Öngyilkosság receptre

Kaptam egy levelet. Sokáig nem bontottam föl, aztán föltéptem a borítékot, hogy hirtelen megnézzem, mi van benne. Nem értettem a szöveget. Két rész volt gépelve, vagyis nyomtatva, dőlt betűkkel. Az egyik szöveg angol, a másik holland. Külföldi folyóiratokból vágták ki. Nem értettem. El is kezdtem olvasni, az elején találtam néhány érthetőbb szót. Pedig a tartalom ismerősnek tetszett: mintha valaha én írtam volna. Kézzel írott levél is volt mellékelve, ezt ismertem, egy nő írta, akit szeretek, átfutottam, az volt benne, hogy meg fog halni, szeret, csókol, a végén aláírás. Fényképek voltak, mintegy bizonyító jelleggel, elég nagyméretűek, kissé homályosan előhívva, nagy társaság állt tágas térben, egy asztal előtt, amin szétszórva voltak tányérok, hideg ételek, kissé rendetlenül. Mit bizonyít ez? Ettek, beszélgettek, igaz, hogy az emberek között ismerősök is voltak, mosolyogtak. Ott volt egy főorvos, akit nem szerettem, vagy három éve nem szerettem, de elég kevésszer találkoztunk ahhoz, hogy ez túlságosan kellemetlen legyen. Középen kopaszodó, fiatal ember, akinek a fényképen nagyon kiugrott a két megmaradt hajsáv, pontos kép, a fehér arc is élesen kiugrott. Nem volt szép. Én is a képen voltam, egy nőhöz hajoltam, miközben lefényképezték a társaságot. Az arcomon szenvedés látszott, könyörtelen állapot. A nőt nem lehetett látni, kívül volt a fénykép szélén, csak a poharat tartó kéz és a nevetve hátrahajló nyak maradt a képen, meg a fekete ruha aljából valami. A főorvos felesége lehetett, akihez olyan mohón és szenvedélyesen hajoltam oda, mint akinek csalnia kell. Ez a kép nagyon rossz érzéssel töltött el. A másik fényképen ismeretlen emberek közt megint ismerősök, de én nem voltam jelen, hál’isten. Lehet, hogy akkor már a konyhában csókoltam a főorvos feleségét. Újra megnéztem gyorsan az angol szöveget, nem értettem. Hideg volt, fölvettem a fekete pulóveremet, és lementem az utcára. Éjjel volt, késő. Alig jártak emberek. Siettek, a szél fölborzolta a hajamat, az utcában két vagy három ablak fénye látszott. Siettem. Nem tudtam pontosan a nő címét, akit szerettem, és aki azt írta, hogy meg fog halni és csókol és szeret, mert elutazott, és nem hagyott pontos címet. De elutazása előtt körvonalazta a szülőfaluját, vagy inkább városka volt. Tudtam, hogy délen, délnyugaton van, a pályaudvaron föl is szálltam egy vonatra, ami lefelé vitt. Az út kellemetlen volt, a hideg ablakban álltam. Kicsit esett az eső is. Arcomba hullt, kis pettyekkel lettem tele, mintha verejtékeznék, vagy megmérgeztek volna. Nem sírtam, csak szomorúan néztem az éjszakai tájat, amelyben a fák fekete szörnyetegként maradtak el, vészjóslóan. A vonaton nem utazott senki, az egész vonat üres volt. Nem jött kalauz, elöl beszélgetett két kék arcbőrű munkás a mozdonyon, mikor beszálltam. Körülbelül a hetedik kocsiban utaztam, a vagonokon külföldi felírás is volt, arra gondoltam, majd átmegy a határon. Száguldott a vonat, de a nagyobb állomásokon megállt, a piros sapkás tiszt állt kinn, és hamar intett, hogy menjünk tovább. Talán késik ez a vonat? Továbbsietett a szerelvény, és nemsokára meg is érkeztünk egy falusias városkába, ahol meg se vártam, hogy teljesen lefékezzen a vonat, leugrottam, és átvágtam a gyér lámpákkal világított épület mellett, saras volt az út, és egy kút mellett közvetlenül az utcára léptem. Vagy ötven métert tettem meg ezen az úton, aztán befordultam keletre, kisebb utcába tértem, itt sem égett egyetlen ablakban sem lámpa, de a hold már előjött, és látszottak a kerítés hegyei. Még tovább mentem. A cipőmre sár tapadt, egyszer megpróbáltam lerázni, de nem ment, nehezék gyanánt feküdt rajta a sár, alig tudtam lépni. Nehezen haladtam ezen az úton. Árok volt jobbról, utcai árok, a partján füvek, sárosan csillantak a kevés éjszakai fényben. Kinn az úton makadám kő volt. A házak beljebb álltak kissé, kézzel nem lehetett megérinteni a falukat, redőnyeik többnyire élénk festésűek, sárgának, sőt narancssárgának látszottak, de lehet, hogy ezt csak úgy képzelem. Az egyik házon üres zászlótartó vas meredt ki a tetőzet alól. Cserepes házakból állt legtöbbnyire az utca, itt-ott egy-egy simább palatető. Még mentem, amikor a kapuban föltűnt egy kendős asszony. Megálltam, nem is akartam kérdezni semmit. Az arcára nem volt semmi sem írva, gondolhattam jót, rosszat, az alacsony farácsos ajtó mögött állt, aztán kinyitotta az ajtót, maga előtt hajtva, én meg mentem, mentem a kikövezett úton. Elég nagyalakú, hatszögű lapokkal volt kirakva az út, amit meg kellett tennem a verandáig, ahol kis fény égett, az ablakok rombuszkockái közül nem mindegyik világított, mert volt köztük sötétkék üveg is, ami nem eresztette át a fényt. Beléptem. A kis verandán nem volt senki. Visszanéztem, hogy intsek a kinti asszonynak, de az háttal állt nekem, talán még valakit várt. Fölemeltem a karom, hogy intsek, de ez inkább támadó mozdulatnak tűnhetett a belső térből belépő férfinak, aki rosszallóan kérdezte is:

– Mit csinál? Kit fenyeget?

– Senkit. Csak szólni akartam.

– Szólni? Mit akart itt szólni?

– Hogy jöjjön be az az asszony.

– A feleségem?

– Nem tudom, hogy a felesége-e. Az a fekete asszony a kapuban.

– Az a feleségem. Nem jön be. De nem szólt magának?

– Nem. Nem mondott semmit.

– Maga nem ismeri?

– Honnan ismerném?

– Az igaz. Honnan is tudhatna maga valamit.

– Nem azt akartam mondani…

– Értem. Maga ártatlan. Gondolom, mindig ártatlan.

– Egyáltalán nem. Sőt lelkifurdalásaim vannak, hogy…

– Ne fárassza magát. Maga nyugodtan él a fővárosban, nincs semmi oka aggódni.

– Ne mondja! Kaptam egy levelet.

– Igen? Milyen levelet? – kérdezte szinte mohón ez az ötven év körüli férfi. Középmagas, őszes, kemény szálas hajú ember volt.

– Nem tudom, mit jelent, csak…

– Hogyhogy nem tudja? – kérdezte türelmetlenül a férfi, a színes, kivágott támlájú szék szélét fogta. Szinte kapaszkodott bele.

– Nem tudtam elolvasni…

– Kedves. Nem tudja elolvasni. Hát nem is tud olvasni? – majdnem hogy packázott velem ez az ember.

– Angolul van, de rosszul.

– Adja ide.

– De kérem. Nem érdekel engem ez az ügy. Vagyis, tessék beljebb engedni. – Úgy éreztem, benn fekszik a nő, aki szeret.

– Hogyhogy? Kicsoda maga?

– Kérem, ne tartóztasson fel!

– Fiatalember, mérsékelje magát – mintha testével akarta volna elállni az utat előlem. Nevetségesen és fájdalmasan éreztem magam.

– Én is azt szeretném tudni, hogy kivel állok szemben! – mondtam, de éreztem, nem árad belőlem elég erő, elég erély. Nem voltam elég szuggesztív, gyönge voltam, elernyedtem, úgy éreztem, nem viselkedem helyesen.

Nevetett, nem válaszolt. Elfordult, odament a könyvszekrényhez, és végigsimította a könyvek piros hátát, azt hiszem, egy Dosztojevszkij- vagy Mikszáth-sorozatot. Hallatszott, ahogy a vászonborítókhoz ért a keze, szinte fájdalmasan.

Türelmetlen voltam és szomorú. Még ennyi se jár nekem? Álltunk egy jó darabig, én nem mozdultam, ő simogatta a könyvek hátát.

– Csukja be az ajtót – szólt sokára, és én ijedten, gyorsan engedelmeskedtem, zörrentek az ablakocskák a laza gitt mentén. Megfordultam.

– Mit gondol, fiam, hány óra van?

– Négy óra lehet – mondtam, nem volt nálam óra, és kintről sem szűrődött be fény.

– Négy? – kissé nevetett, de talán nem volt ellenséges. – Négy – ismételte. – Nem. Nem négy óra van. Mindig fél öt van.

Nem értettem, de bólintottam.

– Érti, fiatalember? – megint kissé ellenségesebb volt.

Motyogtam.

– Mindig fél öt van – szomorú, mély volt a hangja, szerettem volna most ezt az idegen embert vigasztalni, ölembe kapni, megcirógatni az arcát. Kiszaladni vele a szabadba, a rétre, amíg bírom, amíg össze nem esem.

– Vasárnap elmentünk Dallosékhoz. A fekete szobában ültünk, mi hívjuk csak így, nem tudom, mikor nevezték el, mi átvettük. Kártyáztunk. Azt mondja, ő is ott volt, mintegy vendégségben, hogy tudom-e, mikor jön éjjel a vonat?

Csönd keletkezett. Az öreg megállt a beszédben, nem fordult felém, csak állt.

– Négy órakor jön be, azt hiszem, ilyen egyszerűen mondtam, mert a kártyára is figyeltem, ő kockás, apró mintás kosztümben volt és zöld blúzban. A nyaka…

Megállt, várt.

– A nyaka – folytatta aztán – kilátszott, szép fehér nyaka volt, én persze csak úgy néztem objektíven, talán így jobban is látja az ember, mintha szereti. Gyönyörű volt. Mint egy madonna. Ékes hajjal ült ott, gyönyörű volt, a zöld blúzból kihajlott, mint egy virág, felnőtt egészen magasra – megcsuklott az öregember hangja, szinte eltört. – Kegyetlen. Kegyetlen dolog ez.

Kicsit hallgatott.

– Kedveskedtek neki. Hoztak vörös bort és süteményt. Evett is belőle. Vasárnap volt. Ma milyen nap van, fiatalember?

Nem mondtam semmit. A bal oldalon állt mellettem egy öreges íróasztal, fa karosszékkel, bőr mappával. A tollon tinta sötétlett. Egy papírdarab feküdt a mappán, dőlt betűkkel volt félig beírva, mint az enyém, valami fordításféle egy folyóiratból. A naptáron láttam, hogy hétfő van.

– Kedveskedtek neki. Mindenki azt mondta, szép, szebb, mint régen, lánykorában. Még szebb. Nem tudom, hogy lehetett annál szebb?

Mintha egy kútba mondta volna.

– Elég sokan voltak, alig tudtunk kártyázni. Ő nemigen beszélt. Az ablak felé nézett. Aztán keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt, élesen előttem van. Mit gondolsz, kérdezte, nem törődve a többiekkel, mennyi idő alatt lehet ideérni?

– Öt-hat óra mindenestől, azt feleltem.

– Öt-hat óra mindenestől – megismételte. Közben kérdeztek tőle valamit, azt hiszem azt, hogy jó-e fönn a beosztása? Felelt, az iskoláról beszéltek vagy a folyóiratokról. Szép volt, ahogy beszélt, én tárgyilagosan megállapíthatom.

Eljöttünk a társaságból, ketten, haza. Azt kérdezte, tudom-e, milyen a szerelem? Vasárnap délután volt, tudja, alig járnak ilyenkor az utcán, még sose kérdeztek ilyet tőlem, a feleségem se, a szerelmeim se, barátaim se.

Nem is tudtam válaszolni. Talán nem is akarta. Azt mondta, vannak emberek, akik nem tudnak szerelemben élni. Csak rajta kívül, a szerelmen kívül. Akiknek nem szabad szerelemben élniük, vannak olyan emberek. Azokat meg kell szabadítani a szerelmüktől, bármi áron. Mert azok csak állandó csalással tudnak segíteni magukon, s ezzel tönkreteszik az idegrendszerüket. Annyira szeretnek, hogy csalniok kell, másképp elpusztulnak. Ezeket fel kell szabadítani. Ezt nem értettem. Ha jól emlékszem, vitatkoztunk, de az egész olyan volt, mint egy álom. Azt mondtam, a szerelem a legszebb, legtöbb, mindenkinek a menedéke. Nevetett, talán azt is mondhatom, kinevetett. Azt mondta, vannak, akik nem tudnak benne élni, nem tudják olyan mellékesen csinálni, ahogy kell, merthogy átveszi az egész lényük ezt az érzést, és megmérgeződnek. – Nők, mondtam. – Nem, válaszolta. Férfiak. – Nevettem, azt hiszem. Ezen megsértődött, sokáig hallgatott. De a felső pék műhelye előtt újra kezdte.

Az öreg megállt. Hátrafordult.

– Figyel maga, fiam?

Néztem rá. Az utolsó mondatokat alig hallottam. A tintatartót figyeltem és az ollót, villogott a két szár, szét volt nyitva. Milyen fényes, milyen ragyogó. Nem ezzel az ollóval végzett magával, de ollóval. Szédelegtem, hányingerem volt.

– Lejöttünk az öreg kút mellett, találkoztunk egy régi barátommal, de ő hamar elköszönt. Tovább. Lassan jöttünk haza, alig akartunk hazaérni, olyan hosszúnak tűnt az út. Azt mondta a végén, hogy van egy kis leírás az egyik külföldi lapban, hogy milyen a szerelem. Hogy azt lefordították két idegen nyelvre, és olyan. De van, azt mondta, aki a saját írását se ismeri föl többé, annyira elidegenedik tőle. Mert mérgezés a szerelme, betegség. A betegséget meg kell gyógyítani. Félre kell állni az útjából, hogy megszabaduljon a szerelmi érzéstől. Van, aki nem tud szerelmes lenni, nem bírja el. Annak egy része igaz, annak az írásnak, azt akarta nekem megmutatni itthon, de nem találta. Akkor ideges lett, és az anyjával is veszekedett, miért tette a muskátlit a veranda elé, az csúnya. A muskátli csúnya virág.

Nem hallgattam meg tovább, mit akar mondani az öreg ember. Nem akartam beljebb se menni, elfutottam a hajnalodó faluból. Kiszaladtam a rétre, a szúrós virágok közé, kedden, fekete pulóverben, kitárt ujjakkal.