

– És hogy képzeli? – kérdezi mesésen Vetró.

– A halat? – Wagnerné elábrándozik.

– Nem. – Vetró mélyen az asszony szemébe néz. – Az életüket.

– Hogy képzelem, hogy képzelem… Ne haragudjanak… – nevet – ezt a másik halat közben azért föltrancsírozom… – Nekilát. – Hogy egyszer boldogok leszünk… Mint a kommunizmusban… Vagy a mennyországban. – A két férfi egymásra néz merően, mintha az asszony megbolondult volna. – Hogy fölveszem a hófehér ruhámat… és mezítláb kiszaladok a mezőre… Csupa pipacs… búzavirág… Lebegteti a szél a hajamat… – a slampos asszony groteszk pózba áll – Lajost fölveszik az egyetemre, és tanul… És megnősül, elvesz egy szolid leányt feleségül… Valami zene szól…

– Ott a mezőn? – kérdi Szendera idétlenül, de Vetró rászól:

– Hagyjad. – Ámulva nézi az asszonyt.

– És… lakást kapnak… meg tudják fizetni… Szerényen, szépen berendezik… A férjem a hintaszékben ül, újságot olvas, és Krúdy Gyulát… Szivarozik… Az újságok tele lesznek izgalmas kis hírekkel… Nem lesz szegény ember, a nyugdíjból meg lehet élni… Nem rettegünk az atomháborútól, az erőszaktól… Kimegyek a mezőre… – trancsíroz – nem lesz a kezemben ételhordó… és fújja a hajamat a szél…

– Ez a valóság? – Szendera értetlenkedik. – A jövő?

– Nem, uraim – mondja méltóságteljesen Wagnerné, mint egy dáma. – Ezek az álmaim. – Elneveti magát. – Ma van a házassági évfordulónk.

Szendera dühösen legyint.

– Asszonyom… Ne…

– Milyen halat csinál? – Vetró gyorsan közbevág, szimpatizál a költői asszonnyal. – Paprikásan? Nekem fáj a gyomrom. Paprikást nem ehetek. – Megint félbetép egy cigarettát, rágyújt. – Cigarettáznom se volna szabad…

– Hagyja abba – néz rá szelíden a trancsírozás közben Wagnerné.

– Lefekszem ide egy percre – Vetró végighever a fásládán, a falnak támaszkodik. – Hagyjam abba? Ha maga ilyen ügyekkel foglalkozna, magának is kilyukadna a gyomra. Nem adna egy teát?

– Ne feküdj le – szól rá Szendera, ugyanakkor fesztelenül poharat keres, s vizet ereszt magának a csapból. – Mégiscsak idegenben vagyunk.

– Hagyja csak – fölteszi forralni a vizet. – Hol dolgozik?

– Az adóhivatalban – feleli Vetró letörten.

– Örüljön neki! Még mindig jobb! Mióta ez a marha kiváltotta az iparengedélyt, se éjjelünk, se nappalunk. Ó, a szerencsétlen! Tudja, hogy van… – most Szenderát választja bizalmasául. – Azt hiszi, ő is olyan ügyes, mint a többi! – Vetrónak kitölti a teát. – Itt a tea.

– Jaj! – Vetró belekóstol. – Ebben nincs cukor!

– Adjon neki szódabikarbónát inkább! – mondja Szendera, látván, hogy Vetrót elővette a gyomorfájása.

– Lukullin kell… – Vetró torzult arccal fogja a gyomrát. – Vagy Dipankrin. Fáj a gyomrom.

– Az nincs itthon – mondja Wagnerné, véres haldarabbal a kezében.

– Nálam van gyógyszer. – Szendera leül, zsebéből gyógyszeres üvegeket rakosgat ki meglehetős módszerességgel. – Algopyrin. Gyulladás. Nem kell. És különben is marja a gyomrot. Demalgon. Fejfájás. Középerős. Karil. Fej. Erős. Nem kell. Sandosten. Allergia. Nincs allergiád? – kérdőn Vetróra néz, aztán legyint. – Én mindenesetre beveszek egyet. – Bedobja a pohár vízbe, a tabletta pezseg. – Maga nem akar, asszonyom? A haltól allergiát is kaphat! Ha nem, hát nem. Morgalin. Könnyű gyulladás. Jobb elejét venni! Ridol – kis morfiummal. Inkább nőknek. Methionin… Máj. Májra nem kell? No. Trasicor. Hűha! Reggel elfelejtettem bevenni! – Bekap egyet, ráiszik. – Troparin. Simaizom görcsoldó. Én mindenesetre beveszek. – Bekap egyet, ráiszik. – Maripen. Hát nincs torokgyulladásod! Sulfaguanidin. Bélfertőtlenítő. Nem kell. Panangin. Szív. Később. Eunoctin. Este. – Megissza a fölpezsdült Sandostent. – Erythromicin. Ha penicillinérzékeny volnál. Nem – nem. Rendben. Nos. Mi van még itt? Prednisolon „J”. De ez kenőcs. Hypothiazid. Vízhajtó. Rendben! – Föltartja a kezét. – Nem kell. Nospa. Görcsoldó. Nem rossz! Én bevennék a helyedben. Jó. Tovább. Tetrán… esetleg gyulladás ha lesz… Na, itt van Cotazym Forte. Nagyon jó! Bizalmatlan vagy minden újjal. Akkor Bilagit! Ez majdnem ugyanaz! Mért nem veszed be? Rausedyl. De hát a vérnyomásod, sajnos, nem magas. Elenium! – Izzó arccal felkiált. – Én mindenesetre kettőt beveszek! – Beveszi. – Várj. Teronac. Ezt nem tudom biztosan, mire kell. Beveszed? Germicid kúp? Hát lázad nincsen… különben is itt nem volna olyan egyszerű az elintézés… Carbo activatus, az mindig jó… Lukullin, az nincsen… – Az egészet összenyalábolva visszasüllyeszti a zsebébe. – Neki pont Lukullin kell! Mindig valami lehetetlen!

– Nekem mindenesetre adjon egy Eleniumot – mondja Wagnerné – és egy Ridolt.

– Parancsoljon. Igaza van – Wagnerné beveszi. – Látod, ő tudja, mi kell. Neked magyarázhat az ember. Mi az? Most meg rosszul vagy? Sanyi, csak nem ájulsz el? Nézze, elájul! Hozok a kocsiból egy koffeintablettát! Addig… tartsd magad. – Wagnernéhoz. – Ütögesse az arcát!

Kiszalad.

Wagnerné Vetró fölé hajol, paskolja az arcát.

– Gyönyörű… Jaj… – nyögi Vetró.

– Talán a tea fölizgatta, amit főztem…

– Nem… Maga! Ne féljen… elengedem… – markolja az asszony kezét.

– A kezemet engedje el… – súgja Wagnerné, Szendera pedig már bekuklál az ajtón.

– Bízzon bennem! Adóteher… – nyögi Vetró, és elhanyatlik.

Szendera siet be a tablettával.

– Szerencsétlen. Biztos leesett a vérnyomása. Hogy mért az autóban tartom a koffeint? Mindig kellhet! – Beleerőltet egy tablettát. – Ettől jobban leszel! Nem bírja idegekkel…

– Vajban fogom megcsinálni a halat – hajol kedvesen Vetró fölé Wagner asszony.

– Asszonyom… – Szendera körülnéz. – Mi sietünk. A bútorokat le kell foglalnunk.

– Micsoda? De kik maguk? Hogy képzeli?

– Sehogy. Mi nem képzelgünk. A tények beszélnek. Adóteher.

– De… hogyan?

– Úgy, ahogy mondom. Wagner és társai, nem?

– De…

– Generál, nem?

– De… Generál…

– Na, ugye. – Vetróra néz. – Ez megint elájult. – Legyint. – Majd föléled. Nem tölthetem egész napomat az élesztgetésével. Nos – belső zsebéből papírt vesz elő, olvassa. – Wagner János és társai… mömömömö… Tavalyi összmunkák… mömömömö… 14 529/9465-ös rendelet szerint… mömömö… összesítve…

– Mi az a mömömö…? – kérdi Wagnerné.

– Hátralék. Még a tavalyi adót se fizették be. Tartozás negyvenkétezer-hatszáznyolcvannyolc forint, plusz községfejlesztési járulék…

– Uram, honnan szedjek ennyi pénzt?

– Azt nem tudom. Talán még egy Eleniumot parancsol?

– Igen… Köszönöm. – Az asszony tétován beveszi a gyógyszert. – Ez rettenetes… És itt ez a hal is…

– Fejbe csapjam?

– Csapja fejbe. A férjem annyira szereti a halat.

– A börtönben úgysincs hal. – Hallani, ahogy odasújt. – Na. Ennyi volt. Volna egy kéztörlő?

– Tessék – nyújtja a törlőt álmatagon. – De mit csináljak?

– Ebből remek halleves lesz – nézdeli kedvtelve Szendera a kimúlt halat. – Meg rántott is. Ez nagy hal. Nagy állat.

– Uram… A férjem belepusztul.

– Dupla ágy – benéz a szobába is –, kis heverő, kopott… – jegyez.

– Ne tegyen tönkre minket!

– Milyen ócska itt minden…

– Na. Láthatja, hogy élünk!

Szendera a rádiót macerálja, bekapcsolja.

– Ez a rádió nem is szól. Ezért ha kétszáz forintot számítanak.

– Nincs időnk megjavítani!

– Kár. Nem tudom… Talán a bevallást lehetne korrigálni… Körülményes… – Állát vakarja a ceruzával. – És… van ott egy főellenőr… Körülményes… Annak mit mondjak? Hogy a maga két szép szeméért engedjen? Körülményes…

Wagnerné végre elérti a célzást, a konyhaszekrényben a szakácskönyvek közt keresgél, szétdobálva mindent. Végül egy üres befőttesüvegből előkapja a takarékkönyvet.

– Uram… ezt eldugtam… ha Lajos megnősül… Ötezres takarékkönyv… Tegye el… tegye el…

– De hogy képzeli, asszonyom?

– Maga biztos tud valami megoldást… Ez igazságtalanság… Engedjék el…

– Ennyiért?

– A férjemnél van még egy ötezres betét… A Csörsz utcai templomban… dolgoznak.

– Nem fogadhatom el… – Zsebre teszi a betétkönyvet. – Fenntartással?

– Nem, nem! – Kóvályog a gyógyszerektől. – Fenntartás nélkül!

– Megtisztelő. Mindent megpróbálok! Talán vegyen be még egy nyugtatót! – A konyhaasztalra helyezi a gyógyszert. Majd Vetróra mutat. – És egy szót se neki! Fáj a gyomra… nincs érzéke a… diplomáciához!

– Biztos el tudja intézni – kíséri Wagnerné a patrónusát.

– Biztos csak a halál – megy ki Szendera elegánsan.

Wagnerné Vetrót rázza, élesztgeti.

– Hé! Hé! Ébredjen már! Csináljon már valamit!

– Mit csináljak? – Vetró fölszendereg, kapaszkodik az asszony karjába, esdeklőn néz rá.

– Megbolondulok… – Vetró tapogatja. – Ne… Hagyjon… – Pityerít. – Maga is csak kihasznál.

– Dehogy használom ki… Csak rosszul lettem – tápászkodik Vetró. – Maga gyönyörű!

– Dehogy vagyok gyönyörű… Menjen, siessen… Ez a maga társa megzsarolt! Siessen a férjemhez… Elvitte a takarékkönyvemet… Tönkremegyünk… A fiamnak is meg kell nősülnie… – Vetró megcsókolja az asszony kezét. – Ne… Olyan koszos vagyok. De nem leszek hálátlan!

Lehorgad a feje, ahogy egyedül marad, leül a sámlira.

 

 

A kápolnában Lajos a mennyezetre festett felhők között. A hangszórót javítja. Énekel. „Tavaszi felhők az égen… ti tudjátok régen…”

Wagner a létra aljában áll, csípőre tett kézzel.

– Ne énekelj. Ez templom. Felültél a lóra?

– Dehogy ültem.

– Meg ne rázzon az áram.

– Dehogy ráz.

– Hogy fogod azt a csavarhúzót?

– Hogy fognám?

– Bal kézbe?

– Csak így férek hozzá.

– Nehogy leessél nekem!

– Mért esnék le?

– El tudom képzelni. Megnézem az öreg muksót, hova tűnt. Másszál át a kórusra, fogom a létrát!

– Nem kell.

– Azt te nem tudod, mi kell. Csak mássz át!

Lajos átügyeskedi magát a kórus mellvédjére, arra ül, lovaglóülésben.

– Innen milyen kicsi vagy, atya!

– Majd adok neked kicsinek lenni!

– Akkor nagy vagy.

– Nem vagyok nagy. Pont jó vagyok. Csak dolgozz.

Kimegy, a szentségtartónál meghajol, ahogy Márkustól látta, a sekrestyében körülnéz. Nyitogatja a szekrényeket. Az egyik rekeszben kis tartóban bort talál. Fölemeli, nézegeti a színét. Megkóstolja. Bólint – ez igen. Lehúzza. Aztán kiemeli a demizsont. Önt a kis tartóba. Iszik, csettint. Kopognak a kinti ajtón.

Rádob a demizsonra egy fekete kendőt.

– Tessék várni! Pillanat! – Még egyet húz a kis tartóból. Résnyire nyitja az ajtót. Klára – szép szőke lány sortban az ajtóban, nagy virágcsokorral a kezében.

– Dicsértessék a Jézus Krisztus…

– Igen. Mit akar?

– Én vidéki lány vagyok…

– Persze. Nem baj.

– Nagyanyám küldött, hogy díszítsem föl az oltárt. Ő nem tud jönni.

– Persze.

– Biztos ismeri.

– Biztos.

– Szabad… – a lány beóvakodik, és benéz a kápolnába. – Hogy elhervadtak a virágok. Ki kell cserélni őket.

– El, el. Ki, ki.

– Fölvennék valamit. Így olyan meztelennek érzem most magam hirtelen.

– Várjon. Láttam itt egy kendőt. – Leemeli a demizsonról a kendőt, a lányra teríti.

– Né! Ez nem a nagyanyámé?

– De, biztosan.

– Na, sietek. Ne lessen, még ügyetlen vagyok. – Behúzza maga mögött az ajtót. Az oltárhoz megy, rendezgeti a virágot. Lajos a kórus karfáján lovagol. Szerényen odabólint a lánynak, aki fölbámul rá. Lajos átlép a létrára, az megindul. Klára szalad, fogja a létrát.

– Le ne essen!

– Neem… – létra eldől, neki a kórusnak, Lajos a kórus peremébe kapaszkodik.

– Várjon! Ne eressze el!

– Vigyázzon! Levetem magam!

– Ne, ne! Beüti magát a padokba! – A lány az utolsó padsorra áll. – Majd maga alá állok!

– Nem állok a kezébe! – kiáltja Lajos, látva, hogy a lány bakot tart. – Nem bírom tovább tartani magam!

– Nyugodtan. Lépjen rám.

Lajos leereszkedik, a lány átfogja a lábát, lebukfenceznek. A földön ülnek, egymásba gabalyodva. Lajoson a sok virág szétszórva, Klára tápászkodik.

– Vidékről jöttem… A nagyanyám küldte a virágokat… Nem ütötte meg a homlokát? – Hátrasimítja Lajos haját, nézi közelről.

– Nem. Csak melegem van. „Itt a fehér csönd… a fehér lepel…”

– Jó lesz a zsebkendőm is! – Rátapasztja Lajos homlokára, Lajos ül, Klára fölötte térdel. – Vérzik.

– Majd meggyógyul… magától. Úgy értem, önmagától!

– Pedig milyen szép szeme van! Mutassa! – Kézbe veszi Lajos fejét.

Wagner törtet feléjük.

– Mit csinálsz? – szól a fiára.

– Semmit… Csak a kezébe vette a fejemet…

– Nekiesel, mint tót a vadkörtének… – méltatlankodik Wagner. – Itt a templomban. Ez vidéki lány.

– De nem! Apa! A fejemet köti be!

– Meg kell erősíteni – mondja az öreg a hangszóróra, közben a lányt nézi kedvtelve. – Hozzál egy nagy csavart.

– Anya is kellene.

– Az igaz – Wagner a lányt nézi. – Majd én megvizsgálom. – Fölrántja Lajost a virágok közül. – Ne igyál a borból!

Lajos megy, térdet hajt illedelmesen a főoltár előtt, belép a sekrestyébe.

Wagner leguggol a lányhoz.

– Lány vagy, lányom?

– Lány, persze…

– Úgy értem… Hány éves vagy, gyermekem…

– Tizenkilenc. Egy híján húsz.

– Van vőlegényed, lányom?

– Vőlegényem? Még nincs vőlegényem. Én vidéki lány vagyok…

– Az helyes. S megszegted már a hatodik parancsolatot?

– Én? A hatodikat? Melyik is az?

– Ha nem tudod, akkor jó. Ne paráználkodjál.

– Dehogy paráználkodom. Elég nekem a magam dolga.

– Jársz nudista strandra?

– Dehogy járok. Éjjel a Körösön szoktam fürödni.

– Meztelenül?

– Nem. Perzsabundában.

Klára kiszabadítja magát Wagner kezéből, aki közelről fejtette ki hitigazságait, összeszedi a virágot, és megy az oltárhoz. Wagner besiet a kápolnába, lehajtott fejjel.

Klára kuncog magában, és díszít.

Vetró jön be, siet, kicsit zavartan ide-oda néz, aztán a lányhoz megy.

– Jó napot… Dicsértessék… Maga is a plébániához tartozik?

Klára lelépeget a háromlábú létráról.

– Én vidéki lány vagyok… Nagyanyám helyett jöttem a virágokkal…

– Itt vannak a szerelők, kislány?

– Mért?

– Beszélnem kell velük… De maga nagyon csinos, tudja azt?

– Tudom – kiszabadítja a karját Vetró keze közül. – Mit akar a szerelőkkel?

– A gazemberek! Benne vannak a slamasztikában! – Hadonászik. – Ma mindenki azt hiszi, annyit keres, amennyit nem szégyell! – A lány füléhez hajol. – Adócsalás! Milyen szép füle van.

– Kimentek valahová. Megnézhetem. Addig imádkozzon értem.

Kislattyog a sekrestyébe, Vetró beül a padba, jegyzetel.

Klára beront Wagnerékhez.

– Na, szép firmák! Az adóügytől van itt valaki… Magukat keresi. Valami adócsalás ügyében…

– Micsoda? – Wagner felhördül. – Várjon az úr egy kicsit! Elszakadt a nadrágom!

– Csak le ne essen – kuncog Klára.

– Ne gúnyolódj, leányom, inkább segíts… – A szekrényből reverendát vesz elő. – Karmazsin testvér – Lajosnak nyújtja. Ő maga is reverendába bújik. Lajos fején fönnakad a ruha. – Segíts már neki!

– Finom társaság! Ez hányadik parancsolat?

– Majd megmagyarázom – siet Wagner. Klára ráncigálná Lajosra a reverendát. – Vedd le a zakót, nagyon szűk! – Wagner csak beletornássza magát. – Siess. – Lajos ide-oda kapkod, leveszi a zakót, föl a reverendát. – Leányom – szól most méltóságteljesen Wagner. – Küldd be a tisztviselőt!

Klára kibattyog, mintha Vetró ott se volna, megy a virágait rendezni.

– Na, mi van? – szalad előre Vetró, zsebre vágva a jegyzeteit.

– Csak a plébános úr van itt, meg Karmazsin testvér… Várják.

– Édes vagy. Ha jönne egy magas, kellemetlen arcú ember, szólj nekem… – Csókot dob a lánynak, bemegy.

Wagner éppen jót húz a kis tartóból.

– Nagyobbat adj…

– Bocsánat… Dicsértessék…

Wagner fesztelenül bólint.

– Mindörökké, ámen – mondja Lajos.

– Ne haragudjanak, hogy betörtem… A szerelők nincsenek itt?

– De itt vannak. Mit akar velük?

– Fontos. – Vetró Wagnerhez hajol. – Bizalmas dolgok. Zűrös dolgok.

– Előtte beszélhet – Wagner a fiára legyint. – Nincs fölszentelve, de korrekt.

Vetró hátratekinget.

– A nyomomban vannak.

– Katolikus?

– Az vagyok. Vagyis voltam…

– Az sose múlik el. Nyugodjon meg. – Lajoshoz. – Karmazsin testvér, a virágokra ügyeljen. Nagyon frissek. – Lila stólát akaszt a nyakába. – Nehogy egy is letörjön belőlük!

Kézen fogja Vetrót, és a hátsó folyosón a gyóntatószékbe vezeti. Vetró letérdel, csak rácsozat mögül látja Wagnert, aki kényelmesen elhelyezkedik, aztán a rácsozathoz hajtja a fejét, keresztet vet az előtte térdeplő adóhivatalnokra.

– Mondjad, fiam…

– Gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked, lelkiatyám… utoljára harminc éve gyóntam… akkor is suttyomban… Féltettem az egzisztenciámat… Adótisztviselő vagyok… Hol kezdjem?

– A jelent mondd, fiam… Milyen adó?

– Van egy cég. A Generál. Akik itt dolgoznak a templomban. Nem találkozott velük, atyám?

– De. Futólag. Csalók?

– Á. Még ahhoz is hülyék.

– Válogasd meg a szavaidat, fiam. Mintha az Úrhoz beszélnél.

– Az öreg – azt mondják – nagy balek. A jelentések szerint.

– Jelentések is vannak?

– Azok mindig vannak. Szóval az öreg nem a pénzt nézi, hanem a kontaktust. Az emberi meleget. A javítóiparban!

– Egy ökör!

– Jól mondja, atyám, bocsánat a szóért. A fiával jár dolgozni – a jelentések szerint –, aki egy nagy hmm… mamlasz.

– Ez igaz – lehet.

– Biztos! De én fütyülök rájuk! Két balfácán, bocsánat a szóért. Nem kár értük. De adót kell fizetniök! Valami ügyetlen bevallás szerint. Én csak az asszonyt sajnálom.

– Milyen asszonyt?

– Gyönyörű! Hatéves korom óta nem láttam ilyen asszonyt! De a társam rászállt, megijesztette, és elszedte tőle a betétkönyvét! Hogy majd ő elsimítja az adót!

– Gazember!

– Az asszonyt meg kell menteni! Ehhez kell a segítsége, atyám!

 

 

A sekrestyébe Szendera törtet be, ahol Lajos a borokkal babrál.

– Dicsértessék…

– Mindörökké…

– Lelkész uram…

– Csak testvér vagyok. Nem vagyok fölszentelve. Mondja, testvérem…

– Nem voltak itt a szerelők?

– Szerelők? Milyen szerelők?

– Elnézést – kezét nyújtja –, Szendera Mihály volnék, adóügyi ellenőr.

– Karmazsin…

– Azt mondták, itt találom a Generált.

– Milyen Generált? – Összevont szemöldök.

– Hosszú lenne elmesélni. Egy marhaság. Családi vállalkozás, ez magában hülyeség. Manapság! Apa–fiú–anya szentháromság. Remélem, nem sértem a vallásos érzületét?

– Mi fölötte állunk ezeknek a tréfáknak.

– Nos, ez a hármas szentség egy javítóvállalatot hozott létre. A jelentések szerint.

– Jelentések is vannak?

– Ne legyen naiv, Karmazsin testvér. Jelentések mindig vannak. Meg akarták szedni magukat. Hogy lakást építsenek a hülye fiuknak.

– A fiú hülye?

– A jelentések szerint. Amolyan vénfiú.

– Ne mondja!

– De! Szeretne már – Szendera idétlen mozdulatot tesz.

– Mit szeretne?

– Szóval, bocsásson meg…

– Karmazsin…

– Karmazsin testvér… Szeretné érvényesíteni férfiúi lehetőségeit… a gyöngébb nemmel szemközt. Mindent bele! – Igyekszik humorizálni. – Bocsánat. Eddig…

– Eddig?

– Egy jó lélek… a jelentések szerint. Eddig… csak irodalom! Minden verset tud. – Hozzákuncog. – Csak azt az egy verset nem…

– Melyiket?

– „Az vagy nekem, mi testnek a kenyér…”

– Shakespeare. Mit akarna a fiú?

– „Héja-nászt az avaron…”

– Ady. Mit akarna a fiú?

– Karmazsin testvér! Énekek Éneke… „Emlőid, mint a kecske tőgyei…” A Bibliában.

– És mit akarna a fiú voltaképpen?

– Azt.

Lajos elgondolkozik, mélyen, a kis tartókba bort tölt, koccint Szenderával.

– Elképzelhető. Az ifjúság mohó.

– Na, erről van szó. – Kortyint. – De nem ez a lényeg.

– Hanem?

– Lehetek bizalmas?

– Majdnem pap vagyok. Tegye. A titok kötelez.

– Adó. Ajaj, Karmazsin testvér… És tudja, hogy akarja megúszni a család az adót? Érzelmi fertő. A társam – körülnéz, lehalkítja a hangját – az asszonyon keresztül akarja az adót megoldani…

 

 

A templomba Wagnerné jön, díszes ruhában. Klára az oltár mögött. Wagnerné lopakodik, gyorsan szenteltvizet hint magára, keresgél, padokba néz. Meglátja a földön a létrát.

– Lajos, hol vagy? Csak nem estél le?

Márkus jön be a főkapun.

– Szállok az Úrnak! – kitárt kézzel halad előre.

– Várjon!

– Megigazulni! Márkus vagyok, asszonyom.

– Uram! Márkus úr! Nem bírom tovább! Meggebedek! – mellére veti magát. – Egyszer akartam otthon ebédelni! Ekkora halat csináltam! Hol van Lajos?

– Azt nem tudom, de a hal krisztusi jelkép.

– Ugye? Ünnep van! Ma van a házassági évfordulónk!

– Megrendezem… Ide vörös szőnyeg jön… – mutatja Márkus.

– Egyszer akartam nyugodtan ebédelni! Boldogan! Telefoncsörgés nélkül! Verekedés nélkül… kórház nélkül…

– Klára! – Márkus elkiáltja magát. – Az orgonákat! – Hatalmas gyertyát nyújt Wagnernénak, meggyújtja. Klára megnyomja a zeneszekrényt.

Lajos előjön Szenderával a nagy orgonazúgásra.

Wagnerné a gyertyával – felsikolt.

– Lajos! Mi van veled?

– Karmazsin testvér – Klára Lajoshoz szalad. – Szeret?

Zúg az orgona. Klára megragadja Lajos fejét, összecsókolóznak.

A gyóntatószékből Wagner és Vetró ugrik ki. Vetró Szenderára mutat.

– Az az!

– Lajos! – kiált Wagner a fiának. – Kapd el azt a pasast! Ellopta anyádtól a betétkönyvet!

Wagnerné elindul a gyertyával Lajos felé.

– Lajos! Ma van apáddal a házassági évfordulónk!

Szendera Lajosnak Vetrót mutatja.

– Ő az!

– Apa – kiált Lajos az apjának –, kapd el azt a pasast! – Miközben Szenderát hajszolja, Vetróra mutat. – El akarja csábítani anyát!

Wagner most Vetró nyomába ered.

– Megigazulni! – Márkus a mikrofonban. – Megigazulni! Megitták a misebort! Isten mindent lát! Istennek rejtett kamerái vannak! Klára! Megmondalak nagyanyádnak!

– Inkább segítsen! – kiált a levegőbe Lajos. – „Állj elő, vén Márkus…”

Wagner, Lajos és Márkus elkapják a menekülő Szenderát meg Vetrót, a két adóhivatalnokot.

– Kész az ebéd! – Wagnerné magasba emelt gyertyával kiált. – Kisütöttem a halat! Legalább egyszer együnk otthon! Kihűl az ebéd! – Szétválasztaná őket, az orgonazúgás betölti a teret.

 

 

Kórházi folyosó. A végében csapóajtó, azon lendül be valaki, lassan jön, végig a folyosón. Lépései visszhangzanak. Közelebbről látni, nagy, uszályos esküvői ruhában van, fátyollal a fején. Ételhordót cipel, másik kezével az uszályt huzigálja maga után, hátra-hátranézve. Klára az. Az oldalajtóhoz ér. Nagy sóhajjal lép be.

Vetró szeme bekötve fehér gézzel, az éjjeliszekrényen tapogat. Szendera két karja előremered, kitámasztva, ültében cigarettázik, néha Vetró tapogatva kiveszi a szájából a cigarettát, ő is megszívja.

Klára becsukja az ajtót, az uszály becsípődik, rángatja.

– Mi van? – kérdi Vetró vakon. – Nem tud bejönni?

– Beakadt az uszályom – Klára nagyot ránt, a fele ott marad. – Itt is vagyok. – Rámolászik. – Hogy vannak?

– Sehogy – mondja Szendera.

– Mi a baj?

– Még kérdi? Nézze meg ezt – Vetróra mutat. Most Klára cigarettáztatja mindkettőjüket.

– Szeretik a halászlét? Azt hoztam.

– Hogy fogok enni? – kérdi Szendera, két karjával befáslizva előremeredve.

– Majd kanalazok – mondja Klára.

Vetró feléje nyúl, ő viszi a kanalat a szájához.

– Hol van? – kérdi Vetró, tapogat, megfogja Klárát.

– Ne a mellemet fogja. Mindjárt adok.

– Bocsánat… Mi ez a finom?

– Halászlé.

– Nem az! Azt érzem. Ez a csipke, ami magán van! Mi ez?

– Jaj! El is felejtettem mondani…

– Nekem nem ad? – szól rá a lányra Szendera. Klára most neki kanalaz az előremeredő karok közt.

– Menyasszonyi ruha. Ma van az esküvőm. Ne haragudjanak.

– Dehogy haragszunk – mondja Vetró. – Előfordul.

– Szeretnénk, ha jó barátok lennénk… – mondja Klára szemérmesen. – Ha maguk lennének a tanúk…

Ajtó nyílik, nagy, virágos kalapban, hosszú fekete estélyiben Wagnerné lép be először. Aztán Wagner, csöndesen köszöngetve, kinőtt sötétkék zakóban. Végül Lajos, átlátszó indiai ingben, mint valami művész vagy kardnyelő, kezében kis magnó. Kézen fogva vezeti az anyakönyvvezető nőt, aki szélsőségesen dundi asszony, betonfrizurával, vállán átvetett nemzetiszín szalaggal, hatalmas könyvvel.

– Hát… itt volnánk… – kerülgeti a forró kását Wagner. – Remélem, elfelejtik… ezt a sorozatot… amit kaptak…

– Mit reméljük? – Wagnerné határozott. – Azért jöttünk, hogy kibéküljünk! – Homlokon csókolja Vetrót.

– Maga az? – andalodik el Vetró.

– Nem. Az unokahúgom – feleli Wagnerné sértődötten.

– Kérem… – az anyakönyvvezető nő tüsténkedik. – Én sietek… a Magyar Népköztársaság nevében… Álljanak föl.

– Én nem tudok – nyögi Szendera.

Vetrót Wagner segíti ki az ágyból, Lajos Szendera hóna alá nyúl.

– Maga ne nyúljon hozzám! – rémüldözik Szendera.

Wagner segít Szenderának. Az anyakönyvvezető nő a kis asztalkára teszi a hatalmas könyvet, kinyitja. Behelyezkedik a pózba.

– Én csak a Klárika tanúja vagyok hajlandó lenni! – akadékoskodik Szendera.

– Jó, jó… majd Vetró bácsi lesz az enyém – mondja Lajos.

– Nem látok. Ki vagy? – tapogat Vetró.

– Ő az én fiam… – hajol rá Vetróra Wagnerné.

– Kezdhetjük – mondja erre Vetró üdvözült mosollyal. Összeállnak a párok.

– Minthogy a házasság megkötésének törvényes akadálya nem mutatkozott, megkérdezem az előttem álló Wagner Lajost, hogy az itt jelenlevő Maris Klárát feleségül veszi-e?

Lajos anyjára néz kérdően, majd enyhe bólintásra ki meri nyögni a szót:

– Igen.

– Nyomd be a magnót. – Wagner meglöki vállával Lajost, az benyomja a magnócskát, Boccherini Menüette-je hangzik föl, nemsokára ráúszik Karády: „Mindig az a perc a legszebb perc… mit meg nem ád az élet”. Hol ez hangzik, hol az.

– Megkérdezem az előttem álló Maris Klárát…

Zene.

Közben Wagner erőteljesen sugdos Szendera fülébe.

– Az a helyzet, hogy öten nem tudunk megélni a Generálból…

– Tudtommal csak négyen vannak… vagy már útban a gyerek?

– Dehogyis… De Klári nagyanyja is… él. A fiatalok új vállalkozást szeretnének nyitni… „Magánélet-szervezés”. „Korlátolt felelősségű társaság…”

– Azt látom – mered előre Szendera két befáslizott karjával.

– Iparengedély kellene – kunyerál Wagner a zene szüneteiben. – Meg egy kis adókedvezmény…

Szendera kinyújtott, begipszelt kezébe nyomja a tollat. Elé teszi a papírt. Wagner vezeti Szendera kezét. Kedvesen a fiatalokra mutat, mintegy mentegetőzve:

„Korlátolt Társaság…”

Mintha mi, felnőttek különbek volnánk.