A báró

Álmában sem gondolt arra, hogy valaha ölni fog.

Ugyanúgy cseperedett föl a falujában, mint minden más gyerek. A főváros határában feküdt eme kisded helység, akácsorokkal, csobogó patakkal az oldalán, az akácok valóságos zöld alagutat képeztek a kemény köves kis utcák fölött, beárnyékolták az emberek arcát. Szép, halványzöld emberek laktak itt. A napsütés néhol bearanyozta elnyúlt vonásaikat.

Kisemberek éltek itt. Kis, nagy emberek. A barkochbában hamar azt kérdezzük egymástól: „ember?”, „tárgy?”, „állat?” – aztán az „ember” – válasz után lecsapunk: „mekkora?”, „nagy úr?”, „kis úr?” – és itt már meg is állhatunk. Kis urak lakták a zöld települést, afféle órásmesterek, bolgárkertészek, ácsok és halk kistisztviselők – Rákosfalva ezeknek volt az otthona. Kis uraknak, lényegében felhőtlen demokráciával, dalkörrel, sportklubbal, egyetlen teniszpályával, melyen csodaszép korai asszonyok és hullámos hajú urak pengették a bolyhos labdát.

Nos, hősünk, a Báró nem tartozott a kis urak közé, nagy úr lett volna a barkochbában. Nem származásilag, hanem egy csoda folytán.

Megszületett. Hogyan is ne született volna meg, ha regény is készült róla? Nyivákolt, mint minden csecsemő. Üvöltött a kórházban, ahol anyja világra hozta, péntek hajnalban, hat óra után, midőn a decemberi nap éppen hogy megvilágította a mama fájdalmaktól széttárult combját, a Bakáts téri szülésznő pedig ügyes könyékkel kipréselte a hasból a kis Bárót. Bár… egyáltalán nem látszott Bárónak. Embernek látszott, némi göndörös, fekete hajjal, hogy aztán egész életében szőke legyen. Nem volt Báró. Édesanyja rendesen elszaladt vele – elég hamar – a rákosfalvi plébániatemplomba, és megkereszteltette. Ha hiszik, ha nem, Krizosztomosz névre. Nem tudni, van-e ilyen név egyáltalán, de ezt a nevet kapta. Elképzelhető, hogy anyja délvidéki rokonaira gondolt, ahol a török dúlás után betelepült népek közt görögök is voltak. Krizosztomosz. Elég nagy csacskaság egy csöppnek ilyen nevet adni, de szép, s egyébként nem görögös, sőt inkább szőke anyja eme nevet öntötte rá, vagyis öntette rá, mert a plébános kancsója megbillent. A kis Krizosztomosz fuldokolt, kapta a nyakába (és szájába) a szenteltvizet.

Krizinek szólították, de nem kellett sokáig így szólítani, mert egy bizonyos csoda folytán hamar Báró lett a neve.

Krizosztomoszkának ugyanis két bátyja is volt. Egyik egyenes, a másik görbe. Vagyis valódi testvér és unoka. Nyolcévesek. Féltékenyek, rühellték a kis Krizosztomoszt. Eddig ők voltak az urak, a család kedvencei, most idejött ez a kis vakarcs. Vörös. Üvölt. Nyivákol. Mégis őt ringatják, dajkálják, tutujgatják. Összedugta a két nagytestvér a fejét.

– Mikor? – kérdezte az unokatestvér.

– Holnap – válaszolta sötéten és fejlehajtva a valódi báty.

– Időpont?

– Alkonyat.

– Fél hat. Rendben?

A báty, Ricsi megint sötéten, de bólintott.

Másnap a kis Krizosztomosz ott feküdt békésen a dupla szülői ágy pihegő tetején, és az unokabáty, a nyolcéves Bódi magasba emelte a duzzadt párnát, a másik hatalmas vánkost Ricsi tartotta, majd halkan ráeresztették a kisgyerekre a fullasztó cihát. Elégedett arccal guggoltak a nagyágy peremén, és tartották a párnát.

– Nem hal meg? – kérdezte kissé később és rémülten a báty.

– Életben akarod hagyni?

– Nem. De azért… nézzük meg.

Megnézték. A kis Krizi feje piros volt. Erei kiduzzadtak a kis nyakon és koponyán.

– Lélegzik?

– Hát orvos vagyok én? – kérdezte vissza remegő szájjal a nyolc és negyed esztendős tettestárs, Bódi.

Megragadták. Rázták. A kis test nyaklott.

– Lélegeztesd – súgta oda Bódinak az aggódó báty.

– Hogy kell?

– Add ide, te marha! – Kikapta a vergődő kézből a csöpp csecsemőt, és az ágyra fektetve ide-oda mozgatta a kis karokat, föl-le, ahogy a moziban látta a búr háborúról készült filmben. A kis katona nem mozdult.

– Szájon át! – súgta most még sötétebben Bódi.

– Az mit jelent?

– Marha. Mintha csókolnád!

A báty fölébe hajolva puszilgatta arcát, homlokát.

– Ne puszilgass! Csókolj! – üvöltött már rémületében Bódi. – Hát meghal!

– Csak lányokat szoktam szájon csókolni – mondta fenségesen és szomorúan Ricsi, belegondolva sokéves tapasztalataiba.

– Akkor tűnjünk el! Kampec! – És Bódi már slisszolt is kifelé.

A kis Krizosztomosz magára maradt a nagy ágyon. A téli nap bearanyozta a kezdődő tavaszi levegőt és a gyermekarcot, mint minden rákosfalvi gyereknek.

Egy nagyon zöld és nagyon szép és nagyon kis kígyó surrant sokára elő a szekrény régi odújából. Téli álmát zavarta meg az erős fény. Sirrent-surrant, végül is fölkúszott a kettős ágy oldalán a fehér ágyneműk közé. Feje sziszegett. Szép volt, de olyan, mint egy öreg nő. Elhelyezkedett az egyik dunyha bő hajlatában.

Ekkor lépett be a hálószobába a kis Krizi édesanyja, már gombolta is omlatag köntösét, mely finom kínai selyemből készült, nagy sárga madarakkal és piros levélágakkal. Hogy venné elő szép és tejtől kitelt mellét. (Bár a Báró sohasem látta édesanyja melleit, örök emlékezetében mindig a legtökéletesebb volt a ragyogásuk.)

– Jaj! – a szép hölgy óriásit sikoltott, ahogy meglátta a zöld kis kígyó fejét a dunyhahuzatban. – Őrület! Huber! Huber! – szólongatta a férjét, odaugorva a kígyó felé, hogy netán elkaphatná. A kígyó tovasiklott. Az asszony a vajsárga cserépkályhához ugrott, hogy fölragadja a vaspiszkálót, amivel a parázsló hasábokat szokták igazgatni. A fahasábok vörös fénye megvilágította a szép fiatalasszony arcát, ami eltorzult kínjában. Ahogy megragadta az izzó vasrudat, üvöltött. A kígyó a méltóságos fehér ágyon ide-oda cikázott, majd rémületében besurrant a kisbaba pelenkájába. A fiatalasszony sikított a vaspálca okozta égetéstől. Hubert rontott be, a nő kezét arcához emelte.

– Ne halj meg, aranyom!

– Nem én, te állat! A gyerek! A gyereket megmarta a kígyó! Ott! Az ágyon az a zöld kígyó!

– Hol van?

– Hát vak vagy? Besurrant a pelenkájába!

A fiatalasszony, Liza zsebkendőt rántott elő, abba csavarta a forró vasrúd végét, és a férfi kezébe nyomta. Hubert, a férj hadonászott, mint egy megveszett indián, aki nem találja ellenfelét. Nem volt igazán vicces a dolog. Lesújtott. Az ágyon égetett seb keletkezett.

– Agyoncsapod a gyereket, te őslény! Kézzel fogd el!

– Megmar!

– És a gyereket nem marja meg? Gonosz vagy! Mért szültem neked gyereket! Gonosz vagy!

A kígyó ősfélelmében meglapult, majd belemart a kisbabába.

Ijedten továbbsurrant a rolós ablak felé.

Csodák-csodája. A gyerek felsírt. Új életre kelt. Tombolva, pirosan üvöltött a csecsemő, teljes fegyverzetében, és persze azonnal teleeresztette a pelenkát. Magyarán betojt.

– Mutasd – bontogatta a pelenkakötegből és fehér gyapjakból a gyereket az anyja. – Vége van! Megmérgezte. Belemart – pakolászta ide-oda forgatva a kis testet. Vesd utána magadat! – mutatott az elvonagló kígyó felé Liza.

– Megmar engem is!

– Hős vagy! Fogd el! Meg kell vizsgáltatni!

– Mi az istent vizsgáltatunk? A kígyót vagy a gyereket?!

Az asszony magához szorította a kicsit, az lassan megnyugodott, behunyt szemmel hüppögött – szép volt az éles napfényben.

– Őrületesen büdös van.

– Most ne a bűzzel gyere, hanem fogd meg a kígyót! Ijedtében persze hogy becsinált! Hozzál krémet, kölnit… ne, ne… a kígyót fogd el! Ott van az a befőttesüveg, abba tereld!

Egész éjjel nem aludtak.

Az asszony magához szorította a kis Krizosztomoszt, bebugyolálta a kínai pongyolába, sárga madarak és vörös virágok közé, csucsujgatta. Sírt. Előzetesen átvizsgálta a kis testet, hol marta meg a kígyó. Nem látszott semmi. De éjjel, ahogy tapogatta csöpp fenekét, valami dudort érzett rajta. Mintha nőne a dudor.

A férfi az ablak előtt guggolt. Előzetesen hecsedlilekvárt rakott a befőttesüveg aljába, sűrűn csorgatva a vastag édes-savanyú barnásvörös masszát. Hullafáradt volt, lassan lehanyatlott a padlón. Szunnyadt.

Elképzelhetetlenül nehezen érkezett meg a reggel. Ólom szárnyakon. Aztán egyszer csak meglebbent, és a bevilágított szobában és a hecsedlilekvár aljában összetekerőzve ott trónolt a kígyó. Hubert ráfeszített a hecsedlilekváros üvegre egy bőrös celofánt, és rohant az orvoshoz. Felesége, Lizi a kínai pongyolában utána, kezében a most nyugvó kis Krizivel.

A professzornak kétszer akkora feje volt, mint egy orangutánnak.

Szemüvege olyan koszosnak tetszett, amin nem lehet átlátni. Közel emelte magához az üveget, csaknem szaglászta.

– Látom – mondta, noha nyilvánvaló volt, hogy semmit sem lát.

– Sáska?

– Kígyó, ha meg tetszik engedni – suttorászta neki Hubert, az apa, de Lizi kitört:

– Mérgeskígyó, vipera, mi kell még? Meghal a gyerek, amíg maga előveszi a nagyítót!

– Az lehet – bólintott lófejével a professzor, és elragadta vizsgálatra a gyereket is, a kígyót is.

Úgy tűnt, évek múlva tér vissza. Leült, lábát keresztbe vetette, a fehér nadrág alatt nem volt zokni, a cipőt meztéllábra hordta, a fiatalasszony rémülten nézte, minden bizodalmát elvesztette.

– Menjünk sorba. A gyerek él. Ez is valami. Szíve ver. Szerelmesen… – a szó fölött elidőzött, Lizi úgy érezte, az orvos megbolondult. Egy négy hónapos csecsemő szerelmesen? De a doktor folytatta meztélláb, egyik lábfejével megvakarta a másik lába szárát. – Szerelmes lesz mindig. A kígyóméregtől. Amíg el nem fogy belőle a méreg. Kis adagokban, gondolom. Eme kígyó veszélyes. Nézzék meg. Nem keresztes vipera, de vipera. Vipera Ursinii. Rákosi vipera. Vipera Ursinii. Rákosi rétek.

– Itt lakunk – suttogta a kínai pongyola madarai és virágai közül az elhaló anya.

– Ez az – megint megvakarta lábfejével a lába szárát. – Kicsit mart. Szerencsére. De a méreg egy életen át eltart.

– Meddig? – horkant föl az aggódó apa.

– Attól függ, hányszor lesz szerelmes.

– Hogy… hány alkalommal hm… érintkezik… hm… bibliai értelemben… egy hölgytermészetű nővel?

– Mit csűröd-csavarod? Hogy hányszor fekszik le valakivel? – ordított az apára a feleség.

– Asszonyom – bólintotta lófejét Liza felé az orvos –, a lefekvés nem azonos a szerelemmel. Más kategória.

– Tizenöt… mondjuk? – nyögte a hő anya.

– Attól is függ, milyen mélyen megy le. Szóval, él. Nem keresztes vipera, az a fontos. Az orrcsúcsa mögött eme kígyó csak egy orrtetőpajzsot visel. Csak 19 pikkelysor látható a törzsén, has- és farkpajzsainak száma is kevesebb…

– Most a kígyóról vagy a gyermekről tetszik beszélni? Nem is tudom, ön emberorvos, vagy állatorvos? – rebegte a tört apa.

– Mindkettő. A gyereket is megvizsgáltam azért. Encephalographiával, tomographiával, vértanilag, méregtanilag, lumbálisan és mortálisan. Halálilag. Ha nem talál igazi szerelmet, a seb nőni fog. Minden egyes alkalommal. Vigyázat. Tizenkilenc évvel ezelőtt volt egy ilyen esetem. Báró Beverdynél. Most halt meg. De ez csoda.

– Mi? Hogy meghal a gyerek?

– Nem. Hogy él. Adjanak hálát a kígyók istenének.

Kitámolyogtak, míg az orvos zsebre gyűrte a száznyolcvanezres honoráriumot, és megvakarta a lábfejével – most levette a cipőt – a térdét. – Viszket – ennyit mondott.

Ezentúl persze Bárónak hívták a kis Krizosztomoszt. Ő pedig hétéves volt, mikor a Balatonban fürdőcskézve megismerte Ildikót. A leány szája nedvesen tátogott, nyelte a vizet, ahogy Krizi locsolta.

– Ne, ne… megfulladok… – Ildikó hátrahanyatlott, hogy Krizi a karjába kapja. El is érte a célját. A fiú vitte a partra, mint Hamletet emelte négy hadnagy.

Zamárdi tündökölt a nyárban. Az égen, ami oly kéken ragyogott, mint a krumplisfazék, vékony ezüstcsíkok lebegtek.

Ahogy Krizi a kislányt a homokra fektette, Ildikó az égen úszkáló ezüstcsíkokat figyelte huncut, szűk szemén keresztül. A szem barnászöldes volt, Krizi sosem gondolt arra, hogy barnászöld szemű szerelme lesz. Zöld szeműt szeretett volna, de Ildikó annyira meresztette a tekintetét, a kis Báró úgy érezte, beléje fúródik. Beleborzongott.

Messziről sziréna szólt. Az emberek összekapkodták cuccukat, és rohantak a kabinok felé a forró strandon kapkodva lábukat. Félig felöltözve, de volt, aki meztelenül szaladt a krumplisvermekből összetákolt óvóhelyek felé.

– Mi ez? – kérdezte kéjes nyugalommal a gömbölyű arculatú ötéves leány.

– Háború. Jönnek az angolok, és bombákat szórnak Magyarországra.

– Ide? – Ildikó föltoppantott a homokon, és dühösen rázta az öklét az égen szállingózó ezüstcsíkok felé. A nagy kék magasban ezer és ezer csillogó repülő zümmögött, a motorzúgás annyi volt, mintha ezüstlegyek röppennének. A leány el akarta hajtani a feje fölül.

– Egy nagy légypapír kellene, abba beleragadnának – bölcselkedett a kis Báró, ezen aztán annyira röhögtek, hogy egymásba kapaszkodtak, meztelen csöpp testük összeért. Borzongtak: a hidegtől-é, a melegtől-é, de átfutott rajtuk a delej.

Nekiiramodtak, mert zúgott a sziréna. Futottak ki a strandról. Fürdőruhában.

– Mit akarnak ezek a gépek? – kérdezte Ildikó, ahogy belekapaszkodott Krizi izzadt tenyerébe.

– Megölni az embereket.

– Gonoszak. Azt nem szabad.

– Nem. De ellenségek vagyunk.

– Neked mitől izzad ennyire a kezed? Szerelmes vagy? – kérdezte Ildikó nagy, barnászöld szemét meresztve. Megint beléje mélyedt a kis Krizinek.

– Az vagyok.

– Belém?

– Na ja. – Krizi elnézett, szégyellte hétéves zavarát.

Egy távoli dombon lévő csőszkunyhóba futottak. Körülöttük tarló. Szúrta a lábukat.

– Au, au – nyögdécselt Ildikó, feltehetően csak azért, hogy a Báró ölbe kapja. Kapta is. Az utolsó métereken már ő cipelte, mint a rongyos zsákot, amiből kihullik az ajándék. Bebújtak a kunyhóba. Onnan néztek kifelé. Az égből bombák hullottak.

– Nem szabad fölvenni, mert felrobbannak.

– Mi is felrobbanunk? – kérdezte dévajul a barnászöld.

– Én igen – súgta Krizi a lányka fülébe, és nedves szájával odacuppantott Ildikó égőpiros füle mellé. Hősnek érezte magát.

Zúgtak fönn zümmögve a Liberátorok. A Báró arra gondolt, midőn a homokon feküdtek, Ildikó belemélyedt az ő szemébe, de aztán a leány tekintete elcikázott, és a mögötte lévő Balaton hullámzását figyelte. A kis Báróba belényilallott, hogy Ildikó nem is beléje lett szerelmes, hanem a Balaton fenségébe. Összeszorult a szíve, és bárhogy kapaszkodott Ildikó gyönyörű kis testébe, elszomorodott. Szerelmes, de őt nem szeretik.

Forró haragra gerjedt, mert jobban szerette magát, mint a lányt. Bosszút forralt. Közben dobták lefelé a játék babákat, állítólagos robbanó szerkezeteket az égből. A tarlón csak úgy bucskáztak. Ildikónak nagyon tetszettek.

– Szépek – ámuldozott Krizosztom füle mellől.

– Megnézed őket? – biztatta a fiú. Ildikó kirohant. Krizi befogta a fülét. Nagy dörej hallatszott. – Jaj! – nyögött magában a Bárócska. Nem mert kinézni a csőszkunyhóból. Csak nem lelte halálát a robbanó babáktól Ildikó?

Óriási porfelhő kavargott a tarló fölött. A Liberátorok fönn ragyogtak a messzi égen. Ildikó sehol sem volt. A Báró pedig sírt, keservesen.

Soha nem feledte Ildikót. Meghalt volna? Miatta? Jaj!

Bújában-bánatában meg sem állt Budapestig. Ott is állt a háború. Világégés. Körülvették az orosz csapatok a várost. A kis Krizosztomék is a légibombázások elől bújtak el a fáspincébe. Rájuk omlott. Nem mertek hát tovább Rákosfalván maradni, a kis és ácsolt-bácsolt óvóhelyen. Beköltöztek a Kenyérgyárba, ahol Glubert úr, Krizosztomosz édesapja volt az igazgató. Szép is lett volna, jó is lett volna, ha nem lett volna ekkora háború. De volt. Szétlőtték a várost. Füstölgött. Maga a Kenyérgyár is. De dolgozni kellett, mert az éhezőknek kellett a kenyér.

Ott sunyítottak a ragacsos irodában Gabriellával. Gabriella volt a főkönyvelő lánya. Szép. Finoman spanyolos arca és gombfekete szeme volt. Ott guggolt Krizi mellett. Mert becsapódott a bomba. A szomszéd terembe hullott. Az asztalosműhelybe, ahol Tarr bácsi gyalulta a szép fákat.

Ők meg Gabriella, a tizenkét éves égőbarna lány és Krizi, ki tizenhárom éves volt, a kenyérjegyeket ragasztották a rubrikákba, így kellett velük elszámolni. Ínség volt, ugyanis. Kriziék tehát kirohantak az utcára a bombák elől.

Később az utcákon lopództak. Krizi apja rájuk bízta azt a szállítmányt, amit a Dohány utcai gettóba vezényeltek. Ötezer kiló kenyérszállítmányt és háromezer zsömlét. Az éhező zsidóknak. Gabriella volt a legügyesebb szállítmányozó, hiába állították meg őket a nyilasok, a leány mindenféle mendemondával elterelte a figyelmüket. Eljuttatták a gettóba a kenyeret. A teherautókat bevezényelték a fal mellé, ott aztán kirakodták – este tízkor, a sötétben – a szállítmányt.

Gabriella hős volt. Tűzön-vízen át. Elszánt. Nem félt semmitől és senkitől. Lázban égett.

Mint ahogy a Báró is. Szerelmes lett Gabriellába. Olyan fekete volt a szeme, mint az éjszaka. Belebódult. És főleg hős volt.

Így utaztak az éjszakában, a sok kenyérrel az éhezők felé, midőn a Bárócska átkarolta Gabriellát. Ó, azok a gallyacskák, melyekből ez a gyönyörű, tizenkét éves test állott! Mint a fenyőgally. Illatoztak, a finom leánybőr agybódító mákonnyal töltötte el a kis Báró ész-berendezését.

Lélekszakadva készült mindig a találkozásra. A fenekén a kígyó csípte dudor enyhült egy csöppet, mert a szerelem gyógyította. Viszont az arca bal felén, a szívtáj felől egy egészen kis, enyhe piros folt keletkezett. A Báró megrémült! Hogyhogy? A szerelem gyógyít és öl? Gyógyítja lent és megöli fent? Elcsúfítja az arcát?

Ettől fogva, hiába volt annyira szerelmes Gabriellába, a finom orrú, spanyolos leányba, kifogásokat keresett rajta.

– Kimegyünk ma is a kenyeres kocsival? – kérdezte tőle.

– Nem. Anyámat ápolom. – Gabriella könnyezett.

– Nem érdekelnek a gettósok?

– De érdekelnek, csak muszáj anyám mellett maradnom.

– Én sem érdekellek?

– Édes Báró…

– Nem vagyok édes! Keserű vagyok! Jobban szereted anyádat, mint engem?

– Anyám más … Ő az anyám.

– Ugyan! Meg vagyon írva, hogy az ember elhagyja apját, anyját, és a szerelmét követi. Így a Biblia.

– De ez nem a Biblia, ez az élet. Anyám beteg, mellette kell maradnom.

– Akkor maradj is! – a Báró kivágta az éjszaka ajtaját, és kirohant a teherautóhoz, ahol akkor már oroszok őrizték az ajtókat, hiszen fél Budapestet elfoglalták. A teherautó mellett egy gömbölyű, csöpp fehérorosz őrszem járkált. Nagy szurony, kis termet. Puhán lépett a februári hóban. Kecsesen és mókusosan. Jé, nézte a Báró. Ez talán női nemű egyed? Női szuronyos? Katonalány? Szoldatocska? Járkált a hóban. A Báró hozzálépett.

– Engedni nekem… el… autó… segíteni…

A hóprémezett sapka mellől csak csóválta a fejét a katonalány.

– Muszáj vinni nekem… élelem… kleba… sok hamm-hamm embernek!

A fehérorosz leány arca szív alakú volt, és ragyogott a hóban. De csak csóválta a fejét. Nem engedte Krizit a teherautóhoz. A szuronyos puskát is leemelte a válláról, és maga elé tartotta, mintha csak a Báró támadta volna. Zöld szeme ékszerként csillogott a prémsapka alól. Vad tűzzel.

Krizi hirtelen közelebb lépett, átölelte az orosz katonalányt, és egy csókot nyomott az égőpiros arcra. A leány először el akarta feszíteni magától, aztán engedett az ölelésnek. Egymagasságban álltak, szájuk olyan közel volt egymáshoz, hogy egy selyempapírt sem lehetett volna közéjük dugni. Még szerencse, hogy a nagy télikabátok alul védelmezték őket egymás ellen.

A száj ellen viszont nem volt védekezés. Krizi érezte a vad illatot, ami a lányból áradt. Mit mondjak? A pufajka faggyúszagát érezte, de most ez is szerelmesen hatott rá. És valami éktelen pacsuliszagot.

– Mi ez a… parfüm?

– Mirjam… Mirjam… – rebegte a lány, és elejtette a szuronyos puskát.

– Nem a neved kérdezem, a parfümöt!

– Mirjam… Mirjam… – alélt a lány pufajkástul a karjai közé.

A Báró kénytelen volt már megcsókolni. No, nem esett nehezére, a katonalány ajakáról most téli hómezők dús hidege áradt, és ez egy pillanatra elfeledtette vele Gabriella kajszibarackízét.

– Engedsz, Mirjam? – kérdezte a Báró a szuronytalan leányt.

– Nem, nem! Kell nekedet engemetet szeretetet cselekedetetned… – és fogta Krizi fejét két vörösre fagyott kezével, és húzta maga felé. Csókolta. A Báró vissza. Jó volt. Kegyetlenül jó.

Elhengeredtek. A kenyérgyár nagy kőkerítésén állt a hó, ők meg alatta hengergőztek. A teherautó bősz motorral berregett.

– Van neked név? – kérdezte egy-egy csók között Mirjam, gyönyörű ékszerzöld szemét Krizosztomosz szemébe mélyesztette.

– Krizi – szusszant egyet a Báró a csönd és csók mellől.

– Krízis, krízis, az van – nyögte alul-fölül a katonalány, ahogy szenvedélyesen kapaszkodott a fiúba. – Van háború, nagy… De mi a neved?

– Báró! – üvöltötte most a fiú, hogy kiszakítsa a lány karjából magát, mert eszébe jutott, hogy a kenyér életet ment. Sietni kell.

– Ne menj! Vigyázz! Nekem muszájos lőni! Lőni kell, vigyázz!

De Krizosztomosz csöndesítette, hogy majd visszajön, szereti, gyönyörű, ékszerzöld, hómező, Fehér-Oroszország – mindent mondott, ami részben igaz is volt. Föltápászkodott, és futni kezdett a brummogó teherautó felé, ahol a kenyérrakomány várt az elszállításra.

– Állni mek! Metyek veled! – Mirjam gömbölyűen fölugrott a hóból, ami őrizte gyöngéd hentergésük nyomát, és a nyomába eredt.

– Jövök vissza – ordított ki a teherautó kabinjából a Báró, és nekilódult a kocsival.

– Barom! Barom! Barom! Lőni kell!

Krizosztomosz most fájlalta, hogy csak a csók nyelvét tudta beszélni a szép leánnyal, a szöveget nem. Lódult a kocsival. Mirjam viszont a puskáját keresgélte a hóban. Elhavazódott, alig találta meg. Most rátöltötte, és kiabált.

– Nekem végeznek ki, ha elmész!

De a Báró belelépett a gázba.

Azaz csak lépett volna. Mert Mirjam a vállához kapta a puskát, és célzott. Hosszan nézett a gömbbe. És eldurrantotta a fegyvert. Rögtön aztán eldobta, és sikoltozta a fiú nevét.

– Barom, Barom! Egyetelenegyeteegyem!

A fiú kihullott a kabinból. A fülcsücskét súrolta a golyó, aztán kiszállingózott volna a fülkéből, ha az ablak nem állta volna az útját. Kitört az ablak. Kitört a pánik. A fiú a földön feküdt. Vér szivárgott, kicsi.

– Vérezve van, vérezve van! – Mirjam sikoltozott, és egy igen koszos zsebkendővel átkötötte Krizi fejét, odaszorította a vérző fület a kemény kobakhoz. A Báróban fölrémlett, ilyen módon látta az egyik olajnyomaton, egy festményen Van Goghot, az apja irodájában, és akkor elájult, mert tudta, Van Gogh, a nagy festő levágta egy nőért a fülét Dél-Franciaországban.

Amikor fölébredt egy, a zsebkendőnél is koszosabb ágyon, ahová behurcolták, Mirjam hajolt föléje gyöngéden.

– Lőttél belém – motyogta Mirjam szemébe, ami most is ékszerzöld volt. Mirjam sírt. Ölelte. Ő azonban fölegyenesedett, és nagy akaraterővel kihúzta magát, kitámolygott a portásszobából.

Ment, belé a nagyvilágba, ami már oroszokkal és hóval volt ellepve. Meg sem állott Tapolcáig, a Balaton hideg taváig.

A szekéren, amivel leutazott a nagy tóhoz sebes bódulatában, még utána kerültek a hírek, hogy Mirjam eltűnt az után a lövöldözős délután után. Sajnálta Mirjamot. Mert szerette – volna. Talán. Az ember csak idegeneket szeret igazán. Akiket nem ismer, akik tele vannak titokzatossággal. Hova tűnt Mirjam? A Báró küldözgetett még Tapolcáról leveleket a kenyérgyári őrséghez, de választ sohasem kapott. Csak azt észlelte, hogy a piros folt az arca bal felén egy kissé megnagyobbodott, talán Mirjam is meghalt az ő szerelmében. Arra gondolt, hogy vigyáznia kell a szerelemmel, mert a végén az egész arcát beborítja a vörös folt.

Nem sokáig gondolkozhatott efölött, mert Tapolcáról a szigligeti kastélyba helyezték, ahol a tanítói tanulmányait folytatta. Gyönyörűséges volt a méltóságteljes ház. A park előtte pedig, mint egy valóságos kifutópálya, beleszaladt egészen a Balatonba. Csicseregtek a madarak az ezerféle fákon. Mert az arborétumban a világ legszebb fái voltak összegyűjtve. Evangélikus fenyő, óind bambusz, szibériai kék-gally, máltai tiszafa, nigériai vörös-bokor, melynek ágai közt észre sem lehetett venni a vörösbegyet. De volt itt mézes húrú kanadai nyár, kínai baziliszkuszágas, harminc méter magas hótölgy, indián harci katáng, kecskeméti olaszrizling, persze szőlőben, bársonyos spanyol mandragórafa, tibeti lámafű és perzsiai mogyoróbokor.

El volt ámulva Krizosztomosz, mert a természet szépsége mindig rabul ejtette. Tudta, a természetből származik minden, főleg az ember, és még főlegebb a nő is. Azért olyan szép. Ez űzte a karjukba. A lányok, mint régi macskák osonnak végig a természeten, az utcákon, a termeken. Bennük forr pumák, jaguárok, párducok vére, és nőstény-szép pofácskájukon föltündököl a természet varázsa.

Ezt a varázst pillantotta meg Márta arcán a Báró, ahogy belépett az irodába. Rövid klottköpenyben volt a lány, fényes fekete klottköpenykében, és rendezte a számlákat. A Báró őrült módra megkérdezte az első pillanatban:

– Szeret maga engem?

– Meg van maga őrülve? – a lány olyan halkan válaszolt, hogy jószerével nem is lehetett hallani. – Most látom egy másodperce.

– Attól még szerethet. Én is most látom, és szeretem. Szeretem azt a vadmálna-ragyogású mellét, a puhán szétnyíló macskaszáját, hó-ragyogású karját…

– Nekem kreol bőröm van – nyögte a leány.

– Mindegy. Este bemászom a kastélyba, maga hol alszik?

– Ne… ne… – És leguggolt Márta, hogy előkeresse a fiókból a vörös masnival átkötött hatalmas kulcsot. – Nem kell bemászni, itt van a kastélykulcs.

– Ekkora?

– A kapu is óriási.

– Akkor jövök – a Báró áthajolt az íróasztalon, és megcsókolta a lány félig nyitott és teljesen nedves száját. Az elalélt. Úgy kellett elkapni. A Báró visszaültette az irodaszékre, még egyszer megcsókolta, hogy Márta nem kapott levegőt, csak nyögte lassan:

– Még…

Krizosztomosz elsietett, hogy mihamar visszatérjen az éj leple alatt. Fogta a nagy kulcsot. Előzőleg rendbe tette iskolásait, akikre felügyelt a szigligeti nyáron. Beosont most Mártához. Az reszketve vezette a csikorgó sárga kavicsos parkon át, aztán ki az országútra, kifele a Balaton hatalmas partja felé.

Mentek az erdőn át, ami a kastélyt elválasztotta a tótól. A Báró fogta a leány kezét. Érezte a kis kézen, hogy csorog rajta a víz. (Később, ötven évre rá, döbbenten hallgatta Márta egyik rokonának a dalát a rádióban: „Megint itt van a szerelem, megint izzad a tenyerem…”)

Leosontak a partra. A lány egy sajkához vezette. Nagy lakat volt azon is. Márta ügyesen kiszabadította a csónakot. Megint érezte, mármint a Báró, a nedves kezet. Bebillentek a ladikba.

Ott volt a Balaton. Hatalmasan, alig csillant valami távoli fény, részint a túlpartról, részint Szigliget messzi hajóállomása felől. Rejtélyes sötétség vette körül őket.

A Báró azt érezte, soha ilyen lánnyal nem találkozott. Csípte alul valami – a régi kígyómarás –, mely tudtára adta nagy érzelmeit. Nézte a leány profilját, megbabonázva. Macskafejű! Ez is macskafejű, az isten áldja meg! Ez borzasztó. Hát nincs ez elől kitérés? Ilyen veszett szerelembe esik velük?

A lány halkan evezett. A Balaton föltárult, mint egy hatalmas fekete szakadék, ami elnyeléssel fenyegeti. Beleveszni, beleveszni! Nézte maga előtt a lányt, és nem tudott ellenállni neki. Előrelendült, hogy megölelje. A két evező közé vetette be magát, átfogta a lány nyakát. Az arc a sötétben is fölpiroslott. Meg akarta csókolni, egészen előrehajolt.

– Vigyázzon! – sikoltotta Márta, mert a ladik megbillent. Zsupsz. Krizosztomosz a nagy ölelés lendületében átesett a lányon és belebukfencezett a tóba. Hápogott. Kapálódzott.

– Ne féljen, ne féljen, kimentem! – kiabálta Márta szép, kacskaringósan íves szájával, de a Báró most fuldokolt. Verte a vizet, szép fehér úri nadrágja ázott, ázott a Balaton setét vizében. – Várjon! – kiáltott, és kiakasztotta az egyik evezőt a tartójából, ott imbolygott a víz fölött az éjjeles Balatonban. Egyensúlyozott a feje fölött a fával, mint egy női Toldi, de Krizi már fuldokolt. Lemerült a vízbe. – Ne szívja be a vizet!

A mélyből csak buborékok voltak láthatók, amint fölszállnak a fekete felszínre. Márta beleütötte a vízbe az evezőt, hogy elérje vele a Bárót. Az éppen fölrúgta magát a mélyből, prüszkölve, amikor valami iszonyú élesen eltalálta az orrát. Visszabukott a mélybe.

Márta sikongott:

– Ne ijedjen meg!

– De csupa piros a víz! – kiáltott a szerelmi hős.

– Nem is látja, hiszen sötét van!

– De érzem! Érzem a piros színt az egész Balatonban!

– Kapaszkodjon a rúdba!

Krizosztomoszt aztán Márta nagy üggyel-bajjal fölhúzta a csónakba. Csurgott róla a víz.

– Vegye le a nadrágját. Megfagy.

A Báró szégyellte magát, de muszáj volt levetkőznie, ha nem akart megfázni, mielőtt kiérnek. Végül is Márta a testével borította be a fiú testét. Persze. És odaadta csöpp zsebkendőjét, hogy elállítsa Krizi orrvérzését.

Ezzel a kissé piros zsebkendővel integetett a lánynak a Báró, mikor megérkezett Budapestre. Mert utánajött. Ilyen a szerelem. Először csak leveleket küldözgetett – például két csókolózó galambpárt egy búcsúból –, hogy jön. Szereti. És jött is. Egyszer csak ott volt a Déli pályaudvaron.

Moziba mentek. A Báró gyáváskodott. Mért jött föl utána vajon ez a lány? A film alatt ezen gondolkodott. Na, vajon miért? A Báró nézte az előtte ülő lány hátát – páholyban ültek –, és hallgatták, ahogy a mellettük levő székeken recsegnek a fiatalok. A Báró viszont az édesanyjához vitte ki aludni a lányt, így aztán az elmaradt, és sokára nézte meg a fiú az arcát: a piros folt megint nagyobb lett. Akkor hallotta, hogy a leány férjhez ment egy katonatiszthez, és hamarosan öngyilkos lett. A Báró szenvedett, mint a kutya, mert tudta, Márta azt akarta volna, hogy ő vegye el. A Balatonban találták meg. De akkor már Krizosztomosz a Főiskolára járt, és gyakorta egy zsebkendővel akarta eltakarni a piros foltot az arcán.

– Mi ez a kis folt az arcodon? – kérdezte az emeleti folyosón az egyik hallgatótársa, a szép Heléna. Különös név – gondolta Krizi a leányról, aki a Nyírségből jött, de nem volt cigány, csak igen szép és halovány, derekáig érő vörös hajú nőteremtés. Krizi már az első órákon bámulta, Heléna pedig olyan méltóságteljesen tudott végigvonulni a termeken, hogy megállt mögötte a levegő. Bámulta nemcsak a Báró, hanem az összes fiú. Szép Helénát még a tanárok is úgy nézték, mintha valóban a görög mitológiából lépett volna elő, enyhe szeplők pettyezték rózsaszín arculatának bőrét – talán ezért is érdekelte Krizosztomosz bőre. – Nekem is van ilyen foltom – mondta, elhajtva arcából a hatalmas vörösbarna hajzatot, mire a báró persze beleszédült a gyönyörű látványba.

– De… nekem… a szerelemtől… van – nyögte a leány fülébe.

– Szerelemtől? – Zölden ragyogó szemét Krizosztomoszra vetette. Neki is zöld ékszerszeme volt, mint a háború ködében eltűnt Mirjamnak, csak Helénáé keskeny pillangó alakúvá húzódott mosoly közben. Ezért őrjöngött a fiú, s kérlelte is mindig, hogy mosolyogjon.

– Igen. Sajnos, a szerelemtől. Nem is csak a szerelemtől, hanem a szerelem nyomában járó haláltól.

– No, mi a csuda? Meghalnak, akikbe szerelmes leszel?

– Valahogy így – szerénykedett a Báró, nehogy mágusnak nézzék.

– No, ezt én nem hiszem – mosolyintott egyet Heléna a fiúra –, majd meglátjuk. Legyél belém szerelmes. Meghalok-e?

Hát bizony rossz ajánlat volt.

Járkáltak a Németvölgyi temetőben. Odaesett a Főiskola mellé, ők egyszerűen fölálltak az anatómiaórán, egymásra néztek, és kiindultak a temetőbe.

– Hova, hova? – érdeklődött a professzor a kéztőcsontok magyarázata közben. Előzőleg a gerincoszlopot rajzolta le egyszerre, két kézzel, bravúrosan, mert ilyen tehetséges volt. De Kriziéket ő sem tudta megállítani.

– Szerelmesek vagyunk – mondta a leány. – És állítólag én bele is fogok halni.

– Na ne mondja! Maga gyönyörű, Heléna, ilyen hajsátra az egész országban nincs senkinek.

Ők azonban kiballagtak a folyosóra, onnan a Németvölgyi temetőbe, onnan Nyíregyházára, onnan Esztergomba, onnan a Margit körútra, és ország-világ láthatta szerelmüket, amíg láthatta. Aztán fordult a kocka. A Báró arcán megmozdult a vörös folt, mintha csak nőni kezdett volna. Megtudta, amit nem lett volna szabad.

Egyszer Heléna fölhívta magukhoz az otthonukba Krizosztomoszt, de ott volt egy másik, igen fekete hajú fiú is. Heléna csöndesen ült, és csak ennyit mondott:

– Krizi, íme, a te elődöd. Ebbe a fiúba voltam szerelmes tavaly nyáron. De mindennek vége már. Így becsületes, nem, ha neked is elmondom?

– Mindennek vége – mondta magában Krizi is, nézte csak, nézte az elődöt, ahogy hullámos hajára hullt a fény. – Nem kell nekem előd – döntötte el magában, és akárhogy szerette a szép Helénát, elutazott, és soha többé nem válaszolt Heléna könyörgő leveleire. Ott hevertek előtte az asztalon a postai bélyeges borítékok örökre bezárva. Heléna megbetegedett. Évekre. Azt mondták, tüdőbaj, de Krizosztomosz tudta, Helénát a lelki bánat emésztette meg. Elfonnyadt, halálos kórosan.

A Báró arcán megint nagyobb lett egy kicsit a halálos szerelmi folt. Mígnem találkozott egy szívarcú elvált asszonnyal. Ott állt a HÉV-szerelvény imbolygó kocsijában. Krizosztomosz is azon járt egyetemre. Fiatalosan és szomorúan Heléna után. Ez a fitos orrú, pikáns asszonyka meg ott állt a HÉV-szerelvény utolsó kocsijában. Arca piros labda. Szeme kék, és olyan huncut, hogy a kalauz is elejtette a jegyet, mikor kezelte. Ajka kifordulósan kívánatos, enyhe rózsaszín rúzs fénylett rajta. Krizi rögtön gondolta is, mennyi munka lehet ezt csókolva lenyalogatni, de nem is kellett sokáig gondolkodnia ezen.

Mert a cinkotai megállóban már le is szálltak, a kis vidéki temetőben (úgy látszik, a Bárót mindig vonzotta a halál és a temető) már le is volt nyalva a rúzs. Egymásnak estek és vadul csókolóztak, bár alig volt idejük bemutatkozni. Ez afféle első látásos szerelem volt. Talán a gyerekkori kígyómarás ennyire hatott még mindig a fiatalemberre.

Szóval a sírkeresztek nem láttak még olyan nagy szerelmet. Mintha égett volna a téli temető. Mert tél volt. A nagykabát alatt pedig lángoltak a testek. Az alkonyatból ott maradt gyertyák kéken lobogtak a hó fölött.

Később – megint csak a hóban – hosszú zarándokutat tettek meg a Zsíroshegyi menedékhelyhez. Mentek ketten a hóban, fogták egymás kezét, kapaszkodtak, mintha elveszthették volna szerelmüket. Éjjel aztán fölhozatták a mord pincérrel a forralt bort. Kiültek az ágy szélére. Kortyolgattak, csókolgattak, vallogattak. Hogy kik is ők? Mert egyik sem tudta a másikról, hogy kicsoda?

– Nekem te vagy a mindenem. – A fiatalasszony, Éva merően nézett rá, de nem a mesére, hanem folyton a testre gondolt. – Előző mindenem a férjem volt. Jó férj, csak ütött. Tűrtem, szerettem. De, tudod, nem jó, ha az embert ütik. Szeretett, szeretett, de ütött. Te nem fogsz ütni?

– Én? – térgyepült elébe a Báró, és áhítattal csókolgatta kissé görbe lábát és vastag térdét, majd gyöngéden a melléhez nyúlt. Valami megzörrent. Krizi még egyszer odanyúlt, hogy mi van a kombiné alatt, de Éva elhúzódott.

– Na, ne… – mondta, és csak az ágyban oldódott föl. Amikor már biztonságban érezte magát. – Látod, milyen csöpp mellem van? Pedig szoptattam is. Mit csináljak? Már mindent elkövettem, tejinjekciókat adattam, meg glicerint is alkalmaztak. Semmi. Nem nő. Harmincéves korban már nem nő, azt mondják. Pedig szoptattam is, mert van egy gyermekem. Ne félj, már nem olyan kicsi, meg már el is váltunk. De ez a kis mell nem nő… Na, gyere ide, egyetlen szerelmem…

A szerelemnek nem lehet parancsolni, különösen annak nem, aki „be van kígyóméreggel oltva”. A Báró is meg volt bolondulva. Ahogy hazajött az egyetemről, végigdőlt a szegényes díványon, és várt. Mint a tigris. Nem csinált semmit. Hallgatta talán a szíve dobogását, mert az kiverte a mellkasát. Volt vagy százhatvanas pulzusa. Lüktetett, amíg csak eljött az óra, hogy a szerelmes sírkertben találkozzon démoni kedvesével. Félve, de rohant, és beleveszett, amíg meg nem ismert egy fiatal leányt. Érdekes leány volt. Mélyen vallásos, értelmes, vele nem lehetett kukoricázni. Így aztán elhatározta, kirántja magát Éva bűvös hatása alól mindenáron. Elszabadul a testiség poklából.

Elhívta Évát a Baross-kávéház fényes asztalai közé, és leültette a kegyetlen világosságba. Hogy ne legyen kiút.

– Szeretlek. Nagyon. De el foglak hagyni. Valami papír zörög a melleden. Tudom. Csak a kedvemért. Akkor is. Már nem akarlak szeretni. Szeretlek, de nem akarlak.

– Csak miattad hordtam a papírrózsát, hogy legyen valami kis mellem – sírt a fiatalasszony.

De Krizosztomosz már messze járt, menekült. Hozzászaladt az ő fiatal leány szerelméhez, ahol nyugalmat talált. Bár a piros folt nagyon izgatta. Ahogy Évát elhagyta, az disszidált. Állítólag egy új embert talált, aki még jobban ütlegelte, mint a férje, ő pedig úgy megsérült, hogy nem lehetett megmenteni.

– De én mindenkit megölök. A szerelmemmel – mondta Klárinak, aki teljes ártatlansággal nézett vissza rá halvány szemüvege mögül. A Bárót elbűvölte ennyi tisztaság és szendeség. Úgy érezte, megtalálta az igazit, és akármit is sugall számára a sebfolt az arcán, ezt a lányt nem fogja bántani.

– Engem nem tudsz megölni – suttogta a kőkék szemű lány, Klári. S levette ártatlanul a szemüvegét a téli ködben, hogy meg lehessen csókolni.

Ó, Uram, teremtőm – gondolta Krizosztomosz –, minek is vagyok a földön, ha egyszer minden szerelmem halálba fúl? – Mégsem tudott ellenállni a levett szemüvegnek meg annak a szikrázó tisztaságnak, ami Kláriból áradt.

– Miért ne tudnálak megölni? – nézte a kőkék szemű lányt.

– Mert én találtam valakit, aki mindenkinél hatalmasabb, és aki megoltalmaz engem.

– Valami vad férfi?

– Nem vad, és nem egyszerűen férfi.

– No, erre már kíváncsi vagyok. De csak védjen, ha tud.

– Az én pajzsom az Istenem. Tizenhat éves koromban rátaláltam, azóta nem engedem el, és benne nem csalódom. Biztos, akármilyen rossz szándék fordult meg benned, ő le fogja győzni, és a segítségemre lesz.

A Báró nagyon megszerette a leányt. Biztosra ment. Végre megtalálta az igazit. Jártak-keltek az országban, mint a Paradicsomban. Ragyogott körülöttük a levegő.

– Az isteni pár – suttogták mögöttük a barátok is.

Hosszú-hosszú éveket éltek együtt békességben, míg egyszer a Báró elkezdte keresni a párját, mert nem találta otthon. Bejárta már a nagy parkot, elvillamosozott a Zugligetbe, ahol bolyongni szoktak, hátha ott van Klári, kiszellőzteti az iskolát, ahol tanított. Végül is eljutott a Pasaréti téri templomba. Maga is leroskadt, fohászkodott az Úrhoz, ne venné el tőle végre a szerelmet, ha már egyszer az igazit megtalálta. És ahogy az arcához nyúlt, mintha a piros folt megint nőni kezdett volna. Mi baj van? Mi baj lesz?

És akkor meglátta az egyik oldalsó padban Klárit. Leborulva imádkozott. Folytak a könnyei. A Báró megrémülten nézte. Lassan odament hozzá, és maga mellé emelte, így mentek csöndben hazáig, a hó ráhullott a szemhéjukra. Aztán elolvadt, és megint úgy nézett ki, mintha a lány könnyezett volna.

– Miért sírtál a templomban?

– Istenre gondoltam. Hogy mennyire szeret.

– Mondd, Klári, ki az első a te szerelmedben? Isten vagy Én?

– Nem lehet összehasonlítani.

– De… mégis… szeretsz engem is…

– Nagyon szeretlek. De Istennel nem lehet versenyezni. Isten az első.

A Báróval megfordult a világ. Érezte, minden elveszett. Ez a lány örökké Istennel lesz eljegyezve. Sohasem lesz felszabadultan az övé. Hirtelen egy óvatlan mozdulatot tett, és Klárit elsodorta egy autó. Összetörte. Egész életére. Ő meg, mint egy mérgezett kígyó, kihúzta magát, és keresni kezdte, talán még jobban, mint annak előtte a menekítő szerelmet. Mohón nézett a nőkre, lányokra, asszonyokra, annyira beleroskadt a fájdalmába.

Egy fiatalasszony libbent az osztályra. Mivelhogy a Báró egy orvosi osztályon dolgozott, s a kékfekete hajú hölgyet úgy kapta ajándékba. Olyan halkan lépett, mintha sarukon surranna indiános fejével. De nem indiános volt valójában, hanem tán cigányos. A Körösök partjáról, Uram, teremtőm, csodaszép teremtés volt, ájult nézésével, lilabarna szemgolyójával. Kreol bőre cikázott a folyosóra behulló napfényben.

Már indultak is. Le a Körösökhöz. Száguldott a téli vonat. Mezőtúron kitárult a havas ég. A vasútállomásról lovas szánkóval kanyarogtak a messzi tanyára. Ott élt Manna anyja – Mannának szólították a fiatalasszonyt, valóban égi manna volt, elolvadt a szájban. Összeborultak a csilingelő szánon, nagy báránybundát terítettek reájuk, hogy ne lássák a varjak a forró szerelmet. Vaderős pálinkát robbantottak a szájukba, hogy győzzék a csókot hazáig.

Ott aztán elszabadult a pokol. Éjszakába nyúlóan mulattak, táncoló árnyaik kirajzolódtak a lobogó gyertyafényben, vad lépésekkel járták a tangóharmonikás táncokat. Még a falakról is csorgott a verejték. Az asztalokon hatalmas tányérokban ragyogtak a rőtpirosra sütött kolbászok, kéttenyérnyi reszkető tarják, barnára égett bordák, a sült vér sötétvörösen ragyogott szintén a tálban, valami állati boldogság szállt a levegőben: zsigerek, tüdők, szívek és belsőségek boldogsága. Nem emberi boldogság, mindent elborító. Végezetül Manna már egy szál pendelyben ropta a táncot, nem is ropta, csak szállt, meztelen lábfejével a vályogpadlón csattogva.

No és aztán Budapesten folytatódott a hacacáré. A Báró meg volt bolondulva. Manna meg volt bolondulva. Égtek, mint a fáklyák, a nyílt utcán lángolt a szerelem. És otthon. És a kórházban. És ez volt a baj.

Manna sem bírt magával. Hazament férjes otthonába, végigvetette magát a hatalmas ágyon, hanyatt, az ég felé feküdve, mint egy kiszolgáltatott fogoly, és nyüszítve hallgatta a hatalmas zenéket. Lemezeket rakott a forgó korongra, és Beethovenek, Mendelssohnok, Schumannok, Schubertek, Csajkovszkijek muzsikáltak a hanyatt fekvő asszonynak. Ő meg égő szemekkel fúródott át a plafonon az égő égbe. A fekete korong csak forgott, csak forgott, és őrült zenéket bocsátott a fekete haját szétterítő szépség fülébe.

De nem csak az övébe. A férj fülébe is. És ez már nem volt olyan kellemetes. Sem a férjnek, sem a fiatalasszonynak. Rájött a férj úr, hogy egy ember, voltaképpen a Báró, olyan delejt enged az asszonyra, amibe az belevész. Ezt pedig ő mint a főférj és világúr – úgy gondolta – megtorolja. Majd ad ő ennek a szerelemnek. Adott is. Még revolvere is volt, hiszen munkásőri hivatása erre följogosította. Nem sokáig teketóriázott. Mindenféle nőorvoshoz elráncigálta párját, hogy tudományosan is igazolja felesége idegen befolyásoltságát. Lobogtatta az igazoló papírost: „Meg vagyok csalva, meg vagyok csalva!”

A Bárónak természetesen ilyen erőszak mellett el kellett hagynia szerelmi párját. Szomorú volt, de érezte, maga is hibás. Az a bizonyos kígyómarás megint működött a testében. Hagyta, hogy szerelme, Manna elússzon a kék ködbe, amiből jött. Talán bosszúból, hogy a nő nem állt ki mellette? Mindegy. Lelki kezeivel megfojtotta és elhagyta.

A rossz nyelvek szerint Manna sosem lett boldog senkivel. Megroskadt, s bár régi szépségét öregkorára is megtartotta, kiégett vázához lett hasonlatos.

A Báró már rettegett magától, hogy csak bajt okoz női embertársainak, nem tudja legyőzni a kígyómarást. Ám ekkor ismerkedett meg egy fiatalasszonnyal, ezúttal szőke volt az „áldozat”. Ártatlan. Lenvászon-szagú. Tornácfehérségű. Álomharmatú.

A kígyómarás-beleoltotta minden szerelmét tette ebbe a szerelembe a Báró. Isten ajándékának tekintette ezt a fiatalasszonyt, aki vele élt hosszú télies délelőttökön, mély hangulatú havas éjszakákon, bádogtetőket beroskasztó avaros őszökön, robbanó tavaszokon.

A kígyómarás dolgozott benne, hogy a szerelem kiteljesedjék. Így teltek az évek. Egy munkahelyük volt, s így az első négy évben mindennap látták, érezték, tapasztalták egymást. Hiszen a munkahelyen többet van az ember, mint odahaza. És még ehhez gyógyító munkát is végeztek, az asszony ős-meleg szeretetével rengeteg elesett és sérült lelket mentett – ő volt a gyógyhely üdvöskéje.

A Báró, mint egy őrült, persze le is akarta kötözni szerelmi párját, hogy csak őérette lélegezzen, éljen, pulzáljon. Kisajátította. Mint egy áldozatot. De nem szabad kisajátítani senkit.

A kisajátítás első formája az együtt lakás. A közös ól melege. A közös fészek, a közös otthon. Megrémült a Báró. A kígyómarás helye zsugorodott, viszont az arcán, a bal arcán tovább nőtt a szerelem sebe. Akkor már huszonöt évet élt a párjával. Boldog otthonban. Viszont gyanakodni kezdett magára, visszament ahhoz a gyermekkori orvoshoz, aki annak idején kezelte. Ugyanúgy fogadta, ahogy annak rendje-módja szerint a szülei elmesélték.

Lötyögő fehér orvosi ruhában bóklászott elő a doktor. Egyik lábán most sem volt zokni, meztéllábra húzta fel a cipőt. A Báró riadva nézte. Az orvos nagyítót vett, vizsgálta a kígyómarás helyét.

– Mintha megállt volna. Nem szerelmes maga?

– De. Régen.

– Érdekes. Nem nől. Pörkösödik. Üszkösödik. Maga, barátom, mumifikálódik.

– Mit csinálok?

– Életében bebábozódik. Mint egy betekert fáraó. Kihűl.

– Meghalok?

– Na ja. De nagyobb baj, hogy a társa is beég. Hiába van vele.

– Szeretem.

– Szeretni kevés.

– Mit kell még?

– Szerencse. Ha meg akarja menteni, hagyja ott.

– Én? Hát szeretem.

– Mindig ezt mondja! A vipera megmarta. Ez egy kór. Most kihalt magából a méreg, emberi érzésű lesz. De magára kell maradnia.

– Egyedül?

– Naná – mondta az orvosprofesszor, és megvakarta meztelen lábfejével a másik lábszárát, mint ötven évvel ezelőtt. – A szerelembe belepusztul a kígyómart ember. Haljon meg. Az lesz a legjobb.

– De nem merek.

– Na ja. Érdekesek az emberek. Senki sem akar meghalni! Micsoda viperafajzatok! Meg kell halni! Lejárt az idő! Több nőt nem fog nekem tönkretenni, mert bejelentem a Köjálnál! Az arcáról is el fog tűnni az a vörös folt. Ember lesz! Nem kígyó. Legalább ezt a tisztességes asszonyt kímélje meg magától! Ő meneküljön meg! Vagy…

A Báró kitámolygott. Őrületes lelkifurdalások árán, harminc év után odahagyta a párját. Majdnem belépusztult. Nemcsak ő, az asszony is. Halálosan egyedül maradt.

A Báró, Krizosztomosz, a főhős pedig egyedül élt, szerelemtelenül, meggyógyulva és boldogtalanul. Amíg csak egy leány meg nem szólította az utcán, hogy itt a

VÉGE…?