Angyali üdvözlet

Összecsomagolt. Óvatosan hajtotta be a bőröndöt, nem láttam, mit pakol. A szegényes papundekli táska dudorairól gyorsan letörölte a port. Sietett, mindig furcsa megbízásokat teljesített, Vivaldi-lemezt vitt, zsebórát, Rilke-kötetet, narancsot egy betegnek, Újszövetséget, utolsó pénzét áldozta rá, alig lehetett kapni. A segítség halvány színű angyala volt, de agresszív angyal, vámhatárokat és toronykapukat átlépő. Akkoriban szerette az embereket. Az emberszeretet kegyetlen foglalkozás, sok bajjal jár és gyakran ellenséges érzületet vált ki. Az emberek ugyanis nem hiszik el. Kivette a régi újságpapírt a szekrényből, és azt tette a bőröndbe védőnek. Aztán, mikor mindent elhelyezett, óvatosan élére állította a kis koffert, és magát is öltöztetni kezdte. Ősz volt. A hideg kályha mellett naptár függött, a nyomtatott kéményseprő körül rózsaszín számjegyek lebegtek: 1-9-5-1. A pénteki nap mellé vékony ceruzával írták oda: csomag.

A szoknya. A szoknya sose volt meg. Emlékszem, másfél órát háttal álltam neki, mert ő az edények és festmények, kéziratok között a szoknyát kereste. Időnként odakiáltotta: – Várjon csak, mindjárt –, és háttal beszélgettünk egymásnak. Nem tudom, addig mi volt rajta. Általában nem azt a ruhát vette föl, amit akart, mert az nem lett meg, általában nem azt a könyvet olvasta el, amire készült, mert az nem került elő, mégis több volt vele, mint a legtöbb emberrel, több ruha, több könyv, több ismeret. – Várjon, még megmosom a kezemet – mondta, és az üvegfalú szobából a fürdőbe lépett, ahol a mosást az előbb abbahagyta. A mosás úgy folyt, hogy a kádba egy támla nélküli, kerek ülőkéjű szék volt állítva, azon lavór, az egész szék vízben úszott. A kimosott zsebkendőket a csempére ragasztotta, hogy ott megszárad, és nem kell vasalni. Egy hadifogolytól tanulta. A kád mögött egy benzintartály nagyságú vízmelegítő függött, abból eresztett ki hideg vizet, mert azt kiáltotta – au, de hideg vagy! – Október volt vagy november eleje, rendes ősz, melegebb széljárattal, valami meleg levegő tört be Európába, emlékszem, bemondta a rádió. Aztán hét évig nem láttuk. Börtönbe került.

Akkor még beszéltünk, hogy Lengyelországba készülök – á, ő nem utazik, nincs miért, nincs kihez. – Az utazást egyébként megvetette. Fejben utazott, voltak ilyen trükkjei. Művészettörténettel a hóna alatt ment ki néha a budai hegyek alá, és mikor Rómáról beszéltem neki, kijavította pontatlanságaimat. No, nem mintha csak ismeretei lettek volna. Nem. Élményei voltak, valódi úti élményei, igazi, élő ember volt közöttünk, ahogy vannak hívők a vallásosak között, akik gyakrabban átélik az Istent. Belelovalta magát lelki tájaiba, melyek színesebbek és emelkedettebbek voltak, mint egész Itália. Belül utazott ő egyre.

Ekkor már föl volt öltözve, más szoknyában, mint szándékozta, de megfordulhattam, és volt még egy kis ideje, főzött feketét. A feketefőző készülék mindig a földön állt, ma sem tudom, miért, hiszen le kellett hajolni hozzá, le kellett görnyedni, mint egy szertartásban. Az állványka körül zacc, dobozok, kanál, rezsó, cukor. Az ágyra volt dobva fekete kabátja, ha jól tudom, kis prém futott körben a nyakán.

Írásról beszélgettünk, és hogy mindenki egyedül van. Harsányan nevetett. Hogy ezzel jövök. Ilyennel ne jöjjek, hogy én mindenestől egyedül vagyok, mert mindenki így van. Ez unalmas. Mi nem unalmas? Arról került szó, hogy nem unalmas bemenni a kórházba, ha beteg az ember testvére vagy a lánya, nem unalmas néha megigazítani a félrebillent képet. – Különben – mondta –, mit tudom én? Olyan rég volt. Minden olyan régen volt, mikor olyan voltam, mint maga. – Vagy nyolc évvel vagyok fiatalabb nála, tiltakoztam. – De – azt mondta. – Túljut az ember. – Már nem segíteni akar, hanem beletörődni. Nemcsak a saját, hanem a mások bajaiba is. – Maga ágál – mondta, és leguggolt a kávéfőzőhöz, henger alakú kis csészéket hozott. – Ne oda üljön – mondta, mikor az íróasztal előtt levő karosszékbe ültem, és egy másik székre ültetett, talán mert az leszakadt volna, vagy mert ő akart az eredeti helyre ülni. – Ágál, és fel akarja forgatni a világot, pedig a világ felforgatva se jó. Robbanásszerűen viselkedik, és nem egyenletesen, mint a hangyák, amik mennek a végeláthatatlan úton. – Ez igaz, gondoltam, nem is vagyok hangya, mit beszél, ő sem az, mindig robbant belőle a levegő, és most is bőröndöt visz valahová, nehéz teherrel, ahogy megemeltem – nem, köszönöm, majd én – mondta, és elvette tőlem.

Profilból láttam, olyan volt, mint egy érem, amit valaha pénzre vertek, határozott. Sálat tekert a nyaka köré, a mozdulatai gyorsak voltak. A zongorán egy tányér volt, hátrébb versek, gépelve. A hátunk mögött, a fal mentén szép, elegáns szekrények, és négy lábon állt egy cserépkályha, oldalra döntött téglalap, kerek bemélyedésekkel, a kéznek nem hagyva biztonságos siklást, hanem inkább akadályt, alapos homorúságot, amit nemigen lehet megérinteni. – Igen – nézett körül, az volt az érzésem, fogalma sincs, mit keres, de maga se tarthatta lényegesnek, inkább azt nézte meg, hogy be van-e zárva a kis kertre nyíló ajtó. Ahogy az ember elmenőben megnézi itt hagyott bútorait, olyan volt ez a gyors búcsúzás, önkéntelenül magam is részt vettem benne. – Mehetünk – mondta, és az úton se engedte át a csomagját – kissé emelkedik az az utca –, aztán megbeszéltük, hogy felhív telefonon még ezen a héten, újra találkozunk. Nem hívott fel, s hét évig magam is hiába kerestem, lecsukták. Az első hét után érdeklődni akartam utána, nem vették föl a kagylót, egy hónap múlva azt mondta a sógornője, hogy vizsgálati fogságban van, nem tudják, mi lesz vele. Gyanakodtam. Próbáltam összerakni az utolsó találkozás kockáit, mert én voltam az utolsó, akivel beszélt, és titokzatosnak, sokértelműnek láttam minden akkori megnyilatkozását.

Gyorsított ügymenetet diktáltak, a harmadik héten a budai börtönbe szállították. Hetvenkilenc oldalas jegyzőkönyvet írattak alá vele, melynek áttekintésére nem volt ereje, de amelynek a fogalmazása túlságosan általános volt, semhogy bele tudott volna akaszkodni. Huszonhét önéletrajzot írt, az utolsó negyven oldal volt. – Egy író, elvégre – ezt mondta neki a százados. – Asszonyom, mi becsüljük ügyfeleink szakmáját. Szíveskedne talán még pontosabban megközelíteni az igazságot. Vagy szebb stílust is alkalmazhat kénye-kedvére.

Négy hónapig tartott a bűnvádi eljárás. Amit össze tudtam szedni, az anyagnak nagyon kevés volt, de rémülten kombináltam, milyen küldetéseket bonyolított le, a rengeteg kézirat és könyv, az utolsó bőrönd. Nem hittem, nem hihettem, ismertem belső lényegét ennek az embernek, de a bűnvádi eljárás súlyosan megzavart. Illegális anyagok csempészése, közvetítése – ilyen vádtöredékek is eljutottak hozzám, amiket sohasem körvonalaztak pontosan. Mi ez? A tárgyalásokon az ügyész beszélt, bonyolult lelki hatásról, kisugárzásról szónokolt, ami egyébként tényekkel is alátámasztható. A sógornőjével egy eldugott kis hűvösvölgyi vendéglőben találkoztunk, és nem jutottunk semminek a nyitjára. Megdöbbent arccal ültünk, magunk is a körülöttünk levő emberektől tartottunk. A gyanakvás bennünket is áthatott, mint itatóst a tinta, fekete foltokkal. Az ügyész halált kért. Vad kétségbeesés lett úrrá rajtunk, de most már biztosak voltunk bűnösségében, csak a bűn súlya nem volt egyforma a kezünkben. Nem értettük ezt a könyörtelen mechanizmust, csak éreztük, ahogy lépésről lépésre előbbre lép. Mi volt még hátra? A napokat úgy kapkodták, mint a búzaszedők, alig eszméltünk, nem tettünk semmit, az érthetetlennel szemben tehetetlenül ültünk, csak a bűnvádi tárgy, összeesküvés, közvetítés, hatás – ezek lebegtek előttünk ebben az áthatolhatatlan történetben. Sokáig húzódott az ügy, fellebbezések és kontrafellebbezések között, és mi minden napnak örültünk. Nagy nyomás volt rajtunk, a tárgyalások zártak voltak, csak a réseken át tudtunk meg időnként valamit. Az ötödik hónapban a halálos ítéletet elejtették és hosszú-hosszú időkkel dobálóztak, mely új reményt és kétségbeesést keltett bennünk. Kapkodtunk levegő után. A bírósági emberek szigorúak voltak. Az állam és a nép érdekeire való hivatkozással valami önkéntelen mechanizmus lépett érvénybe, amelynek utóbb maguk is csak kiszolgálói és bábjai lettek, noha saját maguk hozták létre. A mechanizmus túlnőtt emberein. Saját fejével uralkodott, pedig saját feje nem volt. Csak tagjai voltak, keze-lába, ezekkel hadonászott és vonszolta előbbre és előbbre magát, kaszálva, ütve-törve maga körül. Csak tagjai voltak, mint egy olyan hús-szervezetnek, mely abszolutizált sokaság.

A tények felől a vád az általánosság irányába tolódott, az emberi magatartás homályos megsértésével, ideológiai bomlasztással vádolták. A tény, a bőrönd már rég csak mint hivatkozási pont szerepelt az egyre sűrűsödő aktacsomókban. A tény maga is absztrakció lett, vád, melynek valaha önmaga volt az alanya, ma már tárgya lett, cselekvő, távoli, ellenőrizhetetlen tárgya, mely csak állítmányokban szerepelt, passzíve. „Átadták, szállították, vitték. Rejtegettek, becsomagolták, csempészték. Kezelték.”

Hét év után kaptunk értesítést az ítélet nélküli ügy befejezéséről. Betegen feküdt, lábadozóban Klári, érte kellett mennünk. A rabkórház tiszta volt és szürke. Ahogy végigmentünk az ágyak sorfala közt, a fejek utánunk fordultak. Nem szokták innen kivinni a betegeket. Kemény tél volt, Klári nem sírt, amikor meglátott engem és sógornőjét. Nézett ránk egyszerűen. Biztosan ember lesz még belőle, erre gondoltam. Felült az ágyban, és azt mondta: – Majd felöltözöm. Forduljon el. – Megint háttal álltam, szemben velem az üres kórházudvaron szabályosan feküdt a hó. A középen levő szobor azonban fekete volt, leolvadt róla. A kapuban őr állt. Jobbról a teremben fejek, fejek és fejek, melyekben szemek égtek, és azt kérdezték, elmentek? Hova mentek? Milyen kinn a világ? Régen itt vagyunk. Lehet-e kint élni?

– Megfordulhat. – Sovány volt, vézna és fehér. Lesz még ember belőle, gondoltam, ezt hajtogattam magamban. Sógornője megigazította azt a felöltőt, amit hét éve vett föl. Mi történt vele? Mi történt velünk hét év alatt? Mi volt az az út, amelyre akkor elindult, és mit tett meg? Hány kilométert, északon vagy délen? És mit vitt az útjára, és mit hozott?

– Egy bőrönd is volt – mondta az őrnek, ahogy kiértünk a lengőajtón.

– Nem tudok róla – mondta tájékozatlanul, üres arccal az őr, és a vállán simított egyet.

– Én tudok – mondta. – Nem volt módomban elfelejteni. Úgy is mondhatom, nem engedték elfelejtenem.

– Majd megnézzük – mondta sarkon fordulva az őr. Mi ott álltunk. Nem tudtunk mit beszélni. A folyosó mennyezete domborúan futott fölöttünk.

Az őr visszajött.

– Tessék talán lejönni és megkeresni. Van a raktárban vagy harminc koffer is egymásra hányva.

Lementünk. Szűk, sötét, téglafalú lejárón mentünk, az őr zseblámpával világított. Udvariasan, lassan ment. A farácsos mellékraktárat egy lakattal zárták be, sietett azt kinyitni.

– Itt lesz – mondta a halomra mutatva. Mi kinn álltunk, ő bement keresni a bőröndök közé. Az őr hátulról világított. Klári előregörnyedt, és tolta szét a bőröndöket maga előtt, kiesebbeket, nagyobbakat. Egyiken a ráakasztott cédulát is elolvasta. Továbblökte. A folyosó kétfelé vezetett, világosság csak az egyik végéből jött. Klári kiemelt egy bőröndöt, alig tudta kihúzni a többi közül, magam is láttam, hogy az övé.

– Megvan – mondta, és jött, egy újságpapírt vett föl, azzal letörölte.

– Bocsánat, ha szabadna kinyitni – mondta az őr.

– Tessék.

Letették a földre, fölkattintották a bőröndöt. Két cserép elszáradt virág volt benne. Az őr nézte. Elég sokáig álltunk ott. Aztán azt mondta: – Igen – és lehajtotta a koffer fedelét. Elindultunk. Ugyanazon az úton akartunk menni, de az őr azt mondta, a másik irányban jobb kimenni. Egy darabig eljött, aztán azt mondta, a lépcsőn föl és jobbra ki lehet menni. Tisztelgett. Mi meg mentünk, amerre a fény volt.