Öngyilkosság receptre

 

A jövő zenéje

 

Történelem

Pados ült a padon. Történelemtanár volt. Most fürdőruha volt rajta, teste türemkedett, mint a frottírtörülköző, haja elválasztva. Magányosan ült a Balaton nagy mólóján, a deszkából rótt padon, mely hamar megreped a széltől, víztől, naptól, az időjárás viszontagságaitól. A széles móló nagy téglaalapja brutálisan feküdt a napban testekkel megrakodva, melyek mint fehér piócák, alig mozogtak odább. A móló alatt piszkos víz gyűlt össze, a hullámzás ide csöndesedve ért. Én hason feküdtem, szenvedtem a naptól, mint mindig, s az egyik résen néztem a zöld vizet, mely alig mozgott lent. Az ember ilyenkor annyira közel van önmagához. Téli napok felöltözöttjeként megvan a kellő távolság, de ilyenkor a test a maga nedves és zsíros anyagában közel van, pregnánsan és evidensen jelentkezik, úgy érezni, ez maga a lelkünk: ez a vízbe mártott, szőrös, napszítta, szivacsos test. Ez vagyunk; amikor a kéz nem jellegzetesen kéz és fogásra való szerszám, hanem anyag és halmazállapot, a tüdő nem légzőszerv, hanem szivacs, fehérségünk nem egyéniségünk rétege, hanem önálló, porló, szemcsés kréta, szívünk pedig hús és érzelem. Háttal a napnak, mely fájóan és kikerülhetetlenül süt, mint egy elfordíthatatlan lámpa; lefelé, a forró deszkákon fekszünk, mint a hús, fekszünk az öntudatlanság peremén, a víz felett, az ég alatt, s kis résen figyelünk le, a tó mélyére. Ott nem jár semmi. A víz tánca apró, finom vonalkákat erezett a talajba, a kemény anyagú iszap göndörré és játékossá vált. A móló tartóoszlopaira zöld, nyálkás réteg rakódott, melynek haja leng a vízben. Sokszor olyan, mint egy álombeli arc, mely a víz mozgására kinyílik, szétáll, ilyenkor látni; aztán visszahull a rúd oldalához, és nincs tovább. A szűk résen át látunk egy elkülönült, mély világba, ahol más anyagok és törvények élnek, de most a nyár nagy kánikulájában közel kerültünk hozzájuk, csak egy deszka választ el bennünket tőlük, mert mi is hús vagyunk, csobogás, dal és dimenzió.

Pados a hajókat nézte. Napszemüvegét is levette, és nézte a szikrázó hajókat, melyek lassan úsztak el Badacsony vagy Földvár felé. Fehér lapjaik égtek a napon, messziről úgy tűnt, mintha nagy kéz tolná lassan őket a víz alatt, alig mentek. A comb elterült a deszka lapján, a szőrök csöndesen feküdtek, a víz lassan száradt Pados testén. – Ez Pados teste – gondoltam. Gazdasági történelmet tanított. Az emberi testtel élnek vissza leginkább, mondta, s akkor már tudtam, hogy mi a kapitalizmus. Öltönyben járt akkoriban. Szürke kashanadrágot, puha, jó anyagú és kék kabátot hordott. Egy ruha kék tud lenni, zöld, fehér, s mindez nagyon jellegzetes. Pados kék volt, kis fején lapos, de rendezett a haj, piknikus alkatában hevesség volt és hanyagság. Most a vízgömbök hanyagul időztek a mell szőrein, oda gyűltek össze, egyébként száradt a test a part melegében s a tartásban összegyűrve. Nem messze feküdtem. Lehettünk volna fénykép, rajz, festmény, fürdőzők címmel, de nem voltunk, csak egy diák meg egy tanár, rézsút egymásnak, föl nem ismerve egymást, a nap örök özönében, két hús, két anyag, a beton rokona, a víz vitézei, heves nyárspolgárok, fölhúzva a nap nagy dárdájára, rúdjára, és terpeszkedve a deszkán, két halhatatlan szalámi, akikben egy volt Török Bálint és Kinizsi Pál, s most téri alakzatok lettünk egymás mellett, nem is termelési viszony, nem is társadalmi viszony, csak a mindenség egy falatja, haj, víz, pipereszag és lábujj. Így, külön, nem is voltunk történelem. Nem is voltunk tatárjárás és Szent Margit, se Bercsényi meg Orseolo Péter. Vonalak voltunk, miket a festő lefesthet, nem szépség gyanánt, hanem csak úgy: ezek emberi páriák, szőr, fog, lét-csonk. Külön mi nem voltunk történelem, se óra, se tízperc, se nyakkendő, melyen ezüst sáv fut, nem határoztuk meg egymás tudatát, nem voltunk osztály tagjai, nem voltunk kaszt, háború, s a Corvinák holtan feküdtek bennünk, mint a só öreg rétegei. Őtőle tudtam mindent. Az ember mindegy, hogy honnan szerzi ismereteit, a fontos, hogy tudjon. Az ismeret önálló anyag, különböző csatornákon folyik hozzánk. Azt mondta, hogy Mátyás király, újratermelés, Le Foch tábornok, kiegyezés, elvitathatatlan, hűbéri jog, nem is ember, önálló törvények, külön a természet, szakadatlan háborúk, Internacionálé, szövetkezett a törökkel, s én mindent megtudtam, mindent, amit kell. Nemcsak abból, amit mondott, hanem az ismeretek hézagain át, egy-egy összefüggésben, egy-egy átadhatatlan gesztusban kinyílt a történelem, mint a kagyló, és benne volt a lényeg, a hús, az eleven állat.

– Sokára jöttem? – oldalt alig láttam a sötét rés mellől azt a negyvenes, nem is szép nőt. Rendes asszony volt, nem tizennyolc éves, és alig hasonlított Stuart Máriára. Arca, melle húsa, válla sárga volt, mint a csirkének.

– Persze. De jól elültem itt. Látod a hajókat?

– Ja! Már alig – mondta a nő, és nylonzacskót vett elő, paradicsom volt benne, vaj, citrom meg szalámi. Leült ő is, de fölugrott. – Ó, a mindenségit! Ez aztán meleg! – dörzsölte az ülőkéjét.

– Ja, negyven fok. Várj, lelocsolom. – Pados letérdelt a vízanyag mellé, a gumisapkával fölé hajolt mellettem, közelről láttam, a bal bokáján forintos lyuk volt, golyó vagy furunkulus hagyhatta, és vizet merített. Összefogta a gumisapka két csücskét, és ügyesen imbolygott át a vízzel fölöttem, nem is ért hozzám, de ő azt mondta, bocsánat, és lelocsolta a padot, ahová a nő ülni akart, aztán ő is visszaült a helyére. – Huh. Kegyetlen meleg.

– Azért eszünk valamit – félig kérdezte, félig mondta a nő, és szedte elő a napban összeállott ételneműt.

– Janiék jönnek este az üdülőbe?

– Mindig a kártyán jár az eszed.

– Nevetséges vagy. Ebben a melegben nem foglalkozhatik az ember Goethe Jánossal – szerette magyarul nevezni a külföldi nagyságokat is, ez is hazafias volt tőle.

– Ha nem mennek át Tihanyba.

Pados nem felelt. Vette a paradicsomot, és kést mártott belé. A piros növény húsában forró volt a folyadék. Pados gyorsan harapta, egy kis mag az állára ragadt.

– Szétfolyik – mondta, mintegy magának is lemondóan.

– Vigyázz… Kenek egy vajas kenyeret. Fogd meg addig a csomagot. – Pados fogta a zacskót.

A történelem azt tanítja, hogy az emberek szövetkeznek egymás megsegítésére és elpusztítására. Blokkokat, csoportokat találunk. Ezek a csoportok sokszor többet jelentenek, mint egy-egy nagy egyéniség. Nemde Brutusék megölték Caesart?

– Tessék. Adj egy kis szalámit – mondta a nő, és kérően Pados felé nyújtotta víztől csipkésre ázott kezét. Az belenyúlt a zacskóba s onnan halászta ki az összegyűrt szeleteket.

– Vedd le a héját!

Pados a fogával meglazította a szalagot a szalámik körül, és körmével lehántotta. Egyenként nyújtotta át a nőnek a karikákat, mint a pap az ostyát, csak pirosban.

– Még maradunk egy hétig, nem?

Pados az égre nézett. Az kék volt, mint egy szem, teljes és áthatolhatatlan.

– Úgy nézem. – Válla lecsüggedt, most, hogy nem volt rajta ruha, tizenöt évvel idősebbnek látszott, öregnek, majdnem ványadtnak. A bőre nem is igen barnult, inkább égett.

Beleharapott az elkészített kenyérbe. Fogainak a nyoma meglátszott a vaj szélén. A szalámiszeletet nem harapta, hanem egy-egy egészet húzott magához a felső ajkával. A mag ott volt az állán.

Az emberiség egyötöde ma is éhezik. Jobb nem is gondolni rá, mondta akkor. Olyan primitív körülmények között él, hogy kukoricára se jut mindenkinek. Az éghajlat miatt meg az erkölcsi viszonyok miatt meztelenül járnak. S az embert meghatározza, hogy meztelen vagy föl van-e öltözve.

Jobb szemöldöke felé egy vízcsepp vagy verejték gördült, mely az érdes szálakon megállt. De látszott, hogy izgatta, mert letörölte paradicsomos kezével, aztán újra harapott a gyümölcsből.

– Írtál Kinizsiéknek levelet? Tudod, azok megsértődnek. S ők mindig írnak. Nem jobb ilyenkor a Tátrában?

– Nem. Itt a víz.

– De mennyi ember van. Csak úgy nyüzsög.

– Te… én már megszoktam. Alig látom őket.

A nő végigpásztázta az emberanyagot. Különféle emberek voltak ott. A mesztichasú nő, a kék férfi, a fiúk kis csoportja, a Lazac, a Bársonyszemöldökű, ahogy az ember maga osztályozta. A mesztic koromfeketére, sötétkékre festett hajjal járt, az ilyesvalakiről mondják, hogy állandóan nemi életet él. Persze, nem ez a foglalkozása, dolgozik egy hivatalban. Most egész kis fürdőruhát vett, a köldöke alatt vagy tizenegy centiméterrel leér, melléből is csak egy zsinórnyit takar el, meg a bimbóit. Sötétbarna? Már csúnyára égett. Ezüstkék szeme van, nem néz körül csábítva, külön került már az emberektől, belső szokásformáinak él, nemi életet él állandóan, azt mondják, de ezt nem a kaland titokzatosságával vagy perverzióból teszi, hanem ahogy naponta az emberek vacsorára esznek rántott szeletet, szalonnát, sajtot, kenyeret. Az az ember érzése, hogy nem süti már a nap, védve van barna réteggel, mely megkeményedett, mint a bogárhát. A fiúk még fehérek. Pados nője elégedetten vette tudomásul, hogy vannak a történelemben fehér fajú emberek is. Bozontos hajukban csillogott a víz, félszegen ültek a körül a két lány körül, aki mellettük a nagy napozást mímelte. De ez nem valami jól sikerült, mert vihogtak, egymás haját turkálták, egymás hasára tették a fejüket, helyezkedtek, állandóan helyezkedtek, hogy hol a hátuk, a combjuk, a fejük, a kezük legyen a nap nagy szeme elé tárva. Legszívesebben széttárultak volna, mint egy virág, mely befogadja a szúrós méh kedves fejét. A fiúk ügyefogyottabbak voltak és kedvesebbek, ők közelségre vágytak, puszta közelségre, himnuszok jártak a fejükben, miket Sappho írt és nem maradtak ránk. A nap végigöntötte rajtuk folyékony, olajos melegét.

A Lazac kislány volt. Pados nője, míg megnyeste a citromot, mely spriccelt – vigyázz – mondta Pados neki –, őt nézte leginkább. Puha volt ez a lány. Tizenhét éves lány nem szokott puha lenni.

– Puha ez a lány – mondta Padosnak is. Az ember a tömegben nem veszi észre, hogy hangosabban beszél.

Pados körülnézett a kenyér végéről. Bólogatott előre, pedig még nem látta.

– Melyik?

– Ott, a zöld trikós gyerekek mellett.

– Ahá. Hogy puha? Miért?

– Azt igazán nem tudom. Pedig szép.

– A szeme szép – mondta Pados, és akkor már tudtam, ez az az ember, a régi próféta, a piknikus apostol, aki lázasan hirdette, hogy az ember társas lény. Az ember önmagában nem tud megélni. Ez ő. Biztosan ő, nemcsak csont és iszap, löttyedt hús és benignus izom, vizenyő és hasfal, hanem bálvány és értelem. Pompeji falfestmény, rokokó, clunyi mozgalom, zsold, svéd partok kapitánya, szemöldökéről megint letörli a cseppet, talán víz, talán verejték, talán a gondolat gyöngye, kristálygömb; ő az, szerzetes, lovag és jobbágy, evangélista, bukaresti kommunista, törökverő hős, Husz Jánoséktól való követ, Shelley rokona, udvaronc és rabszolga, akinek tőr van a fürdőruhája mellé szúrva, bármikor fölállhat és megcsinálja a francia forradalmat, hogy az emberiség egyötöde se éhezzen, mert ez nem mehet így, ő maga szónokolhat az angol parlamentben, és rettenetes hangja van, ő a mólók királya, ő az óraközi szünetek vezére, az üdülők kapitánya, tábornok a homokparton, s tengernagy azon a hajón, melyet nem látunk már a vízen.

A Lazac szeme barna volt, mély és meleg, nagy történelem úszott benne, öntudatlan történelme az embernek, aki ilyen festékeket kevert ki már az ötödik században, hogy faarcú madonnáinak örökkévalóságot fessen a szemébe. Az ember csak piros trikóba bújtatott puha, szinte elomló tagokat látott, melleket, melyeknek önálló jelentése nincs, vizes fürdőruhától hideg, finom húst, melynek a felülete olyan, mint a kanári torka, mely a hidegben is énekel. De a szem, a szem látása magába gyűjtötte azt, amit ez a sápadt kis tanítónő nem látott Pados mellett, nem láttak a móló lassú utasai, kik a természeti kéj olajos melegében úsztak önmaguk zugcsatornái felé, a gondolattalan belső világ felé, nem látta a göndör hajú, nagy lábú fürdőmester, aki tornatanár volt, és fél óráig kézen állt, nem látta ezt a szemet a meggy pirosába bújtatott társnő – csak ő látta ezt, a levitézlett próféta, öreg hús, zsír és só, pára és köldök.

– Kend be a hátamat – mondta a nő Padosnak, ahogy befejezték az evést.

– Bekenem – mondta az. A résen át, lenn a móló alatt alig mozdult valami. Régi nyarak mozdultak talán, ahol a láthatatlan zöld térben az első combok tizenöt éves pelyhei derengtek, első nagy, vizes szájak, síkos lábak, kedves kezek. Lenn, lenn, ahol elkülönülve él az emberi emlékezet, kinek-kinek a maga mértéke szerint. Lengnek a kísérteti arcok, mint a hínár foszló arca, külön látni az oszlopok bütykeit, kecskegida térdek jutnak eszünkbe, mint a szerelem. Forró nyári iszap fekszik a tó fenekén összegyűrve, amelyben megkapaszkodik a talp, a lábujj, a magas móló alatt vakációk szerelme ül, nedves, nagy szájú csókok, vizes leheletek érződnek, ez magánügy, melyben csak mint egy kép, hanyatt dőlve fekszik II. Lajos, mert nem tudta megvédeni az országát, páncélja sűrű, mint az iszap szemcséje, amelybe belehatol a nád éles hegye. A hal kis pontja villan egyet. Lenn kavarog a sötét víz. Csak a deszka fölött van történelem. Lenn szünidő van, olajos lábú lányok, melyekhez nem tartoznak személyek, királyok, akiknek nem tudni a nevét, elvesztett országok és nyert békék, miket súlyosan fizettek meg. Az ember a maga húsában él, mint a gömb, lezárva, betömött füllel, agyonégett háttal, és nincs történelem, csak a zsír, a test, a magános emlék nagy csomói, melyek gubbasztanak, mint a varangy, hosszan, vegetatíve. Mint nagy zöld üvegfejek derengenek lenn az ifjúság lámpásai, és világítanak.

– Ó – kiáltott föl Pados, és a lábához kapott. – A fene egye meg. – Lábából lassan szivárgott a vér. A szálka jó mélyre ment. Fekete tőre átlátszott az öreg húson.

– Jaj de szerencsétlen vagy – suttogta a nő, mert a bajban nagyon csöndesek vagyunk. – Várj. Hozok egy tűt. – És elment a kabinos kunyhója felé.

Pados a kezébe fogta a lábát. Egész közel volt most, a második réteg lemezén, a móló deszkáján. Talp, melyen járt vagy ötven éve, öreg talp, mely valaha nyomta a mi iskolánk szemcsés köveit; lassan szivárgott belőle a vér. Néha körülnézett Pados, nem segélykérően, inkább, hogy távoltartsa az emberi részvétet. Visszajött a nő.

– Vigyázz, majd megpróbálom – és lassan piszkálni kezdte a tűvel a húst, de az mélyen magába rejtette az odvas szálkát.

– Ó!

– Nem kell félni. Nem fogsz meghalni.

– Nem is az. Fáj – mondta tárgyilagosan.

A nő türelmesen és egyenletesen piszkálta, a seb egyre jobban vérzett.

– Minden véres lesz – mondta röstelkedve Pados.

– Nevetséges vagy. Nem hagyhatjuk benn.

Lassan csöpögött a vér. Az asszony térdelt most le a víz mellé, és vizet mert, lelöttyintette a mólót meg a sebet.

Pados most maga próbálkozott, de nemigen haladt. Rosszul esett neki kézre.

– Vigyázz… majd én – a nő kivette a kezéből a tűt.

– Fáj.

– Akkor nem tudom kiszedni, ha jajgatsz.

Pados összeszorította a fogát. Nem sikerült a bőr alá hatolni.

– Ne haragudjanak – mondtam. – Orvos vagyok, ha megengedi – hazudtam már ekkor.

Pados zavarba jött.

– Nem, igazán. Hát mi is, majd… Nagyon kedves.

Akkor már kezemben volt a tű. Sohasem szerettem az ilyen műveletet. Nem is igen értettem hozzá. Letérdeltem Pados elé, ijedt szemmel nézett. A sebre koncentráltam, mely már jócskán vérzett. Kezemben volt a láb, a régi láb, melynek kopogását annyiszor hallottam, akkor nagy, isteni zajt jelentett, határozott volt, és katonák robajára emlékeztetett. Nem lehet most középen maradni. Nem lehet elkülönülni. Ez járt a fejemben. Valami ilyesmit hallottam régen, talán 1848-ban. Különböző rétegei vannak az emberi életnek. Mély, közép és magas. A legmagasabb réteg az emberi viszonylat. Ezt tárgyaljuk mi majd… – fogtam a lábat. Megmostam kicsit, és beszúrtam. A láb megrándult, de állta a döfést. Semmi hang. Nem néztem páciensem arcára, nehogy szenvedni lássam. Mélyen volt, alattomosan a szálka. A láb nagyujja fölkunkorodott, a körmök át voltak ázva. Lassan, lassan, egyre mélyebb rétegbe értem, vérző kis csatornák mellett. Emberi viszonylat? Lenn csobogott a móló tartóoszlopainak ütődve a víz. A térdemen éreztem a deszkát, a talajt, amelyen élünk, a mindennapokat, melyek elválasztanak bennünket, és fúrtam tovább Pados húsát, hogy eljussak a szálkáig. Ki kell húzni, minden áron.

– Meglesz.

Föltűnt a hegye. Mellédolgoztam, nehogy beletörjön a szilánk. Hallgattunk. Elment mellettünk a Lazac-lány. Egy pillanatra láttam, ahogy mellém lépett a móló deszkáján, a víz porondján, ahol együtt élünk és mégis külön-külön, s ahol csak tőlünk lesz a történelem. Továbblépett, nem állt meg, a móló mozdulatlanul úszott tovább a maga embereivel. A nő már hozott gézt, mire kivettem a szálkát. Átkötöttük a lábat, fájdalmas kis dolog volt ez a szálka.

– Nagyon köszönöm. Igazán.

– Semmi.

– De. Olyan kedves. Talán találkoztunk is valahol – hunyorgott felém Pados.

– Nem emlékszem – mondtam elnyelően.

– Igazán…

– Semmi, kérem… – megfogta a kezemet, búcsúztunk.

Padosék még egy darabig ültek, álmélkodtak a szálkán, dicsérték idegen szolgálatkészségemet, de úgy, hogy meg ne halljam, rakosgattak. Aztán lassan indultak, csomagoltak, láttam, hogy Pados nehezen, de talpra tud állni, és megy.

Én akkor már visszafeküdtem a rés fölé, húsnak, zsírnak, különálló emberi csomónak, magányos tüdőnek, mely zihál, zihál, zihál, vergődik a levegőért egyedül.

Olasz utca 7.

Ismertem én nőt, aki ivott, ismertem. Hogyne ismertem volna. A délután alászállott, bepárásodtak az ablakok, szürke lett a házak odva. Ő ablakában állt, szomorú és rebbenő tekintetével, és kifelé figyelt. A nagy ablak a hátsó kertre nézett, ahol a padok pirosan és elhagyatottan álltak a kubista beosztású, sárga kavicsos térségen. Errefelé senki se közelített. A madaraknak is mély volt ez a kert a ház tövében, elkerülték. A szoba belülről se volt túlságosan barátságos. Citera lógott szemközt mind a két falon, az ágyak fölött. Mit ágyak? Díványok, szép kerevetek. Tulajdonképpen ide feküdt Nóra, ha szomorú volt. Rózsaszín arcát elborította a láng, és emlékezett. Emlékezett vagy nem emlékezett, de ivott. Hátat fordított a kertnek, és a kis kamrába ment, ahol sütemény volt tegnapról, néhány kolbász, két konzerv, kis sajt és konyak. Szép, sárga konyak, mely nehezen löttyent az üvegben, mégis fényesen. A szájat kissé összehúzta először, jóformán rágni kellett, mint valami légies húst. Az ember a borokban, poharakban valami bajtársias közegre talál, mintha valakivel volna, nem volna egyedül. Az üveg tapintata megváltozik, ahogy az esztendők járása. A tér- és súlyérzékelés, persze, csak kis körben, már ami a pohárkát és az üveget illeti. Ő is így volt. Tudományosan és szomorúan ivott, mint egy poéta. Sárga papucsot vett, és teljesen éberen és tiszta tudattal látott neki a konyaknak. Leült, és beszélgetett magában. Mosolygott, viccelődött, ejnye-ejnyét intett. A levegő is megváltozott. A férj valahol messze, kiszálláson, tette feladatát. Ő pedig szomorú volt, mint egy istenasszony, mint régi képek a templomokban. Az ivásnak nem közvetlen, hanem távoli, messzi oka van. A bíborpiros takarót fölhajtotta és odaült az ágy szélére Nóra. Töltött keveset, és ivott. Fölkúszott a bizsergés a hajtövekig, a feje búbjáig, és elöntötte. Mert ilyen az alkohol.

Régi ivó volt. A munkahelyén nem történt vele semmi baj. Pontosan ellátta a munkakörét. Szelíd, kedves, kissé visszahúzódó embernek ismerték. Mert az is volt. Önmagával szemben lett barátságtalan, elidegenedett magától. Csak a közvetlen tapintás maradt hű hozzá, megfogta kezét, és tudta, hogy ő az.

Ki szerette Nórát? Nem lehetett Nórát szeretni. Nóra olyan magányos volt, mint a fa. Nem lehetett összeköttetést teremteni vele. Megvolt a maga belső mechanizmusa, könyörtelenül kezdte újra és újra reggel a bánatot, amíg csak haza nem ért. Akkor aztán leitta magát. Rendíthetetlen türelemmel. Senki se tudta, hogy iszik. Olyan elegáns volt, olyan úri, ahogy ott ült a szobában, mint egy toronyban. Magam se szóltam semmit. Tudtam, így kell lennie, nem ülhet ott csak úgy magában. Mert az emberi szerkezetet nemigen lehet megjavítani. Kideríthetetlen, hogy mikor maradt Nóra ennyire egyedül. Nyilván otthon, a nagy zöld asztal előtt, mikor az irkalap fölé hajolt, és látta, milyenek a betűi. Akkor ötéves volt. Bizonyára akkor. Ahogy a Bajkál utcában állt a fekete zongora mellett és látta a zongora fekete tükrében magát? Ki tudja? Régen volt. Borzalmasan régen.

Mindenesetre nem keltett semmi feltűnést az ivásával. Szakszerűen, kegyetlenül és kegyelettel végezte. Mindig azt gondoltam, hogy valamit át kell rendeznem a szobájában. Áthelyeztem az egyik széket az asztal helyére, az asztalt a kályha elé tettem, a citerákat levettem a falról. Megcseréltem az ágyakat. Az ajtókat is kicseréltem, a konyhai került a szoba bejáratára. A poharak helyett alumínium edényt hoztam. A szekrényben a fogasokat kicseréltem, ki a szobában a lámpafényt, az udvarról a kertet. A faleveleket a fákról kicseréltem, és más dobozokat tettem a polcra. De most már rég nem láttam, két éve lesz januárban.

Én nem tudtam megmenteni.

Szabad szombat

A lány hunyorgott a napban. Ludas Magazint tartott a kezében, abból nézett föl, aztán visszakapta a szemét a viccekre. Nézte az idétlen piros-fekete rajzokat, almakeblű fiatal asszonyka tettetett meglepetést, hogy nem emelik a fizetését egy nap után. Piri nem értette, mi van ezen nevetnivaló.

Télikabátja piszkosbarna anyagán átütött a kopás, mint valami kis szag. Három éve vette – az olcsó műprém is megkopott a nyakánál. A villamos előtte kanyarodott a remízbe, a vezető kihajolt, mintha őt nézné. Piri visszakapta a szemét, ötödször nézte az almakeblű nőt.

Ma nem megy sehová. Tanulnia kéne, majd tanul délután. A nap rásütött piros kezére, a friss levegő csípte az ujjait. A hüvelykujja mellett ki volt kaparva a bőr az idegességtől. Mindig kikaparja, akárhogyan igyekszik visszatartani magát. Hogy eltakarja, középső és mutatóujja közé fogta a sebes hüvelyket. Nézte a vicclapot, aztán az utca szürke, didergő ragyogását a februári szélben. Szél, nap, utca. Villamos.

Nem akart beülni a férfival a vendéglőbe, de hát mit csináljon? Nézte a rózsaszín, friss férfit, aki könnyed kabátban magyarázott neki a gyárban uralkodó helyzetről. A művezetőt föléje tették – pedig képzettsége nincs, csak öreg. – Öreg szaki, jó szaki, de ez nem minden – mondta a férfi.

– Nem – mondta Piri meggyőződés nélkül, hüvelykujját tenyerébe szorítva. Körmével kaparta a kis fölhasadt bőrt az ujján. Két sört ittak – nem szerette a sört. Keserű lett tőle a szája. Pilisszentivánon sem szerette a sört, minek igyak én sört, gondolta már Pilisszentivánon, nem érzem a szájam friss ízét. De a férfi csak töltött, ő is kortyolgatta.

– Én technikus vagyok – mondta a férfi. Pistát mondott a bemutatkozásnál, technikus a Pista, gondolta. – És alá vagyok beosztva. Higgye el, szombaton vagyok boldog. Csak szombaton. A gyárban nem tudok mit kezdeni, pedig jó munkaerőnek tartanak.

A söntésből sűrű füst áradt. Egy vászonruhás férfi dőlt a pultnak, többek közt, kezében a nagyfröccs kemény üvegét szorongatva. Szemezett vele, de nem kihívóan, talán csak nézte: a lány orra hegyét megcsípte a hideg; hegyes kis orr, az arca nyersen érdes volt, friss szagú bőr. Nyaka meztelenül ugrott ki a pulóverből, sálja nem volt. A söntésben sok ember dőlt az állványoknak, köztük egy fél szemét nagy ragtapasszal beborított, olajos arcú ember.

– Ilyenkor szabad az ember. Nem gondol semmire. Igaz?

– Igen – Piri hangja gyámoltalanul tört elő a mezítelen nyakból.

– Keresni akarok – mondta Pista. Haja szabályosan simult a kialakult koponyára, szép kis hullámokban rendeződött el, mereven. – De nemcsak keresni. Élni. Tenni valamit. Azért tanultam. De a művezető öregebb…

Piri fölemelte a szájához a poharat, és nyelte a keserű sört. Szép ez a fiú, nem is fiú, valódi férfi, szép. A söntésből nézte a vászonruhás, Piri önkéntelenül a nyakához emelte a kezét, kikapart hüvelykujja szabadon remegett most a piszkos levegőben. Hagyta, hogy a fiú beszéljen az üzemről, biztos beszélnie kell. Kintről beugrott egy-egy szó – Albert, a Köztisztasági Hivatal is tehetne valamit, ne haragudj, én állva akarok meghalni, mért épp Szekeres a műhelyfőnök, mért?

Pirinek a kisöccse jutott az eszébe, Pilisszentivánon, míg általánosba járt, neki kellett etetni, a gyerek csak kapkodott a feléje nyújtott kanál után. Öcsi aztán mindig hozzábújt az ágyban, mintegy védelmet keresve, s ő melegen aludt el az iskolai feladatok gőzével a fejében, anyja még este tizenegykor is mosogatott.

A nap fényesen sütött be a vendéglő agyonmosott terítőjére, Pista még két sört kért, Piri szájában összegyűlt a keserű íz. A szakiskolában egyszerűbb – műhelybe mennek, automata gépek szedik kecsesre az anyagot –, letelik a nap. Este iskola. Hazamegy, lefekszik, rendesek a háziak, a bácsi leánykámnak szólítja, háromszázötvenért. Olcsó.

– Mindenki törekszik valahova. Összeszedtem magam, az igaz – mondta Pista, a hab lerakódott jó ívelésű szája szélére. – Van három rend ruhám, ez a nasztró – kidugta a lábát az asztal alól, a földet súroló trapéz halványlila színére is rásütött a nap. Csupa fény járta be a vendéglői asztallábakat. Piri fehér szegélyes, megtört lakkozatú félcipőjét, a vendéglő poros műanyag padlóját. – Ez a nasztró se rossz. Érti. De nemcsak erre van szükségem… Meg akarok állni a magam lábán. Már arra is gondoltam, hogy beállok egy autószerelő műhelybe, van egy haverom… De az olyan piszkos munka, megalázó.

– Meg – mondta Piri teljesen önkéntelen szájmozgással.

– Ugye? – kapott a szón Pista. – Maga is úgy gondolja? – Piri fölemelte a poharát, négy ujjal, hüvelykujját a sör takaró sárgája mögé rejtette.

– Örülök. Az az érzésem, érti. Nem a pénz… Valakivé lenni… Valaki akar az ember lenni…

– Valaki – hagyta helyben, mintegy elgondolkodva a lány. Orra pirossága elmúlt, feloldódott valami általános fehérségben. Még fölmerült benne, hogy be kéne púderozni az egészet, egyenletes fehérre, teljesen fehérre, elmeszelni, mint egy falat, aztán hagyta.

A férfi megfogta a kezét. Az erős férfikéz ráfeküdt kinyúló ujjaira. Nyirkosan feküdtek az ujjak Pista keze alatt, hüvelykujját tenyere alá hajtva hallgatta a lány a fiú szövegét.

– Érti? Valami történjen… Valaki lehessek. Így eltűnök a tömegben…

– El.

– Ugye? Így elvész az ember a tömegben… Az üzemben… hiába van ez az iskolám… egy szám vagyok, talán nem értéktelen szám, de egy zéró. Vagy legfeljebb valamilyen számjegy.

– Kettes – mondta Piri. Nevettek. A férfi megsimította a kezét, Piri tenyerében összegyűlt az izgatott veríték. Gyűrte le a keserű italt, kortyolgatta, az orrába fölszaladt a sárga sörszag. A söntésből ránézett a vászonruhás, elnyűtt férfi a fröccse fölött, a csaposnő összeszedte a kiszáradt poharakat.

– Nem valami szép vidék – mondta Piri aztán a férfinak, aki lendületesen lépkedett mellette. A nagy műúton surrogtak mellettük az autók, a 60-as busz az óbudai temetőbe vitte a látogatókat. Az új gyár fémnyaka világított a ragyogó levegőben. A betongyűrűket autódaruk emelték a platóra. A daru ügyesen mozgott a befogandó csövek szája fölött. Mellékutcákba tértek. Két jól öltözött ember piros-fehérre festett takarítóeszközökkel söpörte az utcát. Az egyiken kalap volt. Télikabátja zsebéből zsebrádió szólt, valami amerikai dzsesszt doboltak. Pista belekarolt, a lány orra újra fölpiroslott a nyers levegőben.

– Valaki akarok lenni – mondta Pista, és nekidőlt a mosott lányarcnak. – Ez az igazság. Örülök, hogy érted, miről van szó. – Egymás felé fordultak, Piri lehunyta a szemét. Mindegy. Ez égett az agyában, mint az éles napfény. Szája szétnyílt, idegen anyagként. Átfogta a férfi vállát, óvatosan emelte föl a kezét, mintha elérhetetlen magasságba emelné önmagát, érezte a télikabát könnyű anyagát, ujjai a férfi hátán kiterültek, a hüvelykujj sebes, körömkapart szegélyét a nap világította meg. Öt ujj. A férfi meghajolt.

Pista kibóklászott a konyhába. A kis óbudai viskók hajdan egymásba épült sora putrik földbe süllyedt emlékét idézte. A sár. A kötélen négy bugyi, két lengő kombiné, földig érő, rózsaszín hálóing. Öreg ingek. Az asszony húszéves szövetszoknyája, kimosva. – Mintha falun volnánk – tűnődött Pista alsónadrágban, és a csap alá tartotta a fejét. – Brrr… micsoda remek víz! – belelövellt a fejébe a tiszta hideg. Nevetett magában. Az űrhajósoknak nincs egy csepp vizük sem – gondolta. – Kombinék a kötélen. Minek kombiné egy lánynak? Lehetne csak egyszerűen pulóverben. Ez még nyüszít. – Érezte a hátán a hideg és mégis nedves ujjakat, ahogy kapaszkodik belé a lány. A hátán a vágy eksztázisában is érezte ezt a lehetetlen tapadást, mint föl-föltépődő bélyeget, aztán elnyelte az óvatlan semmi az ujjak tapadását. – Ez nem egy rafinált csaj… – fölnevetett a csap alatt, a viskósor szemben ugyanolyan volt, mint amilyenben itt mosdott. – Közröhej – gondolta, leemelte a szögre akasztott, agyonmosott frottírtörülközőt, a butángáz tartálya mint egy másfél méteres bomba meredt a feltöredezett kőpadlón. A konyhapolcon kis tankönyv hevert, Piri szíveket rajzolt a fedőlap címe alá vörössel: „A munkásosztály vezető szerepe… Az új gazdasági szisztéma elszámolási módszerei…” – az utolsó szó fölött valami ügyetlen galamb volt rajzolva. A tornácos viskókból elmosódott zajok hallatszottak. Az egyik kertben öt négyzetméteren kerti törpe, kaján mosollyal, mellette ügyetlenül, de elszántan gyúrt állatfigurák agyagból, sűrű festékkel beborítva. – „Édes angyalom” – suttogta Piri, mintha üdvösségre lelne, mintha ráismert volna a mérhetetlen ködből. Ő? Édes angyal? – Brrr! – megrázta a fejét a ráeresztett hideg víztől, a kőpadló hidege égette meztelen lábát. Nyakába akasztotta az avítt törülközőt és bement a szobába.

– Hm… – köhögött. Piri a sezlonon ült, előrehajolva, térdét fogta a kezével, mintha összetartaná magát. – Hm… Itt laksz? – Nem tudta, megálljon-e vagy továbbmenjen valamilyen irányban. A falon a tulajdonosok régi esküvői fényképe lógott, egy menyasszony, egy vőlegény. A bácsi arcán elszánt mosoly. – Szép… kis házak. Itt laksz.

– Itt.

– A tulaj… mi? – bökött a fejével a fénykép felé.

– Igen. Szeretnek engem. Háromszázötvenet fizetek. Művezető egy gyárban.

A kis ablakon erősen bevágott a fény, Piri egymásra szorított lábfejét világította meg. Az udvaron kis játékkerítés kerítette el a virágokat. Kakukkos óra a szemközti verandán, nem járt.

– Szeretnek – mondta Piri. – Csak délután hatra jönnek haza. Mintha a szüleim lennének. Este együtt vacsorázunk. – Aztán a fiú felé fordult. – Nem fázol? Vedd fel az ingedet – összegubancolta magát, fölnézett barna szemével az ablaknál álló fiúra. – Vasárnap itthon vannak. De ilyenkor a bácsi túlórázik. Sokat dolgozik. A felesége délutános.

Pista magára vette az inget. Kinézett az alacsony ablakon. Nekitámaszkodott a falnak, a festék mintája a tenyerére tapadt. A sötétedő délutánban egy föltornyozott hajú asszony illesztette a zárba a kulcsot, félrelökte az elnyűtt lábtörlőt magas fűzős, új csizmája alól.

– Na – mondta Pista. – Jópofa ez a szoba. Mint egy bunker.

Fölnevettek. Piri átfogta a térdét a kezével, rásütött a nap. Hüvelykujján pirosan égtek a kikapart bőr rovátkái. Nevetett, és kezét eldugta a térdhajlatba.

Pista feléje fordult, a kabátját kanyarította magára, arca rózsaszínűen fénylett, hirtelen átfésülte nedves haját.

– Édes vagy – mondta Pirinek, maga elé állította, mint egy kis próbababát. Piri dideregve állt, a nagy kabáthoz simult, kitárt öt ujját a férfi hátára tapasztotta.

Pista kinézett a konyhába, a szappan egy felfüggesztett műanyag tartóban lebegett a csap réznyaka mellett. Hátrasimította Piri haját, szembenézett vele, a lány homlokán kirajzolódtak a bőr alól a világoskék erek a besütő napban.

– Indulok. Szóval… Jövő szombaton, a remíznél… És ne izgasd magad.

Suszter

A sárga műhelyben senki sem volt, cipők halmozódtak, mint egy raktárban, elhasznált, agyontaposott cipők. Alacsony pult mögött kis szék állt, azon ült, mintha guggolna, a suszter. A műhelyt két részre osztotta a polchoz erősített tarka kendő; hátul ágy tornyosult, összealudt dunyhával. A dunyhára azért oda volt vetve egy csipkés, szakadt terítő, mely lyukacsosan takarta az ágyneműt. Az egész helyiség alig pár négyzetméter, két lépcsőn kellett lemenni. A kalapácsok és szögek szabályos mesteri rendetlenségben hevertek, egy suszterájban sose lehet rend. Nyilván semmi szisztémát nem lehet belevinni a szerszámok letételébe és fölvételébe, annál sokkal magától értetődőbb itt a munka, sokkal szenvedélyesebb. A cipők végeredményben konkrét emberi tárgyak, végtelen közelségben élnek az emberhez, csaknem azonosak velük, mindenesetre baráti tárgyak, melyekhez nem illik semmi ridegség, közöny. Együttérzően kell valahogy javítani a cipőket, különben munka lesz az egész, és a fene se csinálja. Sok cipő, sok ember, végeredményben emberi sors, hiszen ezeken mennek az emberek szerelembe, pincébe, utaznak, fűre lépnek, kézbe veszik őket, ismeretlen utakra tévednek, melyek olyan helyekre vezetik őket, ahonnan nem lehet az eredeti útra visszakanyarodni. Minden cipőben aranytallér van, mely elárulja s megváltja az ember sorsát, tulajdonosa életét. Egy aranytallér, talán nem is több, de azon vásárolta az az ember az ő liszteszsákját, házát, pecsenyéjét, díszköntösét, ceruzáját. A bélés alatt van. A finom, többnyire puha fehér drága bőr alá van ragasztva, láthatatlanul vékony aranytallér, mely olyan, mint a nap, olyan, mint a hold. Bearanyozza az emberek talpát, világító kis vörös bélyeget süt a lányok selyembőrébe és a megfáradt emberekébe, a gyerekek handabanda lemezvékony csontocskáiba. Az a sors az ember sorsa, meg lehet ismerni egy tallérról, mit az angyal tett az ember cipőjébe, hogy hordja, s vegyen rajta, amit tud. Ez az ellenérték. Ellenértéke a villamosnak, a selyemnek, zafírnak, életlehetőségnek, nem is kell fizetni, csak benne legyen a cipőben. Váltságdíja a fák arany hangulatának, találkozások párájának, mikor fekete ködben úszik a hajó, a parton világos az este. Menlevele az embereknek, hogy jut nekik sajt, kézelő, szőlő, papiros a füzetben, élhetnek, mehetnek, lehetnek. Vagyonuk van, egyéniségük vagyona, kis vagyon, de minden az övék, fokozatosan meg lehet venni rajta a napi zsömlét, a pántlikát, a vékony kerekű biciklit, a kerítést, a maga kemény vasrácsaival, Heidekker benyomatával, meg lehet venni rajta az egész fölvonulási terepet, az ablakok fényét, a tájat, az országot. Kis vagyon ez? Kis vagyonnak lehet mondani ezt, ami ilyen sok mindent hoz vagy hozhat? Melynek kamata a napok szüksége, százaléka a szív minden gondja? Nem kis vagyon ez.

Aki ismeri a környék cipőit, többet tud, mint a polgármester. Mindenkiről tudja az aranytallér összegét, nagyságát, vastagságát, tulajdonképpen mindent tud. Csak kicsit fel kell hajtani a bélést, óvatosan föl kell szedni a cikcakkosan vágott, puha bőrlemezt a talp belső felszínéről, a sorok cikkelye mentén, nagyon vékony késsel, baráti kézzel, fölmelengetni kicsit a bőrt mindenütt. Föl kell emelni a régi bélést, szét kell szedni csak azt az egyszerű, egybetapasztott szerkezetet, mely összefogja a láb lenyomatát, mely olyan, mint a térkép, a szögek és kis ragasztódarabok dudorai és a sima réteg között.

Horvát visszajött, lelépte a maga két lépcsőjét, és maga elé tartotta kis kék kétemeletes csajkáját, azt hozta át a fatelep melletti vendéglőből. Az egész lábas ha félliteres volt. A leves mindig idegenül mozgott benne, sose olyan meghitten, mint a tányér fehérjén. De tányért nem használt, régen nem használt, minden eszköze bádog és vas, kalapács és szög volt, még a sótartó is bádog volt, de nem is szokta használni. Megette hát az alumínium kanállal a levest, melyben apró, kemény kis tészták úsztak meg sárgarépa, a szokásos csontleves volt ez, minden hétfőn; aztán a lila füstölt hús, agyonfőzve, mint a rák, de sós, erős ízű a mellé löttyintett babbal. Ezt ette meg. Horvát magas, hajlott ember volt, nem gondolt már az ifjúságra, mely úgy húzott el mellette, mint füzesben a madár a lecsüngő ágaknak ütődve. Minden harmadik nap ha rászánta magát a borotválkozásra, s egyszer-egyszer átment a szomszéd borbélyhoz, hogy kölcsönös hallgatás mellett levágassa a haját. Nem szokott beszélni, régi özvegy ember volt, vasárnap is dolgozott, a sétafikáló polgárok ijedten néztek be a műhelyébe, ahol kevés bor állt az asztalon, egy rádió szólt, és a „Szőrös” dolgozott. Nem is tudott meglenni munka nélkül. Összeszorította a száját, és egyenletesen dolgozott, nem is volt más passziója. Látszólag meg se figyelte azokat, akik átadtak neki egy-egy cipőt javítani, mert nem érdekelte az ember, csak a lábbeli.

Szerelme nyolc évvel ezelőtt kezdődött, már senkije se volt akkor régen, és nemigen ment ki a műhelyből, csak vasárnap este hat felé, hogy megnézze, isznak-e a rigók a parkban a tócsákból. Ez valami különös jel volt számára, valami figyelmeztetés, valami intés, hogy jó a víz, az ég, amelyből a víz hullott, a rigócskák hitelesítették a tócsákat, a vizet, a világmindenséget. Ezt szerette nézni, szinte kényszer hatása alatt ment vizsgálódni a parkba, rövid negyedórára, nem is mondta senkinek megfigyeléseit, hogy isznak-e a rigók. Régen figyelte őket, régen kapott rá erre a játékra; hogy a felesége meghalt, akkor nagyon szenvedett, és nem tudott megnyugodni a sorsában. Szidta az eget, a földet, a vizeket, hánytorgott a lelke, mert szenvedett, mint a kutya, és nem lelt vigasztalásra. Akkor látta meg a rigókat, s egyszeriben megvigasztalódott, hogy olyan bátran isznak ezek a fekete madarak. Ezek a gyászmadarak, mert bármilyen kedvesek és kecsesek voltak is, mindig szomorúaknak érezte őket, mint valahogy a gyász kis paripáit, akik csak szenvednek, akárhogy is énekelnek. Megszokta, hogy nézze ezeket az állatokat, általában az volt az ő élettempója, hogy a legnagyobb ellenállás után egyszeriben beleszokott egy mozdulatba, egy örömbe, egy szerelembe, egy munkába, és nem tágított többé. Ütötte-verte a szögeket, a cipőket, és megszokta a madarakat. Megszokta, hogy úgy van az élet, ahogy van, másként nem lehet. De nem tört bele ebbe, sőt, költészetté alakult benne a cipő, a szög, a rigók története; és egyhangúsága dallamos volt, mint a harangszó. Ütésekből állt, de zene lett belőle.

Szerelme is így kerekedett, ott a parkban, túl a gyász lesújtott évein; az ismeretlen asszony egy másik városrészben lakott, messze, de idejött vasárnap a parkba, és jóba lettek, Horvát megszokta ezt a szerelmet, sokszor marasztotta magánál ezt a kedves, negyvenes asszonyt, aki ilyenkor csak kora reggel tűnt tovább a köd kanyaraiban. Hogy ez az asszony kit szeretett, sose lehetett tudni, mondják, volt egy másik szerelme is, akivel állítólag összeszűrte a levet. Nem lehetett tudni, gyakran voltak hármasban, igaz, hogy Horvát fizetett mindent, de jól bánt vele az asszony, mosott is rá, és a szemén az látszott, hogy szereti. Gyakran ült a sötétes lámpa mellett varrogatva este tizenegykor is a kalapáló suszter mellett, aki nem gondolt a rigókra, melyek a gyász madarai voltak, már el is felejtette, hogy kik ellenőrzik az égi vizet. Rádió szólt, de csak ha zene volt benne, ha beszédre fordult a dolog, az asszony már tudta, hogy át kell csavarni egy másik állomásra, vagy lezárni. A nagy pléhajtók mögött félelmetes volt a két ember a maga elhanyagolt külsejével, a „Szőrös” meg a „felesége”. Nem is figyelte meg senki, lefeküdtek-e, pihentek-e, olyan későig dolgoztak s voltak a műhely látható részén.

Az asszony az aranyakat akarta. Miért, miért nem, valami titkot, varázserőt sejtett a piszkos mesterben, a cipőkben, talán a dobozokban is, a sámfák olyan különöseknek tetszettek neki, mint a lábak. Sose használt, öt-hat darabban széthullott sámfák is hevertek a polc aljában számolatlanul, s az asszony olyan bizonytalanul nézett rájuk, mintha levágott vagy összetört emberi lábak és sarkak lettek volna, világítottak a maguk fehérségében. A szerelem minden titok kulcsa. Föltárja azokat a rejtekeket is, melyek másként sose nyílnának. Az asszony is ilyenformán érezhetett rá a lábbelik titkára, vagy isten tudja, hogyan. Talán varázslónak tartotta Horvátot, talán krőzusnak, talán szerette.

– Vedd ki az aranytallért, János – mondta aztán egyszer, mikor éjjel dolgoztak, ő valami kesztyűt kötött, a férfi kalapált. János nem felelt.

Sok idő telt el, egészen megvirradt, mire ágyba kerültek, és átölelték egymást, két idős szerető, mint a fáradt indák. Sokáig nem hozta szóba aztán az asszony a dolgot. Mi sem változott körülöttük, se brokát, se selyem. A vállán kiszakadt kabátot hordta János, átmentek a parkon, bort hoztak, és csöndesen vagy komoran ittak a csatos üvegből meg bádogpoharakból. Egy reggel mondta neki megint az asszony, mikor ketten feküdtek a durva deszkából összetákolt ágyon, a nagy dunyha alatt.

– Nem akarod? – kérdezte, hogy előbbre jusson, dűlőre vigye az ügyet. A férfi fölnézett a mennyezetre, mely elég közel volt hozzá, és a fejét ingatta.

– Muszáj. Drága ember, már olyan régen élek veled, és semmit sem kértem. Még a szívedet sem. Egy kendőt, egy játékot, egy cipőt sem. Ezt az egyet kérem, Jánoskám, öreg Jánoskám, vén teve, drága lajhárom. Olyan kedves vagy, és én olyan hozzád tartozó. Nem élünk-e réges-régen együtt, nem vagyok-e a feleséged szinte? Jóformán több, szebb, fontosabb, mint a feleség, mert mégis a szeretőd vagyok, és veled is lakom, és hajfodromba kap a szél ma is, ha kilépek az utcára. Tedd meg nekem János. Csak játék, semmi más, csak pörgetni akarom, csak kézbe fogni, á, semmi az egész, csak tudni róla, kicsit megnézem, talán vissza is adom mindegyiket. – Elhallgatott, és behunyt szemmel feküdt a szőrös test mellett, s átölelte. Hosszú ideig csend volt. A férfi aztán fölkelt, és elővett egy kis serpenyőt, melyben félig sült hús volt, mint a bélszín, átmelegítette a kis petróleumlángon. Az asszony idegen szemmel nézte őt.

– Tedd meg nekem, János! Csak azt a kis tallérkőt, ami a Mezőfi kisasszony cipőjében van. Valamit adj, muszáj nekem valamit adnod! – János odavitte a kis serpenyőt egy falapon, és az ágy szélén falatozva ült. Egy darabot fölszúrt a késre, és az asszonynak nyújtotta.

– Nem, nem, száradjon el a torkom, ha eszem. Azzal a késsel a bélést fejtsd föl, vedd ki az aranytallérocskát nekem, óvatosan ki-kiemelheted!

Elkeseredett János.

– Nem tehetem – ennyit nyögött csak, mert szerette az asszonyt, és megszokta, hogy vele él.

– Muszáj, János.

– Nem, nem.

– János, de nem teheted ezt! Nem teheted ezt velem! Te annyira finoman fel tudod fejteni a bőrt, és senki sem tudja meg, hogy nincs a cipőjében.

– Nem visz rá a becsület.

– Becsület, becsület. Mafla vagy. Az az igazság. – Kiugrott az ágyból, felöltözött, és elment. Persze este visszajött, semmit se szólt. Másnap azt a régi barátját is elhozta, azzal járogattak el a kocsmába borért Jánosék, egészen megkedvelték egymást, így éltek, elég csöndesen, szokott szerelemben, míg januárban az asszony megmérgezte a cipészt. Ott találták a boltban, rejtélyes mérgek feküdtek a szívén, gyomrán, meghalt, mondta mindenki, de harmadnapra sikerült őt feltámasztani az Atyának vagy a Szentléleknek, már nem is tudom, melyiküknek.

Szomorú ember lett János, a gégefője is megroncsolódott kissé, és rokkantan járt-kelt a téli estéken. Megint eszébe jutottak a rigók, akik nem szálltak el, megnézte őket egy-egy délután a hóban. Éjjelente meg a béléseket tapogatta, hogy azon keresztül érezze az igazság tallérjait, a lábak aranypénzét, a vagyont, az emberek, a környék pénzét. Mindet ismerte; volt, amelyiket föl is nyitott, kivette a vékony aranylemezt belőle, a lámpa felé tartotta, és nézte-nézte, úgy átvilágították a sugarak, egészen áttűztek rajta. Aztán visszatette a cipőbe és leragasztotta a cikcakkos bélést. Nem jelentette föl az asszonyt, mit is mondott volna a rendőrségen, kije-mije, meg nem is nagyon volt kedve bántani senkit. Egy barátja, aki esténként be-bejárt hegedülni, ha volt ideje, mert egyébként sofőr volt, és a keze is nehéz volt, azt mondta, vissza kéne fogadni azt az asszonyt, aki régen itt élt, mert jobb úgy. János elgondolkozott a cipők közt, nem akaródzott neki a dolog, de szép volt a gondolat. A hegedű, vékonyan szólt, valami téli orosz síkságról való dal volt, és nem is tudott mit gondolni, hogyan is legyen. Az egyszer biztos, hogy megszokta azt az asszonyt.

Másnap fölkerekedett, felöltözött a fekete ruhájába, és vett két vörös szegfűt a piacon Áronnénál. Rákospalotára ment ki, messze, villamoson, és megkérte az asszonyt a barna konyhaajtóban, hogy jöjjön vissza hozzá. Nem veszi ő ki a tallért, de együtt élhetnek még, a rádió meg a cipők mellett, melyekben a pénzek vannak, és vékony bélszínből süt húst vacsorára. Az asszony föl is kerekedett, esténként most is látni az imbolygó homályban ülni a férfival; az javítgatja a cipőket, ő meg köt, mos, csavarja a rádiót, amíg csak vége nem lesz a műsornak.

A kengurunak erszénye van

A presszó ablakai az utcára nyíltak. Az ablakból a járókelők lábai látszottak, a piac felé haladtak el. A taxiállomásnál délelőtti várakozók mocorogtak, két borotvált ember, fénylett az arcuk. Mellettük színes ruhájú cigányasszony várt. A templom ragyogóra volt festve, a pap kívülről nézte a templomot, tetszett neki.

A földbe süllyesztett presszó hajójába félhomály húzódott, néhány asztalnál ültek, a zugban is. Zöld kardigánban, szép vörös hajjal, nagy kezekkel a fiatalasszony, huszonnégy évvel. Évike, a lánya a körasztal mellett ugrált. Leguggolt. Fölállt. Nézte a férfit – szoktak találkozni. Esténként, néhányszor, mikor épp aludni szenderült, a gyermekjátékok fölött megjelent ez az arc – férfiarc. Hosszú orra, fényes fekete haja volt a férfinak – férfiszag áradt szét a szobában, Évike izgatottan nézte ezt az embert, mielőtt álomba zuhant volna. Más férfira nem emlékezett. Ötéves fejében nem volt, csak az anyja vörös haja, nagyanyja vidékről fölbukkanó szürke haja, amikor karácsonytájt kritikus arccal nyújtotta át a nagy csomagokat, egy, kettő, beburkolva selyempapírba, megsimogatta az arcát, és azt mondta: szegény kislányom. Évike magára értette, az álomba zuhanás örömében élesen csikorogtak ezek a szavak, míg anyja vörös hajjal sürgött-forgott, hogy az ajándékot hozó nagymamának teát főzzön, kapkodjon, lebegjen. Mi lesz veled, szokta még ilyenkor mondani a nagyanyja, megint csak nem tudni, kire értette, Évike elalvó arcára vagy a vörös hajú fiatalasszonyra. Mi lenne, gondolta Évike, magához szorította a csomagból kibontott nagy, fekete mackót, és szőrös melegében vele aludt.

Most a presszóban, félhomályban világosabban látta ezt a férfit, hegyes orra elébe ugrott, ballonkabátján vastag, barna prém volt. Évike leguggolt, fölállt, megérintette egy ujjal a férfi kabátját, elszaladt az üres presszórész asztalai között.

Az ablakban lassú mozgással elhaladt egy nagy kabátú, fiatal nő, előredudorodó, szép hassal.

– Évike, gyere anyuhoz!

– Miért?

– Csak. Gyere ide szépen, ülj le mellém, míg beszélünk Béla bácsival.

– Ki ez a Béla bácsi?

– Jaj, Évikém, hát ismered… Látod, ilyen… – a férfi felé fordult, aki cigarettázva nézte ezt a félcsaládot. Évike angyalhaját, hímzett kardigánját és az asszony éles szagú vörös haját. Pillanatnyi éjszakák tódultak az agyába, mikor az asszony fiatal teste őrjöngő mozdulatokra szánta el magát, és betöltötte az otthoni szoba kis terét súlyos, égető fehérséggel. A gyerek egyenletes lélegzete hallatszott.

– Az orrodon át lélegezz, Évike!

– Meg kell nézetnem a garatmanduláit… – mondta az anyja, és megsimogatta a guggoló lány haját.

– Talán orrsövényferdülése van… Meg kell nézetni… Éjjel is a száján át szedi a levegőt.

– Éjjel is, igen – mondta és gondolta az asszony, kettősen, mert ő is visszaesett a kis szoba terébe, ahol ez a felöltözött, hosszú orrú, csinos férfi kifordította belsejéből. Óvatosan és nesztelenül mozogtak a gyermekágytól távol, de a saját lélegzésének vad iramán túl hallotta a gyermekszuszogást. Hála bukott föl benne Béla iránt, aki itt ült vele a presszóban, délelőtt tizenegykor. Olyan nehezen és ritkán találkoznak, s akkor eszeveszett pontossággal számítanak ki ösztönösen minden másodpercet a megszerezhető gyönyörűségért. Igyekeznek nagyvonalúnak lenni, a férfi csöndes, mint a ragadozó, nem számító, csak biztos, halk, elegáns, mozdulatai hosszúak és kíméletesek. Ő meg… lélegzik, a lányával együtt.

– Holnapután fölmegyek… Holnap külföldi mérnökök jönnek a vállalathoz, velük leszek…

– Persze – mondta vörös hajával a fiatalasszony, lábfejét keresztbe vetve ingatta, kicsit lecsúszott sarkáról a nikkelpántos fekete cipő. Ott lengett, félmagasan az asztal oldalánál.

– Nem tudom, mi lesz a jövő hónapban… Szolnokon új részleg nyílik, két hétre biztos le kell mennem. Megindítom a termelést, a főnök új alkatrészekre kötött szerződést az NDK-val… De sietek…

A fiatalasszony elmosolyodott. Béla arcát figyelte, nem gyanúval, hiszen a meleg biztonsága kötötte össze a meggyűrt pórusokkal. A férfi visszanézett a gyerek angyalhaja fölött.

– Anyu, kérek… – mondta suttogva, az öléhez kapaszkodva a kislány.

– Mit kérsz?

– Mit kérjek?

– Na, ilyen. – Megint rámosolygott a férfira, aki megértően bólintott, apai meleg sugárzott a tekintetéből. Kinézett a félcsalád mellett az utcára, ahol női lábak siettek a piac felé. A cigányasszony még mindig a taxinál várt, lassan járt le-föl a színes ruhában.

– Csokoládécsúcsot kérsz, igaz? – fordult a férfi Évikéhez, aki anyja ölébe mászott.

– Milyen csokoládécsúcsot?

– Olyan, mint egy hegy, csak csokoládéból van.

– Nem. Anyu. Megcsókollak, jó?

– Persze – mondta a fiatalasszony, engedékenyen odatartotta az arcát a gyerek szájának, s nézte a férfit, aki jövő hónapban Szolnokon átadja az NDK-cikkeket gyártó új részleget. A férfi vodkát kért a szőke kiszolgálónőtől.

A kislány leereszkedett anyja öléből, és a kis termet elválasztó függöny leplébe burkolózott. Onnan lesett ki, betakarta a függönnyel az arcát, előbukkant.

– Nem szabad, Évike…

– Hagyd… Játszik. Beértél szombaton reggel?

– Ne is mondd… Taxival kellett mennünk. Még az óvodába is. Úgy estem be, épp kilencre.

A szombat reggel vizenyős lehelete lebegett köztük. Béla gyűrött arccal ült az értekezleten, az ernyedt testi valóság puha kényszerében tárgyalt az NDK-beliekkel, a fiatalasszony meg az írógép fölött lebegett az ujjaival. Most ránézett a férfira, a férfi a taxit váró cigányasszonyra, a lány a férfit néző anyjára. Világos optikával látták egymást hárman, külön-külön, mégis egyetlen képbe sűrítve.

– Akkor szörpöt kérek – jelentette ki a függöny mögül a kislány. Az anyja rá akart szólni, de Béla egy szemhunyorítással leintette.

– Milyen szörp van? – kérdezte a betévedő kiszolgálónőtől.

– Málna és citrom.

– Olyan feketét kérek…

– Kóla nincs.

– Évike, kóla nincs. Málnát kérjél, az édesebb…

– Nem kérek málnát.

– Akkor citromot hozzon… Meg egy vodkát.

– Citromot sem kérek. Olyan feketét…

– Nincs olyan fekete – szólt rá az anyja. – Azt nem tudunk kérni. Igyál málnát! – Megsimogatta az angyalhajat. Évike odabújt az anyjához. Kezébe vette az arcát, mint egy babáét, és nézte anyja nedvesen izzó, barna szemeit. Komolyan nézte, öreges szeretettel.

– Jó. Akkor málnát.

A férfi az asszony térdére tette a kezét.

– Januárban többet lehetünk együtt. Kicsit fölszabadulok.

Az asszony agyát megint betöltötte az otthoni kis szoba forrósága. Félhomályos, kiszámított és boldog mozdulatok úsztak a fejében, melyek megkavarták a súlyos levegőt, saját lélegzetét hallotta, ahogy mind szaporábbá változik a fokozhatatlan elakadásig. A kislány a száján át lélegzett.

Béla az utcát nézte, öten vártak taxira. A cigányasszony eltűnt.

– Anyám feljön egy hétre – mondta a fiatalasszony. – Tudod, nem mondhatom neki, hogy ne jöjjön. Mégis… az anyám. Aggódik, mindig aggódik – fölnevetett –, hogy mi lesz velem?

– Horkolni fog. Gondold el, ha huszonkét éves korában, a legszebb éjszakákon… horkol.

– Nem fogok horkolni – mondta keményen a kislány.

– Persze. Csak mondom. – A férfi nézte az asszony félmagasan billegő cipős lábfejét, a harisnya tapadó, enyhe barnaságát. Az asszony ingatta a lábát, a sarkáról le-lebillent a cipő, könnyedén. – Akkor is meg kell nézetni egy szakemberrel.

– Csak annyira féltem. Mikor a vakbelem volt, tudod – elalélt egy pillanatra a fiatalasszony a háromnegyed éves emlékre, mikor Béla taxival sietett föl vele a kórházba – megmentette –, és ő boldogan dőlt a veszély mámorával a kanyarban a férfihoz – hátha meghalok –, a taxis merev háttal vezetett – úgy érezte, ez a férfi, ez az út az igazi –, a tavaszi fák nyirkos életerőt árasztottak, a taxi ablaka nyitva volt bal felől – ő csak azt érezte, bedől – jobban mondva odaadja magát, odaadhatja – mért, talán nem is vakbél, talán rák, csak nem akarják megmondani –, a férfi olyan gyöngéd volt, mint egy puha bunda, arcán az aggódás még hosszabbra nyújtotta az orrát – egy ember volt mellette –, ő bedőlt a kanyarban, élvezte a halál lehető közelségét és a sosem volt boldogság óvó karjait – még a villamosok számtáblája is élénken elébe ugrott, az 56-os, a 18-as – suhant –, a körzeti orvos blazírtsága is föloldódott, a lakásra is kiszaladt, mentőért telefonált, sürgősen, fontos arccal – érdemes élni, érdemes meghalni –, az újságcímek most is világosan előtte vannak: Ausztráliában győzött a Munkáspárt, választásokon huszonhárom év után, a párt vezetői letették az esküt a kormányzó kezébe, és akkor indult a negyedik űrhajó a holdra Eugene Cernan-nel, Ronald Evans-szel és Schmitt-tel, aki az első civil az űrben, geológus, jelentette Houstonnak, hogy éles fölvillanásokat látott a Hold felszínéről, valószínűleg meteoritbecsapódást, de a tudósok esetleges vulkánkitörésnek tulajdonították – igen –, Évike óvodában, majd Szalai néni érte megy, vele lesz, ő meg beteg lehet, beteg, gyönyörű beteg, vörös hajjal, egy bizonytalan kimenetelű kórházi ágyon, Béla bejön hozzá a kórházba, valószínűleg rózsával – a taxi lebegett, a has aljában egyre élesebb nyilallást érzett – meg lehet halni, így – kattogott és ugrott a taxióra a taxis merev, biztonságos háta előtt –, a fák megkanyarodtak nagy ívben, Béla átfogta – belemetszenek, aztán vagy-vagy… lehet, hogy rák? Ilyen fiatalon? Mindegy, Béla átfogta – mindegy. Elenyészett mögötte a háromévi boldogtalan házasság – kitisztult, mint egy angyal –, röpült a taxiban a kórházba.

– Emlékszel? Mikor a vakbélműtétem volt, akkor láttam gyerekeket ilyen műtéttel, csupa vér volt az arcuk… Nem akarom… Sajnálom.

– Jobb előbb, mint utóbb. Ilyenkor nem fáj annyira. Lélegezniök kell. A sajnálat nem vezet semmire. – Béla fölhajtotta a vodkát, nyers íze a fogai szélét marta. – Nem tudom… El kell még rendeznem a dolgokat. Egy év alatt biztosan együtt lehetünk. Szabad leszek. Klári most rossz állapotban van, gondolhatod – a feleségére értette –, megmondtam neki, hogy… szeretlek. – A fiatalasszony arca ellágyult, mint egy bőrlabda, melyet izgalmas kezek szorítanak, hátrafordult, a presszó ablakain át látta az elhaladó asszonylábakat, siettek a piacra bevásárolni.

– Nekem nem sürgős. Nem a fészek a fontos. Azt hiszem, tudod.

– Anya… A Sanyi az óvodában mindig verekszik.

– Ne hagyd magad – mondta a férfi, és magához húzta a kislányt. Az szeretettel odasimult hozzá – a fiatalasszony úgy látta őket, mint egy fényképet – összetartozó idegen apát és valódi lányt –, még egy pillanatra az is fölmerült benne, ezek jobban szeretik egymást, mint Béla meg én – nevetséges –, a férfi szája a kislány angyalhajához ért puha érintéssel – aztán a kislány kiperdült a férfi kezéből, és megint a függönybe burkolózott, onnan lesett ki incselkedve a férfira, aztán az anyjára nézett biztos, zöld pillantással. A fiatalasszony régi férje erős nézését érezte belőle, valami megmagyarázhatatlan akaratot, ahogy az anyakönyvvezetőhöz vezette, ahogy házat akart hamar, ahogy utólag lediplomázott – ez a lány az ő része, egy adag Mecsek Sándor van benne, egy adag odaadó Bencsik Éva, ő – mindig ez a kettő, ez a két szülő lesz benne összevegyítve, további életében, házasságában, szerelmében, vonatra szállásában, újságolvasásában, még a balatoni strandon is ez a két adag lesz kíméletlenül, sejt a sejt mellett – ez a kis Éva egy adag Sándor, egy adag Bencsik Éva – talán az ellensége is ez az ő saját kislánya, imádott gyereke, aki a száján át lélegzik. Ezt már nem lehet utólag befolyásolni, ez egy remek és elhatározott biológiai tény és szerkezet. – Nem az ellenségem – a társam; biológiailag kifejlődött kis társam, egyéniségem fele, rebbenő társ a taxiban és a műtétágyon.

Évike lecsúszott a férfi mellől, és leguggolt.

– Évi, ne…

– Hagyd… Játszik.

– Most ne játsszon!

Évike a függöny leplébe burkolózott. A kiszolgálónő után nyújtotta a kezét, színes, sárga ruháját kapkodta. – Itt fogunk tartani, nekünk is kell egy ilyen kislány – a kislány visszahúzta a kezét, és mereven nézett a szőke, magas csizmájú kiszolgálónő után. – Nem akarok vele élni – villant bele az eszpresszó félhomályába a kislány óvatosan éles gondolata. – Ez is egy nő… Mindig ezek. Sehol egy ilyen… Béla-szerű, hosszú orrával, prémes kabátjával, vodkáival és állatkerti meséivel. A kengurunak erszénye van. Abban hordja a kicsinyeit – mesélte egy este ez az ember, biztosan jól tudja, sokszor járt az Állatkertben. Az Állatkert hatalmas, rácsok mögött piros fenekű majmok, busa oroszlánok járkálnak. Na, meg a papagájok ordítanak, színes tollakban. Ez az ember elviszi őt az Állatkertbe, ha lesz egy kis ideje. Mert sosincs. Siet, este jön, anyuval összenéz, engem lefektet. Fekete mackót nyomnak a kezembe, és ők egymáshoz egész közel ülnek, és sűrű feketét isznak lassú szájjal. Akkor én már elvesztem. A vastag álom lerakódik a szemhéjamra, és idegen szagot érzek a kis szobában, ezt az illatot nem ismerem – csak nagyanya jön vidéki csomagjaival, meg anya sürgölődik, mintha éppen semmi ideje se volna, hogy átöleljen, magához szorítson, mielőtt jön az a bizonyos álom. Anyu…

A férfi kinézett az alacsony ablakokon. Nagy szatyrot vitt egy feltupírozott hajú, kifestett szájú nő, bal kezében szódásüveg volt. A templomon végigvetődött a fény – nem is volt árnyéka. A templomot majdnem befejezték – elegánsan ragyogott a novemberi éles levegőben, mint egy építőkocka, éles vonalaival. Kik járnak oda?

– Korán jövök… ha tudok. Hat felé. Főzhetnél valamit. – A férfi visszanézett a vörös hajra, a zöld kardigán harsányan fedte az emlékezetben kiáltozó testet.

– Főzök. Szereted a csontlevest? Van egy hentes… Remek csontokat ad. Még velő is van benne… S ha tudok, nyelvet szerzek… Megcsinálom… tormával.

Béla fölállt, elment a mosdók felé. Hosszú alakján kiterjedt a presszó homályos fénye.

Évike előbújt a függöny mögül. Mosolygott. Nézte az anyját, a piros hajjal, aztán a villával babrált a Tátra-csúcs tetején. Majszolta a csokoládés süteményt. A letöredezett részeket a villával egyensúlyozta a szájába. Kis szőke haját nyaka energikus mozdulatával hátradobta és ette a sötétbarna csokoládéburkolatot. A sütemény puha masszáját lassan kivillázta.

– Sose foglak szeretni. Soha – mondta az anyjának, aki himbálta a lábát idegesen az asztal félmagasságában. Nem ellenségesen, de felnőtt bizonyossággal nézte ezt az asszonyt, szép anyját. Az asszony a cigaretta mellől eltépte a száját, hozzáfordult.

– Mit mondasz?

A kislány hallgatott. Majszolta a nagy süteményt. Kinézett a presszó ablakán, a taxinál éppen bependerült egy testes férfi a sakkmintás szegélyű kocsiba. A fél ablakon a presszó rácsa le volt engedve, mint egy vas sorminta, még éjszakáról megmaradt.

A férfi kilépett a mosdóból, nézte a félcsaládot. – Sietni kell – gondolta. – Egyre vissza kell érnem a vállalathoz, gyönyörű ez az asszony. Nem tudom megmagyarázni. – A kislány angyalhaja a tányér fölé billent. Ette a Tátra-csúcsot. – Mozaikot veszek neki karácsonyra, láttam a Váci utcában. Mágneses. Az alkatrészek odatapadnak a helyükre, kiadnak egy mintát, egy házat, egy baglyot, egy piros taréjú kakast. Játszik vele. Klárinak nem lett gyereke hét év alatt. Csak nem szereti jobban ezt a gyereket, mint a piros hajú asszonyt? Elfintorodott ettől a gondolattól, mert ráült a fejére a homályos szoba, melyben az asszonyi test nagy szárnyai melegen verdestek a besötétített levegőben. – A szuszogásukat hallom – megigazította a nyakkendőjét a nagykabát alatt – két szuszogást hallott, egy fokozódót és egy egyenleteset – a fújtató szájon át a gyermek alvásának melegét – szemének belső homályán kirajzolódtak egy boldog test körvonalai, melyek mint a madár szárnyai verdesték a szobába szorult levegőt. – Kik ezek? – gondolta riadtan, kinézve a presszó alacsony ablakán, ahol egyenletes léptekkel ment egy öregasszony, s benézett a homályos ablakon. Megérintette az egyik asztal szegélyét, és feléjük indult. A vörös haj sűrűn omlott a zöld kardigán nyakára. Az asszony fölnézett rá; Klári, a felesége nem érti, ha ezt elmondja. Nem lehet megértetni vele, csak ül a fotelban és ismételgeti – pedig én szerettelek – én is – rendben van – de ez az asszony itt a gyerekkel, ott a szobában a gyerekkel, lélegeznek és úsznak az elveszett testi levegőben. Klárinak meg kell értenie, most van az a pillanat, amikor a tévedések egyetlen számlát adnak ki, alá van húzva. – Talán még egy vodkát, egyetlen világos vodkát, melyben kitisztul a feje. Nemcsak a test – a fiatalasszony ingatta lábfejét az asztal félmagasságában, ahogy az ágy szélén –; mozaikot veszek Évinek karácsonyra.

– Megette.

– Jó kislány.

– Nem vagyok jó kislány.

– Rendben – mondta a férfi, megsimogatta az angyalhajat. – Jó kisfiú vagy.

Nevettek. Az asszony a férfira nézett, a férfi az utcára, Évike az anyja vörös haját nézte. A taxinál egy ember várt, aktatáskával a kezében.

A kislány védelmezően az anyja ölébe nyomult. A maradék málnát szopogatta, időnként nagy lélegzetet vett a száján a szalmaszál mellett. A kiszolgálónő kiürítette a hamutálat az ezüst tálcájára. Újat hozott.

– Holnapután… sietek – mondta a férfi, összefogta magán a gallérra kunkorodó prémet. – Akármi lesz, jövök. Nekem ne jöjjenek az új részleggel Szolnokon… – fölnevetett –, én nyelvet akarok enni, tormával.

– Jó csípősen, mustárral csinálom…

– Anya, nekem tejbegrízt csinálj…

– Jó, neked meg tejbegrízt…

A kislány elszaladt az anyja öléből, és egy eldobott ezüstpapírt szedett föl az egyik üres asztal alól, bontogatta,

– Dobd el! Piszkos. Ki tudja, kik dobták el…

A lány ránézett, vonzotta a csillogó, zörgő papír, forgatta kis ujjai között, aztán elejtette. A papír begurult az ablak alá. A fiatalasszony kilendítette a nyakából a vastag hajat, kiáradt a mozdulata, aztán fölállt, hogy mehetnek. A zöld kardigán kiadta teste fiatal, nyers formáit.

Az utcán a szemben levő magas ház erkélyei látszottak, szabályosan. Egy ablak, egy erkély. Az egyik erkélyen karácsonyfa hűsölt, összekötve, feldíszítésre várva. Mentőautó vágott át az útkereszteződésen, diszkréten vijjogott, a homályos üveg mögött nem látszottak csak a mentők sapkái.

A taxiállomásban bordó taxi állt, utasra várt, egyik ajtaja nyitva volt.

A jövő zenéje

Negyed tíz volt. A novemberi reggel ráfolyt az arcokra és szürkén leülepedett a ráncokban. A fodrászüzlet hideg. Mindig hideg, talán nem is a levegő – az ujj. A hőmérséklet jó, a piros szivacson is meleg víz csurran, de az ujjak, az öreg fodrászujjak akkor is hidegek, ha külön melegítik őket a gáznál. – János is ezt tette. Kis lábosban, egyenletesen meleg vízben tartotta az ujjait, melyek lilák voltak. Aztán kivette őket óvatosan, törülgette a durva törülközőben, mintha leeshettek volna, vagy legalábbis lejöhetett volna róluk a foszladozó bőr kesztyűje. Egy üveges szekrényt nyitott ki, lassan, mert öreg ember volt János, hetven felé járt, vagy hatvan felé? Haja régies választékkal volt elválasztva. Az üvegszekrényből vékony szelet kenyeret vett elő, kicsomagolta hosszasan egy zörgő papírból, és abba harapott egyet a nyitott szekrényajtóban, mely a világosbarna fogas és a pénztárgép között állt. Lassan rágta a kenyeret, melyen csaknem semmi se volt, tompa fényéből láthatóan legfeljebb egy kis zsír.

– Igen, igen, jó reggelt – mondta Pálnak, akit régen ismert, és abbahagyta a harapást, visszadugta gyorsan a kenyeret, és ment. Elbaktatott a barna doboz mellett, melyet úgy kellett hajtani, mint a verklit, és akkor egy-egy hajnyírás árát leblokkolta, nagyon régi masina lehetett. Pedig az üzlet modern volt. Neonok és üvegek szelték át a levegőt, mint könnyű kardok, a kék fény rezgett, és az ember nem tudta, milyenek a tárgyak.

Pál levetkőzött. Kis jajokat hallatott, aztán levette a nagy- és kiskabátját, és ott állt az isteni igazságszolgáltatás mérlegén, billegve két lábán, agyonmosott drapp kardigánban, háttal az örökkévalóságnak. Nem akart meghalni. Nadrágja nem érte el csípője vonalát, lógott rajta, ingének ujja felhajtva. Arca szép volt. Ez a szép öreg aztán a tükörbe nézett, hosszan és bölcsen, és látta, hogy szemében könny ül. Soha ki nem eső, fel nem fogható, analizálhatatlan sóoldatú könny, mely nem vegyi könny, hanem fizikai; szerves része a szemnek, a szemgolyó új gömbje, lírai könny, öreg ember könnye, tengervíz, őszi köd, világos szomorúság, ezüst burok, átlátszó új üveg, a lélek könnyből-vízből való szemüvege. A tükörben lehetett látni ezt a Pált, a maga kétrészes termetével, alacsony lábaival, s főleg könnyével, az ő napóleoni, Marco Poló-i, bajazzói könnyével, utak és családok, csalódhatatlan realitás könnyével; egy hegy tükröződött benne, egy kocka, egy külön kis kubista kép remegett a könnyben, ezer oldalra és élre törve, minden él úgy állt a szemében, mint a tőr, szinte szúrt a szeme, szinte fájt a szeme ettől az éles, kemény, kiejthetetlen könnytől, mely úgy állt szemében, mint másoknak a fény.

– Nyiratkozunk, Jani – mondta, és megigazította sötétszürke haját, kissé oldalra fordította a fejét, hogy negyedprofilban lássa az arcát is, melyen nemigen volt szőr se.

– Borotválkozunk is, Jani.

– Igen, igen. Ide. Gyere, kérlek. Hogyne – mondta János, és tipegett körülötte, tipegett. Átfordította a bőrpárnát, ütögette kezével, a széket pörgette, az állványt rángatta, följebb, lejjebb, kattogott az egész, mint valami gép, kartácsvető. Közben ide-oda rakta a szájában a kenyeret, forgatta, aztán csak lenyelte.

Leült Pál, és ketten beszélgettek. Jani beszappanozott, borotvált, mosott, hideget rá, furcsa szokások, de kívánság, tapogatta az arcot.

– Hallottad az atomot? – kérdezte Pál a hideg kéz alól.

– Igen, olvastam is.

– Mit szólsz?

– Semmit. Mit szóljak? Félelmetes.

– Meddig csinálják?

– Amíg végünk nem lesz.

János nagy habot kent újra a bal oldalra. Ott még magányos szőrök látszottak.

– Mehet ez így?

– Persze.

– Meddig?

– Mindvégig.

– Mit szólsz, hogy nézek ki?

– Jól. Elég jól – körüljárta ide-oda, és nézte, abbahagyva a munkát.

– Öreg vagyok.

– Ó, öreg. Azok vagyunk.

– Hát igen – mondta Pál, és megint belenézett a tükörbe. Csak akkor látszott az a keménység, ha pontosan merőlegesen sikerült üvegbe néznie. Azt próbálgatta. Úgy volt vele, mint mikor a kövezet kockáinak így is meg úgy is van értelme, az ember egyszer hatszögnek látja, máskor négyszögnek. Ő is így volt. Egyszer életnek látta, egyszer halálnak.

– Igen. Elég magas a vérnyomásom. Kétszázhúsz-kétszázharminc. Bejárok kontrollra. S Rausedylt szedek.

– Ühü.

– Te?

– Semmit.

– Semmit?

– Nem.

– És? Fáj?

– Nem. Szédülök.

– Ajjaj. Az utcán dülöngsz.

– Nem. Az ágyban. A vízszintet nem bírom. – Áttért a hajra, lassan-lassan babrált itt is, ott is. Nem volt mit levágni, se hozzátenni. A fülből próbált kivágni szőröket, de ez csiklandozta Pált. – Meg itt az üzletben. Néha azt hiszem, elvágódom. Aztán nem.

– Sok a munka.

– Á. Senki se jár hozzánk. Nézd, ketten vagyunk egy brigádban, elég öregek. Lassan is megy. – Elment az üvegszekrényhez, és megint kinyitotta. A zörgő papírt óvatosan kicsomagolta, és harapott egyet. Aztán visszament.

– Én is elég rosszul érzem magam. De azért így elvagyok napközben. Csak nekem fáj is – elfordította a fejét, közelebb intette Jánost, hogy úgy mondhassa. – És böfögök. Nem mindig, inkább délután.

– Nem veszélyes.

– Persze. Csak kellemetlen.

– És mit szólsz, hogy a franciák is robbantottak?

– Mit szóljak?

– Hát ez óriási. Nekik is van. Valami katasztrófa lesz.

– Igen. Valami katasztrófa.

– Téged nem nagyon izgat.

– Nem nagyon.

– Én nem bánom. Nem akarlak ijesztgetni. – János most a ritkító ollót vette elő, és azzal csattogott, de nem a hajban, hanem csak a fül körül.

– Nőtt valamit, mit gondolsz? Szeptember végén voltam nálad. – János lelkiismeretesen méricskélt a hajon az olló szárával. Kis fintort vágott, megrázta a fejét.

– Tizenegy – mondta. – Ennyi is volt.

– Nem nő.

– Aha. Ilyenkor már nem nő.

– Hogy gondolod?

– Úgy értem – és a saját hajára nézett, mely még elég vastagon tornyosodott –, hogy nemigen nő. Keveset.

A fésűvel jól leszorította Pál szemöldökét, és bátran vágta. Jó rövidre lenyírta. Aztán borotvát vett elő.

– Megváltozik az ember.

– Meg.

– Azt mondják, ilyenkor sűrűbb a vér. Mint az olaj. És nehezen megy – és ült, letakarva a fehér lepellel.

– Ühü – felelte csukott szájjal János. – Hallottad Piklert? – kérdezte aztán.

– Nem, mi van vele?

– Kisebb zavar volt júliusban. Tudod, a meleg is. Nem szabályos, csak egy kicsi. Mint egy kis atombomba. Egy egyéni atombomba – nevetett, metszegette a fül körül a kemény, szürke szálakat a tompa borotvával.

– Mi lett vele?

– Kis agyvérzés. – Hátrament, benedvesítette a szivacsot még egyszer, és bekente a fület is.

– Kicsi.

– Egészen kicsi. A bal lába átmenetileg béna lett. De ma már úgy jár vele! Jobb, mint volt.

– De hát hogy lehet, ha agyvérzése volt?

– Hogyan? Ez kicsi volt.

Nagyobb szünet után Pál visszatért a gyógyszerre.

– És te nem szedsz semmit?

– Nem. Minek?

– Mégis, talán meg lehet nyújtani. Neked mindegy?

János nem felelt. Pál fülét fogta, és a tetejéről hámozta az apró szőröket. Úgy fogta, mint a répát, egész elhúzta a fejbőrt is vele. Pál visszafogta a sziszegést.

– Fáj? – kérdezte János komolyan, és visszapöccintette a fület.

– Á – felelte könnyedén Pál, és mosolygott.

– Piklert az Irgalmasoknál kezelték. Nagyon hamar rendbe jött. Tudod, itt a Margit-hídnál, most nem tudom, hogy hívják… Egész jó a lába. – Újra faragott kicsit a fül hegyén. Aztán csak beszélt. A szép, idős arc enyhén mosolygott. Színészies arc volt. Négyszögletes, derűs vonások. A támlán támaszkodott a fej, és merőn a tükörbe nézett. Az egyik ajk finoman lebiggyedt. – Nem tudom, meséltem-e neked… – megigazította a fehér kendőt a testen. – Csak nem akarom hangosan mondani, mert az öreg Tivadar is figyel – közel hajolt egészen a fülhöz, amely nagyon piros volt, annyira összefogdosta hideg ujjaival és megfaragta. – Lehet, hogy egy másik helyre megyek. Jobb környezet, a Városmajor másik oldalán. Remélem, átjársz majd hozzám. Igaz, vannak, akik nyugdíjazni akarnak. De én nem akarok még. Nem mindegy, hogy hol? Ebben a székben, odahaza… most vagy karácsonykor? Ez is atom. Kis atom, egyéni, de végleges. – Nevetett. – Nincs több kísérlet, se francia, se angol. Szeretnék még dolgozni. Tudod, szeretem az embereket, és jól elbeszélgetek velük. A túlsó oldalon van, az Alma utca aljában. Remélem, te is átjössz majd. Átvágsz a parkon, nem olyan hosszú… Persze, ez a jövő zenéje. Nem akarom hangosan – kefélte a hajat, kezével tartotta az arcot. – Szóval, Pikler – mondta fölegyenesedve és hangosan. – Még jó, hogy helyrejött.

Pál mereven ült. A tükörben a kubista, ezer síkra bontott szem beállt egyetlen vonalba, merőlegesen esett a tükör lapjára. A szilárd szomorúság, a konkrét, kiejthetetlen könny egyetlen síkká élezte. A kockák nem ugrottak a szemében négyszögből hatszöggé. Egyetlen ezüst pontba zárultak már és belefúródtak, mint a tű.

A dobos

– A dobost szeretem. Ahogy mozog. Nem tudok rágondolni se, rosszul leszek. Alig sepri a fémvesszővel a dobot. Milyen mozgás! Szinte kavarog, vonaglik, ó, de kedves. Mért vagyok én itt? Csak a dobosért. Kellene nekem ez a fénymázas eszpresszó, cirádás csempéivel? Ez a Hubertus? Ez az olajos édesség? De ő, mint egy olasz. Nyelvét is kidugja néha. Nem igaz. Elszédülök.

Sári ütemesen mozgatta a lábfejét. Hátulpántos cipő volt rajta, kockaharisnya, ómódi ingblúz, kabátka. Falusi szemében elernyedés volt, végtelen odaadás. Követte a párnás sámlin ülő gombóc-alak mozgását. Az szinte vonaglott. Fejét csavarta, oldalt dőlt, rezgett, fémlegyezőivel simogatta a dobok és a kislány testét. Slágerek mentek, néha faütőt is használt.

– Anyu, gondolj rám erősen, hogy helyrejöjjek. Elfáradok a dobos keresésében. Csak leng előttem, mint egy tigris, majom, fehér atlétatrikója átvilágít, mint egy hurok, a nyloningen. Szeretem a dobost. Szeretem ezt a presszót is, mindent. A szerszámok körül. Hangszóró, huzalok, berezeg a hang – ez a túlvilág, ez a város veleje. Gyöngyház dobok. Cintányérok. Halleluja. Régen voltam templomban. A kóruson ha álltam, rezgett alattam a padló a harangozáskor. A pap feje látszott lenn, fején kis kör. Fölzengett a vegyeskar. Anyu, a dobos más ember, mint a többi, el kell hinned. Senki se hasonlít rá az otthoniak közül. Azok csak bambán néztek, hajukat kiszárította a nagy nap, lenszőkék voltak. Ez a dobos fekete. Göndör haja van.

Két másik nő is ült a dobos előtt. Egy sötétzöld pulóveres, nagy ajkú, két szeme egész közel volt egymáshoz. Halántéka a nyitott zongora széléhez ért. Csak néha nézett a dobosra, mosolyogtak. Mellette egy hegyes orrú, csúnya lány ült, cigarettázott, kanárisárga narancslét ivott jeges pohárból, ő is a dobost nézte. A dobos fönn ült a sámlin, ami egy összehajtott perzsaszőnyeggel volt letakarva. Hátsó zsebébe nagy fésű volt dugva, meg a vastag pénztárca is kidudorította. Kedvesen az ősz hajú zongoristához hajolt, átcsevegett, és rázta magát, mintha belső vicc tartaná benne a mozgást.

– Ha látnád, anyu, ezt a dobost, te is szeretnéd. Olajos szemei vannak, alig néz rám. Simogatja a dobok testét, a fémlemezekre pöccint, ismered ezt a számot, anyu? Te hogy éltél? Volt apa előtt valakid? Miket is gondolok! Csakhogy én… én nem tudok a dobos nélkül élni. Azt mondják, felesége van, gyerekei. Nem kérdezem. Ő tudja. Anyu, a dobos teste vaskos, talán kövérnek is találnád, de lángol az egész ember. Nézd! Homloka összegyűrődik, egész testével játszik, lebeg, szinte lovagol a széken.

Leállt a zene. A dobos mondott még valamit a zongoristának, aztán leperdült az emelvényről. Biccentett Sárinak – aki odavetette: „Nem érek most rá…” De a dobos nem is sietett hozzá. Elment a pult mellett, a hátsó ajtó felé. Sári türelmetlen volt, fizetett. A cetlire írni kezdett, sötétpiros, fényes tollal. „Ha nem kellek, mondd meg. Itt ülök, szemben veled fél órája, a nyelved is alig dugtad ki, röpkén, egyszer. Nem érek most rá, mert… – mit írjak – az unokabátyám jött föl…” Eddig jutott. A dobos jött vissza. Odasúgta: „Szevasz.”

– Torkomba szaladt a szívem. Fölült megint. Leng, himbálózik. Jaj, csak ezt ne játszanák, belehalok. Anyu, te is voltál így? Mesélted egyszer, hogy egy fodrász akart udvarolni, aztán legyintettél. Az egész ember mozog. Nem tökéletes? Ez a szám. Ez a zene. Elmegyek. Nem várhatok itt szégyenszemre, amíg ideül.

A dobos csípőjét is mozgatta, vállát rángatta, harmonikázott a teste. A két nőhöz beszélt, nem lehetett érteni. A csúnya örült, az asztal alatt szoknyájába törülte izzadt tenyerét. Aztán a dobos Sárinak is odadobta: „Majd a szünetben.” Szünetben.

– Szünetig meghalok. Nézzétek a szemét, a barnaságot. Ilyen dobos nincs a világon. Ilyen ragyogó. Itt a cetli. Fölmutatom neki. Elmegyek. Hogy itt hagyom a cetlit az asztalon. Nem tudok elmenni. Jaj. Várok még talán. Apa hogy óvott. Most már mindegy. Nem tudom, hogy is van. Holnap megint elmennek Béla bácsiék, délután kettőre jöhetne. Jaj.

A zene nagy pendüléssel véget ért. A dobos az asztalhoz ült. Handabandázott két percre, Sári a cetlit apró darabokra tépte, nem kell. Minden jó, csak a dobos legyen a világon. Dezső.

– Azt mondja, holnap nem tud jönni. Hát mit csinál? Erős dobostest. Izmos, zömök. Mit csinál? Elmegyek. Még azt akartam mondani…

A zene sejtelmesen súrolta a dobok testét. A dobos viháncolt. Átnevetett a két lányhoz, föléjük hajolt. Azok andalodtak. Az ősz hajú zongoristával egy idősebb, vörös, rutinos asszony beszélgetett. Nem voltak ezek kurvák, egyáltalán. „Á, te vagy?” – mondta a dobos, és leugrott az emelvényről, egy szomszéd dobos jött be. Sári türelmetlenül várt. A két dobos beszélgetett, ütőkről, dobtestről. Aztán még egy dobos jött be a Muskátliból, elegáns, sötétzöld bársonyöltönyben. Bólogattak, beszélgettek, mint a diplomaták. Egyikük hátravetette a fejét, úgy nevetett, egész villogó fehér felső fogsora kilátszott. Most inkább kannibáloknak látszottak. Álltak a dobosok. Nézték Sárit, mint egy menyétet. Mind a hárman nézték. Hanyag testtartással álltak, és nézték egykedvűen Sárit, mint a pokolban. Bólogattak, mérlegeltek. Számítgattak – mikor kerül rájuk a sor. Első lesz a zömök, bejárat, két hónap, aztán ők is sorra kerülhetnek, minden különösebb nehézség nélkül. Nézték az ómódi ingblúzba bújtatott lánytestet, futólag, de nagy szakértelemmel. Higgadt dobosok, kézművészek. Sári úgy érezte, csak dobosokból áll a világ. Elegáns, finom kezű, laza testtartású dobosokból. Mosolyukra torz vonás rakódott, a zene zene nélkül is ott vibrált a testükben. Aztán a zömök odahozta az egyik faütőt. Csak a pincér hangját lehetett hallani, többször elkiáltotta: „Négyszáz schilling?” Ez hallatszott a zajban. Sári csak sandított a dobosokra, torkában vert a szíve.

– Ha nem jön ide, nem beszélek vele többé.

A két dobos aztán karba font kézzel állt, a zömököt figyelték, aki fölszaladt újra játszani. Imbolygott. Kidugta a nyelvét, Sári megint mindent megbocsátott. Kontyát kicsit megigazította, lengette a lábát. Ez a ritmus – ilyen nincs sehol. A gyárban se, de falun egyáltalán. A nyaka megmerevedett, lüktetett.

– Anyu – otthon állt a tükör előtt ziláltan Sári, mélyet lélegezve. Levelet írt haza: Nem tudok hazamenni Pista temetésére, nem engednek a gyárból. Itt kell maradnom a városban. Apa ne haragudjon, ne féltsen. Nagyon sajnálom. – Becsukta a borítékot. Aztán állt, lábizmai remegtek, csönd volt a lakásban. Várt.

Öngyilkosság receptre

Kaptam egy levelet. Sokáig nem bontottam föl, aztán föltéptem a borítékot, hogy hirtelen megnézzem, mi van benne. Nem értettem a szöveget. Két rész volt gépelve, vagyis nyomtatva, dőlt betűkkel. Az egyik szöveg angol, a másik holland. Külföldi folyóiratokból vágták ki. Nem értettem. El is kezdtem olvasni, az elején találtam néhány érthetőbb szót. Pedig a tartalom ismerősnek tetszett: mintha valaha én írtam volna. Kézzel írott levél is volt mellékelve, ezt ismertem, egy nő írta, akit szeretek, átfutottam, az volt benne, hogy meg fog halni, szeret, csókol, a végén aláírás. Fényképek voltak, mintegy bizonyító jelleggel, elég nagyméretűek, kissé homályosan előhívva, nagy társaság állt tágas térben, egy asztal előtt, amin szétszórva voltak tányérok, hideg ételek, kissé rendetlenül. Mit bizonyít ez? Ettek, beszélgettek, igaz, hogy az emberek között ismerősök is voltak, mosolyogtak. Ott volt egy főorvos, akit nem szerettem, vagy három éve nem szerettem, de elég kevésszer találkoztunk ahhoz, hogy ez túlságosan kellemetlen legyen. Középen kopaszodó, fiatal ember, akinek a fényképen nagyon kiugrott a két megmaradt hajsáv, pontos kép, a fehér arc is élesen kiugrott. Nem volt szép. Én is a képen voltam, egy nőhöz hajoltam, miközben lefényképezték a társaságot. Az arcomon szenvedés látszott, könyörtelen állapot. A nőt nem lehetett látni, kívül volt a fénykép szélén, csak a poharat tartó kéz és a nevetve hátrahajló nyak maradt a képen, meg a fekete ruha aljából valami. A főorvos felesége lehetett, akihez olyan mohón és szenvedélyesen hajoltam oda, mint akinek csalnia kell. Ez a kép nagyon rossz érzéssel töltött el. A másik fényképen ismeretlen emberek közt megint ismerősök, de én nem voltam jelen, hál’isten. Lehet, hogy akkor már a konyhában csókoltam a főorvos feleségét. Újra megnéztem gyorsan az angol szöveget, nem értettem. Hideg volt, fölvettem a fekete pulóveremet, és lementem az utcára. Éjjel volt, késő. Alig jártak emberek. Siettek, a szél fölborzolta a hajamat, az utcában két vagy három ablak fénye látszott. Siettem. Nem tudtam pontosan a nő címét, akit szerettem, és aki azt írta, hogy meg fog halni és csókol és szeret, mert elutazott, és nem hagyott pontos címet. De elutazása előtt körvonalazta a szülőfaluját, vagy inkább városka volt. Tudtam, hogy délen, délnyugaton van, a pályaudvaron föl is szálltam egy vonatra, ami lefelé vitt. Az út kellemetlen volt, a hideg ablakban álltam. Kicsit esett az eső is. Arcomba hullt, kis pettyekkel lettem tele, mintha verejtékeznék, vagy megmérgeztek volna. Nem sírtam, csak szomorúan néztem az éjszakai tájat, amelyben a fák fekete szörnyetegként maradtak el, vészjóslóan. A vonaton nem utazott senki, az egész vonat üres volt. Nem jött kalauz, elöl beszélgetett két kék arcbőrű munkás a mozdonyon, mikor beszálltam. Körülbelül a hetedik kocsiban utaztam, a vagonokon külföldi felírás is volt, arra gondoltam, majd átmegy a határon. Száguldott a vonat, de a nagyobb állomásokon megállt, a piros sapkás tiszt állt kinn, és hamar intett, hogy menjünk tovább. Talán késik ez a vonat? Továbbsietett a szerelvény, és nemsokára meg is érkeztünk egy falusias városkába, ahol meg se vártam, hogy teljesen lefékezzen a vonat, leugrottam, és átvágtam a gyér lámpákkal világított épület mellett, saras volt az út, és egy kút mellett közvetlenül az utcára léptem. Vagy ötven métert tettem meg ezen az úton, aztán befordultam keletre, kisebb utcába tértem, itt sem égett egyetlen ablakban sem lámpa, de a hold már előjött, és látszottak a kerítés hegyei. Még tovább mentem. A cipőmre sár tapadt, egyszer megpróbáltam lerázni, de nem ment, nehezék gyanánt feküdt rajta a sár, alig tudtam lépni. Nehezen haladtam ezen az úton. Árok volt jobbról, utcai árok, a partján füvek, sárosan csillantak a kevés éjszakai fényben. Kinn az úton makadám kő volt. A házak beljebb álltak kissé, kézzel nem lehetett megérinteni a falukat, redőnyeik többnyire élénk festésűek, sárgának, sőt narancssárgának látszottak, de lehet, hogy ezt csak úgy képzelem. Az egyik házon üres zászlótartó vas meredt ki a tetőzet alól. Cserepes házakból állt legtöbbnyire az utca, itt-ott egy-egy simább palatető. Még mentem, amikor a kapuban föltűnt egy kendős asszony. Megálltam, nem is akartam kérdezni semmit. Az arcára nem volt semmi sem írva, gondolhattam jót, rosszat, az alacsony farácsos ajtó mögött állt, aztán kinyitotta az ajtót, maga előtt hajtva, én meg mentem, mentem a kikövezett úton. Elég nagyalakú, hatszögű lapokkal volt kirakva az út, amit meg kellett tennem a verandáig, ahol kis fény égett, az ablakok rombuszkockái közül nem mindegyik világított, mert volt köztük sötétkék üveg is, ami nem eresztette át a fényt. Beléptem. A kis verandán nem volt senki. Visszanéztem, hogy intsek a kinti asszonynak, de az háttal állt nekem, talán még valakit várt. Fölemeltem a karom, hogy intsek, de ez inkább támadó mozdulatnak tűnhetett a belső térből belépő férfinak, aki rosszallóan kérdezte is:

– Mit csinál? Kit fenyeget?

– Senkit. Csak szólni akartam.

– Szólni? Mit akart itt szólni?

– Hogy jöjjön be az az asszony.

– A feleségem?

– Nem tudom, hogy a felesége-e. Az a fekete asszony a kapuban.

– Az a feleségem. Nem jön be. De nem szólt magának?

– Nem. Nem mondott semmit.

– Maga nem ismeri?

– Honnan ismerném?

– Az igaz. Honnan is tudhatna maga valamit.

– Nem azt akartam mondani…

– Értem. Maga ártatlan. Gondolom, mindig ártatlan.

– Egyáltalán nem. Sőt lelkifurdalásaim vannak, hogy…

– Ne fárassza magát. Maga nyugodtan él a fővárosban, nincs semmi oka aggódni.

– Ne mondja! Kaptam egy levelet.

– Igen? Milyen levelet? – kérdezte szinte mohón ez az ötven év körüli férfi. Középmagas, őszes, kemény szálas hajú ember volt.

– Nem tudom, mit jelent, csak…

– Hogyhogy nem tudja? – kérdezte türelmetlenül a férfi, a színes, kivágott támlájú szék szélét fogta. Szinte kapaszkodott bele.

– Nem tudtam elolvasni…

– Kedves. Nem tudja elolvasni. Hát nem is tud olvasni? – majdnem hogy packázott velem ez az ember.

– Angolul van, de rosszul.

– Adja ide.

– De kérem. Nem érdekel engem ez az ügy. Vagyis, tessék beljebb engedni. – Úgy éreztem, benn fekszik a nő, aki szeret.

– Hogyhogy? Kicsoda maga?

– Kérem, ne tartóztasson fel!

– Fiatalember, mérsékelje magát – mintha testével akarta volna elállni az utat előlem. Nevetségesen és fájdalmasan éreztem magam.

– Én is azt szeretném tudni, hogy kivel állok szemben! – mondtam, de éreztem, nem árad belőlem elég erő, elég erély. Nem voltam elég szuggesztív, gyönge voltam, elernyedtem, úgy éreztem, nem viselkedem helyesen.

Nevetett, nem válaszolt. Elfordult, odament a könyvszekrényhez, és végigsimította a könyvek piros hátát, azt hiszem, egy Dosztojevszkij- vagy Mikszáth-sorozatot. Hallatszott, ahogy a vászonborítókhoz ért a keze, szinte fájdalmasan.

Türelmetlen voltam és szomorú. Még ennyi se jár nekem? Álltunk egy jó darabig, én nem mozdultam, ő simogatta a könyvek hátát.

– Csukja be az ajtót – szólt sokára, és én ijedten, gyorsan engedelmeskedtem, zörrentek az ablakocskák a laza gitt mentén. Megfordultam.

– Mit gondol, fiam, hány óra van?

– Négy óra lehet – mondtam, nem volt nálam óra, és kintről sem szűrődött be fény.

– Négy? – kissé nevetett, de talán nem volt ellenséges. – Négy – ismételte. – Nem. Nem négy óra van. Mindig fél öt van.

Nem értettem, de bólintottam.

– Érti, fiatalember? – megint kissé ellenségesebb volt.

Motyogtam.

– Mindig fél öt van – szomorú, mély volt a hangja, szerettem volna most ezt az idegen embert vigasztalni, ölembe kapni, megcirógatni az arcát. Kiszaladni vele a szabadba, a rétre, amíg bírom, amíg össze nem esem.

– Vasárnap elmentünk Dallosékhoz. A fekete szobában ültünk, mi hívjuk csak így, nem tudom, mikor nevezték el, mi átvettük. Kártyáztunk. Azt mondja, ő is ott volt, mintegy vendégségben, hogy tudom-e, mikor jön éjjel a vonat?

Csönd keletkezett. Az öreg megállt a beszédben, nem fordult felém, csak állt.

– Négy órakor jön be, azt hiszem, ilyen egyszerűen mondtam, mert a kártyára is figyeltem, ő kockás, apró mintás kosztümben volt és zöld blúzban. A nyaka…

Megállt, várt.

– A nyaka – folytatta aztán – kilátszott, szép fehér nyaka volt, én persze csak úgy néztem objektíven, talán így jobban is látja az ember, mintha szereti. Gyönyörű volt. Mint egy madonna. Ékes hajjal ült ott, gyönyörű volt, a zöld blúzból kihajlott, mint egy virág, felnőtt egészen magasra – megcsuklott az öregember hangja, szinte eltört. – Kegyetlen. Kegyetlen dolog ez.

Kicsit hallgatott.

– Kedveskedtek neki. Hoztak vörös bort és süteményt. Evett is belőle. Vasárnap volt. Ma milyen nap van, fiatalember?

Nem mondtam semmit. A bal oldalon állt mellettem egy öreges íróasztal, fa karosszékkel, bőr mappával. A tollon tinta sötétlett. Egy papírdarab feküdt a mappán, dőlt betűkkel volt félig beírva, mint az enyém, valami fordításféle egy folyóiratból. A naptáron láttam, hogy hétfő van.

– Kedveskedtek neki. Mindenki azt mondta, szép, szebb, mint régen, lánykorában. Még szebb. Nem tudom, hogy lehetett annál szebb?

Mintha egy kútba mondta volna.

– Elég sokan voltak, alig tudtunk kártyázni. Ő nemigen beszélt. Az ablak felé nézett. Aztán keresztbe vetette a lábát, és hátradőlt, élesen előttem van. Mit gondolsz, kérdezte, nem törődve a többiekkel, mennyi idő alatt lehet ideérni?

– Öt-hat óra mindenestől, azt feleltem.

– Öt-hat óra mindenestől – megismételte. Közben kérdeztek tőle valamit, azt hiszem azt, hogy jó-e fönn a beosztása? Felelt, az iskoláról beszéltek vagy a folyóiratokról. Szép volt, ahogy beszélt, én tárgyilagosan megállapíthatom.

Eljöttünk a társaságból, ketten, haza. Azt kérdezte, tudom-e, milyen a szerelem? Vasárnap délután volt, tudja, alig járnak ilyenkor az utcán, még sose kérdeztek ilyet tőlem, a feleségem se, a szerelmeim se, barátaim se.

Nem is tudtam válaszolni. Talán nem is akarta. Azt mondta, vannak emberek, akik nem tudnak szerelemben élni. Csak rajta kívül, a szerelmen kívül. Akiknek nem szabad szerelemben élniük, vannak olyan emberek. Azokat meg kell szabadítani a szerelmüktől, bármi áron. Mert azok csak állandó csalással tudnak segíteni magukon, s ezzel tönkreteszik az idegrendszerüket. Annyira szeretnek, hogy csalniok kell, másképp elpusztulnak. Ezeket fel kell szabadítani. Ezt nem értettem. Ha jól emlékszem, vitatkoztunk, de az egész olyan volt, mint egy álom. Azt mondtam, a szerelem a legszebb, legtöbb, mindenkinek a menedéke. Nevetett, talán azt is mondhatom, kinevetett. Azt mondta, vannak, akik nem tudnak benne élni, nem tudják olyan mellékesen csinálni, ahogy kell, merthogy átveszi az egész lényük ezt az érzést, és megmérgeződnek. – Nők, mondtam. – Nem, válaszolta. Férfiak. – Nevettem, azt hiszem. Ezen megsértődött, sokáig hallgatott. De a felső pék műhelye előtt újra kezdte.

Az öreg megállt. Hátrafordult.

– Figyel maga, fiam?

Néztem rá. Az utolsó mondatokat alig hallottam. A tintatartót figyeltem és az ollót, villogott a két szár, szét volt nyitva. Milyen fényes, milyen ragyogó. Nem ezzel az ollóval végzett magával, de ollóval. Szédelegtem, hányingerem volt.

– Lejöttünk az öreg kút mellett, találkoztunk egy régi barátommal, de ő hamar elköszönt. Tovább. Lassan jöttünk haza, alig akartunk hazaérni, olyan hosszúnak tűnt az út. Azt mondta a végén, hogy van egy kis leírás az egyik külföldi lapban, hogy milyen a szerelem. Hogy azt lefordították két idegen nyelvre, és olyan. De van, azt mondta, aki a saját írását se ismeri föl többé, annyira elidegenedik tőle. Mert mérgezés a szerelme, betegség. A betegséget meg kell gyógyítani. Félre kell állni az útjából, hogy megszabaduljon a szerelmi érzéstől. Van, aki nem tud szerelmes lenni, nem bírja el. Annak egy része igaz, annak az írásnak, azt akarta nekem megmutatni itthon, de nem találta. Akkor ideges lett, és az anyjával is veszekedett, miért tette a muskátlit a veranda elé, az csúnya. A muskátli csúnya virág.

Nem hallgattam meg tovább, mit akar mondani az öreg ember. Nem akartam beljebb se menni, elfutottam a hajnalodó faluból. Kiszaladtam a rétre, a szúrós virágok közé, kedden, fekete pulóverben, kitárt ujjakkal.

Angyali üdvözlet

Összecsomagolt. Óvatosan hajtotta be a bőröndöt, nem láttam, mit pakol. A szegényes papundekli táska dudorairól gyorsan letörölte a port. Sietett, mindig furcsa megbízásokat teljesített, Vivaldi-lemezt vitt, zsebórát, Rilke-kötetet, narancsot egy betegnek, Újszövetséget, utolsó pénzét áldozta rá, alig lehetett kapni. A segítség halvány színű angyala volt, de agresszív angyal, vámhatárokat és toronykapukat átlépő. Akkoriban szerette az embereket. Az emberszeretet kegyetlen foglalkozás, sok bajjal jár és gyakran ellenséges érzületet vált ki. Az emberek ugyanis nem hiszik el. Kivette a régi újságpapírt a szekrényből, és azt tette a bőröndbe védőnek. Aztán, mikor mindent elhelyezett, óvatosan élére állította a kis koffert, és magát is öltöztetni kezdte. Ősz volt. A hideg kályha mellett naptár függött, a nyomtatott kéményseprő körül rózsaszín számjegyek lebegtek: 1-9-5-1. A pénteki nap mellé vékony ceruzával írták oda: csomag.

A szoknya. A szoknya sose volt meg. Emlékszem, másfél órát háttal álltam neki, mert ő az edények és festmények, kéziratok között a szoknyát kereste. Időnként odakiáltotta: – Várjon csak, mindjárt –, és háttal beszélgettünk egymásnak. Nem tudom, addig mi volt rajta. Általában nem azt a ruhát vette föl, amit akart, mert az nem lett meg, általában nem azt a könyvet olvasta el, amire készült, mert az nem került elő, mégis több volt vele, mint a legtöbb emberrel, több ruha, több könyv, több ismeret. – Várjon, még megmosom a kezemet – mondta, és az üvegfalú szobából a fürdőbe lépett, ahol a mosást az előbb abbahagyta. A mosás úgy folyt, hogy a kádba egy támla nélküli, kerek ülőkéjű szék volt állítva, azon lavór, az egész szék vízben úszott. A kimosott zsebkendőket a csempére ragasztotta, hogy ott megszárad, és nem kell vasalni. Egy hadifogolytól tanulta. A kád mögött egy benzintartály nagyságú vízmelegítő függött, abból eresztett ki hideg vizet, mert azt kiáltotta – au, de hideg vagy! – Október volt vagy november eleje, rendes ősz, melegebb széljárattal, valami meleg levegő tört be Európába, emlékszem, bemondta a rádió. Aztán hét évig nem láttuk. Börtönbe került.

Akkor még beszéltünk, hogy Lengyelországba készülök – á, ő nem utazik, nincs miért, nincs kihez. – Az utazást egyébként megvetette. Fejben utazott, voltak ilyen trükkjei. Művészettörténettel a hóna alatt ment ki néha a budai hegyek alá, és mikor Rómáról beszéltem neki, kijavította pontatlanságaimat. No, nem mintha csak ismeretei lettek volna. Nem. Élményei voltak, valódi úti élményei, igazi, élő ember volt közöttünk, ahogy vannak hívők a vallásosak között, akik gyakrabban átélik az Istent. Belelovalta magát lelki tájaiba, melyek színesebbek és emelkedettebbek voltak, mint egész Itália. Belül utazott ő egyre.

Ekkor már föl volt öltözve, más szoknyában, mint szándékozta, de megfordulhattam, és volt még egy kis ideje, főzött feketét. A feketefőző készülék mindig a földön állt, ma sem tudom, miért, hiszen le kellett hajolni hozzá, le kellett görnyedni, mint egy szertartásban. Az állványka körül zacc, dobozok, kanál, rezsó, cukor. Az ágyra volt dobva fekete kabátja, ha jól tudom, kis prém futott körben a nyakán.

Írásról beszélgettünk, és hogy mindenki egyedül van. Harsányan nevetett. Hogy ezzel jövök. Ilyennel ne jöjjek, hogy én mindenestől egyedül vagyok, mert mindenki így van. Ez unalmas. Mi nem unalmas? Arról került szó, hogy nem unalmas bemenni a kórházba, ha beteg az ember testvére vagy a lánya, nem unalmas néha megigazítani a félrebillent képet. – Különben – mondta –, mit tudom én? Olyan rég volt. Minden olyan régen volt, mikor olyan voltam, mint maga. – Vagy nyolc évvel vagyok fiatalabb nála, tiltakoztam. – De – azt mondta. – Túljut az ember. – Már nem segíteni akar, hanem beletörődni. Nemcsak a saját, hanem a mások bajaiba is. – Maga ágál – mondta, és leguggolt a kávéfőzőhöz, henger alakú kis csészéket hozott. – Ne oda üljön – mondta, mikor az íróasztal előtt levő karosszékbe ültem, és egy másik székre ültetett, talán mert az leszakadt volna, vagy mert ő akart az eredeti helyre ülni. – Ágál, és fel akarja forgatni a világot, pedig a világ felforgatva se jó. Robbanásszerűen viselkedik, és nem egyenletesen, mint a hangyák, amik mennek a végeláthatatlan úton. – Ez igaz, gondoltam, nem is vagyok hangya, mit beszél, ő sem az, mindig robbant belőle a levegő, és most is bőröndöt visz valahová, nehéz teherrel, ahogy megemeltem – nem, köszönöm, majd én – mondta, és elvette tőlem.

Profilból láttam, olyan volt, mint egy érem, amit valaha pénzre vertek, határozott. Sálat tekert a nyaka köré, a mozdulatai gyorsak voltak. A zongorán egy tányér volt, hátrébb versek, gépelve. A hátunk mögött, a fal mentén szép, elegáns szekrények, és négy lábon állt egy cserépkályha, oldalra döntött téglalap, kerek bemélyedésekkel, a kéznek nem hagyva biztonságos siklást, hanem inkább akadályt, alapos homorúságot, amit nemigen lehet megérinteni. – Igen – nézett körül, az volt az érzésem, fogalma sincs, mit keres, de maga se tarthatta lényegesnek, inkább azt nézte meg, hogy be van-e zárva a kis kertre nyíló ajtó. Ahogy az ember elmenőben megnézi itt hagyott bútorait, olyan volt ez a gyors búcsúzás, önkéntelenül magam is részt vettem benne. – Mehetünk – mondta, és az úton se engedte át a csomagját – kissé emelkedik az az utca –, aztán megbeszéltük, hogy felhív telefonon még ezen a héten, újra találkozunk. Nem hívott fel, s hét évig magam is hiába kerestem, lecsukták. Az első hét után érdeklődni akartam utána, nem vették föl a kagylót, egy hónap múlva azt mondta a sógornője, hogy vizsgálati fogságban van, nem tudják, mi lesz vele. Gyanakodtam. Próbáltam összerakni az utolsó találkozás kockáit, mert én voltam az utolsó, akivel beszélt, és titokzatosnak, sokértelműnek láttam minden akkori megnyilatkozását.

Gyorsított ügymenetet diktáltak, a harmadik héten a budai börtönbe szállították. Hetvenkilenc oldalas jegyzőkönyvet írattak alá vele, melynek áttekintésére nem volt ereje, de amelynek a fogalmazása túlságosan általános volt, semhogy bele tudott volna akaszkodni. Huszonhét önéletrajzot írt, az utolsó negyven oldal volt. – Egy író, elvégre – ezt mondta neki a százados. – Asszonyom, mi becsüljük ügyfeleink szakmáját. Szíveskedne talán még pontosabban megközelíteni az igazságot. Vagy szebb stílust is alkalmazhat kénye-kedvére.

Négy hónapig tartott a bűnvádi eljárás. Amit össze tudtam szedni, az anyagnak nagyon kevés volt, de rémülten kombináltam, milyen küldetéseket bonyolított le, a rengeteg kézirat és könyv, az utolsó bőrönd. Nem hittem, nem hihettem, ismertem belső lényegét ennek az embernek, de a bűnvádi eljárás súlyosan megzavart. Illegális anyagok csempészése, közvetítése – ilyen vádtöredékek is eljutottak hozzám, amiket sohasem körvonalaztak pontosan. Mi ez? A tárgyalásokon az ügyész beszélt, bonyolult lelki hatásról, kisugárzásról szónokolt, ami egyébként tényekkel is alátámasztható. A sógornőjével egy eldugott kis hűvösvölgyi vendéglőben találkoztunk, és nem jutottunk semminek a nyitjára. Megdöbbent arccal ültünk, magunk is a körülöttünk levő emberektől tartottunk. A gyanakvás bennünket is áthatott, mint itatóst a tinta, fekete foltokkal. Az ügyész halált kért. Vad kétségbeesés lett úrrá rajtunk, de most már biztosak voltunk bűnösségében, csak a bűn súlya nem volt egyforma a kezünkben. Nem értettük ezt a könyörtelen mechanizmust, csak éreztük, ahogy lépésről lépésre előbbre lép. Mi volt még hátra? A napokat úgy kapkodták, mint a búzaszedők, alig eszméltünk, nem tettünk semmit, az érthetetlennel szemben tehetetlenül ültünk, csak a bűnvádi tárgy, összeesküvés, közvetítés, hatás – ezek lebegtek előttünk ebben az áthatolhatatlan történetben. Sokáig húzódott az ügy, fellebbezések és kontrafellebbezések között, és mi minden napnak örültünk. Nagy nyomás volt rajtunk, a tárgyalások zártak voltak, csak a réseken át tudtunk meg időnként valamit. Az ötödik hónapban a halálos ítéletet elejtették és hosszú-hosszú időkkel dobálóztak, mely új reményt és kétségbeesést keltett bennünk. Kapkodtunk levegő után. A bírósági emberek szigorúak voltak. Az állam és a nép érdekeire való hivatkozással valami önkéntelen mechanizmus lépett érvénybe, amelynek utóbb maguk is csak kiszolgálói és bábjai lettek, noha saját maguk hozták létre. A mechanizmus túlnőtt emberein. Saját fejével uralkodott, pedig saját feje nem volt. Csak tagjai voltak, keze-lába, ezekkel hadonászott és vonszolta előbbre és előbbre magát, kaszálva, ütve-törve maga körül. Csak tagjai voltak, mint egy olyan hús-szervezetnek, mely abszolutizált sokaság.

A tények felől a vád az általánosság irányába tolódott, az emberi magatartás homályos megsértésével, ideológiai bomlasztással vádolták. A tény, a bőrönd már rég csak mint hivatkozási pont szerepelt az egyre sűrűsödő aktacsomókban. A tény maga is absztrakció lett, vád, melynek valaha önmaga volt az alanya, ma már tárgya lett, cselekvő, távoli, ellenőrizhetetlen tárgya, mely csak állítmányokban szerepelt, passzíve. „Átadták, szállították, vitték. Rejtegettek, becsomagolták, csempészték. Kezelték.”

Hét év után kaptunk értesítést az ítélet nélküli ügy befejezéséről. Betegen feküdt, lábadozóban Klári, érte kellett mennünk. A rabkórház tiszta volt és szürke. Ahogy végigmentünk az ágyak sorfala közt, a fejek utánunk fordultak. Nem szokták innen kivinni a betegeket. Kemény tél volt, Klári nem sírt, amikor meglátott engem és sógornőjét. Nézett ránk egyszerűen. Biztosan ember lesz még belőle, erre gondoltam. Felült az ágyban, és azt mondta: – Majd felöltözöm. Forduljon el. – Megint háttal álltam, szemben velem az üres kórházudvaron szabályosan feküdt a hó. A középen levő szobor azonban fekete volt, leolvadt róla. A kapuban őr állt. Jobbról a teremben fejek, fejek és fejek, melyekben szemek égtek, és azt kérdezték, elmentek? Hova mentek? Milyen kinn a világ? Régen itt vagyunk. Lehet-e kint élni?

– Megfordulhat. – Sovány volt, vézna és fehér. Lesz még ember belőle, gondoltam, ezt hajtogattam magamban. Sógornője megigazította azt a felöltőt, amit hét éve vett föl. Mi történt vele? Mi történt velünk hét év alatt? Mi volt az az út, amelyre akkor elindult, és mit tett meg? Hány kilométert, északon vagy délen? És mit vitt az útjára, és mit hozott?

– Egy bőrönd is volt – mondta az őrnek, ahogy kiértünk a lengőajtón.

– Nem tudok róla – mondta tájékozatlanul, üres arccal az őr, és a vállán simított egyet.

– Én tudok – mondta. – Nem volt módomban elfelejteni. Úgy is mondhatom, nem engedték elfelejtenem.

– Majd megnézzük – mondta sarkon fordulva az őr. Mi ott álltunk. Nem tudtunk mit beszélni. A folyosó mennyezete domborúan futott fölöttünk.

Az őr visszajött.

– Tessék talán lejönni és megkeresni. Van a raktárban vagy harminc koffer is egymásra hányva.

Lementünk. Szűk, sötét, téglafalú lejárón mentünk, az őr zseblámpával világított. Udvariasan, lassan ment. A farácsos mellékraktárat egy lakattal zárták be, sietett azt kinyitni.

– Itt lesz – mondta a halomra mutatva. Mi kinn álltunk, ő bement keresni a bőröndök közé. Az őr hátulról világított. Klári előregörnyedt, és tolta szét a bőröndöket maga előtt, kiesebbeket, nagyobbakat. Egyiken a ráakasztott cédulát is elolvasta. Továbblökte. A folyosó kétfelé vezetett, világosság csak az egyik végéből jött. Klári kiemelt egy bőröndöt, alig tudta kihúzni a többi közül, magam is láttam, hogy az övé.

– Megvan – mondta, és jött, egy újságpapírt vett föl, azzal letörölte.

– Bocsánat, ha szabadna kinyitni – mondta az őr.

– Tessék.

Letették a földre, fölkattintották a bőröndöt. Két cserép elszáradt virág volt benne. Az őr nézte. Elég sokáig álltunk ott. Aztán azt mondta: – Igen – és lehajtotta a koffer fedelét. Elindultunk. Ugyanazon az úton akartunk menni, de az őr azt mondta, a másik irányban jobb kimenni. Egy darabig eljött, aztán azt mondta, a lépcsőn föl és jobbra ki lehet menni. Tisztelgett. Mi meg mentünk, amerre a fény volt.

Valami társ kellene

 

A kagyló

A hajó, amit vezetett, imbolygott. Tengerésznek készült. Szép-szép csontos feje volt, apró, édes, puha hajjal. Szeme tengerészszem, keze tengerészkéz, az egész ember csontos, éles és napbarnított volt. Dél-Franciaországba járt, egészen délre, a csipkézett partokhoz, meg Nizzába, francia felesége volt, és ott szoktak hajózni a gall és itál partokon. Ilyenkor fújt a szél, fogta mancsával a kormányt, a kötelet, belekapaszkodott a zsinegekbe, a szélbe, az meg vitte, ragadta, a sógorával beszélt a francia választásokról, az új gyógyszerekről, aztán este lett, és beültek a nagy hallba, ahol hallani lehetett a tenger suhogását, mint egy nagy kék lepedőt, összehunyorította világosbarna szemét, mely fölött szürke gubancú, ágbogas szemöldök nőtt, és nézte a vizet messze, az eget, a part földjét, homokját. Olyan volt, mint egy tengerész, rang és évszak nélkül, tele bizonytalansággal és hirtelen tetterővel, képtelen testmozgással, amit csak a tenger imbolygása tud létrehozni, a tengeré, amely a nagy hold szerint változik, mint az asszony. Ha beszélt, fejét vízszintesen tartotta, megdöntötte, mintha maga is hajó volna és belső elragadtatása áldozata. Kézfejét gyötörte, tenyerét az asztalra tette, égnek tartotta a könyökét; furcsa alkotmány volt ez az ember, ahogy előkínozta, dadogta magából a tengerészszavakat, melyek maguk is darabosak voltak és életre-halálra vonatkoztak, meg apró-cseprő emberi dolgokra, ágyakra, gyógyszerekre, segítségre.

Harminc éve élte a maga bizonytalan orvosi és tengerészéletét. Hajósnak született, kalandornak, csempésznek, hősnek. De ki ne születne annak; mindnyájunk. Már harminc évvel ezelőtt, huszonhat évesen kitűnt orvoskollégái közül elméjével és mozgásával. Mozgása olyan volt, mint a hajó járása, egész kötélzetében nyögött-rengett, mégis haladt, elméje pedig csakúgy, bizonytalan és nagyszerű. Elmeorvos lett Pécsett, Pécsett is maradt, és nagy kísérleteket végzett. De ki menthetné meg az emberi elmét, ő vajon, a tengerész, aki maga is az elme fényességével és bizonytalanságával hajózott, kötélmozgásával fogta a köteleket, ragadta a szelet, ő maga is abszurd lény volt, a tenger vágyakozója – élni és elveszni benne.

Mi maradt most ebből? A bizonytalanság. Éles szeme ragyogott, de csak az egyikre látott. – Most már alig látok – mondta egyszer –, megváltozott minden. Csak közelről látom a dolgokat, s ez zavar. – Hunyorgott és nyögésszerűen mindig azt kérdezte az érthető dolgokról is: – Mi van? Mi? – Semmi – mondtuk ilyenkor, szerettük őt. Mi, a „hajó” többi személyzete, szerettük őt, feltétlenül, a tengerészévekért, a szeme gombjáért, mozgása vitorláiért, megkésett és elveszett csodálatosságáért. Egy elmeosztály veszett dolog. Az elmebaj veszett baj, olyan, mint a veszettség, csak nem gyógyítható. Pedig egyszerű gyógyszere van, csak nem ismerjük. Gonosz dolog és szent dolog. A romlás, az ördög műve, ahogy otthagyja deformált áldozatait a végén, és angyali dolog, a megilletődés fog mindig el előtte, és azt mondanám ilyenkor társaimnak: Emberek, vegyük le a sapkánkat, elmebetegség van.

Ki miben látja az okát – nem is tudom. Annyi ok van, annyi ok.

De mi nem az okot néztük már, hanem a vihar utáni háborgást, a magára maradt elmét, ahogy a délfrancia parton néha ő a hall üvegablakán át a meggyűrött tengert. Néztük és nézte, csupa hajó, csupa táncoló árboc, imbolygó víz.

Azelőtt volt egy embléma a Pavilon oldalán, a folyosón: „Fluctuat, nec mergitur” – vitorlással, fémöntvény. Aztán lekerült onnan, nem is tudom, hogy; levetette, vagy csak eltűnt. Nem volt ott.

Eggyé nőtt a hajóval ez az orvos. Kis csontos feje, világosbarna haja végiglebegett a lépcsőkön, lázasan ment, jött, föl a toronyszobába, le a betegek közé, a műhelybe, elbeszélgetett velük, minden érdekelte. A hajó, az ócska hajó pedig ment, egyenletesen az örökkévalóságba, hatvannégy beteggel, disznóhizlaldával kinn a telepen, könyvkötő műhelyével, néhányan szőnyeget szőttek, előadásokat rendeztek, verset írtak, nyöszörögtek, aludtak, ugrabugra-pingpongoztak, rádiót javítottak, sakkoztak a nagy téli csendben, este volt. A magas, ősz színész kiállt a gyér közönség elé: s „Ne ily halált adj, Istenem” szavalta recsegő hangon, rossz fogsorával. A másik bement a szakszervezeti igazolványáért, amit tíz évvel ezelőtt a MÁV-nál hagyott, ott volt szolgálatban. Volt, amelyiknek a fűzőjét kellett megvarrni, mert meglazult és nem tartotta jól a lekopott csigolyát; a rózsaszínű férfifűző tisztább volt, mint bármelyik nőé, és két hétig kellett rábeszélni, hogy kiadja a kezéből, addig maga toldozta-foldozta. Lengyel származású ember volt, nem tudott jól magyarul, de a legjobb munkás – mindent megcsinált, aranybetűktől kezdve fényképmappáig és mérőszalagtól a falfúrásig, s néha azt mondta: jól van ez így. Az orvos látta ezt. A hajó ment. Már nem volt kötélzet, se kormány, csak szíjas kezek, hunyorgó szem, pislákoló lámpa, tele emberi meleggel, bánattal, s ha köztük állt, ő is a hajó részesének látszott imbolygó, szögletes mozgásával, fölsebzett kezével, elvágott, összeborotvált arcával, ágbogas szemöldökével. Álltak ott a műhelyben, az alagsorban, és figyeltek, mintegy a hajó mozgását, a tenger morajlását, az egyik még viccesen meg is jegyezte a be nem kötött ventillátorról, amit a szél meg-megpörgetett: – hány csomóval megyünk? – nevettek, igen, igen, hajó ez, megyünk, megyünk…

Az orvos fölment a szobába. Magasan volt a szoba, a fellegek alatt. Nagy, ormótlan fotel, kettő, sarokba szorított asztal, szekrény a fal mellett, íróasztal, fűtőtest, fogas, telefon, átkapcsolós. Mint egy kabin. Kis iránytű is lógott benne. Nem lehetett az ablakon kilátni, csak fölfelé. Két méter magasságban volt, az is rácsokkal, itt mindenütt rács volt. Egy Van Gogh-kép a falon, árbocok a kikötőben és egy Verocchio-fej fényképe, szürke vasfénykép. Az orvos bejött – ahogy viccesen ő maga is mondta: ki van írva, hogy egyetemi magántanár és osztályvezető főorvos, hogy magam is tudjam, mi vagyok… mi lettem –, bejött, és a kerek asztalon levő nagy, rózsaszín tengeri kagylóhoz ment, füléhez emelte, megvan még, zúg. Zúgott benne az elveszett tenger. Az egész olyan volt, mint egy szép tengeri fogsor, delfiné akár, és halk zúgást adott, az elveszett tenger zúgását. Játék volt ma már, de meghallgatta, mint egy órát, mely nem csupán a napokat, de az örökkévalóságot is méri, kicsit az Istent is. Ősz haj alig volt az orvoson, állt ott imbolyogva, saját belső mozgása egyensúlyán, mancskezével az asztalba fogódzott, fölkunkorodó, sötétszürke, fűző nélküli francia cipőben volt. Az íróasztalhoz ment később, spirálnoteszét fölhajtotta, közel vette látó fél szeméhez, és átnézte a teendőket: új munkát szerezni a teljesen elesettek számára, kik eddig gályarabként bélyeget téptek, és boldogok voltak az alagsorban. Talán gombválogatás, színes gombok.

A teljesen elesettek érdekelték a legjobban. Cirkuszba őket akarta küldeni, vízicsodát mutatni nekik. Akik elég jól bekapcsolódtak a könyvek kötésébe, szőnyegszövésbe, azokra bólintott, rendben van. De mindig tett fel egy-egy kérdést; Petrováczra, aki guggolva ült a széken és fülét összegyűrve beszélgetett magában, az önmagát himbáló Nyári Zolira, aki trágár szavakkal szidta a női személyzetet és az angol királynőt, hogy mit csinálnak, dolgozni kéne nekik. Játszani. Dolgozni kéne nekik, játszani. Amit tudnak. Ők is közénk tartoznak.

Mintha fegyenceket szállítanánk – gondolta keserűen –, mindenesetre elítélteket. Bélyegtépés. És hogy szeretik. Reklamálják, ha nincs. Válogatják. Egyikük cikket is írt róla:

„Itt ülök Grünwald úr mellett, aki szorgalmasan tépi a bélyegeket. Kevés a tépni való bélyeg, így nekifogtam az írásnak. Vidovszky úr is itt ül jobb oldalamon, és tépegeti a bélyegeket. Néha Pártos Józsi bácsi idejön elvinni a tépett bélyegeket. Kissé rosszul látok, így nem lesz valami gyönyörű az írásom. Fél tíz felé közeledik az idő, felmegyek borotválkozni. Az ittlétem most kissé abbamarad, mert a tízóraimat is megeszem. Mert jól enni is kell és inni, hogy ki lehessen bírni. Szívesen tépem a bélyegeket, csak látszólag unalmas foglalkozás, a valóságban azonban nem az. Ami csak gazdag embereknek juthat osztályrészül, ahhoz mi ingyen juthatunk. Láthatjuk az öt világrész legszebb bélyegeit, bélyegsorozatát. Láthatunk az öt világrész állataiból. Megismerkedhetünk a föld egzotikus tájaival. Az állatvilág legjellegzetesebb állataival. Munkámat szívesen végzem és dolgozom itt a műhelyben, már csak azért is, mert a bélyegtépésnél mi néhányan fontosabb munkát is végzünk.”

Mi néhányan fontosabb munkát is végzünk. Mi is, gondolta, éles, mély ráncokba szaladt össze az arca.

Pécsett volt fiatal. A klinikán dolgozott mint tanársegéd. Szerették a meredek utcákon, a rácsok mögött, a dóm körül, a postán. Ismerték hajlott alakját, tele volt élettel, lelkesedéssel. Nagyszabású kultúrterápiát vezetett be az elmeosztályon. Shakespeare-színdarab részletet adtak elő, saját szövegrészekkel, táncjelenetet, okos handabandát. A legnagyszerűbbnek azt tartotta, ha a beteg karakterére írtak szerepeket, ezt meg is tették és groteszk, ám emberi komédiázással álltak Pécs nem szakmabeli, eldugott prófétái elé – akiket érdekelt ez a bolondság, néhány írót, festőt, színészt, volt köztük egy urológus és két sebész, nők, persze, az örök nők, Veronikák, leroskadók, rajongók, útitársak, néhány hivatalnok, pszichiáter egy sem. Őket nem érdekelte az ilyesmi. Nagyrészt gonosz, eleve rendelt dolognak tartották az elmebajt, biológiai tévedésnek, amit a gyógyszerkémia van hivatva kiküszöbölni injekciók, tabletták formájában – dolgunk mi lehet? Másrészt fölmérni a lehetetlenül sok motívumot, fölásni az egész gyerekkort, hogy az apró csontocskák között találjanak valamit – egy-két tudományos dolgozat, idővel szakmai rang erejéig.

Őbenne nyugtalanság volt. Ha nem tartanám tiszteletlenségnek személyével szemben, és ha nem értenének félre, azt mondanám, betegei nyugtalansága. Mélységes mély volt ez az ember, mint egy tölcsér, ilyen volt a depressziójában is, mikor alig tudott dolgozni, csak ült a toronyszobában, Verocchio férfifeje alatt, a magas ablakú kabinban, gyógyszert szedett, és várta a vihar elmúltát. Mélységes mély volt az ő állapota, szent, fekete állapot, kiszolgáltatva egy súlynak, ami lefelé húz, egy ördögnek, egy szárító angyalnak, kiszolgáltatva a nyögésig, a kínkeservekig. Megeresztette a csapot, szedte maga is a gyógyszert, marokba tette és bedobta a szájába, s itta a vizet, mint tengerész a rumot, mohón.

Különb volt, mint a többi orvos.

Kiválasztott, tele nyugtalansággal. Tiszteletlenség talán, mégis úgy mondom, betegei nyugtalansága élt benne, rokon volt ő, a majdnem kötötte össze ezekkel a fekete, fölálló hajú, csíkos ingű emberekkel, akik a nagy, fehér ebédlőben ettek sorban, a fehér székeken, a viaszosvászon asztalok hosszú sora előtt, mint a fegyencek. A hajó szállítmánya voltak ők; kevés személyzet. Elhatárolva égtől és földtől haladtak, tengeri szörnyekkel és nevettető napsugárral körül, ő állt az ebédnél, és egyik-másikkal beszélgetett – ez volt a vizit –, milyen munkára tegyék, ebben a hónapban kapott százhúsz forintot, nem lehetne százötvenet, ilyesmit. Meleg harisnyát küldött az egyiknek az anyja, és Vilmos minden ok nélkül hangosan fölnevetett – régi filmeken, tréfákon talán. Rázkódott a nevetéstől, vékony haja előreesett a homlokába, aztán evett tovább. Az ebédlő középen volt, a hajó középrészén, ápolók és takarítónők felügyelete alatt. Az orvos ott állt, a vizit közepe ő volt, és arra gondolt, egyszerűen, mint egy lelkiismeret-vizsgálat során: tettem valamit? – Végignézett az evő fejeken, a monoton kanalazáson, az összekeveredett emberfőkön, volt itt mániás, hebefrén, depressziós, epilepsziás, alkoholista, paranoiás, oligofrén, pszichopata, leukotomizált és egyéb skizofrén, mogorva, kedélyes, szép, értelmesebb, alacsonyabb, soványabb, magasabb, link és kényszeres, tolvajló és vegetáriánus, zseniális és makogó – végignézett a „szállítmányon”, aztán már el is felejtette, mire gondolt, azt kérdezte az egyik, kaphatna-e diétát, mert nagyon fáj a hasa, fölállt, mutatta, nyomogatta, a fekete posztónadrág egy spárgával volt megkötve, belelógott a levesbe, zökkent a hajó, a tenger hullámzott, állandó volt itt az élet, belül, a rácsokon belül, a rakománnyal, tartva a semmibe, igyekezve a nagy partok felé, ki tudja, kék volt az ég, ragyogott a nap, bevert a kabinablakokon.

Nyáron vitorlással ment, délfrancia partokon, a feleségével, aki harminc év alatt sem tanult meg magyarul, így inkább ő beszélt állandóan franciául vele, a hajó padlóján meg egy angol könyv hevert, fogta a köteleket, felesége a hajó aljában, szelték a vizet, sustorgott a hajó orra mentén, aztán imbolyogtak, csokoládét evett egy darabot, összehúzta az arcát, s azt mondta, igen, van diéta, nekem is fáj a testem. Az egész testem fáj, megmondhatatlan fájás bujkál benne, fáj a firmamentum, a bordázat, a csónak, az egész. Nekem is fáj a testem, ránézett a feleségére, s szerette nézés közben, együtt öregedtek meg, újszőke haját nézte, mennyi minden volt, baj és szerelem, válás veszélye, épphogyok, finom és durva bonyodalmak, az egyik pécsi festő azt mondta, a ti életetek olyan, mint egy rossz helyre tett váza, mindig majdnem leesik, de szép; szép élet, szép hajó, szép tenger, és kis francia falvakban böngészte a templom falára fölírt háborús hősöket, aranykereszt volt alájuk festve, a felesége meg a sógora a temetőben beszélgettek az új lakásról meg a francia gyógyszeriparról. Szerette a francia ételeket. Könnyűek, színesek, kevés bor, és kész. Nem volt igényes. Tengerésznek készült, nagy utakra, déli kalandozásokra, fene nagy hajókra is gondolt, meg kicsikre, kétvitorlásokra. A földet nézte a templom mellett, a francia földet, melyre német vér folyt, és megfordult, szembe a széksorokkal, ahol ütemesen, komoran és mosolyogva ettek a betegei, királyok és kényszeresek, vivőrök és málészájúak, a falábú, aki történésképeket írt diákkoráról, a Roxy moziról és a hangulatfilozófus meg a pénzügyőr. Mindenkit nézett. Egyszerre mindenkit, a maga egyéni részletességében, mint az Isten a teremtett világot, gondviselésére került világot, szőkéket s a csosszanó léptű fiatal hindu herceget, aki valójában egy egyszerű szép zsidó volt, de kedves és előkelő, szétszórt és beláthatatlan; egyszavas verseket írt, semmi munkát nem tudott két napnál tovább csinálni. Őket nézte, vagy a francia földet a talpa alatt, a mosolygó naturalizmust s az elvont igazságot.

Az évek körülvették, mint az emléktár, nem is tudta, melyik élet az övé, melyik a hajósé, melyik élet beteg élet, melyik élet egészséges? A betegügy olyan területével foglalkozott, amivel akkoriban senki. Munka – kultúra – elmebeteg – kit érdekelt? Az ő kis sertéshizlaldája csődbe jutott, alig szállították ki a telepre nagy kegyesen az állatgondozó betegeket; és könyvet nem írt. Egyszer, bánatában, tartott egy előadást a hajóról, tele lírával, komoly hozzáértéssel – szerették érte. Ő meg azt mondta nekünk: Sose voltam annyira zavarban. Azelőtt… – Nem, nem. Kitűnő volt, a humánum legmélye szólalt valahogy meg – próbáltuk mi mondani, ő legyintett, mosolygott, gyakran tette ezt, mintha azt mondaná, nem baj – nem is a tartalom – mondta –, a forma. Nyögtem, alig tudtam olvasni. Á. De.

És karácsonykor az alagsori nagy kabinban, a szövőfülkében összejöttek, énekeltek, szavaltak, sírtak, kis csomagokat hordoztak körben.

Alig jött le. Aztán leviharzott a lépcsőkön, mielőtt sokáig kémlelte az eget. Mennyi ég van fölöttünk, gondolta, aztán eszébe jutott, hogy itt lent az alagsorban most karácsony van, várják a többiek, nem lehet egyedül. Lerohant, részt vett, ténfergett az emberek között. „Nem bírom a karácsonyt. Ez valami gyerekkori nyavalya” – mondta, mi néztük, szeretettel, de ő gyanakodott már, idővel mindenkire gyanakodott. Amit akart, nehézkesen akarta, amit tett, bonyolulttá vált. Kapkodott, nyűglődött. Égtek a gyertyák, nagy, sárga és piros gyertyák a lenti nagy fülkében, és ő nem tudott karácsonyozni. Hisz annyi minden volt, égen jel, földön messzi nyom, ami homályba vész. Azelőtt pontosabban, egyszerűbben tudott mindent, a cselekvésnek vagány tempója volt. Most nem találta meg a beavatkozás mértékét. Hisz a hajó halad, de irányítani is kell. A szelek, a belső bizonytalanság, melynek maga oka és részese is volt… annyi minden.

Újabb nyugtalanság szállta meg, nem a cselekvés, hanem a lelkiismeret nyugtalansága, mely már inkább ártott, semmint használt. Mit is lehet használni csillagok állásának, rabok nyögésének, tikkadó hangréseknek, elveszett poéziseknek? Az összecsukott embereknek, akik fallal körülhatárolt térben utaznak végpontjaik felé? Mi van? Velük utazunk. Mi is egy utas, egy tengerész, egy alak? Ezer gondolat rohanta meg. Jégkockák, táviratok, meleg harisnyák, diéták, ellobbant szerelmek, francia narancsok, kék tintával teleírt kórrajzok jutottak eszébe, sodródó hajó, sodródó víz.

Az asztalra támaszkodott furcsa kezével, körülkapkodta a fejét, embereket látott, arcvonásokat, természeti tüneményeket. Fehér kabátban állt, mint egy tengerész. Nyugtalan tengerész: mit tettem én?

Fölszaladt a toronyszobába, föltépte az ajtót – nyitva szoktam hagyni, csak úgy, mintha elfelejteném, tudod, hogy a teljes bizalmat érezzék, jó módszer, ugye, hogy kötetlen az ember, hogy mi is olyanok vagyunk, mint ők, de az egész mozgásunkban is, érted, és az egész életünkben, hajón, tengeren, együtt, szivárványok és tengeri szörnyek között is… Fölvette a halvány rózsaszínű kagylót, hallgatta. A tenger volt benne. Dél-Franciaország. Catherine, a felesége. Szőke haja volt. Pécsett tanársegéd az ember. Első tiszt, második tiszt. Fegyencek és üdvözültek. Diéta. A tenger ragyogása volt ebben a fogsorban. Hova vezetem én a hajót? Az enyémet, az övékét, a miénket? Mit tartok én, kormányrudat vagy csak egy üres, puszta botot? Szelek irányát ki tudom-e venni? Kis iránytű fityegett a falon, Van Gogh árbocai. A kagylóban, mint valami misztikus telefonban, egyenletes volt a zúgás, a tenger zúgása, a nagy tenger zúgása, belső zene vagy üzenet. Szürke, összegubancolódott szemöldöke alatt világosbarna szeme mozgott. Valami zúgás keletkezett benne is, mint egy kagylóban, s ilyenek jutottak eszébe gyötrelmei árán: mi, hajósok és mi, tengerészek, mi, betegek és nem betegek. Eleget teszünk mi a tengernek, a szolgálatnak? Visszük a hajót, fogjuk a kormányt, és nézzük a szelek irányát. Rengeteg dolog van egy közös hajón, munkabeosztás, injekciók, étrend, szájharmonika, könyvek bekötése, sebek bekötése, bánat és miegyéb. Csupa fény a tenger, csupa zúgás. Annyi minden. Nemcsak az a fontos, hogy mi hajtjuk a hajót. A hajó megy.

Letette a kagylót a kerek, sarokba szorított politúros asztalra, a széle odakoppant.

Anyád egy szent

Szerette ezt a gyereket. Hatéves kora óta nevelte, szőke haja bearanyozta férfi- és apaéletét. Nem volt övé a gyerek, de az anyja igen. Az anyja – élete egyetlen szerelme – ragyogó, tiszta ember volt, a szerelem gyötrelmes társa, izzó melege.

Szerette ezt a gyereket. Tizenkét éve nevelte, abajgatta, igazgatta egy nem is létező úton az igazság felé. Hogy legyen ember. Hogy legyen szép. Hogy legyen boldog. Mint az anyja – aki ennek a férfinak a szerelme volt.

Aztán jöttek a mentők. A gyerek tizennyolc évesen ott feküdt a konyha padlóján. Szép konyha volt. Hangulatos, piros függöny, beeső napsugár. A falon diótörő, fából, kakukkos óra, csöndes szekrény a zugban. Egy otthon. Mint egy otthon. A lány meg a kövezeten. Mert agyon volt verve.

– Mért? – kérdezték a mentők.

– Mért – mormogott a férfi. – Megmagyarázzam?

A lány szőke haja a kőpadlóra omlott. A szája földagadt az ütésektől. Kék folt a halántékán. A nyaka megduzzadt. A szeme alatt véraláfutások. A szekrényben gyülekeztek a babaholmik, a tízéves ajándékok, szép volt ez az otthon.

A mentők fölemelték a lánytestet, hordágyra rakták, elhanyatló tagjait összenyalábolták.

A férfi vérbe borult szemmel ült a sarokban. Tagjait fáradtan maga elé ejtette.

– Nem tűröm el, hogy az anyját gúnyolja. – Halkan beszélt, teljesen higgadtan. – Sose ütöttem, meg. De az anyjára nem mondhat soha semmit. Nézzék, az anyja – a férfi előremeredt vérbe borult szemmel – egy szent. Egy valaki. Értik?

A mentők tartották a hordágyat, nem mertek elmozdulni. A férfi higgadtan beszélt.

– Nem tűröm el, hogy az anyját úgy tekintse, mint egy alárendelt személyt. Hogy becsapja, rendben van, a gyerekek becsapják a szüleiket. Hogy kibújjon a munkája alól, rendben van, a gyerekek lusták. De ezt az asszonyt, akit én szeretek, aki az ő anyja, aki a világ legkülönb teremtése, nem tekintheti játéktáblának. Nem tekintheti úgy, hogy megszólja. Hogy lekezelje. Hogy nyegle legyen vele. Világos?

A két mentős főlehajtva állt, vitték volna az összevert lányt.

– Ezt értessék meg vele. Gúnyoljon engem, packázzon velem, éljen szabadon, kóboroljon, ne dolgozzon. De az anyja, akit én szeretek, az kivétel. Ezt értessék meg vele. Úgy hozzák vissza. Az a legjobb. Mert ha nem, agyonverem. Világos?

A két mentő bólintott. Elvitték a lányt, a karja lelógott, a kövezetet súrolta.

A rákbeteg telefonál

A telefon fehér ablakbetétben állt, erőszakosan, durván csengett. A kezelőben Teri tett néhány lépést, unta a telefonokat.

– Tessék. – Várt kicsit, figyelt. – Ki az? Nem értem. Kit? Editet? Küldöm. Hangosabban, kérem… Ja, te vagy az? Na, mi van veled? Egyenesen oda? Mért? Lehangoló. Eleinte. Persze, de te nem vagy rákos. Buta beszéd. A kertbe se? Miért? Hogyhogy nincs erőd? Föl a fejjel. Milyen vizsgálatokat?

Az orvos ott gépelt a kezelőben, lassan, hogy ne zavarja a beszédet, időnként nézte Terit, aki színészi jelekkel akarta megértetni vele, mi van.

– Molnárné – súgta ki a kagyló mellől. Az orvos a fejét csóválta.

– Ne légy elkeseredve. Nem is biztos, hogy operálnak. És az jó. Az operáció jó, mondom. Rossz ez a telefon. Hát, csak kellő bizalom. Igen, azt mondom. Jó. Szólok Editnek. Jön is. Szervusz, szervusz.

Edit már átvette a kagylót.

– Nem szabad. Ejnye! Hát most, a végén? Mármint az operáció előtt – ide-oda járt idegesen, kezében a kagylóval.

Közben Teri betipegett a másik helyiségbe, ahol a gyógyszerasztalka és a műszeres szekrények voltak. „Szegény – vetette oda az orvosnak –, fél.”

Az orvos gépelt. Az előtte ülő beteg öntötte a panaszát. Háttal volt a telefonnak.

– …miután munkába állt a fiam, nem akarom, hogy küldjék a nyugdíjat. Szabályellenes. Ezt tessék beleírni. Nem akarok gyanúba keveredni. Már a postás is figyel…

– Mennyi idős a fia? – kérdezte az orvos.

– Tizenhét múlt augusztus huszonegyedikén – mondta a beteg asszony.

– Neki jár nyugdíj?

Edit beszélt tovább.

– Igen. Persze hogy bemegyünk. Hol van? Jaj, nincs nálam toll. Fölírjuk. Jó. Csak tessék mondani.

A nap a kórház belső kertjének nagy leveleire esett, már nem volt az a nagy nyári meleg. A rácsos ablakok nyitva voltak, bejött a levegő. Egy teherautó tolatott be a gyógyszertárhoz, kék ruhás munkásokkal.

– Igen. Fölírja a doktor úr. Nyolcas pavilon. Első emelet huszonhárom. Jó. Olyan nagyon bízunk benne. Nem szabad erre gondolni. Ejnye.

Az orvos tovább kérdezte a beteget.

– Beírom, hogy hol dolgozik a fiú, jó? Utánanézünk.

– Hát… De nem is fontos.

– Nem tudja, igaz?

– De. Valami Villanyszerelési Vállalat.

Edit hol egyik, hol másik sarkára lépett, idegesen.

– Igen. Bemegyünk. De. Jól. Hallani a hangomon? Nem viselkedett valami fényesen. Nem, nem. A szokott dolog. De mi nem számítunk. Az a fontos, hogy Olga néni meggyógyuljon, visszajön dolgozni egy rövid idő múlva. Tessék csak várni, jön a doktor úr, átadom neki.

– Halló. Na, hogy van?

Elhaló, távoli válasz jött.

– Nem a legjobban, doktor úr. Borzalmas, amit itt látni. Nyomorúság.

– Na ja. Gondolom. De hát jöttek onnan ki gyógyultan sokan.

– Nemigen. Inkább olyan, mint a siralomház. Egy kis idő még van engedélyezve.

– Butaság. Tudja, mit mondott a főnökünk is. Az édesanyját operálták, ezelőtt nyolc évvel, hetvenhárom éves korában. Ma is él. Tudja, ő milyen őszinte.

– Udvariasság. Csak ez marad a végén.

– Hát én igazán nem… Ismer. Reális ez a műtét, és idejében van.

– Hát, itt az idő.

– Ne kerítsen mindenből jóslatot!

Teri kiment a kezelőből, sajnálkozó arccal. Edit visszajött, kezében injekcióstűvel. Odahajolt gyorsan az orvoshoz, megcsókolta.

– Siralomház. Amit itt látni – elcsuklott Molnárné hangja a telefonban.

– Ne… ne mondjon ilyeneket. Az első idő lehangoló. Ez természetes. Nem – elhúzta a száját – nem szabad rosszat gondolni. – Edit bement a másik helyiségbe, a beteg magába roskadva, háttal ült, talán sírt. – Van benn magánál könyv?

– Csak vallásos. Úgy érzem, nem való nekem már világi könyv. Mit kezdjek vele? Nincs közöm hozzá.

Edit most a fölszívott injekcióval újra visszajött.

– Ne beszéljen így. Gondoljon a gyerekre.

– Igen – és sírt Molnárné.

– A főnök azt üzente, hogy jobb, ha hozzájuk telefonál. Könnyebb megkapni, mint ezt a nyavalyás kórházat. Tudja a számot, nem?

– De, fogok majd. Ő olyan jó volt hozzám.

Edit visszajött. Megint megcsókolta az orvost, aztán belehajolt a beszélőkébe.

– Tessék megfenyíteni a doktor urat. Megint kínlódom. Nem fogad szót.

– Ejnye, doktor úr, ezt nem szeretem hallani. Most, hogy nem vagyok ott, nincs ott az őrangyal, rögtön baj van.

– Nem, nem. Csak túloz Edit. Tudja, milyen terrorista ő. Rosszabb, mint egy házasság.

– Nem szabad rosszalkodni, doktor úr. Azt a szegény szívet gyötörni. Ő annyira édes.

– Édes, édes, de…

Edit megint visszajött, beleszólt a kagylóba.

– Randevút beszélt meg a doktornővel.

– Jaj, rossz ezt hallani.

– Dehogy beszéltem. Csak nem képzeli.

Edit odahajolt hozzá, erősen, fájón megcsókolta.

– Csak nem képzeli… Csak Edit terrorizál, már lélegezni sem merek.

– Én meg magára gyanakszom, doktor úr.

– Na, ez nem lényeges. – Az orvos megigazította a haját, hátát a falnak támasztotta. – Ez csak olyan betét volt. Mikor lehet magát meglátogatni? Öt és hét között? Mindennap? Ja, szerda és péntek.

– Úgy érzem, doktor úr, nehéz innen kijutni.

A nap a kezelő kockáin vékony sávot hagyott. Csönd volt most mindenütt, Edit kiment, a beteg magába roskadva ült.

– Ne izgassa magát. Bemegyünk majd. Mit lehet vinni? Persze, mindent. Jó.

– Úgy érzem, doktor úr – elcsuklott a hangja. – Megműtessem magam? Most se tudom.

– Hát persze hogy meg kell műteni. Minden orvos ezt ajánlja. Még én is. Ne bolondozzon.

– Úgy érzem, ezt még nem is éreztem eddig… Hát én nem gondoltam, ami itt van… Ez egy vágóhíd. Imádkozzanak értem.

– Persze. De nem kell magáért imádkozni. Meglátogatjuk. Mikor lehet? Öt és hét között, persze. Mindennap? Ja, szerdán és pénteken.

Ellökte magát a faltól, megfordult a sarkain.

– Biztat mindenki. De csak én fekszem a kés alá.

– Hát, ha kell, még mindig jobb, mint… mint… húzni-halasztani.

– Igen. Jobb. Doktor úr, búcsúzom is, biztos sok dolga van. Majd telefonálok még.

Letette a kagylót. Az orvos is. Arra gondolt, hogy augusztusban már nem mehetnek a Dunára Edittel.

A nő története

A csendet akarom megkeresni hozzád. A csendet. Hogy halljalak, mint egy szívverést. Állok az utcán, jön a villamos. Jön a busz. Jön a repülőgép. És te hol vagy? A lábnyomokat nézem. Nem látom a betonon. Agyontapossák a lépteidet. Elkanyarodsz az utcán. Elvisz a villamos. A hajó. A repülő. Hol vagy? Kezeket szorongatok. Kié ez a kéz? Ez a sok kéz? A fűszeresé, a barátomé, az orvosé, az anyám keze. És hol a te kezed? Melyik a te kezed? Szeretnélek megérinteni. Hallod? Hát hallod? Szeretnélek fölismerni. A csendben. A csendet keresem. Hogy halljalak ebben a században! Jön a repülő. Jön a kocsi. A villamos. Nem hallom a hangod. Állok az utcán. Melyik vagy? Hol vagy? Ki vagy?

Ugye, ugye.

Az ajtók kinyílnak. Ott fekszenek az emberek. Drága, sok ember. Egy, kettő, tíz. Pokróc, meleg ágy, didergő test. Odabújni egy emberhez, odasimulni az oldalához. Odabújni. De melyik az? Melyik?

Megrándul a sor. A katonák elrendeződnek. – Vigyázz! – A vagonok mellett tarka kendős asszonyok meg lányok kiabálnak. A katonák arca merev. Egy lány tele kosarat nyújt a szőke fiúnak, a kosárban szőlő, kenyér. A szőlőt agyonnyomja a kenyér. Meglódul a sor. Induló hallatszik. Trombitálnak is. A kis állomás rezeg a trombitaszótól… A katonák viaszos arccal néznek. A lányok hadonásznak, egyik egy mézeskalács szívet nyújt át a sorompón – mindegy, ki kapja el. A katonák állnak. A mézeskalács szív eltörik. A katonák néznek. Nagy a sár. Friss bakancs van a katonákon. A lány integet. A hozzátartozók kiáltoznak a sorompó mögött. Tolonganak. Egy fénykép röpül a szélben, belecsapódik a tiszt ordító arcába. A trombita rezeg. A fehér harisnyás női lábak egymást tapossák. A katonák arca merev. A lány a szőke fiúra néz, mint egy sírkőre. Még minden lehetséges.

 

 

– Mi a panasza?

– Doktor úr… semmi különös… csak van ez a szem. Néz, rám néz, tetszik érteni. Zavar ez a szem, ez a tekintet…

– Értem. Milyen szem?

– Bárhova megyek, tessék megérteni. Ülök rendesen vagy olvasok, zenét is szoktam hallgatni, szeretem a zenét, Bachot, Vivaldit… de ez a szem mindig ott van… Néz engem, tart, fog, hogy mondjam? Valaki jelen van, valaki velem van, rám néz…

– Igen. Egyedül is?

– Ó! Sose vagyok egyedül… Ő mindig ott van. Néz. Egyszer egy nővel… tetszik érteni… fölmentem a szállodába… pedig szép nő volt… de közben ott van a szem. A vonaton is… ha ülök… jön velem… nézem az ablaküveget, az elsuhanó házakat, madarakat, de ez a szem csak néz és néz és…

– Jó, jó. Fölírom magának ezt a gyógyszert. Jó keverék. Háromszor egyet étkezés után…

– És néz. Tetszik érteni. Csak néz… semmi különös. Női szem… Szép is… Szeretem ezt a szemet, doktor úr. Nem mindig van… csak gyakran. Az előszobában is… Már a vonaton majdnem megöltem magam…

– Felejtse el… Régi dolgok… Ne gondoljon rá.

– Felejtsem el? Hát nem tudom! De nem is akarom! Csak sose vagyok egyedül… Sohase vagyok egyedül… Tetszik érteni? Sohase vagyok egyedül! Sohase…

 

 

– Most mit vacakol? A futót áldozza be. Mondom. Ne később. Most. Nem lesz rá ideje. Ne vacakoljon. Ne húzza az időt. Kevés a parasztáldozat. Mindent dobjon be, értse már meg. Hát mi az istennek vacakol? Előbbre a futóval. Még. Tovább. És beáldozni. Ne gondolkozzon. Előbbre. Nem baj, ha leütik. Értse meg, kevés egy áldozat. Még, a többit is. Ne sajnálja. A fekete futót. Beáldozni. Támadjon. Igen. Vállalni kell a felelősséget. Ne vacakoljon. Nem lesz rá idő. Áldozza be a futót. A fekete futót. Mondom. Most. A futót… a futót be kell áldozni… a fekete futót… Hát mire vár, mondja, mi az istenre vár még?

 

 

– Hahaha! Érti? Mit bámul? Úgy volt, ahogy mondom. Mért, azt hiszi, nem tettem helyesen? Láttam az arcán, ő is akarja. Szép, vékony szája volt, remegett a kis lámpafényben, vörösen, vékonyan remegett. Fekete haj. Fekete szemöldök. Mért? Maga nem csinálta volna? Piszkos katonaruha volt rajtam – hat napja le se tettem. A körmeim… Mért? Mit néz? Akkora bombák estek, hogy szétrepedtek a falak, az üvegek csilingelve törtek be, mintha a Kisjézus jönne. Hahaha! Át akartunk öltözni, hogy ne kerüljünk fogságba. De azért az asszonyért, azért, azt mondtam a Vitkovicsnak, ő volt a tizedes – most is él, cipészműhelye van a Kézdy utcában –, te, Lajos, ezért az asszonyért… maradunk. Persze, akkor már szitává lőtték a környéket… Itt, a Hajógyár mellett… Öt nap múlva vége lett a háborúnak… De azért az asszonyért, nem hiszi? Remegett a vékony kis szája, a keze, a melle… Kézen fogtam… Sárinak hívták… talán. Vagy Katalin? Hahaha! „Katalinka, szállj el, jönnek a törökök…” – Hahaha! Mit bámul rám? Piszkos katonaruhában… Lőttek, mint a franc! Maga is azt csinálta volna! „Kerék alá tesznek – onnan is kivesznek…” Ő is akarta. Látszott. Jött velem, ki a bunkerből… Egy romos házba mentünk… Bombáztak. Hahaha! Vékony szája volt. Remegett az egész nő… Érti? Fekete haj. Fekete szemöldök. A keze, a teste… kis ing volt rajta… remegett. Olyan volt, mint egy madár… A tüdeje, a lelke is… Remegett… Remegett…

 

 

A 12-es kozmetikai szakboltban nagy krémekbe voltak bugyolálva az asszonyok. Vastag, sárga kenőcsöt kent egy fiatal lány a vörös hajú nő bőrére. Mint a vajat. A homlokára is. Jó szag volt. Krémek, arczsírok. A púderek. Vastag, rózsaszínű krémpúder. Meg zacskóban állt a lisztes, finom porpúder. A lány abból vett, a kerek dobozba tette. A nők hátradőlve ültek, elszántan. Hajukat egy pánttal leszorították. A lány a vörös hajú nő szemére nagy rongycsomót rakott, mint a kivégzendőnek. A 12-es kozmetikai szalonban.

 

 

A lány tökmagot evett, halkan ropogtatta. A héját a tenyerébe köpte. A pultnak dőlt.

– Mi tetszik?

– Kérem, egy nyakkendőt esetleg…

– Ezek vannak a rúdon. Látja.

– Feketét, valami kis vörös csíkkal…

– Olyan nincs.

– A múltkor…

– Az a múltkor volt.

– Igen.

A lány elfordult, megigazította nagy, föltornyozott haját a fiókos szekrény üvegében. Az arca ezer darabra tört a kis rekeszekben. Ropogtatta a magot. A héját a tenyerébe köpte.

 

 

A My Lai-i vérengzésben ötvenhét védtelen embert gyilkoltak meg. Az Egyesült Államok későn vette észre. Egy év után vádat emelt Calley gyalogos főhadnagy és David Mitchell törzsőrmester ellen. Most már a Katonaképző Intézet igazgatója ellen is.

Halomra lőtték My Laion a falusiakat. A falu főterén feküdtek. Volt, aki megmaradt. Vo-Thi-Lien, tizenkét éves kislány megmaradt. Egy másik menekült lánnyal, Pham-Thi-Lien-nel itt voltak a Ganz MÁVAG-ban, beszélgettek a munkásokkal.

 

 

Kínában legutóbb a Központi Bizottság hivatalos szervei fölléptek az osztályházasságok ellen. Szerelemből kell majd házasodni.

 

 

Tegnap éjjel egykor nyitott a Revü bár Miskolcon. Delikát műsor! A miskolciak hat éve várnak, hogy sztriptíz legyen a városukban. A szervezés kitűnőnek mondható, a vezetőség – régi, közismert artisták – beszámolója szerint a Vasművekből rendszeresen fogják látogatni a műsort, eddig két hónapra minden jegy elkelt. Lillafüredről autóbuszt biztosítottak visszafelé is, hajnali négykor, hogy a munkások idejében hazaérhessenek. Gond volt a szakszerű vetkőző lányok fölkutatása, mert sok a dilettáns, akik házibulik bugyibáljának és nem művészetnek tekintik a szakmát. Pestről sikerült biztosítani szakszerű lányokat. A műsor egykor kezdődik a Szinva-patakhoz címzett night-clubban. Önt is szeretettel várjuk.

 

 

Halakat rakodtak a munkások. A Körúton nagy teherautó állt. Magas vasládákban úszkáltak a halak a teherautó tetején. Szép, piros, sárga, nagy fényű pontyok. Hatalmas kézihálóval mert ki nyolc-tizet belőlük a kockás ingű férfi, és a járdán álló kosárba borította őket. Volt, amelyik az utcára esett. Csattant a kövezeten, lélegzett. A járdáról egy másik munkás a kosárba dobta őket. Ott kicsit megnyugodtak, feküdtek egymáson, lüktettek.

 

 

Átlagosnál jobb értelmi képességekkel és külalakkal rendelkező harminchat és huszonkilenc éves, 184 és 181 centiméter magas, vezető beosztásban levő barna férfiak társaság hiányában keresik hozzájuk illő, lehetőleg szőke nők ismeretségét, házasság céljából. Kézzel írott fényképes leveleket kérnek, „Őszinteség” jeligére. Magyarország, Sámson utca…

 

 

– Hahaha… Maga nem érti ezt. Túl finom a nőkhöz. Nem úgy kell. Kíméletlenül. Hát ők is azt akarják, értse már meg. Nem udvarolgatni. Volt egy asszony a bunkerben… Bombáztak pedig, mint a zápor. Repedt ott minden. Ajjaj. Az ablaküveg a hátunkra hullott, csilingelve… Nem érti maga ezt. Szakszerűen kell ezt csinálni. Nem irodai munka ez. Hahaha! Szóval ott, az a nő… Klárinak hívták, vagy… Katalinnak. Lehet. Egy fekete nő. Finom, fekete. Fekete hajú, minden. Remegett a szája, a szemgödre is. Félt talán tőlem? Á. Ő is akarta. A bunkerből kivezettem, jött. Piszkos katonaruhában voltam. „Katalinka.” Ilyesmi. „Szállj el.” „Jönnek a törökök.” Nem érti maga ezt. Remegett az egész nő, hullottak a bombák, a háború még pár napig tartott. „Kerék alá tesznek.” – Remegett a válla, a térde, mondom. Érti? Szép volt. És remegett… A szája is… remegett…

 

 

Bolíviában, Cochabamba nevű városban a buszon Fantoni ügyvéd beleharapott egy miniszoknyás lány térdébe. Ezerötszáz peso pénzbírságra ítélték, és fél évre eltiltották az ügyvédi gyakorlattól.

 

 

– Hajtsa el ezeket a galambokat, hajtsa el! – kövér férfi kiáltozott az idős asszonynak.

– Hova hajtsam?

– Hát a fenébe! Ez lehetetlen! Mindent összepiszkítanak, burukkolnak, turbékolnak! Az agyamra megy!

– Hát nem mennek. Visszaszállnak.

– Akkor is! Itt tipegnek, vörös lábukkal…

– Tavasz lesz, Balogh úr, látja?

– Tavasz. Aztán nyár. És? Mi van abban? Hajtsa el már onnan a galambokat!

– Nem szereti őket?

– Nem. Nem. Egyáltalán.

– Hát kit szeret maga?

– Én? Mért? Mért kell nekem valakit szeretnem? – Ordított. – Mért kell nekem valakit szeretnem?

 

 

Joe a kapuban állt, várta Annie-t. Az utca poros volt, régi házak álltak a két oldalán. Szél fújt, fújta a meleg port Joe szemébe. Joe vörös szemmel nézte az utca túloldalát, onnan kellett Annie-nak jönnie. Mindig onnan jön. Joe-n nagy kalap volt, tarka bőröv. Joe szép, kedves kreol férfi volt, hüvelykujját az övébe dugta, várt. Annie régen elment, talán nem is a boltba, hanem világgá. Annie huszonkét éves, huszonkét éves korban mennek világgá a lányok. – Annie nem mehet el, kizárt – gondolta Joe. – Akkor megőrülök. – Joe nézte az utcát, poros volt, az utca a végtelenbe vitt, lebukott a horizont alá. Joe várta Annie-t. – Annie nem mehet el, ha Joe várja – gondolta Joe. – Joe én vagyok. Van munkám, szeretem Annie-t, Annie-nak hamarosan jönnie kell. – Joe megtámaszkodott a kerítésben, vörös szemmel figyelte, jön-e már Annie. Joe várja Annie-t, Annie-nak éreznie kell, hogy Joe itt áll, Joe vár, Joe-nak nagyon nagy szüksége van Annie-ra, Joe Annie-ért él, belőle él, az álmaiból, a muszlinkendőjéből, nevetéséből, Annie-nak tudnia kell, hogy Joe itt áll. Joe nézte az utat. Annie nem mehet el, Joe várja. Joe-n nagy kalap volt, térdét kicsit megdöntötte, nézte az utat, a fűszerbolton túl. Joe szemét marta a por, Joe szeme csillogott, várta Annie-t, itt, a kerítés mellett, Joe…

 

 

A hegyek között kallódik egy csillag. Néha látni. Följön, odábbmegy, ragyog. A hegyek eltakarják. Idegen csillag. Idegen tájon. A hegyek csúcsai között látszik. Ragyog, néha tündököl, néha alig látni. Aranysárga. Nagy csillag, magányos, idegen csillag. Az égben állnak a nagy hegyek, mintájukkal eltakarják a csillagot. A csillag bujdosik, rezeg, csaknem muzsikál. Szórja a fényét. Karácsonykor és nyáron is. Nagy ünnepeken és hétközben. A sötétben, a hegyek között kallódik egy csillag. Néha látni. Ő az.

 

 

Akkora kés van a kirakatban, mint egy bárd. Hatvan centi, ragyogó nikkel. Műköszörűs. Csillog a napban a kés. Otrombán nagy konyhakés. A műköszörűs magát hirdeti. Vagy a halált hirdeti? Konyhakés, a nyele világos fából, pácolva, finom ezüstszögekkel. Ezzel még az istent is meg lehet ölni. Ekkora késsel. Minek ilyen nagy kés? „Kiskunhalason, egy tanyán megölte élettársát a hatvannégy éves Kaposi Mihály téeszfogatos. Az asszony másodszor költözött vissza hozzá, hogy megmentse az italozástól… Nyolc szúrt sebet találtak a testén, a mentőkocsiban, a kórházba szállításkor belehalt sebeibe… Kaposit cselekménye után előzetes letartóztatásba helyezték…”

 

 

– Fogj át! A derekamat! Mit szólsz a sebességhez? Jól fogj! Szállunk! Figyeled? Bírja a motor. Hajtsd a hátamra a fejedet! Várj, a kendő az arcomba repül, nem látok! Szoríts! A kendőt vedd el a számból, nem tudok lélegezni! Ne a fákat nézd, az eget! Még az is száll! Jáva – ez a motor nagyon bevált! Jó dög. Röpül! Százharminccal megyünk. A kendőt vedd el a számból! Hallod, hogy robbannak a kis bogarak a fülünk mellett? Ne ordítsak? Akkor nem hallasz! Röpülünk! Fogj át! Kapaszkodj! Gyere! Bírja ez a motor… Bírja!

 

 

A taxiban, kihajtott fehér ingben, fehér köpenyben ül az orvos. Fiatal. A taxis mögött ül. Zötyögteti az út, a kocsi. Szőke haja repked a kinyitott ablakon át beröpülő szélre. Komolyan ül. Térdén tartja a két kezét, óvatosan, mint egy katona. Nem nézi a város örökös forgalmát, a boltok színeit. Előrenéz, a semmibe, a végtelen felé. Egy arc lebeg előtte, egy nő arca, egy ágyon fekvő, ismeretlen nő arca. Nem látja, de tudja, hogy ők ketten, a taxis meg ő, odaérnek. Odaérhetnek. A taxi robog, átcsúszik a nagy kocsik között, valahová, valaki felé. Egy asszony felé.

Narancs

A verejték lassú gömbje megállt a szemöldökén. A kályha közelében ült, fűtötte magát influenzája ellen. Apró pohár állott a kis körtámlás széken, olyan pohár, mint egy fehér lövedék, és abba töltötte időről időre a fehér italt. Akkor megfogta a poharat, szájához emelte, és nagy lökéssel torkába fúrta a szeszt, mely ott szétrobbant ezer csípős szilánkká. Messze volt a reggel. A magas házfalak között állt az éj, puhán, de tornyosan, magasan, egymásra rakva, mint vastag fekete dunyhák, állt a hideg levegő. Szürkék voltak a házak, a redőny mindenütt leeresztve, Sziklay ült a szobában. Régi berendezése volt, az asztalon a terítő, három szék, egy a kályhához húzva. Jó éjszakát – gondolta Sziklay, előrenézett, maga elé, és vizes volt a háta is a melegtől.

A verejték gömbjét föllyukasztotta a szemöldök érdes szála. Szétfolyt és elterjedt a vizenyő. Két képe volt Sziklaynak, mind a kettő megfeketedett aranykeretben, egy asszonyfej, egy barna asszonyfej a táj fáira festve, meg egy tájkép, távoli ökrökkel.

Nagy csönd volt körül. Sziklay fölállt, óvatosan; mikor az ember egyedül van, akkor óvatosabb; mintha csak figyelnék; az óra fél kettőt mutatva járt, járt, járt, de nem lehetett hallani a ketyegését, a legtávolabbi falon volt, s különben is nagy tokban fedte az üveg, Az inga aranytányérja lendült, ide s tova, s valamennyire csökkentette Sziklay egyedüllétét. Az ablakhoz ment, és kinézett rajta. Kinn magasan állt a szemben levő háztető, sehol egy villany, alig lehetett látni alattuk az utca mélységét. Sziklay az üveghez nyomta a homlokát, hűsítette. Ahogy elvette, látta a ráncokat az ablaküvegen. A dupla ablak között a burkolat festése repedezett volt, mint a vén bőr. Sziklay elment aztán a kis barna szekrényhez, melynek politúrjába belefényezték a fa eredeti hullámait. Azt kis kattanással kinyitotta és egy dobozt vett elő. Odavitte a kályha mellé. Kisebb vaskályha volt, mely csak közelre adott meleget, s rakni kellett. Most is gyorsan letette a székre a gramofont, s egy hasáb fát lökött a tűzre. A parázs összeomlott alatta.

Kinyitotta a dobozt. Három darab tizenöt centiméteres átmérőjű lemezkéje volt Sziklaynak. Régi dolgok. A fölnyitható tetőrészben volt a helyük. Kivette az egyiket, és föltette a zöld posztókorongra. Aztán meghajtotta kissé kézzel a kurblit, és a fémkígyót a lemezre hajtotta, a tű sziszegve érintkezett a fekete rovátkákkal, lassan-lassan forgott a lemez, és úgy szólalt meg, mintha régi vásárban hallanánk.

 

„Körben áll egy kislányka, lássuk, ki lesz a párja, vége, vége, vége mindennek, vége a szerelemnek…”

 

Szép zene volt. Sziklay előtte ült a másik széken, és bólogatott. Óvodások énekelhették, mert gyerekhangok szóltak.

– Kik ezek a gyerekek, Sziklay úr – kérdezte a házmesterné, egy téli délután, mikor a szemetet vitte el. Nagy kék szemével benézett, az előszobaajtó nyitva volt, a lemez még járt.

– Ezek az én gyerekeim – mondta Sziklay, megtörülve verejtékes, meleg homlokát. Fél vállával a szobaajtónak dőlt. A házmesterné kétkedve nézett, aztán kattant egyet a tű és beugrott oda, ahol a lemez felirata volt. Sziklay odaszaladt, és elkapta a gramofon karját.

– A magáéi? – kiáltotta be a házmesterné, és nevetett. Sziklay már bosszankodott, amiért nyitva felejtette az ajtót, s ez az asszony nevetgél.

Most végighallgatta a lemezt. Lejárt, aztán újra föltette. Nagyon szerette ezt a lemezt. Betöltött még egy kis pohárba, és megint a torkába lövellt a maró folyadék. Aztán abbahagyta a lemezezést. Dörzsölgette a tenyerét, szerette volna belelovalni magát a csöndbe, a békességbe, a gyógyulásba. Kinyújtotta a kezét a kályha fölé, és átsütögette, forgatta, mint a húst.

Aztán maga elé ejtette a kezét, és elaludt.

Másnap még le volt húzva a közért redőnye, mikor Sziklay ott volt előtte és zörgette. Szerényen, kissé összefogva a kabátját magán, valami szálkás mintájú felöltőt, állt ott.

Fölgördítették a hullámos vaslemezt, és aláhajolva kiszólt rajta egy fej.

– Mit akar?

– Kérem, tetszik tudni…

– Mondja már – sürgette a szeplős arc, pufók, nagy fiú –, sietünk.

– Kérem, én narancsot szeretnék…

– Ó, jaj… nincs az most. Azt mondják, hogy kedden lesz. Akkor tessék jönni.

Sziklay is fölhajolt, a redőnyt lelökték, továbbment tétován. Botorkált szinte, nyomta a betegség, fáradt volt. Narancsot szeretnék enni – ez járt a fejében. Olyan volt benne ez a gondolat, mintha mondták volna. Kiejtették, kimondták benne, mint egy szerény parancsot. Az ínye fáradt peremén érezte már a lassan lüktető édességet. Valahogy úgy érezte, nem lehet narancs nélkül élni. Kora reggel volt. Visszament a lakására. Levette a kalapját, és megállt a szoba előtt, mint egy templomban. A napok folyamatossága megtöltötte a fülledt szobát. – Ki kell szellőztetni. Az jobb lesz. – Odament az ablakhoz, és vadul kitárta. Kidőlt a nyers szélbe. Megborzongott.

Kedden óvatosabb volt már. Nem ment le rögtön a boltba. Ha azt mondták, kedd, abba beletelik egy idő. Tizenegykor már nem bírta tovább mégsem. Fölkapta a felöltőt, összefogta, és sietett.

A zöld, nagy kirakatokat nézte meg először. A zöld, nagy kirakatokban nem volt narancs. Persze, ha jött is, nem tudják azonnal átrendezni miatta a kirakatot. Ledöntsék ezt a gyönyörű konzervgúlát, összedöntögessék a fehér pálinkát, gint? Nem lehet. Benn talán lesz.

Úgy ment be, mint aki csak nézeget. Már villogó sárga gömböket látott mindenütt. Valahol csak előbukkan. Valahová elrejtették, a juhtúró és a disznósajt közé? Vagy a csemegerészlegben? Óriási kávétartályban állt a fekete csemege. Meg a tábla öntött csokoládé, piros-arany papírba csomagolva. Valahol itt?

– Tessék parancsolni? – kérdezte kissé lábujjhegyre állva egy alacsony női kiszolgáló, Galló Piri.

– Nem. Köszönöm. Előbb nézegetek. Csak nézegetek.

– Tessék csak szólni. Így könnyebben megtaláljuk azt, ami kell – akart kedveskedni a lány.

– Nem, nem – és kihátrált egészen. Persze, meg kellett volna kérdezni. Ámbár ha van, úgyis kiteszik. De hátha csak a pult alatt árulják? Mindenképpen meg kellett volna kérdezni.

Fönn ledőlt az ágyba, le se vetette a felöltőt. Feküdt. Be kellett volna fűteni. Nem tudott most mást fölidézni, csak a narancs átható szagát, mely fölszalad egész a koponyája csontos ürege alá. Soká aludt, szendergett. Aztán hirtelen fölserkent, és szedelőzködött. Kalapja összegyűrve volt mellette.

Kinn kopogtak. Marika jön biztos, a húga. No, az hiányzik.

– Ki az? – kérdezte.

Nem felelt senki. Levele jött, amiben Marika írta, hogy csak a hét végén jön. No, akkor jöhet.

A közértben most nem tétovázott.

– Kérek fél kiló narancsot – mondta könnyedén, fesztelenül, nagystílűen, mint egy varázsló, mintha attól lenne.

– Fél kilót, drága bácsi! Egy darab sincs.

– Azt ígérték… – emelt hangon próbált tárgyalni.

– Ígérték. Nekünk is ígérték. Péntek. Ez az első szállítmány. S ide hozzánk jut belőle, biztos lehet.

– Kérem. Én jártam Olaszországban. Ott annyi a narancs.

– Annyi? Akkor tessék most is odamenni.

– Nem tudok.

– Azt elhiszem.

Visszafelé jött. Egy kis vékony lány billegett előtte, nem is tudta, a valóságban-e vagy a képzeletében. A hideg utca sütött, fénylett. Mint egy vékony zsinegre fűzött papírsárkány, lebegett előtte a lány. Fekete, fekete lány. Valamit mondani fog, valami történt, valami lehetséges. Olasz ég lebegett, valószínűleg három és fél hétig tart a boldogság.

Csütörtök este megpróbált begyújtani. Vékony fadarabokat szelt a konyhában, és összegyűrte alatta a papírt. Gúlát csinált. Meggyújtotta a papírt, de az nagyon össze volt gyűrve, füstölgött. Hiába fújta. Kiszedte az egészet, és újra gúlát rakott, most már lazábbat. Égett. Két hasábot rakott rá.

Estefelé enni próbált. Régi szárazkolbász volt kinn meg öreg kenyér. Bevitte, és rágcsálta az ételt, lassan. Megrakta a tüzet. Sokáig ült így, békességesen.

Pénteken lement a közértbe. Pontosan nyitásra ment oda, nem tartotta valószínűnek, hogy ne legyen.

– Narancsot kérek – mondta, levette a kalapját, elvonult előtte minden, ami lényeges volt, a régi iroda, a kecskeméti bál, ahol Rózsival találkozott, elvonult előtte a kamarilla és a világháború. Sándor jutott eszébe, a zsoké, aki barátja volt, és meghalt a fogságban. Nem lehet.

– Drága Sziklay bácsi, nincs. Azt ígérték, jön, de késik. Valami mást tessék.

Valami mást. Hát értik ők ezt? Lebegtek előtte a sárga gömbök. Mindenbe bele lehet halni. Visszament a szobába. Levette a kalapját, mint egy templomban, és nézte a bútorok társaságát. Fáradt volt. Jobban lenne, biztosan jobban lenne, ha azt a hártyatestű gyümölcsöt ehetné. Lefeküdt, felöltőjét se vette le. A sárga gömbök jártak a fejében, most már egyre könnyebben lebegtek. A szag émelyítette, csontjaiba szállt. Keze széthullt, mint egy üres kabát. Sötétedett, alig lebbentek a könnyű gömbök.

Szombat délben jött meg Marika. A tejüvegen át kopogott, de kulcsa is volt, azt keresgélte a retikülben.

– Béla! – mondta sírva, s látta az embert. Ifjúi arccal feküdt az ágy nagy asztalán. A gramofon zöld korongján fekete lemez feküdt, a színes papírkörbe beleszaladt a tű, s fölkarcolta a kis dal betűit.

Vadászpuska

A fiú tízéves, nyúlánk, nagyon szőke hajú gyerek volt. Kicsit előbbre ment, mint a szülei, sárga szandálját odaverte a poros országúthoz, ugrált, fejét jobbra-balra vetette, elmókázott magában. A nagy melegben a férfi hátizsákot vitt, nyakát törölte zsebkendővel. Előrenézett, nem messze tőlük hegyek emelkedtek, szürke-barna hegyek, félig ködben, félig vakító napsütésben. Az asszony kicsit előbbre jutott már, csinos, formás lába körül sárga szoknya forgott. Piros haja volt, fiatal, arcát most is élénken kikészítette, még szemöldökét is kihúzta, szép haja fölágaskodott.

– Gyere már – szólt hátra a férjének, és lendített egyet az ormótlan puskán, amit a vállán vitt egy szíjon.

– Nem tudom, mit nézel – hangját zsörtölődőnek és kedvetlennek is lehetett tartani.

– Hogy hova megyünk – hunyorított a férfi, magas homlokán verejték gyöngyözött.

– Mintha nem tudnád. Jártunk már itt.

– Te talán annyira kiismered magad?

A gyerek már messze előrefutott.

– Persze. Olyan, mintha hazamennék – kis dac volt a hangjában, és figurája a puskával női őrszemre emlékeztetett. – Látod, ott a Tarkő balra, az a kék hegy. Látod? – a magas férfi odament hozzá, vállát átfogta a puskacső és a szíj között.

– Hol?

– Ott, a második csúcs.

– Édes vagy. Így emlékszel?

– Tudod, hogy mindenre emlékszem pontosan.

– Négy éve voltunk itt.

– Mindenesetre régen. Jaj, ez a puska, mi a fenének hoztuk? Hogy én vigyem! – és kibújt a férje keze alól.

– Tudod, hogy Péter örül neki.

– Nincs is hozzá töltény. – A puskaszíjból is kibújt, és nézte ezt az ormótlan szerszámot. Fekete csövű, öreg vadászfegyver volt.

– Dehogy nincs. Hoztam azt is. Péter! – kiáltott a gyerek után. Az már elkanyarodott az úton. – Gyere, menjünk utána. – Megfogta az asszony kezét, és húzta maga után. Magas alakja imbolygott a fényes levegőben, a szép, piros asszony bal kezébe fogta a puskát. Nemsokára meglátták a fiút az elkanyarodó út melletti fák között, egy tönk mellett piszkálta ki a gombákat.

– Annyira elkanyarodik. Nem is arra tart, a hegynek – állt meg a férfi lihegve.

– Jaj, Bandi, mindig ilyenekkel jössz! Tudod, hogy erre kell menni.

– Meg kéne valakit kérdezni. – Bizonytalanul körülnézett a férfi, tiszta szemével bejárta a tájat. Az úttól vagy egy kilométerre egy ember ült a kifogott szekér mellett. A ló távolabb állt.

– Majd megkérdezem – mondta hirtelen az asszony.

Odanyújtotta a puskát.

– Addig pihenjetek – és már lebbent is. A távolban egyre szebbnek tűnt.

A férfi leült egy tönkre; a puskát ölébe fektette. A gyerek is anyja után nézett.

– Olyan szép az anyád. Ugye, Péter? – úgy szólította meg, mint egy felnőttet és barátot. A fiú feléje fordult, visszamosolygott és bólintott. Mintha azt mondta volna: büszkék vagyunk erre a mi közös tulajdonunkra.

A hegyek messze voltak. A Tarkő előtt még egy hegy állt, az napsütésben égett. Borostás fái ragyogtak, aranybarnának tűntek, ház sehol se látszott ezen az oldalon. Az asszony messzire járt. A tarló mellett kis út volt, azon ment, csinosan mozogva.

– Lőhetek is, apa?

– Persze. Azért hoztuk. De vigyázz. – A fiú fölállt, és a fegyvert nézte.

– Mutasd meg, hogy kell megtölteni, apa.

A férfi arca kimerült volt az úttól és a tehertől. A hátizsákot lesegítette Péter. Megkereste a töltényeket. Odaadta az apjának; szép barna tölténytáskában voltak, csak széles patronjuk látszott.

– Mit lehet ezzel lőni? – kérdezte Péter, és megsimogatta a puska csövét.

– Mindent. Vigyázz! – Lehajtotta a fegyver csövét, és átnézett rajta. Odaadta a fiúnak. Az is átnézett a csövön, anyja távozó alakját megkereste benne.

– Sose fogd emberre – vette el tőle az apja.

– Nincs is töltve.

– Akkor se. Rossz a gondolata.

– És ha megtámadnak?

– Nem támadnak meg. Ne félj, amíg fel nem nősz, van, aki vigyázzon rád. – Nevetett. Haját hátrasimította, erős fogai látszottak.

– Na, ide figyelj! Két töltényt tehetsz bele. – Kiütötte a tölténytokból a töltényeket a markába. – Mért ment el anyád ilyen messzire? – Értetlenül rázta a fejét.

– Hát te mondtad neki, hogy meg kell kérdezni. – A gyerek kezébe vette az egyik töltényt.

– No, mindegy. Add csak ide! Látod, ide csúsztatod. Egy – belökte –, kettő – belökte. Elég nehezen ment a második. Megnyomta. A csövet fölütötte.

– Lőjünk, apa!

– Dehogy lövünk. Alig van töltény.

– Hát mire fogunk lőni?

– Nem tudom még. Ahogy a sors hozza. Madárra. Valószínűleg madárra.

– Milyen madarak vannak itt?

– Mindenféle. Még sas is.

– Igazán? – fölnézett a fényes égre, kis kezével beárnyékolta a szemét.

– Vércse. Talán varjú is. De arra nem érdemes lőni. Majd lesz nyúl.

– Sörét van benne.

– Sörét. Csak sörét.

– És meghalnak.

– Meg. Lebuknak. Furcsa ez a bukás.

A nő most ért oda az emberhez. Beszéltek. Az fölállt, mutatott az első hegy felé, aztán Péterék felé.

– Mindenkit le lehet vele lőni?

– Persze.

– Embert is?

– Butaság. Arra nem kerül sor. Ha elég közel van, meghal.

– Mondjuk mennyire?

– Nyolcvan. De ötszázra is elvisz. Ha jól célzol. Várj csak, kivesszük a töltényeket, érted már, hogy kell megtölteni.

– Persze, csak szorul az egyik, nem?

– De, a fene egye meg. Várj csak, pedig ki kell piszkálni, mert így nem jó vinni.

Az asszony jött vissza. Pipacsot hozott a kezében, azzal integetett. A haja is majdnem olyan volt, mint a pipacs. A keskeny tarló melletti ösvényen imbolygott, mint egy pallón. Sietett.

– Nézd csak. – Megfordította a puskát. Kicsit a tenyerébe ütötte. – Nem jön ki.

– Egy fadarabbal… – és már hozta is Péter.

– Á. Mit gondolsz? Nem baj. Majd én viszem. Vigyázok. Na, gyere, készülődjünk. Menjünk legalább anyád elé.

Péter fölsegítette a hátizsákot, a férfi eligazította a hátán.

 

 

Ragyogó reggel volt. A hegyek közt elrejtve, de élénk napsütésben állt ez a furfangosan épített menedékház. A nagy kövekkel kirakott előtér, terasz, a ház emeleti magasságában feküdt, az emeleti ablakok arra nyíltak. Korlát védte, vörösre festett vastag csövekből szerkesztett korlát. Kerti asztalok, hátradöntött hátú székekkel, pirosra, sárgára festve a rácsaik. A terasz egy részén salak volt, a magas kertre néző részen, ahol a fehér kövekből vastag kerítést emeltek. Ebbe is korlátokat erősítettek, de csak egy sort. Akár egy rejtett hadiszállásnak is megfelelt volna ez a telep, a hegyekbe fúródva, melyek úgy vették körül, mintha lélegeztek volna. A köd távolabb bizonytalan körvonalakba fogta a domború tájat. Elöl ragyogott a nap.

A háznak földszintje, emelete és szuterénje volt. Nagyon csinosan tervezték az alsó részét, szinte a föld alá. Három szobát rendeztek be a völgy felé, a teraszra az étkező és a játékszoba nézett, ahol biliárdasztal állt, meg zöld kártyaasztalok. Akár az ablakból is be lehetett lépni a terembe. Szűken kanyargó kőlépcső vezetett az alsó szintre, a gondnok szobájához meg a közös termekhez.

– Anyu alszik? – kérdezte a magas férfi Pétert, aki melléje verődött a reggeli csöndben. A fiú egyetértően bólintott, mintha cinkosok lennének a reggeli szökésben. A férfi a vaskorlátnak támaszkodott, egyik lábát az alsó rácsra tette.

– Hozzam a puskát? – súgta apjának.

– Minek, nincs itt semmi.

– De hátha!

– Fölébreszted anyádat.

– Vigyázok. – Már sompolygott is a gyerek.

Az emeleten laktak. Kis társaság verődött össze, majdnem minden szobára jutott ismerős. Óvatosan ment a folyosón, a szőnyegre lépett. Vörös szélű, szürke szőnyeg feküdt a folyosón végig. Hetes szoba. Nagyon ügyesen igyekezett bejutni. Anyja ott feküdt félig a paplanon, sárga hálóingben, vörös haja virított a párnán. Tetszett most a fiúnak ez a barátságos idegenség a szobában, ezek az ideiglenes, mégis színes bútorok, az volt hirtelen az érzése, hogy itt boldogok lennének. Nem mintha otthon nem volna jó. Nagyon is. De itt minden szenvedélyesebb, veszélyesebb. Az idegen, nagy szekrények is érdekesebbek voltak, a behajlítható szárnyú, tükrös, egybeépített éjjeliszekrények. Anyja szépítőszerei otthonossá tették. Tulajdonképpen ez az otthon, talán már soha nem lesz másutt otthon, mint ezekkel a szépítőszerekkel. A fekete fedelű, fehér arckrém, a kis bakelit tartók, rúzsok, púderek, meg más krémek. És valami elemezhetetlen illat; anyáé. Anyuszag. Mindig ez járt az eszében otthon is, valahogy nem ennyire pontosan, de ez. Mert ott a fürdőszoba közös melege fölszívta anyu krémeit, szappanait. Meg gőzbe burkolta, eloldotta, ott is szokta érezni, de nem ennyire. Most élesen érezte ezt a tömény illatot, melyet talán nem is a szerek okoztak csupán, hanem a drága test. Anyuszag. A fotelra dobott ruhák földarabolva mutatták anyu szépségét, megannyi kis tárgy, szép anyagokból. Olyan volt, mint egy színház, levetkőzve. Nem kiábrándítóan hatott, még szebb lett. Természetesebb és mélyebb, mint valami részegség. Otthon nagyobb rendben éltek. Itt az idegenség földarabolta a díszleteket, ruhát, szépséget. Nem akarta megtörni ezt a varázst, óvatosan lépett a puskával a kezében. Besütött a nap, anyu ott feküdt félig eltakarva és végtelen békességben. Péter behúzta maga után az ajtót.

– Fölébresztetted, mi? – kérdezte a teraszon az apja.

– Á, vigyáztam.

Ketten könyököltek a völgy felé.

– Lövünk? – kérdezte sokára Péter.

– Nincs mire.

– Erre nem jön semmi.

– De jön, csak ritkán. Meg aztán kicsit el kéne menni távolabb a háztól. Vércse járhat erre. Csirkére vadászik.

– De most nem.

– Úgy látszik, semmi.

A völgy felé hosszú volt a kilátás, úgy hullott le a táj, mint síugró alatt, fokozatosan. A köd egy része a kilátás szélére is beért. A nap verte a szélét. Foszladozott. Sokáig hallgattak.

– Hozd ide a gyufát, Péter! Ott van az asztalon.

Péter hozta, meggyújtotta a gyufát, és föltartotta apjának a cigarettához. Aztán zsebre tette. Könyököltek.

– Ott, apa! Ott! – kiáltott egyszerre fel a gyerek.

– Ne kiabálj! Mi van ott? – előremeredt a férfi.

– Madár. Látod? – kis kezével hadonászott. – Nagy, szürke madár. Ott ül a fán. Nem mozdul. Hadd lőjem! Apu!

– Ne butáskodj! Hol van?

– Ott! Hát te semmit se látsz?

– Ne szemtelenkedj! Merre?

– Ott! Ott! – a völgy szélén félig ködben álló fára mutatott. – Nem látod? Mereven ül.

– Á, az csak a köd. Képzelődsz.

– Nem! Nézd! Add ide a puskát!

– Ne ugrálj! Ja! – fölegyenesedett a férfi. – Tényleg. Te, az sas lesz. De mért nem száll el?

– Lőjünk, apa, lőjünk!

– Nem lehet. Nagyon messze van.

– Akkor is. Próbáljuk meg.

– Több mint kétszáz méter. Messze van.

– Akkor is. Apa, hadd próbáljam meg!

– Ne izgágáskodj. Anyu fölébred.

A fiú fölkapta a puskát apja mellől. Nekiütődött a vascsőnek. Nagyot kongott.

– Szamár. Add ide a fegyvert!

– Lőjünk! – sírós arccal nézte apját.

Elvette a fiútól a puskát, ő is beleütötte a vascsőbe. A madár megmozdult. Elrugaszkodott, és lassan verte a levegőt. Eltűnt a köd között, a hegy nyílásánál.

– Min veszekedtek? – János jött ki, frissen, színes ing volt rajta. Nyújtózkodott. – Jaj!

– Á, semmi. Egy sas. Már elment. Mindenáron lőni akart a gyerek. – Lenézett Péterre, aki izgatottan állt ott. Aztán hirtelen elfordult, és elfutott.

– Szamár – mondta az apja.

A másik férfi melléje könyökölt.

– Hogy vagy? Kipihented magad?

János nevetett.

– Ki. Jaj, de jó egy ilyen hely. Jól kitaláltuk ezt, nem?

– De – Bandi a puskát letette a kerítés szélére. – Rágyújtasz?

– Á. Reggel soha. Árt. A szerelemnek. – Megint nevetett.

– Jópofa vagy – mondta Bandi, és meggyújtotta a cigarettát.

 

 

A teraszon ültek. Fölöttük dróton voltak kifeszítve zöld lámpák. Egybetolták a vastag lábú nyersfa asztalokat, színes terítővel terítették le. Padokon ültek. A gondnok is köztük volt.

– Hozhatnál még bort, Bálint.

– Gondolod? – mosolygós szemű, alacsony ember ült a léc végén. – Azt hiszem, igazad van. – Péter a társaság másik végén hallgatott, figyelt. – Várj, lemegyek. – Jánoshoz beszélt. János volt a társaság lelke, fiatal ember, tele derűvel, erővel.

– Rendes ember ez a Bálint – mondta Péter apja, ahogy a gondnok borért ment. – Régóta ismered?

– Ó. Osztálytársam volt. – Szódát tölthetek, Zsuzsa?

Péter anyja ránézett.

– Persze. Kérek – fölemelte poharát.

– Akkor te régen ismered ezt a helyet.

– Kezdet óta.

– Szoktál ide járni?

– Állandó szobám van itt. Bálinttal nagyon jól vagyunk. Remek ember. – Visszaült a helyére. Pipát szedett elő. Kemény keze volt. Bőrszelencéből tömte a pipát. Az asztalon még ott voltak a vacsora nyomai. Kolbász, sajt, szőlő, sonkadarab. Odább a nyúlpaprikás maradványai meg kis krumpli, uborka. Péter a viaszosvászon terítő repedéseit babrálta, a kis zöld kockákat egymásra hajtotta.

Egy másik mérnök nyúlt át az asztalon Jánoshoz.

– Adnál egy kis dohányt?

– Természetesen, kérlek. Jó keverék, magam csináltam.

– Ehhez is értesz? – kérdezte Lajos, a másik mérnök.

– Valamennyire – mosolygott János. – Végeredményben mit szólsz az eredményhez?

A másik mérnök fintort vágott.

– Sajnálom. Kétévi munkám fekszik benne. Azt hittem, valami jobb anyag. Kalapáccsal sem lehetett széttörni.

– Azzal nem. A laborban két perc alatt szétesett. Vastartalom elenyésző. Sajnos. Volt rá előleged.

– Hát, mindenesetre most újabb dolog után nézhetek. És szerettem ezt a bányát.

– Nem kell azért elmenned.

– De. Leégtem. – Nevetett, ő is rágyújtott a pipára.

– Zsuzsa, te mit szólsz ehhez a helyhez? – kérdezte a feleségét Péter apja.

– Gyönyörű. Úgy vágytam ide.

– Ti is ismeritek? – kérdezte János.

– Á. Vagy négy évvel ezelőtt jártunk itt két napra.

– Igazán? Na, ez kedves.

Bálint megjött a borral. Két üveget is fogott a nyakán.

– Kérem, az van, ami van. Innen való a hegyből.

– Hegyaljai? – kérdezte Zsuzsa. Bálint ránézett, aztán az asztalra tette.

– Hát a hegy aljából való, tényleg. Szereti?

– Szeretem. Adjon egy kicsit.

– Zsuzsa – szólt a férje –, és mit szólsz a kilátáshoz? A völgy. Meg ez a meredek hegyoldal.

– Szép. Nagyon szép, Bandi.

– Mi lett a sassal, kisöreg? – kérdezte János a kisfiút. – Elrepült?

Péter lehajtotta a fejét.

– Hagyja, János. Elég szomorú anélkül is – mondta Zsuzsa.

– Különben is, le kéne már fektetni őt, Zsuzsikám.

– Igazad van, megyek.

– Nem – mondta Péter lehajtott fejjel.

Két asszony ült mellette, azok most mindketten felé fordultak. A mellette ülő a fejét simogatta. A haján érezte, hogy az asszony keze nem találja el az ő fejének a rendjét. Kicsit elhúzta magát.

– Ne makacskodj, holnap elmegyünk vadászni.

– Maga is régen él itt, Bálint? – kérdezte az egyik asszony.

– Régen.

– És egyedül?

– Hát, eléggé. Jánosék szoktak följönni ide. Nincs ez nagyon messze.

– Jánosék?

– Az… öccsével. Igyatok, gyerekek.

– Le kéne fektetni, fiacskám, ezt a Pétert – mondta az apja ingerülten.

Zsuzsa fölállt. Szép volt ott a zöld megvilágításban, piros hajával, szinte kicsit kegyetlenül hatott.

– Hagyja, Zsuzsa, – állt föl most János. – Leviszem az én szobámba, ott elnézegeti a vadászkönyveket, aztán elszundít.

– Olvastad az Üvöltő szeleket? – kérdezte Péter mellett az egyik nő. Zsuzsa bólintott. – Annak van ilyen hangulata, mint ennek a tájnak. Nem?

– De – felelte az asszony. – No, mentek, Péterkém?

– Vigyázz! Itt van a lépcső. Várj, fölgyújtom a villanyt – János az érdes falat tapogatta. Egy négyszögletű mélyedésben volt a kapcsoló.

– Nem kell – mondta Péter.

– Nem félsz a sötétben? – kérdezte a férfi.

– Nem. Mért félnék?

– Csak úgy kérdem. Persze hogy nem félsz. Állattól sem?

– Semmitől. – Elmentek a biliárdos szoba mellett, az elhagyott játékszerek mellett a kiszolgálólány újságot olvasott.

Benyitottak a férfi szobájába. Két heverő, L alakban, fölötte egy szál könyvespolc. Két fotel, alacsony asztal meg egy kis keményfa zsámoly. Színes függöny volt az ablakon.

– Na – mondta a férfi, s fölnyúlt a könyvek közé. – Várjunk csak… – Péter az egyik heverő szélén ült, és várta, hogy mi lesz. – Melyik is? Szereted a bölényeket? – Hátrafordult, Péter fölnézett rá, bólintott.

– Már alig vannak – szólalt meg aztán a fiú.

– Mik?

– Bölények.

– Ja – nevetett János, és leemelt egy könyvet, aminek a borítóján egy nagy busa állat feküdt, s egy csizmás ember a hátára tette a lábát. – Ez jó lesz?

Péter elvette a könyvet, belelapozott. Az egyik képen egymás mellett futó bölények voltak, porzott utánuk a puszta. János mellette állt, vállára tette a kezét. Ő is csizmában volt, Péter olyan erősnek érezte.

– Majd egyszer eljössz velem vadászni, jó? – Péter fölnézett rá. Rozsdabarna kabát volt a férfin, még az órája is olyan erősnek tűnt fekete számlapjával. – Ha elálmosodsz, aludj el! Szevasz. – Kedvesen mosolygott. – A kislámpát is meggyújthatod.

Péter maga maradt. A kislámpát meggyújtotta, és a mennyezetit lekattintotta. Feküdt a jobb oldali heverőn, alig mert moccanni. A falon csak egy görög maszk volt, a lámpa fénye rézsút esett rá. Feküdt csak Péter. Az ujja annál a képnél volt, ahol vágtattak a bölények. Ki akarta nyitni, de fáradtnak érezte magát. Itt nem is lehet jól látni. Talán a másik heverőn jobban esik a fény. Óvatosan mozgott, mintha félne, hogy valami összetörik ebben az idegen szobában. Az éjjeliszekrény ajtaja félig nyitva volt, kemény fekete cipő sarka látszott. Apu gumisarkú cipőt hord, mert azon kényelmesebb a járás.

Leszállt a heverőről, és fölállt, kezében a könyvvel. Kibontotta a pokrócot, lefeküdt a másik heverőre, a színes párnát feje alá gyűrte. Lekattintotta a lámpát. Feküdt. A párnából valami émelygésig ismerős illat áradt. Tégelyek, finom bakelit rudak jutottak eszébe, sárga púder. Egy drága test szaga. Forró lett a szeme sarka és nedves. Úgy érezte, minden elveszett.

A hotel

Az idegen városban előkelő szállodába léptem be. Körajtó volt. Lengett a portás, a hall képei, én. Tessék, a huszonnyolcas. Igen, a huszonnyolcas. A szőnyeget aranyozott rudak nyomták a lépcsőhöz. Egyenletesen mentem, mint egy kapitány. Hány éves vagyok – kérdezte eleinte a portás, most nem kérdezi. Látja. A városról akarok írni? Á, nem valószínű. Egy városról nem lehet írni, csak a város lakóiról. Egy nőről, egy asszonyról, egy lányról, akit szeretek. Csak arról lehet írni, bárhol. Járnak ide idegenek is? Bizonyára, csak szétszélednek később az utcákon, a kirakatot nézik, ügyefogyottan, szimatolva. Nem érdekelnek az idegenek.

A szoba egyszerű, öreges. Nem lehet itt nézni sem, nemhogy dolgozni. Vége az ifjúságnak. Talán cigarettát kéne hozatni – de nem is dohányzom. Vagy vodkát, whiskyt, gint. Valamit. Kiszólni a pincérnek, jöjjön be, itt vagyok. Na és? Ezt mondhatná a pincér. Meg akarom értetni magam. Hogy ki vagyok? Mit csinálok? Nem érdekel – ezt mondhatná a pincér –, otthon betegen fekszik a feleségem, tüdőbaj. Le van romolva. Nem sokáig húzhatja. Kell az idő, kell a pénz. Két gyermekem van, és nincs pénzem. Adjunk össze valamit. Mennyit? Mégis? Nincs annyi pénz, hogy meg lehetne menteni a családot. A család olyan, mint egy fekete kép, ülnek és állnak benne emberek. Ennyi az egész, ezt nem lehet megmenteni.

Tüdőbaj. Lassan halnak meg abban az emberek. A fehérhajú se halt még meg, pedig olyan tüdőbajos. Ki hal meg akkor?

A folyosón apró kockás üvegtábla van, hol ez, hol az az ablak gyúl ki, mint egy házacskán, ha valaki csönget. Akkor jön a szobalány, és azt mondja, a pincér nincs sehol. Hol lehet? Nem tudja, talán hazament vagy elutazott Kijevbe. Onnan akar gyógyszert hozni, meg szíverősítőt. Bagatell. És ő? Ő siet, lejár a szolgálata, csak a virágokat öntözi még meg.

A szállodában a lakók kiültek a teraszra. Vörös és fehér kockás a terasz. Körben virág, panoráma. Bólintok. Nyugágyban fekszenek, nyárutó. A levelek kriminálisak, rondák. Még nem aranyosak, csak fonnyadtak. A táj összeesett, mint egy roggyant ponyva. Ezt nézzem?

A város végén vannak még öreg kutak. Ott áll egy bajuszos férfi, alig dolgozik, mégis megvan. Vizet visz, fölteszi a gázra. Van gáz, bután. Addig könyvet olvas. Mindegy, csak könyv legyen. Sistereg a víz, előhúzza a lavórt, mely olyan száraz, mint egy tenyér, szinte reped. A hokedlire teszi. Ronggyal fogja a fazék fülét. Így is a papucsára önti. Az isten áldja meg. Recseg a lavór a meleg víztől.

Levelet kell írnom Amerikába. Van egy barátom ott, vagy barátnőm. Már nem tudom pontosan. Szentképet is akarok küldeni, Assisi Szent Ferencet ha ábrázolják. Jó lenne, de mit írjak? Alig változott valami bennem, körülöttem. Az ősz körbe jár. Azt mondják, szerelmes lett egy fekete asszonyba, több éven át. Ki lehet bírni. Ahol olyan nagy házak vannak, minden lehetséges. A szeretet egyforma. Piros-kék szélű borítékot vettem, megvan három hónapja. Nem találok hozzá puha levélpapírt, hogy könnyű legyen és el tudja vinni a repülő. Talán, ha majd kiutazik valaki, egy kofferban átviheti az Óceánon. Csak mindig elfelejtem.

Mennyi pénzt adjak a végén a penzió vezetőjének, nem tudom. Előzékeny is, kedves, alig van haja. Állami alkalmazott, de olyan, mint egy gróf. Alig beszél. Bólint és és vitézkedik. Leheletvékony ablakon szokott az utcára nézni. Talán el se fogadna pénzt. Egyszer meg kell vacsoráznom az Azúr hotelban, vicc nélkül. Odamegyek, nem halaszthatom.

A magaslati étterembe mentem, a hegyekkel egy magasságban ültem. Tört zöld ruha volt rajtam, kéknek is látszott, szürkének is. Drága, elegáns, rossz. Szúrt és gyapjú volt, meleg, mint a dög. Az ingem meg hátul foldozott, nadrágom lejjebb ért, mint az összevarrás. Az volt az érzésem, a vesémet látják az emberek, két nagy, bab alakú, lilás szervet. Hátratettem a kezem, mint az iskolában hogy ne lássanak át rajtam.

Majonézes burgonyát ettem, rántott velővel, paradicsompaprika szeleteket kértem hozzá. Aztán csokoládés rétest, gint ittam, négy kis gint. A fehér ital páratlan. Kicsit elteltem, de könnyű voltam. Néztem a hegyeket. Ennyi az egész? Ki jutott eszembe? Mari, a feleségem, három gyerek. Hogy ne legyenek betegek. Mari. Az egészben ő ért a legjobban, és ő is csak keveset. Mert egyetlen lehatárolt testben élünk, mint a madár, toll és karom között. Mari nekem mindent jelent végeredményben. Az összes ember megértését. Közönség. Csak ne legyen beteg, olyan sovány. Andalúziára gondoltam, hogy ott nem soványak az asszonyok. Vagy rosszul gondolom? És az asszonyok hányan vannak? Végeredményben hány asszony van? Elmondhatatlan. Mind ne legyenek betegek, maradjanak kicsik, kedvesek, szépek. Buffaló Bill mindig az asszonyokért harcolt, ahogy a tízfilléres ponyvákban belovagolt két szikla hasadékán, a rekkenő hőségben. Mari, plusz három gyerek.

– Tetszik még parancsolni? – összeszedte a tányért, hajlékony volt. Elegáns.

Hátradőltem. A torkomban, a számban éreztem az életet s annak elmúlását, Mari keresztény istenét, a gyerekek ugrabugráját, anyámékat.

– Kevesen járnak ide?

– Ó, – leejtette a hangját a pincér. – Exkluzív hely.

– Persze, persze.

Szinte szégyelltem magam.

A pincér tétován állt.

– Ritkán és lassan lépnek be ide, inkább nők, gyönyörű nők, tökéletesek, robusztusak.

– Igen – néztem a hegyek öreg élét.

– A mozgásuk a legszebb, szinte érthetetlenül szép. Tetszik parancsolni? – meghajolt, mintha vége felé lenne az egész.

Hogyan? Nőt? Bárkit? Embert? Barátot? Tájat? Szivart? Korokat? Pezsgőt? – szinte kapkodtam az elfogadható ötletek után.

– Egy nagyon finom ezüsttálcán lesz szíves nekem egy revolvert hozni. Kék agya lehetne, recés. Öt-hat lövetű.

– Igen. Öt-hat lövetűt. Visszatérek – mondta, és elment a szennyessel, az edényekkel.

A homlokomra tettem a kezem, összegyűrtem az arcomat. A szememet összegyűrtem. Revolvert. Az a legszebb tárgy. Bárkit meg lehet vele… hm… védeni. Jobb, ha nálam van, mint ha itt fekszik a hotel igazgatójának egyik barna fiókjában. Ó, a pisztoly. Talán csak gyermekkori álom, és nem is lehet vele semmit sem kezdeni.

A láb

Hazafelé tartott a lány. Vékony, hosszú lábaival haladt, magas csizma volt rajta. Az utakat hó fedte, amerre befordult, hogy a völgybe térjen, semmi nyom nem látszott az úton, pedig kocsiút volt. Lejtett a terep. A házak elszórva feküdtek a völgyben és a domb szemközti oldalán. Egymás mellé szorultak, aztán utcányi hézag is volt köztük. Sötétedett, néhány villany égett, kémények füstöltek. Az út középre vízszintbe ment át, majd emelkedett. Itt már csizmanyomok látszottak, valamelyik mellékutcából jövet. A sarkon bebugyolálva állt az utcai kút, odafagyott hókéreggel az oldalán; a szája üvegsima volt. A sarki ház még nem készült el teljesen, az emeleten égett a villany, de se vakolás, se festés; az erkélynek is csak kiszögellő lapja, betonalapja meredt a levegőbe. Alul a bejárati ajtó széleit ronggyal tömték be.

A lány összehúzódzkodott a fekete télikabátban, még a fejbőre is bizsergett a hidegtől a bolyhos kucsma alatt. – Az ujjaim milyen vörösek lehetnek – gondolta hirtelen, megmozgatta őket a csizmában. Kis táskáját magához szorította, mintha az is melegítené.

Magasra tartott, a domb oldalán állt a ház, vagy az ötödik fölfelé. Vaskapu, bekallantyúzva. Két lépcső a kertbe, nem messze a ház bejárata, oldalt. Az Öreg már várta őt, de a saját szobájában, nem jött át soha. Elmotyogott magában, ivott, mesekönyvből olvasott. Az ő kis szobája hátul volt. Mikor fölgyulladt a villany, az Öreg rögtön kijött a konyhába, és átszólt a közös falon.

– Te vagy az, Valikám?

– Igen.

– Na végre. Mi van veled? – Az átvezető ajtót befödték vászonpapírral, a szögletben volt egy kis ablak, melyen az Öreg a világosságot látta.

– Semmi. Semmi különös.

– Na végre, galambom. Nem fáztál? Kutya hideg van kinn. Főztem neked egy kis szalontüdőt, vagyis megmelegítettem.

– Köszönöm. Hideg van kinn, és a szél is fúj.

– Nahát, kicsim. Jól van akkor. Szóval, ha van kedved, gyere át enni, vagy valamit.

Vali leült a dívány szélére. Meleg volt, rendes hőmérséklet, az öreg befűt már háromkor, hogy mire megjön, meleg legyen. Drága ember. Itthon éldegél, úgy várja őt, mint senkit a világon, az unokáival sincs olyan jóban, mint vele. Azok kedvesek, de nem tisztelik eléggé. Ő viccből utánuk vágja a papucsát, meg kártyáznak, elküldi őket borért. Őt sose küldi. Tiszteli. Ő már nagylány, egyetemista. De nagyon szereti, ha átmegy hozzá és beszélgetnek. Persze, ez abból áll, hogy az Öreg mesél, egy-egy mondatban összefoglalva az élet értelmét, az időjárást, a régi szakmát. Kezét behajlítja könyökben, a tamburát idézve fel, és szerbül énekel. Aztán apránként fordítja, mondja a lánynak, mi a tartalma. Sokat iszik, de nem részeg. Mit csináljon?

Most is ivott már, az üvegben alig volt valami. De rögtön ment melegíteni a tüdőt, Vali hiába tiltakozott. „Mért? Enned kell. Hideg van, átfázol. Kis gombócot is főztem hozzá.”

Bent aztán ivott tovább. A kis szobában meleg volt, az asztalon régi újságok, néhány följegyzés, rendetlenség. „Így jó, ahogy van. Mit csináljak? Takarítsak egész nap?” „Hogyisne” – mondta sokára, magának.

Ma különösen sokat nyögött, de kedvesen tette. Valinak türelmesen kellett hallgatnia, persze, szerette is az Öreget, olyan volt, mint egy elmagányosodott, óriási gézengúz. Szeretni kellett. Úgy, ahogy volt.

– Mit gondolsz, meddig élek én, fiam?

– Nem tudom. Sokáig. Ha rajtam múlik.

– Ajjaj! Kopott minden részem. De csak élek. A Pupi azt mondja bezzeg, hogy rövidesen kampec. Beszéltél már a Pupival?

– Nem. De olyan udvariasan köszön reggel mindig a hóban.

– Ez az. Ő az. Ráismerek. – Kis, alacsony pohárból ivott, sűrű volt a bor, átlátszatlan. Valinak nem adott, féltette. – Ráismerek. Kedves, hízelgő, aztán mar. Mint a szakmája. Kárpitos volt, gondolhatod, azokat a pamlagokat… Azokon nem volt szerelem, nyugalom. Nagy gazember.

Vali kinézett a kis ablakon, a hó fölmagaslott a kertben, vékony jégréteg borította, de itt-ott beszakadozott, mint egy rossz takaró. Keserves világmindenség-béke. A dombra fölakaszkodott házakból fények szűrődtek ki, minden ház magában hordta a titkát, Vali alig ismerte őket, egyikből telefonálni szokott, csigalépcsőn kellett fölmenni az emeletre, a fölső hallban állt a telefon. A táj feküdt, törvényszerűen, mintha másképp nem is lehetett volna.

– Nem tudok kimenni – az Öreg összehúzta a szemét egész kicsire. Lábát előrenyújtotta, ahogy az ágy szélén ült, szokása szerint. – Ezekkel. Fáj. Két ujjamon nincs is köröm. Még a háborúban fagyott el, akkor levették, Pupi örülne ennek, ha tudná. Nézd csak, gyermekem, nézd… – húzta is le a harisnyákat, s mutatta a lábát. – Nem rosszak, csak… – Na így. – Megint előrenyújtotta őket, Valinak mutatta a lábát, keservesen. Vali nézte. Megrémült. Ilyen egy láb. Öreg, megereszkedett láb. Nem tudott mit mondani. Jól van, gondolta. Szeretem az Öreget, szeretem. Itt volt a szoba, a sötét ború pohár, a ledobott harisnyák, összegöngyölve, és a láb. Papírok az asztalon, szétszórva.

– Szóval, ez az. Látod? Nem fáj. Már nem fáj.

Vali nézte, messziről, vagy egy méterről. Kinn lépések hangzottak, a fiúunoka dobogása, énekelt valamit a hóban, verte a lábát. Az Öreg fölneszelt, s mintha valami rosszat tett volna, elrejtette a lábát, húzta föl a harisnyáit.

Másnap Vali sietett befelé a kórházba. A Nappali Szanatórium korán kezdett, már hét után jöttek a betegek, őt is hajtotta valami. A busz kék volt és hideg, zörgött. Nem gondolt semmire, dermedten álltak benne a képek, alig mozdultak, a zöldségesbódénál dörzsölte a kezét a piros orrú öregasszony, a tér órájának a számlapja előtt az üveget félig eltakarták a hókristályok.

A munkahelyén senki sem volt még benn, csak Fehér. Ült, kicsit hátradőlve, a hosszú, politúros asztal mellett, nagykabátban, mosolygott.

– Jó, hogy sietett, Vali. Nincs, akinek megmutathatnám a lábamat.

Vali megrémült. Fehér furcsa szerzet volt, ritkás haja, szőrtelen karja, fémfogai ijesztővé tették. De mint műhelyfőnök jól bevált, dolgozott a betegekkel.

Most levette a cipőjét, aztán a harisnyáját, s megmutatta lábát Valinak.

– Nem tudom, mi ez az elszíneződés rajta. Mit gondol, Valika, maga mégis ért hozzá. Annyira bánt. – Alul fogta a lábát, tartotta fölfelé.

Vali letette a kucsmáját, hirtelen nem tudta elképzelni, hogy fölöltözve nézzen egy lábat. Igen, gondolta, egy láb, a legrejtettebb rész, s most itt van. Sose gondolt Fehér lábára, elképzelhetetlen volt előtte, milyen a lába.

– Ne féljen tőle, csak mutatom. Mi lehet az?

Vali ingatta a fejét. A láb felső részén enyhe rózsaszín folt húzódott, éles kontúrral.

– Fogalmam sincs…

– A feleségem rá se hederít, de engem izgat. Mit gondol, megmutassam a doktornőnek? Annyira izgat, hogy ilyen hirtelen fejlődött ki, ilyen végzetesen…

– Mutassa, mutassa… – Vali a nagykabátjából is kibújt, az asztalra dobta, cigarettát keresett a táskájában. Fehér ott ült, hirtelen gyufát vett elő, és meggyújtotta Vali cigarettáját. Lábát a kőpadlóra tette, összeszorított ujjakkal, s maga is rágyújtott egy cigarettára.

– Sose gondoltam, hogy a lábammal lesz valami. Tudja, hogy van az ember a lábával. Maga se nézi nagyon, alig akar tudni róla. Nem vizsgálja. Van és van. Inkább elfedi maga előtt, mert… – belebonyolódott a mondókájába.

Vali közbevágott.

– Mutassa meg a doktornőnek is. Ad rá valamit. Én… nem is tudom… a láb… a maga lába…

– Jó reggelt, Valika, jó reggelt, Fehér úr – megérkezett az első beteg. – Csuda hideg van. Pesterzsébetről végig, azt hittem, odafagyok.

Fehér az asztal alá tolta lábát, aztán szedelődzködött.

Vali egész nap sokat dolgozott. Jelentők; új beteg is jött, nehéz volt munkát találni neki, a régi könyveket köttetni kellett küldeni, ebédeltetés, rengeteg minden. Holtfáradtan ért haza, mélyen elaludt, át sem ment az Öreghez. Álmában lábakat látott, meg deformált képeket – talán látta is valahol. – Egy megnyújtott lábfej, vékony cérnatestben végződött, csodaszép sötétkék háttér előtt, s egy szaggatott vonal jelezte az ívet, a kő ívét, amit a fiú dobott – a kép címe az volt: Repülő madár után kővel dobó fiú –, a kő sehol sem volt, a madár egy narancsszínű pont, csak a láb uralta az egész álmot, falfehéren, mintha a támaszkodást vagy ilyesmit akart volna kifejezni a jelenet.

Kimerülten ébredt.

Másik munkatársa, a Szakállas már várta őt. Autója volt, megbeszélték, hogy új munka után néznek a betegeknek, persze, csak tízkor tudtak elindulni. A Szakállas kedves ember volt, keveset beszélt, csaknem semmit. Vali azonban ijedten tapasztalta az autóban, hogy harisnyában vezet, nincs rajta cipő. Hideg volt. Nem mert már lenézni, nem tudta elképzelni, hogy tudja jól megfogni a gázt, a kuplungot mezítláb a Szakállas. Nem akarta kérdezni. Félt már, hogy benne a hiba, annyira fölizgatta magát a lábakon. Talán csak véletlen, fáj a lába, ilyesmi. Valóban, a gyárban a Szakállas cipőben volt, röviden megbeszélték, milyen könnyebb bérmunkát tudnak szállítani a betegek részére, s már jöttek is. Vali még a portásnőnél hagyta a táskáját, azért beszaladt, és jött.

A Szakállas cipője, harisnyája már le volt vetve, lábát az autó aljában tartotta, a gumipadlón. Vali torkát sírás szorongatta. Egy idegen láb. Miért? Minek? Hát ez lehetetlen. Kérdezze meg? Mik ezek a lábak?

Az autó elindult, Vali cigarettára gyújtott, nem mert lenézni, de szeme előtt folyton az ugrált, hogy a hideg gázpedálon erőlködik egy meztelen láb, úgy érezte, még az autó járásán is lehet tapasztalni, hogy a vezetője meztelen lábbal hajt. Ó, jaj. Látta már, ahogy a hóban is meztelenül megy majd a Szakállas.

Másnap Vali hazautazott Miskolcra. Kimerült, egész úton csak bámult kifelé az ablakon, az ismert tájakat föl sem ismerve, vakon. Az ablakkeretben szakadatlanul úszott a vidék, fölborzolt fákkal, elnagyolt házakkal. Nem érezte a városok azelőtt oly meghitt melegét, az állomások kedves csöndjét. Hiába vesztegelt nyílt pályán a vonat, ő csak azt érezte, rohannak, és sose érnek oda. Zúgott a feje, a szeme égett, pedig nedves volt. Homlokát a vizes, hideg ablaknak támasztotta, szürke lé folyt az arcára. Megérkezve zsebkendővel pirosra dörzsölte a homlokát, és a nagy hóban rohant haza.

Kopogtatott az ablakon, késő volt. Még égett a lámpa, legnagyobb megdöbbenésére apja lába föl volt támasztva, begipszelve, egy karosszéken feküdt, bepólyálva. Apja maga olvasott az árnyékos lámpa alatt. Látta, ahogy nehézkesen föláll, botra támaszkodik, kocogva jön. Anyja aludt, de fölvetette a fejét, már kelt is. Apja nyitott ajtót.

– Lányom! Mi szél hozott? Ilyen későn? Csak nincs baj?

Vali ráborult apjára, fejét rázta.

– Gyere, gyere beljebb. Na, nyugodj meg. Csak nincs valami baj?

Anyja melegített rögtön valamit, maradék pörköltet, savanyúságot készített.

– Látod, eltörtem a lábamat. Igen. Megcsúsztam, és kész. Alám került. Nem akartuk neked megírni. De mi is egy láb? Semmi. Amíg van. Alig tudunk róla. Alig ismerjük. Van. Támaszkodni lehet rá. De ha nincs. Hiányzik.

Vali nem tudott magához térni. Apjával nem szokott beszélni, szinte semmiről, csak annyit, hogy vigyázz magadra, fiam, vagy ilyesmit. Nem is szokott írni neki. Most visszaült a székre, föltámasztotta gipszelt lábát, s nézte a lányát.

A lány dideregve ült az asztalnál, nem szólt, anyja bekiabált, hogy hozom, édesem, mindjárt, jaj de jó, hogy jöttél.

– Így van – mondta az apja. – Nem nagy baj. Az ujjakat kinn is hagyták a gipszből, és lazán csinálták meg, nehogy beledagadjon. Azt mondták, mozgassam őket. Szsz… azért fáj. Azt mondta az orvos a kontrollon, húzzunk rá egy jégharisnyafejet. Így, látod – kitakarta a takaró alól. – Gyere, nézd meg, így van ráhúzva a harisnya… így… mert melegen kell lennie…

Vali megrémült. Apja lába? Milyen az? Ott?

Apja húzta lefelé a jégharisnyát. Mit kezdjen vele? Fölkapta a kabátját, sikított.

– Nem! Nem! – Elrohant.

Valami társ kellene

– Kemény a fekhely… Látja – az asszony megnyomta öt ujjával a kanapét, szétterpesztette csontos ujjait. – Ne gondoljon semmi rosszra. Nem mintha az igazgatónknak alvásra kellene vagy hancúrozásra. Lepihen. Nagyon sok munkája van, azt hiszem, ezt mondanom se kell. Na… Szóval, a kanapé, a két fotel, esetleg ez a puff. Ezen üldögél, ha sok a külföldi vendég… – Szöllősiné fölnevetett, ötvenéves volt. Homlokán összeszaladtak a ráncok, mint bűbájos vonalak a törékeny semmibe. – Jó? – megsimogatta futólag Becsei arcát, úgy látszik, az ujjaiban élt leginkább, azokon jöttek ki a gondolatai. – Mindenképpen segíteni szeretnénk magán. Miket beszélek? Nekünk van szükségünk magára. Ezt el kell végezni… mit mondjak… öt nap alatt, vagy három, vagy kettő… Ne nevessen ki! Számolok, mint az űrrepülés előtt… visszafelé. – Megállt az ötvenéves főkönyvelőnő, hosszan, egészségtelenül hosszan a férfi arcába nézett, nem a vágy, hanem a tevékenység tekintetével. A tekintet vizenyős volt és nyomorult, nem ellenszenves. Benne volt a második világháború, negyed kiló liszt, amit döglött lóért lehetett kapni a pesti utcán, sőt benne volt az újkori festmények egzaltált szemvonala, a tekintet csaknem felnyögött, mégis parancsoló volt. – Nem tudjuk megcsináltatni a ktsz-szel, nagyképűek, húzzák az időt… A pénz nem számít, gondolhatja… A mi igazgatónk szerény ember, de pedáns, hogy úgy mondjam, szereti a szépet… Szeret leülni, ledőlni, érti… Magának nem kell magyaráznom.

Becsei nézte a bútorok szövetét. – Három nap alatt meg tudom csinálni, Alvavira-zöldből vagy kék, puha selyemmel. Nekem is jól jön az az ezernyolc… Bőrkabátot akar a kisebbik, Sári…, hogy miért Sárinak hívjuk, mikor Angéla a neve, nem tudom, na, mindegy, a feleségem örülni fog – megbízás. – Előhalászott a zsebéből egy Symphoniát, és engedelmesen rágyújtott.

– Természetesen – beleköhögött a szóba, fuldokolt bele, pedig jól bírta a cigarettát, csak félrenyelt. – Meg lehet…

A főkönyvelőnő visszaült a kicserélendő kanapéra. – A cigaretta nagy átok… – Rágyújtott, és sok szippantással szívta magába a lehetetlen, hisztériás füstöt. – Mondom. És Ági… ajánlotta. Ne féljen. El tudjuk számolni. Gondoltam rá. Ági… régi barátnőm, tudom, hogy becsüli magát. Nahát, és azok a fekhelyek! Amiket neki csinált! Imazsámolynak is jók lennének… Maga remek szakember. Ágit tizennégy éves korom óta ismerem. Gondolja el, vékony volt, szűzies… na, most nem lehet olyan… De… Mindenképpen segíteni akarunk magán. Minőségi munka! Mondanom se kell. Én valami kékre gondolok…

Csöngött a telefon.

– Bocsásson meg – mondta Szöllősiné a kárpitosnak, aki lehajtotta a fejét, és beleszívott a Symphoniájába. – Halló? Igen, én vagyok. Most? Nem tudok menni… Tárgyalok. Nem hiányzom én a fegyelmi bizottságból. Tudjátok a véleményemet… Nem vagyok nőpárti, nem… Ezt fönntartom az igazgatónknak. Tudom, hogy két gyereke van, akkor is… Fél éve csak késik… Nélkülem is, gondolom, ugyanaz a véleményetek. Jó. – Visszatette a kagylót, ujjai tovább markolták a fekete bakelitet. Visszafordult Becseihez. Szeme ráragadt, de csak a sötétzöld víz áradt belőle – És egyedül csinálná?

– Hát… egyedül.

– Bocsásson meg, magának… van valakije?

– Kérem… magam is…

– Nem szeretném, ha félreértene… Úgy értem… társa vagy… szóval, akivel megérti magát, együtt… Emlékszik – meggyorsult Szöllősiné beszéde – a régi világra. Kell a társ. Hutter és Lever… – fölnevetett, fogai közül kirántotta a cigarettát, és elnyomta, mint egy fehér férget, jó sokáig gyömködte. – A régi cégek ismerték ezt. Nem egyedül. Most se lehet egyedül… Így, ahogy mondom… Ágoston és tsa. Így. Tösö… – megint fölnevetett, kissé megbocsátóan féloldalra dűlt, és nézte Becsei harmincéves homlokát, a bőr puha redőzetét. – Tudja. Egy kedves barátnőm ajánlotta… Mindenképpen segítünk. Ez a kanapé, két fotel meg esetleg ez a puff. Négy nap, három. De egyedül?

– Meg tudom csinálni.

– Persze – nyugtatta, mint egy bárányt. – Tudom. Nem is a munka miatt kérdem… Kifizetjük, biztosíthatom. De… Ágnes ajánlotta. Tudom, hogy hogy dolgozik, nem kell bizonyítania. Ki akartunk menni a héten Ágiékhoz… Hogy vannak?

– Megvannak. Most csináltam a heverőt…

– Tudom! Nagyon szeretem Ágnest. Gondolja el, negyvenöt év! Majdnem fél évszázad. Ki akartunk menni hozzájuk Leányfalura, az új villába… Most vasárnap. Arra mentünk, Esztergomban van Sajó Lili kiállítása, azt néztük meg. De úgy zuhogott az eső, nem mertünk megállni. Legközelebb. Mondja meg Áginak…

Csöng a telefon.

– Halló? Szöllősiné. Értelek. Persze, leveszünk öt százalékot. Én is sokalltam a huszonkilencet. Igaz. Még ha a nehéziparban volna! Igazad van, jó, hogy hívtál. Drága vagy. Gondolnunk kell a munkásainkra. A nyereségrészesedésre. Úgyis oly kevés. Huszonnégy százalék! – Energikusan lerakta a kagylót. Az ujjai markolták még egy ideig. Csontkeze ragaszkodott a tárgy felületéhez. – Ne haragudjon, állandóan zavarnak. Szóval, egyedül… Nem jó. Egy embernek nem tudok ezeröt-kétezret elszámolni…

– De én dolgozom egyedül…

– Valami társ kellene… Nem fontos, hogy legyen… Csak formálisan. Más. Akár a felesége. Akár egy barát… Nincs egy barátja, akit beírna munkavállalónak?

– Hamisan nem tudok most… Társat keressek?

– Igen! Két névre! Nem számít. Nézze… – megint ráterpesztette az ujjait a kanapéra – mindenki elhiszi, hogy ketten csinálták… Ma már egyedül nem csinál senki semmit. Írja be a… házmestert… Kifizetem. Kékre gondoltam. Maga is? Nem használja az igazgatónk, csak mégis, ha valaki jön… Maga veheti föl az egészet. Csak ne egyedül.

Becsei tűnődött a kis kék acélszögeken a kanapé szélén – szerette a munkát. Van olyan, aki szereti a munkáját. Kifeszíti az Alvavira-zöldet vagy kéket, mely olyan, mint a tenger, mondta neki a mestere régen, „meglobog az ágy tőle” – meghalt, rákban, hosszan kínlódott, a temetésén a felesége nyivákolt –, és szög szög mellett, ez a pontos munka, tudja ő. De egy társat keressen? Honnan? Egyedül dolgozik, örül, hogy iparengedélye van, a forgács szaga megüti az orrát, a friss lécek és nehéz posztók szaga. Ez a munka. Reggel ötkor kel. Siet. Kifeszíti. A legjobb rugók minden ágyba… De társ? Honnan szedjen elő most valakit, hogy megértesse vele… csak a közös munkával lehet érvényesülni? A haverok a ktsz-ben dolgoznak… – Izzadt tenyerét összedörzsölte, fölnézett az asszony vizenyős tekintetébe: – Kérem, én munkás vagyok, munkaerő… Dolgozom. Alvavira-zöldet…

– Becsei? Így mondja? Azt hittem, Benedek. Volt itt egy B betűs, azt is az Ági ajánlotta, ne haragudjon, összetévesztettem. Annyi ember, munkás fordul meg nálunk… Nem Benedek? Jaj. Persze. Milyen hülye vagyok! Szóval, ért engem… Társ! Egy névre nem tudom kifizetni. Hát engem is megbüntetnek, ha fölvesz kétezret egy személy…

– Megcsinálom…

– Persze… Nem is azon múlik… Társuljon valakivel! Ki akartunk menni Ágihoz, mondom, üdvözlöm, ha találkozik, de megjött egy unokanővérem Kanadából, két hónapja se látunk, se hallunk. És még hozzá eltörte a karját… ezek a magyar orvosok, nem kell magyaráznom. Izgatja magát Kanada miatt. Trudeau francia. Ki tudja, megválasztják-e újra… ott sok az angolszász… Akkor ott is nehéz lesz a helyzet… Eltört a karja. És más a francia politika. Ne haragudjon…

A titkárnő belépett. Nyestszínű hajával arca előtt lengett, lábujjai körmét fölkunkorították a nagyon magas, ívelt cipő talpai.

– Főkönyvelő elvtársnő… az angolok…

Szöllősiné kezet nyújtott a kárpitosnak, aki hirtelen fölugrott, megragadta az asszony kezét, és rázta, mint egy csengőt.

– Látja. Külföld! Csak ez ne volna. Itt… Menjen… Várjon, egy perc az egész. Itt van egy… kijárat, egy előszoba… Mindjárt szólok.

Becsei kitántorgott. Megállt az előszobában, rágyújtott egy Symphoniára. Le a tüdőre. Társ? Milyen társ? A feleségét nem írhatja be társnak? Nézte az előszoba linóleummetszetét, olyan volt, mint az Alvavira-zöld. Kékkel is lehetne, azt szereti az igazgató. De társat, most hirtelenjében, nem tud keresni. Egyedül szokott dolgozni. Maga megy a munkáért. A szövetet maga szerzi. Még a szögeket is. Csak abban bízik, amit maga megcsinál. Minden fekhely jó. Boldogok rajta az emberek. A családok békésen ülnek a rekamiéin. Olyan könnyű kéket gondolt az igazgatónak. Nyolc méter hatvan elég. Na jó, kilenc méter. Van pénzük. Rendes ez a nő. Milyen emberi! Tizenöt évvel ezelőtt bezzeg nem beszéltek volna vele így! Látszik, hogy megbecsülik a rendes munkát. Sárinak megveszi a bőrkabátot. A József körúton látta. Nem kell szerződés, bízik ebben a nőben.

– Ne haragudjon, hogy ennyit várakoztattam, Benedek úr…

– Becsei…

– Vagy Becsei. Tudom. Mondja meg Áginak, üdvözlöm. Ha arra járunk Leányfalun, beugrunk… És keressen valami társat. Addig nem tudom elszámolni. Legközelebb! Legközelebb! Gondolunk magára! – és éles ujjaival becsukta az ajtót.

Séta

Két férfi sétált, már nem is tudom, Rómában vagy Tivoliban. Elegáns, kockás ruhában voltak, könnyű anyagból, ott nincs hideg.

– Ismertem egy férfit – mondta az egyikük, negyvenes, fiatalos, energikus alkat, dús, fekete hajjal –, és ismertem egy nőt. Nagy szerelem volt köztük, nagyon nagy. Vagy huszonnyolc évesek lehettek, hogy megismerték egymást. – A másik férfi felé fordította a tekintetét. – Figyel?

Egy domb apró kavicsos, gondozott útján haladtak lefelé, lassan léptek.

– Persze hogy figyelek – felelte a másik férfi, körülbelül a kortársa, hasonló termet, hasonló szemek.

– Nos, ezek nagyon szerették egymást. Szerelem. Égő testek voltak, mintha a szerelmi láng az égig csapott volna. Ahogy egymáshoz értek, villanyozódtak. Beérett, nagy szerelemmel szerették egymást, önfeledt, vakító testek voltak. Az ágy meggyulladt alattuk, éjszakáik világító nappalokká váltak.

A két férfi tovább sétált, a dombon az út megkanyarodott, a kavicsos úton fölfelé lépkedtek puha bőrű, fényes cipőikben.

– Nos, eltelt tizennégy év. Tudja, hogy van ez. Az idő sok mindent megváltoztat. Lehetetlen ugyanazt a lobogást tartani éveken át, a biológiai megszokottság is kiveszi a szerelem élét, akárhogy is vesszük. – A férfi arcán megtört mosoly jelent meg, ahogy társához fordult, aki banktisztviselő volt egy külföldi cégnél. Lenéztek, a város – már nem tudom, Róma volt-e vagy Tivoli – kissé megsötétült, de a késő délutáni fény még tartotta magát. – És… hadd meséljem tovább… eltelt tizennégy év… és a férfi és a nő helyzete lényegében nem változott meg. Na, nem azt mondom, hogy ugyanazzal az őrjöngő önfeledtséggel keresték egymás tagjait a szerelemben. De a szerelem megmaradt. Az égés. Ha leszállt az este, és a könnyű paplanok alatt a térdük összeért, ugyanúgy föllángoltak, mint tűzbe vetett fahasáb… Mit mondjak? Égtek, tagjaik átforrósodtak a szerelemben, ugyanúgy… Valahogy velük maradt a sötétség kegyelme… melyből, mint egy belső magból, a nagy tűz kiáradt újra és újra… Mint egy sűrű, fekete szín… És velük maradt a fehér ájulat, mely a kinyílt agyakban szétömlik valami érthetetlen világosságban. Igen. Tizennégy év után. Villanyozódtak… tagjaik égtek az ágyban… Ritka az ilyen, nem gondolja? – A társa megállt, lehunyt szemmel bólogatott.

– Ritka. Nagyon ritka. Az ilyet meg kell becsülni.

– Ugye, maga is úgy gondolja? Na, csak ezt akartam mesélni – mondta, aztán tovább lépegettek a fehér kavicsokon.

Még van remény

 

A férfi másik élete

Marseille-be utaztam. Marseille volt álmaim fővárosa. Hatalmas, szürke házfalak lebegtek a sötétben, mint a sátorponyva, s emlékszem, egy kis nőnek, aki vékony, sárga blúzban ment a könyvtár egyik hűvös folyosóján, nagyon nagy, puha melle volt, a sötét, súlyos rózsa átvilágított a selymen. Fiatal, alacsony lány volt az illető, valami diáklány, egyetemista. A könyvtár egyébként olyan volt, mint rendesen, egy budapesti vagy lyoni könyvtár, nekem mégis úgy tűnt, hogy fontosabb s főleg ritkább könyveket foglalt magába. A széles olvasóteremben többnyire fiatalok ültek, s a falak végig voltak polcolva, a villany alig esett rá a sűrű könyvekre, homályban hagyta őket. Végig bársonyszékeken ültek az emberek, a legkülönlegesebbek mégis az üres székek voltak, ez az elhagyatottság olyan ideiglenes volt. Mindjárt bejöhetett és ráülhetett valaki.

Mintha jártam volna már itt. Bizonyára jártam, mert tökéletesen értettem, hogy merre van a drogéria, patika, hentesbolt. A hentesbolt talán a legfontosabb. Sosem fogom elfelejteni. Teljesen tiszta volt, egy piros hentes állt benne, nem szólt semmit, s szögre akasztva egy nagy hús. Egyébként semmi más, csak kampó, kampó és kampó. Na meg a sötét-fekete kések, kis nyéllel, hosszú végén kerek pengével. A nyélbe ütött szögek be voltak ágyazódva a fa zsírtól nedves húsába, mélyen, kis lyukakat képezve maguk körül. Szerszámok voltak a boltban, mondom, egy nagy hús, s szabályos kockákba csomagolt nyúlós zsír, ragacsos. A hentes övébe konyharuha volt gyűrve, emlékszem, és úgy állt ott, mint egy zsebkönyvben. Soká, soká gondoltam rá.

Nyár vége volt, nyárutó, ahogy szokták mondani, vénasszonyok nyara, szép meleg, a levegő a falak között megszorult. Marseille határában mezők vannak a város gyárai után, nem szép mezők, de mezők. Itt alig jártam. Egyszer mentem ki, ha jól tudom, gyalog akkor is, egyedül. Egy szappangyár mellett vezetett olyan apró kavicsokkal fölszórt út, nem sóder, inkább a por közül előtetsző szürke kavicsok borították. Senki nem járt ott akkor, szombat délután lehetett, fél öt. A gyárat magas téglakerítés vette körül, az oszlopok végén cementsapkákkal. E mellett a kerítés mellett mentem sokáig. Így jutottam el a marseille-i mezőre, mely zegzugos, hepehupás volt, a nyártól kiégetett, sivár. Fák is álltak ott, összeporozott, piszkos fák, mindez mégsem volt lehangoló vagy visszataszító, inkább kellemes. Répa nagyságú, ismeretlen eredetű kövek feküdtek az úton, s poros volt a kocsiút. Mentem, egyre mentem, nem is tudom, milyen erő vitt. Talán boldog voltam? Vagy nyugtalan. Nem tudom ezt a lelkiállapotot visszaidézni. Kék, világoskék pikkelyes ing volt rajtam, amely alá befújt a szél, acélkék nadrágom volt, sárga cipőm. Magabiztos voltam. Egy kép, lesült, barna bőrrel, csaknem szép. Aztán visszatértem másik oldalról a városba, a kastély mellett, a szérűskertek mellett, a nagy, városszéli kórház mellett, autók, esti szekerek között egyedül. Nevetséges. Csaknem nevetséges. Biztos voltam, a talpamon is éreztem, hogy élek, én vagyok, aztán visszamentem a városba. Még láttam, milyen csillogó betűk hirdetik a kastély látványosságait, a külvárosi művészek klubját, aztán egyszerre benn voltam a városban, a cukrászdában, az épületben, a széken. Előttem rideg fagylaltok, sötétpirosan, és sárgán, mondhatni ellenségesen, és nekem nem volt kedvem hozzájuk érni, olyan hidegek voltak, és gyermekien ellenálltam. A vizespohár volt az, ami jobb kedvre hangolt, kristályos színével, csöndesen állt. De nem tudtam, képtelen voltam a fagylalthoz nyúlni, s egy óvatlan pillanatban mégiscsak otthagytam a fényes tükrökből és üvegszekrényekből álló boltot, és lassan, észrevétlen továbbmentem az utcán. Az emberek közé vegyültem, és vártam, hogy teljesen este legyen. Teljesen. Hogy a sötét vegyen körül, mint öles takaró, gyógyító párna, a puhaság szerszámai kantározzák körül a testemet, az éjjel vegyen körül, melyben a csillagok ragyognak, mint arany műszerek, a sötétség vakító kis eszközei. Távol volt tőlem minden gondolat, az üveghegyek mögé rakva, mint régi múzeumban a bárdok, sisakok, lepkék, kösöntyűk. Este volt. Este, este. Végül az Amazonnak nevezett meleg vendéglőbe mentem, ahol egy súlyos, de vékony öreg pincér szolgált ki. Hetvenegy éves lehetett, valószínűleg végső szükségében járt be kiszolgálni. Tehetetlenségében volt valami nagyvonalúság, mert mindig helyeslőleg intett a fejével, ha az ember reklamálta az ételt. Soká-soká kerített elő nekem egy magyar fogást, amit brassói aprópecsenyének mondtak – ezt vagy tízszer is elismételte –, és sört hozott. Az apró húsdarabok össze voltak égve, bő zsírban álltak, de nem volt rossz. Kézzel szeletelt savanyú paprikát hozott egy keveset melléje s rozskenyeret. Kimártogattam a zsírt is, és elüldögéltem még egy kis ideig. Egy feltornyozott hajú szőke nő ült velem rézsút, és nagyon meleg kardigán volt rajta, de nem vetette le. Valami halfélével bajlódott. Nem volt szép, inkább finom, európai jelenség, ebben a másodrangú, fülledt vendéglőben. A nagy város szélén úgy látszott, a legteljesebben egyedül van, szépen felöltözve (valami világoszöld ruha volt rajta vagy rózsaszín), szabályosan elköltve a vacsoráját, háttal a vendéglő többi részének, fehér habú sört ivott, és egyedül volt. Később fölállt, a vidéki buszra várakozók mellett elment, az utcán egyenletes léptekkel az éj mélyébe tűnt. Utánamentem, hogy mit csinál, merre jár, egyszerre eltűnt, tündér módjára eloszlott. Egy kapualjban utánanéztem, bementem egy sötét zugba, de lépteket se hallottam. Mikor kijöttem, annál jobban csodálkoztam, amikor az utcai alacsony ablakon át megláttam, vidám volt, mesélgetett, azt nem hallottam, hogy mit, ide-oda járt a szobában, és volt vele valaki. Egy másik nő rendezkedett a tükör előtt, az is ildomosan és szépen felöltözve, és nevettek. Nyár végi, ingyenes nyaralófélék lehettek, amennyire én meg tudtam állapítani.

Ekkor éreztem, hogy messze vagyok. Ott álltam, ismeretlen ablakok alatt, a lapos éjszakában. A város nevét se tudtam hirtelenjében felidézni, az utca nevét egyáltalán. De elindultam, és a lábaim vittek-vittek a főutca felé, ahol több ember járt, és én köztük. A főutcáról aztán mellékutcák nyíltak, egészen kicsik. Diákos hangulatú, összeszorult utcák voltak ezek, érdekes, hogy simára fel voltak öntve, sima járdának, és kétméteres kocsiutak. Erre nyíltak egész kis cipészműhelyek, ahol a mester kék zománccsajkából ette az ebédet, a ferdére dőlt cipők között, amint azt másnap láttam a világosban. Én egy kertes villában laktam, oda jártam haza, a kerti ajtóban üresen forgott a kulcs, alig akart kinyílni. De aztán mindig bejutottam, a kis verandáról éppen ilyen nehézséggel az előszobába és a szobámba. Gyorsan becsuktam magam mögött az ajtót, és háttal megtámasztottam, szaporábban lélegeztem. Hogy miért? Magam sem tudom. Mintha futottam, menekültem volna. Aztán felgyújtottam a villanyt, az ágy fölött volt egy bizonytalan kis csillár, és megnéztem magam a tükörben. Alulról világított a lámpa, az ágy feje fölött, és én néztem, néztem magamat, aranyos bőröm volt, a nap kiszőkítette a hajam szélét, csillogó szemeim. Könyvek voltak velem, de nem olvastam őket, csak kinyitottam, és a lapok fölött elnéztem a zsalukra, melyek gondosan be voltak reteszelve, nehogy a szúnyogok bejöjjenek a szobába, a fényre. Eloltottam a lámpát, hogy kinyithassam az ablakot, de kintről is meleg jött be, nem tudtam aludni, egész éjjel forgolódtam.

Így teltek a napok. Mint forró aranygolyók gurultak végig az égen, a szobán, a nyakunkon, ott csüngtek, mint a meleg gyöngyök, himbálózva, és rezegtek, testünkhöz ütődtek. A tenger is sütött a késő nyári melegben, hullámzott, mint nagy teknőben a víz, az egész partot megrendítve. A forró kabinok között hevertünk délelőtt, mint a lőcslábú kutyák, megadva a napnak. Én még jobban leégtem. Sütött a nap, gumimatracot vettem ki, és azon voltam egész délelőtt. Ilyenkor nem veszi észre az ember, és agyonég. Fájt a bőröm az ingtől aztán, ha hozzám ért. De később jólesően zizegő lett ez a bőr, súrlódott és szólt, érdes lett és kemény a felszíne, napszagú. Átitatódott az ember a nappal, mint valami ezüsttel a puha erszény. A test önállóan, különállóan élt a nagy strand homokján, mint valami vén kígyó, öntudatlanul. Emberek mozogtak, jártak-keltek, labdáztak, handabandáztak, és elmúlt a nyár.

Jól van, gondoltam, elmúlt. Csöndes voltam, mint egy kutya, melynek megértek a csontjai, melyben beteltek az izmok, és zamatos lett a vér.

Leányok, leányok, gondoltam, ki is vagyok én? Idegen nyelvű hűvös lányok ültek előttem a könyvtárban, akik mindig mosolyogtak, ha megkapták a könyvet a könyvtárszolgától. Aztán belelapoztak, és kedvesen ott kezdtek el olvasni benne, ahol kinyitották. Annyira szerettem volna én is ezt tenni, de nem tudtam. Ők kalandoztak a könyvekben. Összehúzták a szemöldöküket, és feketén, szigorúan olvastak. Lenge nyári, nyár végi blúzokat hordtak mindig, itt is meleg volt a könyvtárban, annak ellenére, hogy elmúlt a nyár.

Jó, gondoltam, rendben van. Elmúlt a nyár. Hát azt úgyis tudtuk, itt vagyunk Marseille-ben. A hajók jutottak akkor eszembe, és lefutottam a kikötőbe. Szép látvány volt. Szürke csomaghordó, szállító- és személyhajók jártak ki-be. Mint nagy bútorok, amiket lassan tolnak a láthatatlan óriások, mert valami akasztja őket, lenn, a víz alatt. Iszap, kavics vagy valami. Nagy szögben fordultak, súrlódtak el egymás mellett. A matrózok kékek voltak és csöndesek. Nem mosolyogtak, nem vidámkodtak, kötelességszerűen dolgoztak, a kikötés körül sok volt a tennivaló. Kis parti vendéglőből valami szag áradt, rántott hús szaga, azonban ez nem volt kellemetlen. Különös volt, mert mintha homlokon löktek volna, hátrazuhantam az emlékek mélyébe, hanyatt az életembe, és egy tarka szőnyegre kerültem. Azon guggoltam, és sok agyaggolyó volt előttem, sok. A sárga cserépkályhának ütődtek a golyók, egyet kitettünk, és azt kellett eltalálni, az volt a király. Aki azt eltalálta, azé volt a többi golyó. Ezt éreztem én. A nyüzsgő golyókat, az örökkön-örökké futó új golyókat, kedves golyókat, drága golyókat. Szép színük volt, türkizzöld, meggypiros, fakókék, sárga. Gurultak a golyók, apám valahol ott állt, magasan, magasan, a hosszúnadrág és kabát végén túl, kedves, finom fejével, és én tudtam, hogy ez az örökkévalóság.

Kis szoba volt, nagy asztallal, nagy ablakokkal, délre. A nap besütött, és az utcán lóversenyre mentek az emberek. Özönlöttek egy irányban az aszfaltos úton, mint a golyók, beszéltek, gesztikuláltak. Vasárnap délelőtt volt, s tudom, hogy soha többé nem lesz olyan vasárnapom.

Kényszerítettem magamhoz térni magamat ott Marseille-ben, ebben az új városban. Elhagytam a kikötőt, és azon tanakodtam, miközben jártam, az egyik utca, azt hiszem, Montesquieu utca kirakatait nézegetve – ahol érdekes boltok voltak –, hogy valami iskolában kellene elhelyezkednem, gyerekeket tanítani. Végeredményben ez a hivatásom, foglalkozásom, pályám, ruhám, civil szakmám. Érdeklődtem is egy iskolában, nem messze volt, egy zöldes sarkon. Az épület régimódi, fehér gipszfigurák futottak rajta, oldalt vaslépcső vezetett föl. Kis iskola volt, nem lehetett több, mint három kis osztály. A pedellus végigmustrált, régi, magos csákóban ült, mint nálunk azelőtt a katonatisztek és postások. Egy törött nádpálca volt a kezében, és bent a portásfülkében szőlő volt és kenyér, mint valami bibliai szimbólum. – Várjon – mondta bizalmatlanul, és elcsoszogott posztónadrágos, bakancsos lábán a lepattogott festékű, világosbarna ajtóhoz, és ott levette a csákóját, és bement. Negyed óráig álltam ott, a folyosón nem volt se szék, se pad, csak a falakon a történelem viadalai és néhány üveg alatti bogárpreparátum. Elmerültem a latin nevek kibogarászásában, mikor is visszajött az öreg, és egyenletesen felém csoszogott.

– Tessék visszajönni holnap bármikor! – és továbbiakat nem volt hajlandó velem közölni, bement a fülkébe, és levette a csákóját, és lassan eszegette a szőlőszemeket.

Sietve tértem be egy moziba. Dél volt, vagy pedig két óra lehetett. Régóta vágytam erre az ismeretlen mozira, talán a film nem is érdekelt. Megváltottam a jegyet, egy oldalzsöllye legszélső székére ültem. Igaz, várni kellett az előcsarnokban, de kevesen voltak, nem volt idegesítő. Színésznők arcképei voltak sorban a falon, mind ismertem őket. Nem érdekelt semmiféle szépség. Eszembe jutott akkor, hogy mennyire tudott tetszeni egy arc, egy elsuhanó arcél a villamos mögött, egy szájszöglet, egy lábvonal. Semmi. Valami súly rakódott a csontjaimra, és nem voltak alapvető tájékozódási reflexeim. Nem voltak. A szépség anyaga, festéke, vegyszere kivonódott belőlem, nem néztem a nőket. Senki sem tetszett. Nem ismertem magamra és mondom, mindig eszembe jutott ifjúságom, a gyönyörű vonalak kora, az ismeretlen szájak hódolata, varázs. Most embereket láttam jönni-menni, és eszembe se jutott, hogy milyenek.

A film rövid volt, féltékenységről szólt, egy kis gyilkossági kísérlet szerepelt benne, három hosszú csók és modernkedő díszletek, futurista jelmezek. Nem tudom, ki játszotta a főszerepet, de ellenszenves férfi volt, behízelgő, üres. Ám a moziban, így délelőtt, a széksorok között nem is az volt a lényeges. Cipeltem az aktatáskámat három könyvvel, és olyan voltam majdnem, mint egy városlakó, idevalósi. Egy pillanatra könnyű szédülés fogott el, hogy hátha itt is éltem azelőtt, valóban idevalósi vagyok, és szüleim kiskereskedők egy dőlt, fönti utcában. Zúgott a fülem, a mozi körpanorámája elforgott, és hátha itt vagyok régen, gondoltam, kimegyek majd az utcára, köszönni fog nekem Jalou néni, a régi ismerős, én is bemegyek beszélgetni pár szót a mozi melletti trafikba, mert Caporalt szívok, és ők ismerik az ízlésemet, valójában elmehetnék ma Jacques-ékhoz a rue Albanra, ahol kártyázunk, ha apja, az öreg, kedves írnok nincs még otthon, vagy legalábbis megbeszéljük a holnapi vizsgákat vagy a szerelmet, vagy a papok viselkedését. Lehet. De az utcán nem köszönt senki. Iskolások jöttek szembe velem, és én is úgy éreztem, hogy vége a vakációnak. Hazamentem, vettem sajtot, kenyeret és paprikát, és megettem.

Másnap háromkor az iskolaigazgató fogadott. Tüzetesen megvizsgálta a személyigazolványomat, és megkérdezte, hogy mit óhajtok.

Én elmondtam neki, hogy tanítani szeretnék, szeretem a gyerekeket, vannak képesítő okleveleim. És hirtelenjében sok mindent elmondtam. Az igazgató értelmes, sűrű szemöldökű, fekete bajuszú ember volt, elegáns, választékos. Az íróasztalán is rend volt. Zöld posztóbetétes, régi íróasztalán szép jegyzettömbök feküdtek, és a naptáron láttam, föl volt írva aznap háromra, hogy „ismeretlen”. Az esernyőtartóban szép selyemernyő állt, sárga bambuszfogóval. Elmondtam neki, hogy az az elképzelésem, hogy a gyerekeket elsősorban saját képességeik kibontására kell nevelnünk, és nem tananyagot közölnünk. Ő eléggé szenvtelen arccal hallgatta, de látszott a szemén, hogy érdeklődik. Én, mondtam, az érdeklődés és nem a fegyelem pártján állok. A modern iskolának, azt hiszem, ez a megfelelő légköre. Nem gondolom, hogy helyes volna általános normát szabni a tanulók elé, hanem inkább speciálisat. Valahogy azt szeretném, ha a gyerekek a saját problémáikat oldanák meg az iskolában, és nem mások problémáit rágnák át. Szóval, érdekeltté kívánnám tenni a tanulókat, kívánatossá az ismeret gyümölcsét – itt mosolyogtam, de ő nem jelezte, hogy helyesli. Aztán később aprókat bólintott, nyilván az egyetértés jövőbeli jegyében, csak nem kívánt beszélni.

– És miért jött Marseille-be? – kérdezte aztán. Én sok mindent átgondoltam előző este, ami tanulmányaim megválaszolására, eddigi munkahelyeimre vonatkozik, de ez valahogy kiment a fejemből, olyan evidens, olyan félreérthetetlen és megföllebbezhetetlen volt, hogy mit mondhatnék. Nem tudtam ezt megválaszolni. Hogy is? Szóval, semmi válaszom nem volt. És ő nem tudott, legnagyobb sajnálatára, így alkalmazni.

Elmentem. Magamba süppedtem, valahogy nagyon agyon voltam nyomva, kissé meg voltam semmisülve, nem is érzelmileg, hanem szellemileg. Tompán mentem a kerítések mellett, el az iskolától, zöld fasorok között. Egy kis szomorú vendéglőbe tértem be, ahol nem volt senki, csak én, a vendéglősné maga szolgált ki, nagy, agyonfőzött kötényében, sört hozott és omlettet. Az udvar sárga kaviccsal volt felhintve, és nyári székek dőltek az asztaloknak. Rendben volt ez így. Ez komoly sérülésként hatott, mármint, hogy nem vettek föl az iskolába. Valahogy nagyon kiütött a kerékvágásból. Később hazamentem, és olvasni kezdtem a Perzsa leveleket. Az volt velem, meg egy Cocteau-könyv, közepes versekkel. Aztán másnap vettem újságokat is, és otthon maradtam. Vagy három-négy napig. Makacsul és értelmetlenül vártam, hogy történjen valami. Úgy értettem, valami konkrét, valami biztos, ami belém kapcsolódik, mint fogaskerék a fogaskerekekbe, és mozgásba hozza a gépezetet. Talán arra vártam, hogy az igazgató mégis értem küld. Vártam postát, bár senki a világon nem tudta, hogy itt vagyok, hogy hol vagyok. Vártam a háziasszonyomat, hogy beszél, beszédbe elegyedik velem, hogy mond valamit. Végül is én szólítottam meg, és beszéltünk arról, hogy korlátozni fogják a krumpli vásárlását, mert kevés lett. Meg hogy vége a nyárnak, meg mindenfélét. Én az újságból való híreket mondtam, onnan puskáztam, mert aktuálisan nem ismertem semmit a város életéből. Aztán elmentem az iskolához, és a kerítés rácsán át figyeltem a gyerekeket. Labdáztak néhányan, nagy-tízperc lehetett, mások sokatmondóan hallgattak, majszolva összeragadt vajas kenyerüket. Komorak voltak, még szerencse, hogy a borostyánindákon át nem láttak. Egyikük egy papírrepülővel játszott, szépen körözött a gép. A rács egész a homlokomba vésődött. Aztán megszólalt a csengő, és bementek a nagy, üveges ajtón a belső folyosóra. Az udvarra kijött az öreg pedellus, és összesöpörte a lábnyomokat.

Ezen a délelőttön ismerkedtem meg Hélène-nel, egy rúzsszagú, kedves asszonnyal a Fecske téren, a parkban. Valami hivatalnoknő volt a városi bankban, és délután vissza kellett mennie dolgozni, de este hattól aztán megint ráért. Azt hiszem, mi mindenről beszéltünk az égvilágon, soha őszintébben senkivel nem közöltem a tényeket, és ő is ilyen egyszerű és egyenes volt. Megszoktuk egymást, azt hiszem, az a helyes kifejezés, hogy „ismeretlenségben” voltunk egymással, nem volt miben csalódnia. Ez nagyon szükségszerű, másképp nem is lehetett. Nagyon szép lakásban lakott. Erre adott, áldozott. Elég szerényen élt, gyerekét intézetben nevelték, mert hozzátartozója nem volt. Ízléses bútorai voltak, sok könyve. Szép volt az egész. Maga Hélène is csinos, magas lábú nőnek hatott. A rövid, szűk szoknyában nagyon mutatósak voltak ezek a lábak. Enyhén vöröses haj, élénk, nagy szem. Sose mondta meg, hány éves. Huszonhét lehetett vagy harminckettő. Olyan volt, mint egy közeg, mint egy semleges, finom levegő vagy víz, amiben élünk és közlekedünk. Nem voltak hangulataink, csak a tények közötti szünetek, beszédben csend, de sose hallgatás. Az én életem be volt állítva, mint egy műszer, hogy működni tudjon, mint egy fejjel lefelé fordított óra, mely csak úgy jár. Jó ez. Jók voltak a szép finomra vágott ennivalók, sajtok, sonkák és mélynyomású könyvek, melyekben piros betűkkel voltak szerelmes versek és sárgával tájversek írva. Szép volt az. Szép az. A ház be volt futtatva nagy levelű, bőrtapintatú kékszőlővel, az ablakig ért. A madarak csipegették a szemeket. Mint valami fehér parketta, mészkő gyalogjáró vezetett a kaputól a teraszig. Szép volt az. A kertben hátul gyümölcsfélék álltak, volt egy kései sárga ringló, olyan dús, mint a méz, csak sokkal jobb. Meg nagy, félkilós körték. A kertet rendbe tették, egy öreg bácsi dolgozott benne esténként, aki egyébként szikvizesautó-sofőr volt. Külvárosi paradicsom. Így hívtam én, és akkor még nem esett az eső, minden a nyárutóra vallott. Hélène uborkát vett, és még én segítettem neki eltenni, úgy elbolondoztunk. Aztán rám jött, hogy menjek, és elindultam egyet járni, de visszamentem hozzá a kérges fák közötti úton. Várt rám. Várt, mint egy keleti kis madonna, szír rableány vagy evangélikus diakonissza.

Egyszer aztán megkérdezte, hogy tetszik-e ő nekem? Nem tudtam erre mit mondani. Beszéltem én mindenfélét összevissza, szépet is, jót is. De ez nem volt rendben. Ekkor kellett elhagynom. Tulajdonképpen megértettem Hélène-t.

Zúgtak, fújtak a szelek. Emlékszem, a harmadik házban valaki mindig zongorázott, teljesen idegen ember, de ez lényegesebb volt mindennél. Nem mentem arra, csak a falakon át szűrődött lassan a zene, magának játszott az illető, nem valami nagy muzsikát, hanem tétován. Aztán? Ott voltam Marseille-ben, álmaim városában, soha meg nem ismerve és el nem hagyva őt. Ezt a várost, az idegen várost, a régi várost, a kikötőt, a partokat, tengert, fényt meg sötétet. Lányok mentek előttem, örök lányok, talán szőke hajjal, elbillenve az éjjel mérlegén, mely csillogott, akár a tű. Az utcákra rádőltek a kétemeletes házak árnyékai, gyér lámpa égett. Néztem a hajókat, melyek lassan fordultak, mint nagy bútorok, a sűrű, olajos víz kavargott utánuk. A kötőszövet roncsolódott talán össze? Távol éltem, fejemben nem volt gondolat, se bánat, még lehetőség se. A neonkarok megvilágították a kiépített lépcsőket, melyeknek az aljában kishajók ringatóztak. A parton fehér pénztárbódék voltak, fekete, szép feliratokkal. Ott álltam én a korlát mellett, és a szél arcomba fújta a víz sós illatát. Egy idegen Marseille-ben, ennyit tudtam magamról, és néztem a tengerészek jelvényét, nagy bádogtáblán ki voltak akasztva a fekete horgonyok. Csak fejjel lefelé. Tűnődtem rajta sokat, hogy miért, de rájöttem, hogy így értelmesebb, szebb is. Dísz, valóságos dísz.

Kirándulás

A nagy folyosókon csend volt, az osztályokba behúzódott a zaj. Egy-egy óraközi ember ment végig néha a lépcsőn, a kanyarban, mint egy jelenetben. Ilyenkor jövünk rá, mennyit ér az élet. A tízórai, a sajt, a gyümölcs elfogyott, a papírok zörögnek, és a sarokba vannak dobva. A képek régi madonnákat ábrázolnak, akik régi boltosnőkre hasonlítanak, a fal olajfestékkel van magasan fölfestve. A természetrajzi szertár ajtaja kissé nyitva, zsúfoltság, összevissza bogarak, lepkék, növényi preparátumok. A következő ajtón névtáblák, belülről beszélgetés hallatszik. Aztán megint hosszú fal. Aztán osztályok, VII/B meg VIII/B. A szekrényeket lyukasztott lemezek borítják, és a négyszögletes második emeleti térségen senki sem áll. Ebben az időben semleges terület, senki földje.

Két részből áll a tanszék, elöl az irodai rész, adminisztráció, két nővel. Csöng a telefon.

– Cser Jánost keresem – mondja egy hang messziről.

– Nincs benn, kérem.

Ezt mondják mindig. Nem felelnek mást.

– Jánoskám, nem tudok nélküled élni. Itt vagyok, egy külön életben, semmi közöm hozzád, sose voltunk barátok, semmi sem köt össze. Nem bírom ezt elgondolni. Lehetetlen. A harmadik telefon után sejtettem, hogy baj van. Nem voltunk mi még öt órát sem együtt. Az utódod voltam egy kis intézetben, távoli kollégák, néha összefutottunk, kedves voltál, barátian kedves. Nem lehet, nem lehetséges ez. Ma is látom, tisztára előttem van a kép, az alacsony intézet irodájában állsz, és mutatod a mellkasod felső részén átfutó vágást: – Nem akart a piszok begyógyulni – borízű, mély hangon beszélsz, és nagyokat nevetsz. – Csuda egy dolog. Tudjátok… – Na, Jánoskám, már ne mutogassa itt férfiúi mellkasát – szól rád egy adminisztrátornő, te nevetve begombolkozol –, …kirándultunk a kertünkbe, szilvát szedtem, és megkarcolt egy ág, itt a hátamon volt egy naevus, egy szemölcs, azt felsértette, és nem akart begyógyulni. Mindent csinálhattak vele. A mirigyekre gyanakodtak, és kidobták az egész hónaljamat. Nem ér semmit a ti tudományotok, Laci bátyám – mondtad főnökünknek –, az orvoslás. Látod, én helyrehoztam. Tudod, mivel? Napfénnyel! – Ott állsz mosolyogva, kedves, piros arccal. – Állandó napfény és jó bor. Nem túl sok. Csak kifeküdtem az égető napra nyáron, és süttettem. Nagyon kívántam a meleget. Meggyógyult. – Mindenről beszélgettünk. Mi újság a szakmában, milyen előadásokat tartasz, milyen iskolai kísérleteket végzel.

– János. Nem lehetséges ez így.

– Cser Jánost keresem.

– Kérem, nincs benn. Már elég rég.

– Mi van vele?

– Beteg.

Hol érdeklődjem hát?

Eltelt fél év. Sose jutottál eszembe, azok közé az emberek közé tartoztál, akikre mégis mindig gondolunk. Az arcod, az arcod mint a piros agyag van előttem.

– Halló. Cser Jánossal szeretnék beszélni.

– Kérem, nincs benn.

 

 

– Halló, halló, halló. A telefon érdektelen, szenvtelen. A feleségedtől sem lehet érdeklődni. Azt mondja Laci bácsi, a főnökünk, akivel te is, én is oly késhegyre menően veszekedtünk annyiszor. Szakmai problémák, hiába. Gondolkodni és tenni, mint egy gépnek, nehogy leálljon a gépezet.

Fölhívott ma reggel, és autóval elvitt kirándulni a fényes vasárnapon. Szép utunk volt. A kanyarokat úgy írta le a kis krémszínű autó, mint a ceruza. Sokáig mentünk, most sem tudom, hol, csak azt, hogy házak voltak az utak mentén, a házak mögött darabok, s azon túl az ég. Jobbról a Duna folyt, jobban mondva állt, annyira leapadt. Három hónapja nem volt eső. A fű az ősztől senyvedt. Tahiig mentünk, ott lekanyarodtunk a Duna-partra, egy köves úton. A fű közé beálltunk egy kis mélyedésbe. A parton libák voltak, fürödtek. Őszi szél fújt, én az öreg tréningfelsőjét vettem a zakóm alá, ő lódent húzott, és felállítottuk az összecsukható nyugágyakat, melyeknek a huzata szép piros-sárga-zöld volt. Leültünk, mint két beöltözött tüdőbeteg a szélben, az autó mellett, és mindenféléről beszélgettünk.

– Cser Jánosnál voltam. Nem ismert meg.

 

 

– János, ne tedd. Nem teheted. Meg kell értened, ez lehetetlen. Én annyi mindent el kell hogy mondjak neked. Hogy megjelent a könyvem. Nem is mondtad, hogy olvastad-e? Hogy mit szólsz hozzá? Mi van a gyerekekkel? Hogy becsaptál, mikor azt mondtad, kiviszel minket a szőlőbe, sose vittél ki. Hogy nekem megint van egy gyerekem. Emlékszem, két éve volt decemberben, az összehalmozott bútorok közt tartottunk értekezletet, mert festették az intézetet, és te, mint régi munkatárs, arra jövet beállítottál. Kedves voltál. Nincs más szó rá. Mindig kedves voltál, de nem is tudom, hogy könyveljelek el. Francia újságcikkekről beszéltél, hogy milyen ovációval fogadták a rakétákat. Meg hogy az idei szőlőből isteni bor van. János, hát értsd meg, a kurva életben, hogy ez nem mehet így. A nagy rumliban játékos, vicces voltál, és az öregről sok rosszat mondtál, mikor kiment. Azt éreztük mindnyájan, milyen igazad van. És rendeletekről beszéltél. Mert fölhívtalak telefonon, és akkor odaadtak téged a vonal másik végére, és te hivatalos rendeleteket bogarásztál ki, amelyek alapján a fizetésünket föl lehet emelni.

– Tíz napja volt. Az áttét a hasfalon keletkezett. Ott is egy naevus volt. Megoperáltatta. Elődudorodott, zavarta az öltözködésben, mindig beleakadt. Végül agyi áttét keletkezett. Most látogattam meg tíz napja. – Utánzott téged az öreg. – Így feküdt, féloldalt. Fiatalember, ötvenkettő. – Utánzott téged az öreg, a száját előretolva. – Bö… mö… dö… látod, Laci bátyám – utánzott téged az öreg, és megpróbált mosolyogni, olyan erőltetett mosollyal. – Lá… to… bo… to… bod… hülyülök már. – Ezt mondtad. Azt mondja az öreg, ezt mondtad. Jánoskám, az istenre kérlek, ne tedd ezt. Nem mondhatod, Jánoskám. – A szél erősen fújt, az öreg kis koffert vett elő, amelyben minden nagyon rendezett volt, műanyag pohár, likőr üvegben, szappan, cipőtisztító, papírtányér, napolaj, apró rekeszekben, gumi közé szorítva. Töltött nekem egy kis kávélikőrt. – Van víz is, el lehet mosni. Látod, olyan, mint egy mozgó otthon ez az autó… – Tudod, milyen fontos volt az öregnek mindig az autó. – Minden van. Felfújható párna. A fürdőruhát (rajtam van egy) nem ajánlom föl, nincs olyan nagy meleg. – A libák röpdöstek ügyetlenül a vízen. – Mozgó hadiszállás. Az új Wartburgok első ülései lehajthatók ágynak. Én is át fogom szereltetni. Jaj, istenem. A feleségével beszéltem. Mondtam, azonnal hívjon fel. Minden este vagy én hívom őt, vagy ő engem. S képzeld, két kis gyerek, mondtam, vegyen be altatót. Azt mondja, fönn akar lenni. Hogy azonnal bemegy hozzá. Mondtam, hogy nagy butaság, úgysem segíthet. Tegnap megint bent voltam. Áttették az idegosztályról zártra. Megverte az ápolónőt. A felesége is ott volt. Valami citromot próbált a szájába csöpögtetni, de lefolyt a szája szélén. Valami talán be is ment, s mintha lenyelte volna. Nyelt, mondta a felesége, ez a javulás jele. Igen. Az ágy végében álltam és –

 

 

– Jánoskám, ne tedd. Az istenre kérlek, hát el kell mondanom neked, hogy utoljára a Kálvin tér sarkán találkoztunk, a cukorboltnál vagy háromnegyed éve, Radnaival jöttetek valami ülésről, kissé pirosak voltatok, talán ittatok is. Csak futólag beszéltünk, egy kolléganőnkkel voltam. Radnai még kajánul utánunk nevetett. A kolléganő szidott is. Hogy mennyire nem bír, hogy nem viselkedtél rendesen, és példát hozott föl, és szidott. – Ki nem állhatom – ezt mondta. Vissza se néztél, felöltő volt rajtad, kalap nem.

– Szóval az ágy végében álltam – mondta az öreg –, és határozottan mondtam: János, megismersz? Akkor kinyitotta a szemét, hosszan nézett, elég zavartan. De aztán a feleségére is ránézett, mintha közölné az egész helyzetet. És a jobb szeme sarkából lassan legördült egy csepp, egy könny, nem nagy, valahogy a fájdalom préselhette ki. Talán, hogy megismert.

Megigazította az öreg a lódenjét. A krémszínű autó a maga biztos anyagi létében örökkévalóan állt a gazos gyepen. Felhők gyülekeztek. Beültünk az autóba, mert az öreg fázni kezdett. Sok mindent mesélt még a prágai kiállításról, küzdelmeiről, nehézségeiről, miket a tanáccsal vív, mert nem értik meg. Tudod, őt sosem értik meg. Aztán azt is mondta, hogy vannak, akik összeírnak mindenféle tudományos dolgozatot, de az életet nem viszik előre. Egy lépéssel sem. – Két oldal szöveg, nyolc oldal irodalom. Ugyan – ezt mondta. Aztán szedelőzködtünk, és jöttünk hazafelé. Innen odáig, amíg az ember mindent megtud. Leányfalun halászlét ettünk, az öreg először otthagyott egy forint borravalót, aztán felvette. – Nem akarja semmi áron elvinni ez a nő – mondta, hiszen ismered. A te szőlődből való borral kínált egyszer, vagy három éve. Remek volt. A legjobb bor volt, hidd el, János. Meg hát végeredményben semmi közöm hozzád.

Az öreg persze nem hozott haza a kocsiján, mert kerülő lett volna. De egyébként nagyon kedves volt, minden új hírt elmesélt, téged is. Nem megy ez így. Hogy vannak emberek, akik megszűnnek, pedig a noteszomban szerepelnek. Dr. Cs. J. pszichológus. A Pedagógiai Szeminárium Kísérleti Tanszékének vezetője, docens, nincs benn, szervusz, keress fel, dolgozzunk együtt, mi újság, lehetséges, utána fogok nézni, a l’Humanité azt írta, olvastad a Pszichológiai Közlönyt, gratulálok, na, mit szóltok hozzá, a napfény! Semmi orvostudomány, Laci bátyám, az orvosok engem majdnem elfuseráltak, de a természetes gyógymód, bor és levegő, kifeküdtem a kertbe, a gyerekek aranyosak, el kell már mennem, még nem vagyok álmos, ezt nem lehet mondani, nevetsz, érted, nevetsz, ne sírj, János!

Az asztal előtt este vártam még sokáig. Minek telefonáljak? Semmi értelme. De azután azt mondták: igen. Nem, nem. Tüdővizenyő is fellépett, azt mondták. Még élsz, holnap fogsz meghalni.

Teniszlabda

Nagy, tiszta szél fújt. Anni szőke haját megcsavarta, lobogtatta. Ő meg igyekezett kitörölni a szeméből. Lelógós táska volt az oldalán, nagyon rövid, bő szoknyáját kapdosta a szél. Odament a könyvbódéhoz a Duna-parton. A színes könyvek között keresgélt. Fekete-piros, sárga, kék könyvek vonzották. Mindig úgy érezte, a könyv nem gondolattömeg, betűsor, hanem elsősorban tárgy, egy kemény, határozott tárgy, a maga körvonalaival, fogásával, nagyságával. Úgy szerette a könyveket, mint a játékokat. Képviseltek valamit, valami misztikusat. Darabszám. Könyvtárba sem szeretett járni, mert ott elvették az embertől végezetül. Mintha nem is olvasta volna, nem lett az övé. Butaság.

– Maga is azt veszi? – nyávogó hangon szólt a fiatalemberhez, magas, tömpe orrú és kis hajú volt az illető, vékony szájával lefelé mosolygott.

Szorongatták a könyveiket. Valami fekete-fehér Kafka meg tűzpiros drámakönyv volt a kezükben, s csillogó festőkönyvek közt keresgéltek. A férfi ügyetlennek látszott, nagy kezével belelapozott a drámákba.

– Én a külsejüket is szeretem – mondta Anni, vízkék szeme volt, az egyik zöldbe ment át.

– A maga egyik szeme más színű – behúzta a nyakát a férfi, mintha butaságot mondana.

– Tudom. Nem tudom, miért? Az orvosok se tudják. De nem fontos. Igaz?

– Jó – a férfi fizetett, fogta a könyveit. A zöld papírpénzek összekunkorodtak, nem akartak engedelmeskedni a nagy ujjaknak. A köröm mélyen ki volt vágva oldalt, erősen letompítva.

Anni fecsegett. Hogy jogász, bejár egy Munkaközösségbe is, gyakorlatra, most kell vizsgáznia, tanulnia kéne, nincs kedve, mert fúj a szél, ilyenkor nem bír otthon maradni, a hegyen laknak, ott még szebb, mintha a hegy hátán fújna a szél, jó lenne öregebbnek lenni, így olyan az ember feje, mint egy szétdurranó labda, a magáé nem olyan? mintha elröpülne az ember, s nincs mibe kapaszkodni, volt Olaszországban a nyáron egy angol fiúval, csoda, hogy elengedték a szülei, de a fiú tényleg rendes, maga ír vagy fest, vagy mit csinál? a legjobb lehet festeni, érezni a festék szagát, az olyan anyagi, sose próbálta? mintha kátrányt húzogatna az ember, a vastag festék ott marad, nem lehet lekaparni, az ember azt hiszi, sokat javítgathat, de nem, a festék ott marad, érti, nem? Svédországba szeretne menni a nyár végén, a hideg, nagy partokra, de kivel, az az angol fiú nem fog érte jönni idén, látta az orrán, pedig imádott, anyáék mindig korán hazavárnak, meg vannak ijedve, ha elmarad, igaz, elég zűrös teremtés, de milyen legyen, ilyen az egész ifjúság, maga még ifjúság? még az ifjúsághoz tartozik? úgy nézem, annak a határszélén áll, jót mondtam? ugye, ilyesmi, nem baj, akkor már tudja, amit tudni kell, a legtöbben azt hiszik, hogy szeretni olyan egyszerű, nekiállni, és kész, á, fenéket, tudni kell, vigyázni kell, mert visszaüt, aztán sínyli az ember évekig, én még nem mondhatnám, hogy nagyon sínylettem volna, nagyon fiatal is vagyok, meg valahogy szerencsém volt, de nem is ez a fontos, csak ne fájjon, volt egy öreg ismerőse, okos ember, a nyáron lenn Lellén a szomszédban laktak, egyszer vele is beszélt, komolyabban, mérnök lehetett vagy orvos, nem túl öreg, szép, villogó ősz, rövid haja volt, elegáns ember, szóval az mondta neki, hogy nagyon tud fájni, indokolatlanul tud fájni, lehet ebben valami igazság, mert olyan mély meggyőződéssel mondta az a finom ősz úr, a vizet szereti a legjobban, nyilván maga is, a víz olyan önálló, olyan valóságos, van egy bolt, egy villamossági bolt a Körtéren, ahol nagy agyag földgömbökre gumidarabokból kivágott világrészek vannak ragasztva, de ez valahogy nem fejezi ki igazán a földet, s főleg nem a vizet, mert a kékre festett agyag is földszerű, kemény, meg nem is így van az egész, valójában a földrészek nem állhatnak ki a gömbből, érti ezt, ugye? ha lecsapolnák az összes vizet, helyükön lyuk volna, ilyen a föld, nagyon szereti a földet, a föld szagát, a kertjükben tavasszal ő ás, olyan a föld, mint a málló, friss élet, a szaga erős, vad, de nemcsak ezt a földet szereti, az egészet, a reménytelen, nagy földgolyót, ahogy magában kering, most már körüllőve űrkabinokkal, műholdakkal, érzi a vizet? a Duna-szagot? külön anyag, külön valami, csak azért hordja ezt a szandált, mert kényelmes, de fura, hogy az orra így fölkunkorodik, nem? belekapaszkodik már, nem baj? szeret ilyen magas emberek oldalán menni, akkor azt érzi, nincs egyedül, nem valami jó egyedül lenni, sokat volt egyedül, benn a kórházban, pihennie kellett, a legutóbbi évben, vagyis hát érettségikor, nagyon jól akart tanulni, és nem bírt, pedig mindenki azt mondta, nagyon tehetséges, szokott verset is írni, de azok bolondságok, az ilyen rövid haj a jó, nem fújja agyon a szél, ő meg csak hadakozik itt a szélben, maga is érzi néha, hogy annyira egyedül van? én igen, ez a haj csak akadály, már le kéne vágni, de azt mondják, jól áll, neki ez tetszik, ez a Nérós, pici, de ő nem hordhat ilyet, csak a fiúk, mindig fiús volt, határozottan, fára mászni, szilvát szedni, igen, fiús volt.

Mentek.

Belekapaszkodott a férfiba.

A szél fújta előttük a járdákról a port, papírt, egy-egy pléhdarabot is fölkapott. Mentek, ketten.

Legközelebb a Duna-part első utcasarkán találkoztak, a Lánchíd mellett. Régi házak, a házakon még nagy zsaluk. Öt óra volt. A férfi várta a lányt, az megjött, nevetett, beszélt. Most olyan öregnek látom, túl mindenen. Biztos fáradt. Sokat dolgozik. Nem baj, most együtt éppen fiatalok. Most jött a Munkaközösségből, alig akarják elengedni, heccelik, bolondoznak vele. Vágyott már találkozni, hogy itt komolyabb a tónus. A jogászok sima fiúk. Udvariaskodnak, hülyülnek. Azért vette föl a bohócruhát, ilyen sárga-piros színekkel, hogy fölvidítsa. Nem örül? Nem gondol rá, nem tud másra gondolni soha, csak magára. Talán ez a baj. Ha van baj. Mért? Annyira magára koncentrál, örül, ha ezzel megvan. Jöjjön, fussanak. Megfogta a férfi kezét, szaladtak. Aztán elengedte, lépegetett csak, lapos, vékony talpú szandálban volt. A magas kőkerítésre nagy drótháló volt erősítve, annak egyik négyszögébe szorult a teniszlabda. Olyan volt, mint egy odaszorított madár.

– Vegyük le – mondta Anni, teli arccal nézett a férfira. Egyik szeme zöld, a másik vízkék. Még sütött a nap. Nagy haja előreomlott, körüllobogta az arcát.

A villamosok egyesével mentek, a kilences. Autók, buszok, a nyár.

– Vegyük le, jó?

– Persze. Valami ág kéne.

– Akkor beesik. Emeljen föl.

A férfi fölemelte, friss, hideg combjait tartotta.

– Nem érem el, magasabbra.

Átfogta a lányt, a térde fölött emelte. Az benyúlt a dróthálóba, és kivette a labdát.

– Itt van! Megvan a kis gazember – előreszaladt, dobálóztak. A férfi földobta, nagyon magasra. Elpattant a labda, ki, a széles betonútra, a villamosok, kocsik közé. A lány szaladt utána. Piros-sárga ruhája lobogott. Haja szállt. Messze-messze szaladt a labdáért a villamosok között. Megvilágította a nap. Onnan, a nagy messzeségből dobta a labdát. Nevetett. Enyhe vörös por ivódott a labdába, a salak szemcséi a bolyhok között. A szőrök selyme érződött, ahogy a férfi fejelt. Szaladtak. Sütött még a nap.

– Ne menjünk sehova – mondta a lány –, csak menjünk. Még látszik a nap a vízen. Jöjjön. – Megfogta a férfi nagy kezét, húzta maga után. A Dunán lenn csillogott a nap. A rakpart lépcsőin fejek látszottak a magasból.

– Szép, nem? – a lány most bekanyarodott a Batthyány utca felé, ott bandukoltak.

– Azt mondják, ez a fiatalság más, mint a régi. Ugye, maga nem így érzi? Semmilyen fiatalság nem más. Csak mi tudjuk, hogy mit ér az egész. Nem sokat. – Nevetett. – Apámat nézem. No, sokkal öregebb, mint maga, ne féljen. Csak úgy mondom. Mert maga is komoly. Másfajta az apám azért. Azt mondja, mi is hippik voltunk, beatek. Rendetlenkedtünk, hőzöngtünk, fütyültünk az öregekre, mindent másképp akartunk. De – azt mondja apám – minket már agyonpuskázott két világháború. Mi már nem szállunk a vízen. Nem úszunk. A mi hajónk bizony le van horgonyozva, le is volt. Minket közvetlenül ott tartottak ezen a páncélhajón, kislányom, szeretem, hogy így hív, kicsi maradok, imbolygott az a hajó is, de le volt horgonyozva. Mi arról a hajóról nem szabadulunk. Azon a hajón voltunk fiatalok, másként. Én ezt nem hiszem. Bár maga is tudhatja ezt, gondolom, már élt a háború alatt, ha gyerek volt is. Rossz volt? Azt hiszem, mindenkinek rossz volt, gyereknek, felnőttnek. Szóval azt mondja apám, verte a hullám a hajót, imbolygott, szép volt, de félelmetes.

– Ne menjünk arra. Nem akarok templomba menni. Szeretem a szobrokat, de aztán mintha élni kezdenének. Jó, oda? Jó. Mit hozott nekem? Ó. Kettőt is? Mi ez? Remy Martin? Olyan, mint a Courvoisier? Nagyon drága ez? Kicsi díszüveg. Szép. Sokat iszunk. Gint, whiskyt is ittam. Nem jó. Rumíze és petróleumszaga van. De szép ez az üveg. Sötétzöld. Értenek hozzá. Üljünk ide le. Nem jó?

Nagy, bontás alatt levő házba tévedtek. Szemben egy iskola, már szünetelt. A ház is az iskolához tartozhatott. Csupa fehér por volt minden. Föl lehetett menni vagy nyolc lépcsőt, a rózsaszín fokokat is fehér por fedte. A lépcső körül lebontottak már majdnem mindent, nem vezetett sehova. A falak is meg voltak kezdve, itt-ott még látszott a minta, a sárga rózsák sormintája. Talán konyhamaradvány. Távol két asszony tűnt fel az ideiglenes kapuban. Elhaladtak mellettük, nem szóltak semmit. A férfi megpattintotta a zöld kis üveg finom, ragyogó fehér kupakját.

– Igyon!

– Ne féltsen, hogy nem iszom. Pedig este még tanulni kéne. Két nap múlva vizsgázom jogtörténetből. Hű, de tökéletes. Sima, olajos. Maga is igyon.

A férfi érezte a kis száj szagát a csöpp üvegen, talán a rúzs ízét is. Visszaadta az üveget. A kis meleg szétszaladt a testben.

– Maga mire vár? – Anni ránézett a másik épületre, a kihalt iskolában be lehetett látni az üres termekbe. A padok elhagyatottan álltak, az egyik tábla mellett ott lógott a rongy. Az üvegek sötétedni kezdtek. A nagy szemléltető táblák valami motor belsejét taglalták.

– Mintha valamire várna. Ez a komolyság is olyan visszafojtott. Nem érzi?

– De – kinyitotta a másik kis üveget is.

– Hát akkor? Valami asszonyt vár? Vagy múltja van, vagy jövője? Vagy hogy van ez? Alig mond valamit. Én itt beszélek, beszélek, maga meg hallgat. Miért? Mért nem mond valamit?

– Mit mondjak? Azt gondoltam régebben, hogy meg lehet menteni valakit, egy-egy embert. Ha szeretjük, gondozzuk, ápoljuk. Szóval… hogy az embert a másik ember meggyógyíthatja, szóval, ha szereti, vagy egyszerűen, szépen kezébe veszi a fejét, és tartja, óvja, magához szorítja.

– Ne keserítsen el, semmi kedvem elkeseredni. Én már voltam öngyilkos, nekem nem szabad rosszakat beszélni. Csak szépeket. Bementem a fürdőszobába, és kinyitottam a bojlert. Nem volt senki otthon. Nem akartam, hogy megtaláljanak. A szüleim nem is voltak Pesten. Mi nem kukoricázunk. Hiába vagyunk más nemzedék. Hiába nem értük meg a háborúkat.

– Nem is akarok rosszat mondani.

– Ne is próbálja.

Hallgattak. Sötétedett, lehűlt a levegő. A nagy árnyékok ólálkodtak az iskolában. A romok és törmelékek közt ültek ketten, ittak még.

– Elhoztam a teniszlabdánkat is. De hát már nem lehet játszani. Sötét van. Odaadom. Majd legközelebb játszunk.

A férfi átfogta a lány vállát.

– Ráterítem a kabátomat, várjon.

– Nem, nem. Ne vegye le. Nem akarom.

Messzebb autók faroltak be a közös garázsba. A szerviz élénk színei feltűntek, piros-sárga benzinkút. Szél fújdogált, Duna-szagot hozott. A lány szemében könnyek jelentek meg. Kitörölte a tenyerével.

– Mi is tudjuk, hogy semmi értelme. Mégis csinálni kell. Mi is meg akarjuk küzdeni a magunk háborúját. Vagy békéjét. Tudom én is, hogy nem elég szeretni. De kell. – Lehajtotta a fejét. – Marhaság. Amikor Olaszországban voltam, azt mondtam, oda még egyszer elmegyek. Minek? Jók az emberek, nevetnek. Vagy az ég kék. Jó ez az ital. Finom ital. Olajos. Egyszer láttam egy prospektusban a nagy, öreg, zöld pókhálós hordókat, valami bretagne-i tájon. Azt mondják, a Napóleon konyakot tizenkét évig érlelik, ez is olyan. Értenek hozzá. Sokszor nem nézünk bele a dolgokba, az rémít meg. Ha talán mindennel szembenéznénk. Nem. Az se jó. De hát érteni kell hozzá. Nem akarok jogász lenni. Ez áll tőlem a legtávolabb. De hát a festőiskolára nem vettek fel. Mit csináljak? Jaj, ez a szandál is le fog szakadni teljesen. Csókolj meg már!

Sokáig ültek még ott. Egészen bevonta őket a sötét. Az iskolának csak a kontúrja látszott, meg az előtte levő kis vaskorlát.

A lányt aztán hiába kereste.

Állt a Duna-parton, a Jégverem utca sarkán. A régi táblák betámasztva, a kerítés mögött nagy kutya ült. Várt fél óráig. Aztán elment, egy fülkét keresett, és nézte a neveket. Azt mondta, van telefonjuk. Hajós vagy Hajas? Nem tudta. Nézte a neveket, a fekete sorok személytelenül ugráltak a nagy körme alatt. I. kerület? Nem, II. vagy XII. Mennyi név. Nem lehet senkit megtalálni.

Vendégségben

Idegenben voltunk, idegenben. A Szinva-patak messze folyt, túlvilági módon, kis utcák között kanyarogva, sikátorokba bújva. Lányaimnak mindig is hosszú szempilláik voltak, beárnyékolták arcukat. R. mély szemgödrét is, mely olyan varázslatos volt, mint egy kék öböl. Álltak az udvaron, vékonyka, hosszú lábakkal, idegenben.

A város olyan szürke volt, mint a fém. Merev, hajlíthatatlan, de nem ellenséges. Szürkesége ellenére mesevárosnak tűnt, ormokkal, oromzatokkal, tetőkkel, zöld odúkkal a szürke falak közt. Nem volt ez a város kemény, inkább áttetsző, homályos, bele lehetett volna hatolni, nemcsak az utcákba, de a falakba is.

A templom tornya is inkább mesekivágós könyvre emlékeztetett, mint imaházra. Talán kézzel szét lehetett nyitni az ajtaját, kihajtani és bemenni rajta, kérni valamit, biztosan teljesítették volna. Benn egy öreg pap állt, lehajtott fejjel. Fekete reverendája súlyosan fogta körül, leomlott. A keresztelőmedence mellett állt. Az ablakokon nagy, de homályos fény jött be, mesefény. A színes ablaküvegek megtörtek, az alakok rajtuk ugrálni látszottak, Veronika, Jézus, Simon, a keresztsegítő. A templomban vékony füst úszott, annyira csak, mintha sűrűbb lett volna a levegő – tömjén lehetett.

A gyerekek az udvaron álltak, felemás ruhákban. Olyanok voltak, mint egy állókép, mégis tele élettel. Nem gondoltak a városra, idegenben voltak, kicsit zavartan.

Én sem tartoztam a városhoz. Hogy is tartoztam volna, sehova se tartoztam. Mentem a világban, mint egy útra kelő, csősz, városőr. A világban járva néztem az épületeket, a régi házak gipszcirádáit, az asszonyok könyökét, a sarat, a magas madarakat, annyi mindent. Régi lovak húztak egy kocsit, idegesen szaladtak, de a kocsi jól gurult, mert gumikerekei voltak. A kocsis fütyült, arcát kicsípte a szél, fiatal ember volt. A piros táblájú boltban makarónit árultak, sajtot, uborkát, nagy üvegbura alatt állt a vaj. Szaladt az idő. Mindig arra gondoltam, hogy érte megyek a gyerekekért, vagy kiveszek egy albérletet, és leülök a díványra. Egy sötét szoba is megfelel. De jártam tovább, néztem a hentesárut, zöldséget, a zsír ijedt fehérségét kockába állítva. November elején lehetett, szeretem ezt az időt, föl lehet öltözni. Annyi minden történik az utcákon, a városban, a világon. Arcokba fúj a szél, biciklis húz el az ember mellett. Lámpák gyúlnak lassanként.

Az udvaron még látni lehetett. T. beszélt, megjegyzéseket tett, magyarázott. Okosan, tisztán szólt, latin szavakat is ejtett. Nem mentek be az épületbe, kinn álltak a kertecske előtt, az udvaron. Kaszárnyaszerű, négyszögbe épült ház volt, benn a konyhában főztek, rakosgattak, egyikük a levest kóstolta fakanállal. Az ablakon csipkefüggöny volt. T. nem fordult másokhoz, a szélbe mondta szavait, tagolva, pontosan. Aztán lelkendezve, elkapatottan, mintegy kigyúlva. Szép kőkék szeme világított, arca finom volt, ovális, csak a járomcsontok kerete volt éles. Latin szavakat is ejtett, mintha azt is mondta volna, hogy Isten nevét hiába ne vegyed.

Elöl palánkkerítés zárta el az utcát, onnan nyitottam be. Megnyikordult a kapu. Az udvaron mások is mozogtak, cigánynő, gyerekek, idős férfi állt az egyik nyitott lakásajtóban. A gyerekeim távolabb voltak, mélyebben az udvarban, az alacsony ablakok előtt játszottak, vagy álltak. D. nem szólt semmit. Azt hiszem, régen lehettünk ott, legalább két napja, de D. nem mondott semmit. El-elrántotta magát a kezemből, nem durván, csak játékosan. Fintorgott, kedves arccal, a könny és mosoly határán. Hiába volt lány, mégis úgy hívtam: Zakariás. Szóval, zakariáskodott. Most is állt, nézett, piszkálta a kezét nyugtalanul. Fehér volt, sápadt, nagy szemű, vad hajú, keményfejű.

Vendégek lehettünk. Mindig vendégségbe vágytunk. Ez volna hát az élet? Vendégnek lenni, nyöszörgő díványon aludni, idegenek lábánál, akik szeretnek, de az övék a lakás. Vendégnek lenni egy udvaron, nap mint nap, ezzel a templommal, a városban, ezzel a reverendás pappal, a patakkal, mely a kis utcában kanyarog, és nem lehet a végére járni a dolgoknak? Nem lehet bemenni egy könyvtárba, ahol a könyvek tökéletesen sorakoznak, és van köztük egy, amelyik leírja az életet? Taglalja, rendszerbe foglalja, magyarázza, ahogy annyi könyv a matematikát, oroszlántant, egérutat? Nincs egy könyv, ott az alul égő lámpás könyvtárban, ahol le lenne írva, mint egy képlet, kis ábrával, ahogy a trapéz vagy a téglalap törvényszerűségei, magassága, átlói? Egy hercegi kis kastély is lehetne az egyik utcában, kis palota, s a magánkönyvtárban, a régi könyvek között talán Napóleon mondott olyasmit, ami használható volna, talán Egyiptomban, talán egyszerűen Párizsban? Vagy másvalaki? Egy régi leírás a XV. században egy szabócskáról magába foglalhatná az élet értelmét. Egy nő levele egy szép márkihoz, egy haldokló két szava fiához. Nincs, nincs? Vándorok tevéiről, homoksivatagokról, eldorádóról, kék tengerről, nagy hajú matrózokról szólhatna az írás akár. Lehetetlen? De lehetne egy aktuális írás is, egy intézkedés, nevelésre, boldogságra, templomépítésre, gyárviszonyokra vonatkoztatva, bármire, csak valami legyen. Kékfestésre, hajdan volt fehérneműkre, csatokra, topánkákra vonatkozhat a mese, mindegy. Az öngyilkosok párkányáról nem lehet egy tanulmányt találni, fejjel lefelé álló könyvben akár, elszakított lapon? Egy mondat kéne ott. Egy elszólás. Vagy értelmetlen szövegrész, ismeretlen betűkkel.

Az udvaron álltak a gyerekek. R. tündöklő arccal, az elsötétedő levegőben, a nap bukásában. Gyönyörű volt, mint egy felragyogó alma. Az idegen gyerekek énekeltek valamit, s ő utánozta őket, azt hiszem, guggolt a konyhaablak előtti kis kertrészben, ahol kis fejű virágokat ingatott a szél. Harisnyanadrágja harmonikázott, kezével felém intett.

A város beborult lassan. R. utánozta a gyerekek énekét, a puha-szürke falak közelebb kerültek egymáshoz, csaknem összecsukódtak. Nem látszottak külön már házak, épületek, csatornák, csak egy város, egy városkép, kicsire zsugorodva bennünk, mint egy összecsukható mesekönyv. Se templom, se könyvtár nem volt, a patak egy kis piros csík maradt. D. nem szólt, matatott, egyik válla kicsit lejjebb volt. T. latin szavakat is mondott, ilyenek voltak ők, a város, a vendégség, menetében, harmadában.

Azt éreztem, most már mindig így lesz.

Szeretők

Péter hozzá se mert nyúlni. Egy ujjal se. Csak nézte értetlen érdeklődéssel, mint egy ajándékot. Bartha László egyik festményére emlékeztette, nem tudott ettől szabadulni. Ott voltak ilyen rózsaszín pikkelyei a testnek. Ilyen egységes kontúrja a mezítelenségnek. Klári meztelenül kuporgott a széles rekamién. Mint egy folt, mint egy kép. Pétert képre, mondom, Bartha eperszínű képére emlékeztette. Hihetetlennek tűnt ez a valóság, az illúziók kettős rendje. Klárira mindig szeretettel gondolt, de nem mint meztelen testre. Úgy gondolt rá, mint egy hajra, enyhe hullámokban lefelé, mint ujjakra, körömmel a végükön, mint térdre, szoknya bukásán. De egyszerűen így levetkőzni, ez teljesen érthetetlen. Hatalmas szorongást váltott ki belőle, mint erdő fáiból a szél. Ez volt az egyik illúzió. Klári meztelensége. A másik a fent említett geometriai meztelenség, az „akt in tempore” helyett az „akt in statu nascendi”. Ő ezeket a testeket csak festményekként észlelte a Szépművészetiben egy-egy őszi vasárnap délelőtt. Meg olykor a betévedt kiállításokon. De sose gondolt arra, hogy az más is, mint olaj és festék.

Óvatosan nyújtotta ki a kezét, hogy megérintse Klári vállát, melyen eltört a lámpa sugara. Mintha egy halk, de szép bogárhoz nyúlna. A háromlábú székről előre kellett hajolnia, hogy kartávolba kerüljön, aztán visszadűlt. A puff ijedten rugózott alatta. Ő próbálta visszaállítani a testével az egyensúlyt.

– Mezítelen vagy? – kérdezte hosszú hallgatás után Kláritól, aki nagy, barna szemével szemérmesen figyelte.

– Igen – mondta egész halkan.

– Mikor vetkőztél le? – vizsgálóbírói udvariassággal és melegséggel szólt.

– Nemrég.

– Hogyhogy nemrég? Egy órája? Két órája?

– Á. Húsz perce lehet.

– És nem fázol?

– Rajtam volt a köpeny. Csak kivittem a fürdőszobába.

– És miért vagy így?

– Tudtam, hogy most jössz meg.

– Hogyhogy most jövök meg? Ja, hat óra. Na és, mit… azazhogy miért vagy így, ennyire levetkőzve? – kérdezte kíváncsi aggodalommal Péter. Nem volt öreg legény. Közepes korú, jóképű harminckettesnek látszott. Harmincnégy lehetett valójában. De hát a férfiak harminctól negyvenig tartanak világéletükben. – Szóval, miért is?

– Hát hogy megmutassam, milyen vagyok így, ruha nélkül. Talán tetszem neked.

Jó barátok voltak Péterrel. A hivatalban, noha Klári a szomszéd emeleten dolgozott, valahol a bérszámfejtésben, s nagyon el volt foglalva, keveset találkoztak. Csak megvillant egy-egy folyosókanyarban Klári, mint a tőr, és pár édes szó után eltűnt. Bűvészmutatványszerűen. Annál többet voltak együtt moziban, eszpresszókban csevegtek, általában lelki s közelebbről érzelmi dolgokat vitattak meg. Nagyon megértették egymást, és Klári flott nőnek látszott, és nem volt teljesen tapasztalatlannak mondható. Egymáshoz is eljártak néha, baráti keksz, tea és hártyavékony sütemények között, meghitt hangulatban.

– Na de kérlek, látom, milyen vagy… – Péter nem tudott mit szólni ehhez a baráti cselhez. Igaz, hogy bejelentette magát hatra. Mi lehet Klári szándéka ezzel? Egyszerű viszony? Hiszen két hónappal ezelőtt Péter arcához szorította az arcát, és úgy tüzeltek, mint a rőzse. Halkan meg is csókolta. De most?

Ezentúl egyre nehezebb lett a helyzet. Péter elvesztette régi biztonságát, és örökké Klári lakótársnője vagy anyja hazatérésétől rettegett.

– Hallod? – mondta. Valaki elkopogott a függőfolyosón.

– Mit? – kérdezte Klári izgatottan, kit anyja nagy becsben tartott.

– Egy ember! – mondta rémülten Péter.

– Igen. Na és?

– Ide.

– Á, dehogy, délelőtt senki se jön hozzánk. A postás is a levélszekrénybe dobja a leveleket. – A szoba csendje vészterhessé vált. Óvatosan lépkedtek, mint a kandúrok. Suttogtak. Zörögtek, mert annyira féltek a zörgéstől.

– Volt neked már szeretőd? – fogta vallatóra Péter a szép arcú lányt. Szemben álltak egymással.

– Volt.

– Szeretted?

– Naná. Azaz, igen – Klári lehajtotta a fejét.

– Mit jelentsen ez?

– Semmit – mondta Klári, és óvatosan kezdte tekerni a kávédarálót, hogy ki ne hallatsszon a folyosóra. – Vigyázz, a spaletta résébe ültél, ott pont belátnak.

– Jaj – mondta Péter, és felugrott a kis székről. – Legalább a gyűrűm fölveszem, hogy legyen rajtam valami.

Péter szintén az édesanyjával élt. Rendes, precíz ember volt, nem is dohányzott. Két napig hordta az alsónadrágját, pontosan, s naptárt is vezetett erről. Ha tovább hordta véletlenül, akkor az utána következőt kevesebb ideig hagyta magán. Részarányosan élt. Az apró dolgok izgatták. A kenyérbeszerzés, a savanyúság helyzete, a bejelentők elintézése vagy a körömvágás. Ideges volt. Most, hogy a helyzet ilyen bizalmas jelleget öltött, még óvatosabbá vált. A körfolyosón Kláriéknál persze minden ablakban megjelent egy fej, és megnézte. – Délelőtt, délelőtt? – kérdezte már lenn a vice.

– Nem – felelte –, azazhogy igen, hoztam valami házi feladatot… illetve munkát az Erzsikének, akarom… a Klárikának, tudja, a Nagy Klárinak a 67-esbe. Oda járok. Tudja, mért ne járnék oda? Na és, ha délelőtt van. Azért még nem állhat le a munka.

– Na, nem azért mondom, hát persze… – mentegetőzött a lassú járású öregasszony.

– Vége a műszaknak, Péterke? – érdeklődött egy szőke fej a konyhából az első emelet oldalán.

– Vége. És ha azt mondom, hogy most kezdődik? Mégis eljöttem. Klárikához, a harmadik emeletre.

– Igen? Ne mondja. És csinos lány az a Nagy Klári, úgy egészben véve?

– Csinos. Én mondhatom magának, hogy csinos. – Péter elég büszkén ment tovább.

Visszafelé sem nyugodott meg. Mármint otthon. Oda ritkán jött el Klári, mert egy nagynéni is lakott a kisszobában, aki ádázul figyelt. Csak ha kapóra jött egy hosszabb piaci vásárlás vagy délelőtti mozi. Ilyenkor gyors telefonüzenettel indultak neki magányos útjuknak a fiatalok.

– Piac?

– Halló, Klárika?

– Te vagy az?

– Hát ki lenne?

– Na, mondd már.

– Nem, nem piac. Holnap, gondolom fél tizenegykor megy egy film az Ugocsában. „A szerelem kalandorai.” Erre vettem Sári néninek három jegyet, mert két barátnőjét is vinni kell, s nehogy visszautasítsa. Még ezeket is össze kell verbuválni. Tíz perccel később, mert az egyikért az SZTK-ba kell beszólnom, ő ott vár az orvosokra.

– Jó. Ha tudok. Tudod, a főnököm is igényt tart rám – súgta a kagylóba Klári, és a bérelszámolás főnökére pillantott. Kedvesen mosolygott rá, és bólintott.

– De okvetlenül, Klárika – recsegett ki a hang a kagylóból. – Én előremegyek, és nyitva hagyom az ajtót. Nem kell csöngetni.

A szerelemnek megvannak a törvényei. Nagy törvényei és kis emberei. Szeretheti egymást két idegen, két ismerős. Két felöltözött, két fürdőruhás, két nyári, két téli ember, két falusi vagy városi. Ismeretlen emberek, alacsonyak, magasak. Csak szeressék.

– Jönnek – mondta Péter másnap.

– Dehogyis – nyugtatta Klári, és magához vonta.

– De te nem tudod. Ide délelőtt is jöhetnek. Sári néni rosszul lehet a moziban, és hazajön.

Csütörtökön fagylaltot ettek. Sétáltak a Népliget szélén, a tágas utcákon. Úgy kerültek haza, Kláriékhoz. Az utcán feltűnően sok léggömb himbálózott, mint részeg és áttetsző fejek csapata. Harsány, kora téli szél fújt, az iskolás gyerekek is nagykabátban rohantak ki a rácsos épületből. Az égen lassú fellegek úsztak, lomha madarakként.

– Őszies az idő már – mondta Péter.

– Sőt, télies.

– Olyan komor és sötét.

– Az igaz, komor és sötét.

– Festettél azóta valamit? A vasárnapi akvarell óta, mikor Visegrádon voltunk? – kérdezte Péter. Klárinak ügyes keze volt, stílusos csendéleteket szokott festeni és kék hegyeket. Legutóbb is azt festett.

– Nem, semmit – mondta magába süppedten a lány.

Másnap a Tervezőiroda csempés folyosóján Molnár Pali állította meg Pétert.

– Te, hallottad, hogy a Nagy Klári férjhez ment?

– Ugyan már – mondta Péter.

– De, ma reggel. Biztos. Gerendás volt a tanú. Ő is csak délben jött be. Ő mesélte.

Péter megszédült kicsit, a falakat próbálta kiegyengetni és az emlékeket kiegyenesíteni, mint a görbe tűket. Belekapaszkodott a korlátba, mint egy karba, és leszédelgett a szobájába. Az ajtó sarka még mindig kiállt, ahol a szél nyugodtan bejöhetett. Meg volt vetemedve az egész. Leült a székre, az íróasztalon mérnöki elszámolások és egy tervrajz feküdt. Most akarta fölhívni Klárit, hogy holnapra megbeszélje a piacot. Igen. De hát ez lehetetlen. Hiszen tegnap is… és vasárnap Visegrádon, az „Öreg Vadász”-ban szálltak meg! Tévedés. Be akarta ugratni ez a málé Molnár. Rossz vicc. És ő még kimutatta.

– Nagy Klárit kérném a 73-ason! – esengett a hangja.

– Nincs benn, kérem, férjhez ment. Üzenetet tetszik hagyni?

– Na de… olyan rendes lány volt.

– Kérem, én nem tudom kapcsolni.

Klári, Klári – gondolta, és fejét a kezébe dűtötte.

Vagy két hétre rá véletlenül futottak össze a vonalban.

– Te vagy az, Klárika?

– Igen. Péter?

– Az. Hogy s mint?

– Köszönöm. Nézd, Zoltán olyan helyes, jó fiú. Tudod, akinek októberben bemutattak. Az a magas, hullámos hajú vámtiszt. Én is nemrég ismerem.

– Hát igen, igen – Péter lassan beszélt, szomorúan. – De hát legalább előző nap szólhattál volna.

– Igazad van. De gondoltam, úgyis megtudod.

Még van remény

Akkor éjjel későn ment haza. – Még egy kicsit megyek – gondolta –, aztán tovább élünk… – Az éjszakai lámpák rávetítették kihalt burájukat, ahogy a magasodó házak közt lépdelt. A ház mellett rögtön nagy rendőrépület volt, a kék fény pontosan jelezte, de a kapuban nem állt senki. – Arra, a Déli felé vannak a sínek, 61-esek, 18-asok járnak, időzített sárga kocsik elviszik, ahová kell. A közért szörnyű kirakata üvegesen dermedt – biztonságos italokkal, aranycímkés pezsgőkkel. Ráesett a fény, behúzta a nyakát, tudta, merre kell mennie – ilyen éjszaka után.

Háromnegyed három. Ment. Nem szerette az aktatáskát, fölösleges tehernek érezte, a fekete szkáj lehúzta a földig. A bőrkabáton át fázott, megborzongott. Szőke hajú lány vágott át a nagy téren, alakja kirajzolódott a fölülről ráeső fényben.

– Jó estét kívánok – imbolygott elé egy barna kabátos férfi, ügyetlenül gombolgatta a kiálló gombokat –, én… tulajdonképpen a Déli pályaudvart keresem… Haza akarok menni, négy húszkor indul a vonatom Pécsre…

– Arra – mutatott Fellner jobbra. – A harmadik utcán bevág…

A villamosban ütődött arcok. Hazamenők, haza nem menők bóbiskoltak a puffadt bőrüléseken. A kocsi vitte őket, mint egy mindenre elszánt rakományt, amit a végén úgyis kitesznek. A cigányok szorították maguk mellé tokban a hegedűt, frissek voltak, olajos hajuk csillogott.

– Nem baj, ha nincs nálad kulcs… Ide mindig hazatalálsz… – apja hangja szólt benne, ahogy a folyosón áll, utánakiált, mint egy zuhanó utasnak. – Anyád mélyen alszik, én meg szívesen fölkelek… Gyere, akármikor… Van az a külön szoba, bátyádék csak ritkán használják.

Nem is ez a hívás vitte Óbudára. Régóta nem látta a szüleit, elhanyagolta, az az igazság, de most elébe fordult az ajtóban az apja, ahogy kitártan hívogatja – majd mindent elintézünk, végeredményben… Végeredményben az apja volt az egyetlen, akinek nem kellett mindent elejétől a végéig elmagyarázni: értette. Egyetlen felkiáltással, amivel a jövetelét üdvözölte, helyreállt a világrend. Tudta, mire megy ki a játék. Tudta, hogy agyondolgozza magát, megfeszítve, mint az igásló, tudta, mit akar itt a huszadik században, értelmes szabadságot, túl Vietnamon, az olasz választásokon, túl a palesztinai kérdésen. Amikor apja elé kiteregette egy-egy rajzát a készülő épületekről, apja csak bólintott, tudta, hogy neki drukkol, hajrázik, egyetért. Na meg ezek a kibogozhatatlan kapcsolatok. Tudta, miért vált el, mennyi tartásdíjat fizet, az egészet értette az Öreg, a hazatérést és az elszabadulást. – Majd apámnak elmesélem – ez olyan volt a fejében, mint egy rigmus, amitől érthetővé vált a küszködése. – Mindjárt lemegyek egy üveg borért, vörös borért… addig anyádnak elmondod, mi van – és puha cipőben szaladt le a negyedik emeletről a közeli piac melletti presszóba.

A nő, akinél volt, ájultan esett ki a karjából. – Szeretlek – talán ezt is mondta, noha öt éve ismerték és elfogadták egymást, mint külön nyomorúságuk közös résztvevőjét. – Szeretlek? Na, ne – az volt az első gondolata Anniról, akit evett, mint az éjszakai kenyeret, de nem találta semmikor se a lelkét. – Csak nem szeret ez a nő? – ütődött meg az első emeleten beeső meztelen fényben, amikor Anni hátradőlt, és mélyen elhanyatlott. A kis óra foszforeszkáló fényénél azt érezte, milyen reménytelen egy testnek a másik birtokába jutni, s most egyszerre, öt év után kezdik szeretni, nem haveri módon vagy részeg szeretkezésben, hanem igazán. – Csak ez az egyetlen kulcsom van… Vidd el, nehogy fölkeljen az öreglány, és gyere… Már holnap gyere, siess… – És szívó karjaival visszavonta a lehetetlen melegbe, az önként elengedhetetlen ágyba.

Megborzongott. A nagy kulcsot táskája mélyére süllyesztette. Anni szája jutott eszébe, ahogy felnyög a párnán.

Apja még azt is értette, hogy Anni egy pótlány, akit szerelme ellenében használ, bár szereti is. Hogy van egy másik Anni, akit Klárinak hívnak, s akivel ma nem tudott lefeküdni, s talán holnap se tud, nincs idő, ellenkezik, hazudik, összekavarja a dolgokat, elengedhetetlenül csókolja, aztán a nagy, nehéz pillanatokban kijelenti, hogy soha többé nem akar vele találkozni. Klári – minden. Sötét haj, vékony körmök, s mikor a színházból holtfáradtan kidülöngél, reggelig beszélgetnek az éjben ugató kutyákról, a kétszobás lakásról, a Shakespeare-i színjátszás brooki értelméről. Nem kellett elmondani apjának, hogy Klári arca örök arc, kivésett a semmiből, kép a megvalósíthatatlan harmóniából, nedves szájával és nyűgös tekintetével – apja tudta ezt. Mint egy napló. Aminek bármit el lehet mondani, a legabszurdabb dolgokat is megbékélve fogadja. Hogy ez a megbékélés csupa harc? Hogy ezt nem lehet megoldani? A naplót – s az apát sem –, ez a részletkérdés nem érdekelte.

Hogy is? – a villamosról leszállt, s még nem ment szülei lakása felé. Halogatta, mint egy örömteli találkozást: apja mindent egyszerre ért, egyetlen gesztusban odadobhatja neki belső világát, művészetét – mint egy regény tartalmát; miért adott a taxisnak kevesebb borravalót, milyen hamisságot érez, mikor Waldheim nyilatkozatát olvassa – Waldheim jó fiú, jó osztrák – a közel-keleti kérdésben; érti Annit, az elcserélt szexualitását, apja tulajdonképpen mindent ért… Hogy fetrenghet belső tartalékok nélkül idegen ágyakon, a festőnővel is, aki jámbor mondatokat táplál az ő gyulladt agyába, hogyan néz gyermekei szemébe, mikor pedig… meg kellene halnia. Apja érti, hogy hogyan bírja. Ő nem. Ő maga, Fellner, régen nem érti, fogalma sincs. Apja helyette is tudja, lefekszik este tizenegykor, és tudja, Fellner Miklós, az én hülye fiam, még mindig bírja… Kibírja. Mert bízik benne.

Fellner átvágott a híd előtti úton, és bement a vendéglőbe.

– Valami bort kérnék.

A kövér kiszolgálónő engedékenyen mosolygott.

– Domoszlói rizling, badacsonyi kéknyelű…

– Háromdecis… Gyorsan megiszom.

– Háromdecis? Nem könnyű. Várjon… Egri leányka.

– Vörös…

– Vörösben nincs.

– Megfájdul a gyomrom a fehér bortól. És nincs cigarettám.

– Vörösben csak hétdecis van… Egri bikavér. Hozzak?

– Meg kell innom?

– Jaj, édes uram… Mit kér?

– Háromdecis… És vörös.

– Hozok egy hétdecis egri bikavért, amit megiszik, megiszik, a többit hazaviheti… Nem kell itt. És… BH cigaretta van…

– BH? Milyen az?

– Nem tudom. BH. Majd kihozom.

Fellner bólintott. A nő elment. A terem otromba falfestése az arcába ütött, a zongora-dobogó fölött vörös és kék alakok dilettáns tánca volt a falra festve, hogy fölsajdult tompa tudatában.

…Apám majd megérti… Hogy alig megy tovább. Apám tulajdonképpen mindent megért, nem mint egy jó bíró, nincs szükségem jó bíróra, a magam bírájára van szükségem… Érti Anni fetrengő testét, Klári ellenkezését, hisz bennem… És én is hiszek magamban… Fél éve nem jártam ott, majd elmeséli, hogy anyám…

– Jó lesz így? – A kiszolgálónő kéken, rendesen mosolygott, vidáman. – És nem BH… elnézést. HB. Fölcseréltem. Nem tudom, milyen cigaretta, de finom. Huszonhat forint.

– Jó.

Fellner nem is a vörös borra, hanem a világegyetemre értette, csak szívhasson, ihasson, lélegezhessen… Apám megérti. Nem vagyok felnőtt ember. Van választékom, érthetőségem – Bródy Tibi jól mondta egyszer, hogy az ember addig nem igazán felnőtt, amíg él az apja. Addig… haza lehet menni. Igaza van. Bátyámék alszanak, én is elalszom, tulajdonképpen nem kell magyaráznom. Azt még elmondanám az Öregnek, hogy ez a Klári… nem szerelem egyszerűen, hanem megtaláltam… Anni, hogy most éjszaka ezt mondja… öt év után? Anni… Klári… Mit is akartam?

– Huszonhat forint.

– Köszönöm. – Fellner a zsebében kotorászott, aztán az összegyűrt pénzekből fizetett. – Igen. Apám… látja ezt. Az egészet. Nem tudok megbirkózni a főnökeimmel. Begyepesedtek. Újat akarok, értsék meg, újat… – Anni teste utolsó mozdulatát rúgta ki az ég felé, szerelme teljességét. – Becserélem… Apám, te érted ezt… Becserélem Kláriért, Anniban minden megvan, itt a kulcs, kiengedett és visszaszívott, őrjöngő állapotban… de… Nem megy. Nem tudok hazamenni. Klári elérhetetlen, Anni nyög. Közben. – Tökrészegek ittak valami híg sört a másik asztalnál, az egyik férfi az asztalon feküdt. – Anni nyögése… Szóval… Annit a buszon ismertem meg. Holdkék szeme volt, szeretkezett, de nem szeretett, apám… Tudod. Klári harcol. Gyűlöli a múltamat. Ez a két nő… azonos. A térdük… – Anni térde nyílt elé az emlékében, miközben a kiszolgálónő kitessékelte az alvó asztaltársat, a térd csak nyílt, nyílt; – és hogy szeret, öt év után, fehér a hasa… Klárival… ő… szellemileg… – fölnevetett Fellner, kifújta a cigaretta füstjét –, nevetséges. Szeretkezni. Ha Klárit fölhívom holnap… fecsegni fog, mindenféléről, a színházról, a macskákról… Klári…

– Elviszem a bort – mondta Fellner a kiszolgálónőnek.

– Persze. Mondtam. Ott issza meg, ahol akarja – és besodorta a pénzt.

Fellner elindult. Nyakán fogta az üveget, még sok vörös bor maradt, a zongorista és az ijesztő falfestmények közt kiment az üveges ajtó felé, köszönt.

Az üveget nyakánál fogva vitte. Dúdolt valamit, valami filmben hallotta. A kövezet ragyogott. A sugárúton a második ház. Kései taxik világítottak a téren. Ment hazafelé. – Lefekszem, csak épp ledőlök. Benyitok, és… megoldom.

A lift nagyot zökkent. Itthon vagyunk. Halkan kopogni, három kopogás, apa ismeri, három.

A bátyja nyitotta ki az ajtót. Mögüle kihullott a fény.

– Szevasz. Mit kerestünk! Na, gyere… – beengedte Fellnert, az az üveget maga mellé szorította, besurrant. – Fönn vagyunk, gondolhatod. Mit mondjak… Apát a Róbertba vittük… agytrombózissal. De nincs telefonod… Gyere. Ne ijedj meg. Anya alszik, altatóval. Tudod, felhívtuk Alit, az osztálytársadat… ő vitette be. Jó, hogy jössz. Öregem… a bal oldala… Még idejében jöttem, Alit elkaptam a kórházban. Apa várt téged. De hát mindig vár… Tedd le a kabátod, most nem tudunk mit csinálni. Amit lehet, Ali megteszi. – Lefejtette Fellnerről a kabátot, fölakasztotta a fogasra. – Még van remény.

Út

A villamoson kevés utas volt az októberi reggelen. A kalauz, fiatal fiú, állt és nézte a tájat. Köd kavargott, lassú, tejes köd, és ernyedetlen csapással tört át egy ferde varjú a sűrű légben. Úgy bukott be a tájba, mint az aludttejbe. Sötét szemét, okos tekintetét is látni lehetett. A házakkal gyéren beszőtt völgy fölött szállt lankadatlanul. A távoli hegyek barnásak és szürkék voltak, rozsdaszínűek. Az árokban senyvedt a fű, a töltésről lehetett látni.

A férfi és a nő szemben ültek egymással, s odalapultak a villamos oldalához. Kinéztek az ablakon, aztán visszanéztek egymás arcába. A férfiról nem lehetett megállapítani, kicsoda. Talán rab volt, és most szabadult. Katonaruhaszerű öltözéke volt, civilbe áttéve. Jóformán rongy és piszok. Az arcéle finom, úrias. Haja nagy, hullámos haj. Ha föl van öltözve, mérnöknek is nézhették volna. A nő feje öregesen, oroszosan bebugyolált, utcaseprői öltözék, kék szem. Beszéltek egymással.

– A vádlott? Az mindent mondhat. Bár hozhatnak tanúkat, de azok sem érnek semmit. Azokat törvény védi. Apparátus – ezt mondta a férfi.

– De mégiscsak a bizonyítékok, valami bűnjelek… – próbálkozott az asszony.

– Ugyan – a férfi fásult volt, és kinézett a ködös tájra. Érdeklődése olyan volt, mint a csészében lötyögő víz. – Bizonyítékok? Annyit, amennyi kell. Odateszik, kérem.

Ezután sokáig hallgattak. A villamos megállt, a kalauz csöngetett, és elindult a kocsi. Furcsa volt ez a zökkenéses út. Apró távokban fogyott.

– Szülei? – kérdezte a nő, és figyelte a férfit. – A szüleihez nem mehetne?

– Á – fanyalogva intett –, meg vannak azok halva – olyan hangsúlyt vitt bele önkéntelenül, hogy azt lehetett hinni, hogy élnek. – Nagyszüleim neveltek Tiszaváron.

– És oda nem mehetne?

– Á. Tudja, nagyon öregek. Ők is támogatásra szorulnak. – A nő száját nézte. Úgy, mint kenyeret. Erősen rászögezte a tekintetét. Az az ember lehetett, aki különben is, nagyon önkéntelenül néz és lát. Nem veszi tekintetbe, hogy mit csinál.

A kocsi padlózatán lassan szivárgott és gyűlt a sár, mint a fekete vér. Foltokat képezett és folydogált. A férfi elfordította róla a tekintetét.

Fölálltak a Nyéki útnál, és a villamospadlón ott maradt a lábnyomuk. Lassan, nehézkesen, fáradtan mozogtak. Lelépdeltek a lyukacsos lépcsőn. Újabb völgy, tele köddel. Babiloni sivárság és könnyek. Lefelé mentek, a köves úton zöttyentek, zökkentek, mint a labda. A lejtő dudorai és testük között nem volt semmi harmónia. Ellenkező fázisban mentek.

Hátra-hátra, valami lepattogzott, barna ajtóhoz mentek a sáros udvaron át. Régies fákon fújdogált a szél. Ősz volt.

A konyhában egy tonettszékre ültette az asszony a férfit, ő meg rőzsét szedett ki a lavórból a kályha alól, és kis papírral begyújtott. Átlobogtatta a tűz a vasak vézna vonalait, de föl nem melegítette.

Kis, törött lavórba vizet engedett az asszony, és megmosták a kezüket. Aztán puliszkát főztek, és sóval ették, meg füstösen sütött szalonnával.

Aztán elpihentek a szegelt ágyon. Barna álom karjaiban aludtak, hosszú-hosszú alvással.

– Hová mész? – kérdezte aztán az asszony.

– Valami munkát nézek – mondta a férfi, miközben megmosta a vállát, és kinézett a vizek függönyéből.

– Munkát?

– Igen.

Lassan kavargatták a kávét, olajossárga volt és kissé keserű. De meleg, mint a bor. A viaszosvászon repedésein szürke por ült. De rend volt már a konyhában. Emberi rend. Tárgyak, főleg pár edény, a maga helyén őrizte ujjak emlékezetes tapintását.

– Visszajössz? – kérdezte az asszony kissé csöndesen.

– Nem tudom. Hogy tudnám? – felelte a férfi.

– Csak kérdem.

– Kérdem, kérdem. Mindig csak kérded – dohogott a férfi, maga se tudta, mért.

– Hát, hogy főzzek-e?

– Főzzek-e? Hát persze. Először is, mindig visszajöttem. Másodszor, ha nem jönnék vissza, nem oly nagy kár, ha egy levest kilöksz az ajtón.

– Jó – mondta az asszony, és fölkelt, elindult rendet csinálni a szobában.

Elment a férfi. Az úton át az udvaron, a dombon föl, a villamosig. A völgyben ült a köd. A villamosbódé üvegesen csillogott. Az ember fölszállt a villamosra, köszönt a kalauznak. Leült, és ketten nézték a tájat.

– Látta már maga az én életemet? – kérdezte egyszerre az ember.

– Láttam – felelte a kalauz.

– Hol?

– Itt – elővett egy húszfillérest, és két ujja közé fogta. – Ilyen. Fényes, de nem ér semmit. – Nevettek. Egymás térdét verdesték örömükben, mint egy jó viccen, úgy nevettek.

– Volt már, hogy nem ismerte meg másnap a barátját? – faggatta tovább a katonaruhás ember a fekete egyenruhást.

– Voltam, voltam, hogyne lettem volna. Az ember reggelre azt se tudja, ki volt a macskája.

Ezen aztán megint iszonyatosan nevettek. A katonás csavargatta a zegzugosan nyomott BKV-gombokat barátja felöltőjén.

– Jaj de jó – kiáltotta, és tovább nevetett. – Volt már úgy, hogy később nem is tudta, mit tett-vett, cselekedett? – kérdezte tovább a barnaruhás a kalauzt.

– Hajjaj! Kezeltem én már két évvel előre is jegyeket! – nevettek, nagyon nevettek.

A varjú lassú csapkodással haladt a ködben. Mintha csak állt volna a levegőben. Akár csak a légtornászok, láthatatlan fonálon. De csak előbbre jutott, mindig kisebb pont lett. Eltávolodott, a völgyet átszelte, aztán délre fordult.

Nagylány

– Gyere fel négyre. Korán. Apáék csak tizenegy után jönnek meg. – Kati hangja alig hallatszott, a kagyló mellé beszélt. – Elutaztak Bicskére, onnan tízkor indul a busz. Eszünk valamit, és hülyéskedünk. Moziba? Minek? Annyit voltunk moziban. S minden film vacak. Hát nem akarsz feljönni? – lenézett a lábára, fehér; bújtatott szövésű, nyitott cipőben volt. Olyan önállónak, szinte különállónak tűnt ez a láb, mintha filmfelvevő s nem az ő szeme csúszott volna végig rajta. – Hozd föl, persze. Vagy Cocteau verseit. Mindegy. – Nevetett. Mintás szoknya volt rajta, derekán ráncolva. Kicsit széthúzta, hogy a minták láthatóvá váljanak, aztán összeejtette, mint a függönyt. – Siess. Várlak.

Körülnézett a szobában. A nap a fél szobát befogta. A dívány előtt hokedlin állt egy könyv. Csak kényelmetlenül tudott olvasni, fekve nem. Összefogta a könyvet, a polcra tette a többi könyv fölé. A hokedlit, melynek ülője két deszkából állt, lábánál fogva kapta fel. A régi tartószögek közül egy kimeredt az agyonmosott deszkából. Mindig meglazul – gondolta futólag, letette a hokedlit, és valami ütőszerszám után nézett. A szekrény régi politúrján folyt a nap. Az egész szobában nyár lett tőle, ragyogás. Szinte hangot adott, annyira fénylett. Átment apja szobájába, de az íróasztalon se volt semmi. „Á, majd egy súllyal beverem a konyhában.” Egyetlen régi babája ült a dívány mellett, a sarokban. Baba. Minek ez a baba? S egyáltalán a baba minek? Hogy játsszanak, játsszanak, és játsszanak. A játék olyan fontos volt neki. De ez a nyavalyás baba. Merev, kezeit széttartja, kilenc éve kapta, Svédországból hozta apu. Ugyanaz a ruha van rajta, kis nylon, piros pöttyök, zöld levelek csokorban. A blúzrészen rózsaszín szegés függőlegesen, fölül lapos masni. Minek ez, az isten tudja. Nyakában csillogó, aranyszínű pléhből Szűz Mária, szép formájú fejjel. Egy vékony drótocskával van a nyakba erősítve. Á! szinte bosszankodott most ezen a babán. Itt ül a nyári melegben, a dívány mellett. Merev. Még a régi nylonzokni van rajta, műanyag cipő. Haja a legfurcsább. A fej ki van lyukasztva, a hajszálak ezekből jönnek elő, mint az öltések. Mi legyen ezzel a babával? Ahogy lábánál fogva tartotta, a babácska hátrahanyatlott teste súlyától. Kiviszi valahová. Átment vele apja szobájába. Itt is olyan belsőleg rendezett geometria volt, hogy nem tudta kedvére letenni. Csönd volt. Babával a kezében lépett a kis fotelektől a székekig, sehol sem talált neki helyet. Mintha sietne, lopna. Oly ritkán szokott egyedül lenni a szobákban. Tele vannak a családdal. Ez a baba is tulajdonképpen Orsié már, anyu szobájába fogja vinni. Aztán csak kinyitotta az üvegajtót és a fölpúpozott, régies ágyra dobta. Visszafutott a szobájába, fölkapta a hokedlit, és vitte ki a konyhába. A fehér konyhaszekrény aljában voltak a súlyok, leguggolt, félkilósat keresett. Csöngettek. Ó! Péter sietett. Szaladt kinyitni az ajtót.

– Azt mondtad, siessek.

– Igen. – Kati várta, hogy a fiú a nyakába ugorjon. Üde volt a fiú, a színes ing mellett ragyogott a bőre, szőke füle.

– Nem hoztam semmi írást, hanem képeket. Michelangelo freskóit.

– Hát az elég nagy tett. – Elfogódott volt, a szőnyeget igazgatta lábával. – Gyere be.

– Naná. Majd itt maradok. – A nagy könyvet hóna alatt tartotta.

Bementek a szobába.

– Itt már jártál.

– Ott?

– Anyáék szobája, tudod.

Tudom, mindent tudok. Ez volt a fejében, maga se tudta, miért.

– Gyere. Ez az én kis vackom.

Péterben doboltak a szavak. Én kis vackom. Kati sose mondott ilyeneket. Kis szoba.

– Na, milyen?

– Milyen, milyen? Jó.

– Nem tetszik?

– Dehogynem. Besüt a nap.

– Leeresszük a rolót? – Kati az ablakhoz ment.

– Nem. Csak mondom. A könyvet hova tegyem?

– Megnézzük, nem?

– Persze.

– Addig tedd ide, erre székre. – Egy karfás szék állt a falnál.

– Ez a te pongyolád?

– Nem, anyáé. Csak fürödtem, idehoztam.

– Mért van itt?

– Mondom, fürödtem, akkor ebbe bújtam. Ülj le addig a díványra, hozok valamit enni.

– Ne hozz. Te is ülj le. – Péter leült, és térdére fektette a könyvet.

Kati állt, a falnak támaszkodott. Merően egymás mellett álltak a lábai, és belevesztek a mintás szoknyába. A lábfejét nap érte.

– Holnap megyünk Zoliékhoz?

– Nem tudom. Nincs nagy kedvem. A nyár, a nyár.

– Menjünk azért – mondta Kati. – Találkoztam Alival, mondtam? Vagy két napja.

– Nem mondtad. – Péter körülnézett a szobában. A régi politúros szekrényen még csillogott a nap, de most már a bútor aranybarna színe látszott, nem annyira a fény vastag méze.

– Olyan jópofa az az Ali. Mindig veled húz.

– Hát húzhat, nem? – most nézte meg a lányt Péter először, mióta bejött. Most se elég nyugalmasan, de a szemét meg a haját. Haja nyakáig ért, a vége egy kicsit fölkunkorodott. A lány vállat vont, kicsit ügyefogyottan mosolygott.

– Na, megnézzük a képeket? – Péter kinyitotta a térdén. – Gyere, ülj ide.

Kinyitották a könyvet. A félrefordított fejű sibilla sötétbarna arca olyan volt, mint egy néger nő.

– Láttad már?

– Nem. – Kati engedelmesen ült a fiú mellett.

– Szép, nem?

– De. Csak olyan drabális.

– Butus. Persze hogy drabális. Így akarta a festő.

– Ühüm. Hozzak valamit neked?

– Hova akarsz menni állandóan?

– Csak ennivalót hozok neked. Vagy csinálok egy limonádét.

– Maradj már nyugton! Nem akarod nézni a képeket?

– Nem értem most őket.

– Mit nem értesz rajtuk? – Péter feléje fordult, hogy jól ránézhessen.

– Semmit.

– Mit mondott még Ali? Úgyis tudom, hogy azt akarod mesélni.

– Nem, nem fontos. – Kati térdére tette a kezét, kissé összehúzódzkodott.

– Csak nem fázol?

Megszólalt a telefon. A csöndes szobába betört a hangja. Másodszor, harmadszor.

– Fölvegyem?

– Talán apádékat keresik.

– Keressék. Nem veszem föl.

Csöngött a telefon. A tizenegyediknél hallgatott el.

– Ki volt az?

– Honnan tudjam?

– Ki szokott ilyenkor telefonálni?

– Milyenkor?

– Most.

– Nem tudom.

Péter becsukta a könyvet.

– Fázol?

– Á. Inkább megsülök. Fölveszem a pongyolát. – Lassan állt föl, mintha tagjai nem akarnának engedelmeskedni. – Neked nincs meleged?

– Nincs. Hova mész?

– Csak felveszem a pongyolát. Olyan melegem lett.

Fölkapta anyja fekete pongyoláját, és kiment a fürdőszobába.

Pár perc telt el.

Visszajött, a pongyola épp jó volt neki, csak vállban kicsit bő.

Az ablakon alig hallatszott föl az utca zaja. Kati megállt félúton az ajtó és Péter közt.

– Szóval mit mondott még Ali?

– Semmi különöset. Csak, hogy nagyobb a szám, mint az átlagnak.

– Érdekes megállapítás. Ezt azt hiszem, mindenki látja.

– Mégis azt mondta.

– És?

– Nincs semmi és. Kedves volt. Tudod, ő amolyan bolondozó, de jó fiú.

– No, közelebb jössz, vagy ítéletidőig fogsz ott állni gyönyörű fekete pongyoládban?

– Mi baj van vele?

– Semmi. Mintha rád öntötték volna. Csak nagyobb mellek kellenének bele, hogy kitartsa.

– Közönséges vagy.

– Te nem.

Hirtelen elhallgattak. A csöndbe az utcáról jóformán nem hallatszott semmi. A kis szoba olyan sűrűnek, zsúfoltnak tűnt.

– Mit mondott még Ali?

– Hagyj már azzal a vacak Alival. – Kati elfordult.

– Jaj, te mafla. – Péter fölállt, átölelte hátulról Kati vállát. – Csak kérdeztem. Mit érdekel engem… Te kis macska. Hát rajtad nincs semmi. Te kis drágaság.

Kati előrelépett. Péter utánanyúlt, a vállát fogta. Szembefordította a lányt.

– Hagyjál. – Elhúzódott, és a falnak dőlt.

– Te kis macska.

– Á. – Befordult a falnak.

Péter odalépett, meg akarta fordítani. Kati nem hagyta magát. A falhoz simult. Lábfeje hátulról látszott, szép formás volt, finom bőrű.

– Fordulj meg – dulakodtak kicsit. Kati nevetni kezdett.

– Ne nevess – mondta neki Péter. Kati nevetett. – Nincs rajtad semmi.

– Ó, te. – Kati kiszakította magát a fiú kezéből, és kifutott apja szobájába.

Péter utána. Kati nevetett.

– Ne nevess, te.

Mint a fogóban, úgy álltak a két fotel mögött. Péter utánairamodott. – Jaj – a lány szaladt, cipője elmaradt. Mezítláb futott. Be az anyja szobájába. Az ágy mögé állt. Az ágyon feküdt a baba, merev tartással, kaucsuk kezekkel, elálló kis piros ujjaival, mintha Dominus vobiscumot mondana. Péter az ágy másik oldalán. Ki a fürdőbe, onnan az előszobába. Péter futott utána. A lány könnyen futott, és nevetett. Péter megint elérte ez előszobából nyíló ajtóban, de kiszakította a kezét. Fölhasadt az ujja.

– Állj meg – mondta neki Péter. – Megkarcoltalak.

Kati nevetett. Az egyik ujját szívta. Megint befutott apja szobájába, és a földre hengergőzött. Péter utána. Kati lábaival kalimpált, rugdosta, a fiú nem tudta elfogni. Végül egyik lábfejét fogta meg, de Kati kirántotta, és fölugrott, kifutott a fürdőbe, tovább.

– Állj meg!

Péter a középső szobában érte el, ahol az íróasztal állt. A nap végigcsúszott a sima, zöld mappán, a tolltartón, ami kovácsoltvasból volt. A fal mellett ólomüveges szekrény állott, azon sokszínűre tört a fény.

– Vigyázz, meztelen vagyok – mondta Kati, és nevetett.

Péter megütötte. Nagyot ütött. Pofon ütötte, az arcát, a nyakát, a feje búbját. Meglökte. A lány nevetett, aztán nem. Csak nézte a fiút. Az megtaszította. A haja az arcába hullott, ujjából szivárgott a vér. Arcul ütötte, a bal vállán találta el. A vállát is megütötte. A hátát, ahol érte. A lányból buggyanásszerű kis hangok jöttek ki, félig sírás, félig nevetés.

A fiú nem mondott semmit. Úgy ütött, mintha komoly ellenfele lenne, bokszolna. Hatalmasat ütött a fejére, tenyérrel. Kati az egyik fotelra esett.

Hallotta, ahogy becsapódik az előszobaajtó. Csönd lett. Apja szobája a régi rendben állt. Ujját nézte, kis horzsolás volt rajta, vér. A feje zúgott. Cipői a szoba közepén, a pongyola szétnyílt, ült, egyik lábát előrenyújtotta. Nem sírt. Fölhúzta a lábát, összekuporodott a fotelban.

– Milyen szép vagy – ezt mondta Péter, amikor először beszélgettek télen a mozi kerítésénél.

Orvosnál

Barátom apja piszkos volt. Zöld posztómellényben ült, tokája meggyűrődött az ingnyakon. Apró borostaszőrei élesen meredtek a sima anyag fölött. Izzadt. Arcát féloldalt tartotta, vastag, fekete hajában fehér szálak álltak, kemény szövésű, drótos hajában. Szuszogott is, eldőlve kissé a széken. Magas, fehér székre ültették, lábával alig tudott megtámaszkodni a kőpadlón.

– Mért jött ide? – kérdezték tőle. Két fehér köpenyes alak ült előtte, hátradőlve székükön, sima üveges asztal mögött. Harmincéves nő, jó karban levő, professzoros, hatalmas férfi. Orvosok. A nő keresztbevetett térdén összefonta ujjait.

– Beteg vagyok.

– Igen. Jó. Mi a baja? – kérdezte a főorvos.

– Nem magához jöttem. Ehhez a nőhöz – vastag ujjával a ritka hajú orvosnőre mutatott. Annak a szemhéja duzzadt volt, fáradtan nézett a világba.

– Persze. De miért? – A főorvos nem hajolt előre, csak a feje mozdult meg.

– Elhoztak. Hogy segítsenek rajtam. A fiam. Meg a barátja, a maguk embere, itt lenn, fehér köpenyben. Kövér. Széles orrú.

– Ja – egymásra néztek, a nő meg a férfi orvos.

– Igen. Ő. Ő hisz. Hogy lehet rajtam segíteni.

– Rendben van. Feküdjön le!

– Hova?

A két orvos körülnézett. A vizsgáló jóformán üres volt. Rideg, kíméletlen. Az ablak magasan. Az üveglappal fedett asztalon egy reflexkalapács meg sterilizáló alumínium doboz. Most festhették a házat. A falak fényesek voltak, csillogtak. Kékre festve, boldogan. – Hova is – dünnyögte a nő, aztán hangosan:

– Talán a díványra. Meghallgatjuk.

Az öreg robusztus ember fölállt, megtámaszkodva két erős lábán, mintha ivott volna.

– Levegyem az ingem? – kihúzta az inget a nadrágból.

– Le, le… – nem álltak föl, inkább igyekeztek szemügyre venni az öreget. Az mintha dülöngélt volna, a posztómellénnyel együtt a fején keresztül lehúzta az inget. Szőrös, dudoros teste volt, a puha húsba belevágódott az elhasznált, vékony derékszíj pereme.

– Ide hanyatt lefekszem – mutatott egy oroszlánfejekkel díszített, zöld takarós díványra. Lefeküdt. A két orvos föléje hajolt, hallgatták, a professzoros külsejű régiesen, fülét a mellkasra tapasztva; az apa megrázkódott, mintha csiklandozták volna; a nő sztetoszkóppal, fogta a gumicsövet, egyenesítgette, mintha rosszul hallana rajta. Az öregember nevetgélt.

– Hol a fia?

– Lent vár.

– Mért nem jön föl?

– Nem akar. Szégyelli magát. Hogy ilyen beteg vagyok. – Kezét maga mellett fektette, mint egy huszár.

– Mi a panasza?

– Zúg a fejem. Dübörög. Iramlik. Mintha menne az egész. Belül, persze.

A két orvos összenézett.

– Fáj is?

– Nem. Csak megy. Fájni nem fáj.

– Felöltözhet. Majd megmérjük a vérnyomását, de így megfázik. Hiába van nyár.

– Hiába?

– Persze. Magának nem az évszakok számítanak.

– Mi lehet? – kérdezte föltápászkodva az öregember, nyögött, szuszogott.

Az orvosok visszaültek, háttal neki, odafordulva szóltak.

– Öregség.

– Öregség? Az baj?

– Nem baj, csak rossz.

Az öregember fölhúzta az ingét a posztómellénnyel együtt, és visszament a helyére, az üveges asztal elé, leült, gyűrögette a nadrágba a fehér inget.

– Mért, az öregség más, mint az élet?

– Más. Egészen más. Csak szakaszok vannak – mondta a doktornő. Rágyújtott egy cigarettára, aztán hátradőlt, mintegy helyet engedve a főorvosnak. Üvegtányérba verte a hamut, a hamu nem tört szét.

– Szakaszok vannak. Nézzen meg egy gyereket. Olyan, mint maga? – A professzoré volt a szó.

– Nem. – Az öreg hátrahőkölt, egyik kezét a zsebében tartotta. – Nem olyan.

– Nahát.

Hallgattak. Az öreg lehajtotta a fejét, lenézett a padlóra.

Kinn álltam a folyosón, üres, kietlen volt az egész épület, amelyben pedig annyi reménnyel dolgoztam. A folyosók üresek, mintha most festették volna az összes termet. Kék színűre. A lakkos talpazat vékony konyhai vonallal volt elválasztva a felső pasztellektől. Az öregember váratlanul szólalt meg, kihallatszott a folyosóra a hangja.

– Napóleonból konyak lett. Százötven év után. Courvoisier.

Hallgatás. Mit mondjanak erre?

Az öreg előretolta bakancsos lábait.

– Belőlünk mi lesz?

– Semmi – mondta a professzor. Az öreg a kezét az üveglapon tartotta, látszottak berepedezett körmei.

– Sokat dolgozom. Rengeteget. Azt hiszem, hasznot is hajtok. A főnököm mindennap elveszi a borravaló negyven százalékát. De én belemegyek. Így is megélek. És ő a főnök. Kutyája van. A kutya a tálból eszik. Rendes porcelán tányérból. Húsokat, főzelékeket. A húst meg kell sütni neki, el kell készíteni, hirtelen sütve vagy panírozva, párizsiasan, sokszor borsot, paprikát teszünk rá. Asztalnál eszik, fölül a padra. Csak úgy mondom. Ezek szerint ő jobban él, mint én.

– Jobban – mondta határozottan az orvosnő.

– A vendégek irtózatosak. Otrombák, részegek, dülöngenek, szitkozódnak. Sokszor verekednek. Csak a kort tisztelik bennem. Ha nem tisztelnék, leköpnének vagy megvernének. Hahotáznak, ujjal magyaráznak, indulatoskodnak. Á – legyintett. Kinézett az ablakon. A fákra nyári nap sütött eszeveszetten.

Kinn a folyosón a fiával vártunk. Egymásra néztünk, mi lesz? Benn három ember udvariasan és bizalmasan megvolt, mint egy kabinban, elhatárolt térben. Valami gyógyszert írhattak föl az öregnek, átvette a papírt, zsebre gyűrte. Most nem hallatszott ki a hangjuk, a két orvos mereven ült, mint a vizsgálóbírók. Valamit magyarázott az öregúr, de elúszott a hangja, az ajtórésen át hiába hallgatóztunk. Fejmagasságban átlátszó üveg volt, az alatt bujkáltunk. Mintha rossz volna a közvetítés, elúszott a hang. Pedig talán a lényegről beszéltek, amibe mi így, kintről nem tudtunk behatolni. A folyosó üresen állt, barátom görnyedt csak mellettem, rám nézett, magyarázatot keresve. Szürke kardigánja alsó zsebéből két buszjegy látszott összegyűrődve, fekete kockák a kék papiroson.

Az öregember megint előrekönyökölt az asztalon.

– Egy önálló vendéglőt akartam. Kétszer volt is. Egy Óbudán, de belebuktam. A másik megvolt, de jött a háború. Rengeteget dolgoztam. Nem akartam pénzt. Csak önállóságot. Egy kis üzlet, rendesen, tisztán. Alig ittam életemben, pedig a szakma megkívánná. Semmi nem maradt. Egy házat szerettem volna, ahol vendégül látok embereket. Nálunk törzsközönség volt, a lelkész is beugrott. Ott ült a régi színész, az asztalos, az eladósegéd. Kispörköltet is adtunk egész nap. A végén magam hoztam vidékről a húst motorral. A bort az Alföldről szekereztem össze. A pultnál rokon dolgozott, a konyhán is, Terus, jó lélek, egész idő alatt zsörtölődött.

A két orvos mozgolódott a széken.

– Mérd meg a vérnyomását még, aztán… – intett a főorvos. A doktornő fölállt.

– Gyógyítsanak meg…

Mintha a fejüket rázták volna.

– Szedje ezt a gyógyszert sokáig.

– A lelkemet gyógyítsák meg – az öregember a zsebéből összegyűrt zsebkendőt vett elő, mellette kis piros notesz volt meg piszkos papírpénz, tízesek, százasok. Az asztalra tette, gyöngyözött a homloka az izzadságtól.

– Odaadom. Gyógyítsanak meg!

– Nem tudjuk – mondta a főorvos.

– Hát micsoda orvosok maguk? – Az öreg előredőlt, az orvosnő hozta a vérnyomásmérőt. Fölgöngyölték a karján az inget, rátekerték a vászonszalagot, és fújtatták a levegőt. A karja egész elvékonyodott, feje lila lett.

Aztán letekerték karjáról a szalagot, a nő is visszaült a helyére, szembe az öregemberrel. A nagy épületet átjárta a szél. Odabent beszéltek. Mi a kulcslyukra, ajtórésre tapasztottuk a fülünket.

– Ezért jöttem én ide? Megmondom a fiam barátjának – fekete hajában szétálltak az ezüst szálak. Zöld mellénye felső zsebébe akasztotta a hüvelykujját, szinte dülöngött a széken. Nadrágzsebének a tartalmát az asztalra kotorta.

– Majd jöjjön el megint – mondta a professzoros külsejű ember, higgadtan nézett. Körül a falon nyakmagasságig érő bordó szőnyeg. Friss festés szagát lehetett érezni. A kőpadlón meszes foltok. Az öreg hümmögött, dülöngött a széken, mintha részeg lett volna. Megtámaszkodott az asztal szélében, fölállt, kinézett a kert felé, a nyers fák lombjaira eszeveszetten sütött a nap.

– És elérem én még a célomat?

– Milyen célt? – kérdezte halkan a professzor.

– Milyen célt, milyen célt… Hát az egészet… Értik. Amiért éltem… gürcöltem.

– Nem éri el.

– Soha?

– Soha. Nekem elhiheti, soha.

Barátomra néztem, az apját figyelte, mit fog most csinálni?

Az öreg előrehajolt, teljes tenyérből arcul ütötte a professzort. Vége volt a vizsgálatnak.