„… a modern ember az, aki önmagát keresi. Műformája az önvallomás. Vagyis a modern ember nem az, aki mást, hanem aki önmagát csapja be. Ahogy Nietzsche mondja: „az, hogy az ember mennyit hazudik másnak, elenyésző semmi ahhoz képest, hogy mennyit hazudik önmagának…”

A regény az a konfesszionális hazugságszövevény, amelyben az író elmondja, hogy önmagának mit hazudik, de még ez sem hiteles.

De nem azért, mert tapasztalatunkon túl fekszik, hanem mert mielőtt elérnénk, elhazudjuk.

Tekervényes tévelygés a semmiben a

semmiért…

a tükörben seggét nézi.”

(Hamvas Béla: Karnevál)

Látja Isten, hogy állok a napon, helyesebben nem is én, hanem Jezovics, aki nem én voltam, de mégis én, mint valami kettős ugyanaz, aki egyszerre eltávolítja magát és összetartja, ám annyi bizonyos, hogy nem azonos önmagával, bár ugyanazok a csontok, izmok, idegek alkotják, mint engemet, és ezáltal olyan vagyok, mint egy fénykép, amely egy kicsit elmozdult a fényben, ezáltal megvan a maga kettős vonulata, mint egy hegynek, amelyik önmagában létezik ugyan, de belsejében teljességgel kiismerhetetlen anyagok, forrongások, vulkánok és ércek élnek, sőt, lényegében hánytorognak, fetrengenek, hogy aztán egyszer-sokszor, mindig, valamikor olyan erővel törjenek felszínre, ahogy kispriccel maga a magma is, a mag is, amelyikből az ember lesz, lehet, lett anno apám őrületesen rajongó szerelmében, amivel egy végtelenül szőke leányt, aki Jezovics számára sohasem leány, hanem örökös, elmozdíthatatlan fiatalasszony, valóságos Marilyn Monroe, akinek széles mosolyú szája úgy nyílik a fogak ragadozó színpadán keresztül, mint egy bronzillatú pumanőstény, aki maga az állatszerelem, a régi éjszakák párzásába belenyújtózó vadképzet, maga a dzsungel leánya, a növények klorofillját és állótavak kékségét visszatükröző állatnő, egyetlen homályos fátyollal eltakart tekintetű szépség, egy asszony, egy beanyakönyvezett szülő nő, persze totem és bálvány, de hát lényegében Jezovics anyja…

Nos, ez a kettősség lett volna a napos Jezovics, aki én voltam, de nemcsak úgy, ahogy voltam, hanem Isten kandikék-ég szemében, miáltal állandóan forró önkívületben át voltam itatva magammal, mint valami gyilkosságban az áldozat letörölt vére, amit teleszívott a szivacs, ugyanakkor el voltam távolodva önmagamtól, mint csupán az előbb említett Isten előbb említett és nagyon kék szemében visszatükröződő egyed, egy figura, reflex, sőt reflexió, egy alak, egy tárgyilagos ember, ahogy Isten látja.

Így aztán nemcsak Gyurkovics, hanem Jezovics is lettem, mint két-tettesű bűntény összefont alakja, akit ha felelősségre vonnak, beszámíthatatlan, mint az igazságügyi orvosszakértő által jellemzett bolond, ám valóságosan mégsem lett elmebeteg, vagyis ha elmebeteg is, nem skizofréniás, kettős énnel, csupán talán hullámzó lelkű tengerember, akinek hol apálya, hol dagálya van, míg jószerével a Kárpát-medencét betöltő, azóta eltűnt, de annak idején létezett Pannon-tenger embere, így aztán az én – az ő – hazafisága sem úgy jelentkezett, mint valami zászló vagy nemzetiszínű fejtett bab a kertben, vagy hovatartozás, még csak nem is nyelv, mert ezeknél évezredesen régibb ősérzetek kötötték oda a tájhoz, a lovakhoz, a földrajzi kövekhez – persze hogy nem a nemzetiszín kövekhez és piros-fehér-zöld lovakhoz, de mégis tengermélyi mederazonossággal lepréselődve a tenger – maga alatt göndörödő – iszapjába, melyből Isten durván kimarkolta, hogy világra formázza, ahogy Ádámról meg van írva a nagy mesebibliában, de nem is úgy, hiszen (egyszer) maga Jezovics is bevallotta, hogy „engem is Isten alkotott, csak a kezét feledve, lábbal és dühvel…”.

Így lőn Jezovics megtaposott lélek. Léleksáv, mondhatnánk, aki megalkotása, őstengeri fölidézése, százgenetikájú öröklétezése pillanatától sebzett, sebes, sebezhető állatlény volt, aki elmondhatta magáról, hogy „azért lettem költő, mert embernek nem váltam be”, s elmondhatja most is, hogy azért lett Jezovics, hogy ne legyen Gyurkovics, hogy ezzel a Jezoviccsal megúszhassa a Gyurkovicsot, hogy ilyen módon Jezovics alibi, egy örökkön visszatérő, halálig működő Alibi, maga a Mister Alibi, aki valaki helyett él, de nem ő az. Világos?

Jezovics hát egy gyilkossal él és élt együtt, akit Isten lát, hogy áll a napon – s ehhez a kettősséghez még az is hozzájárul, hogy tehát az a szorongás, amit természeti rokonság révén érzett – „a szorongás a fákban van / a levehetetlen levélben, / amely mint Káin bélyege / lebeg a nagyra nőtt sötétben. / A bűntudat a fákon ül, / mezítelenül, magányra fagyva, / a halak kopoltyúiban / kering ki-be a zöld iszapba. / Nem mi szorongunk, ő szorong, / együtt szorong, aki szorong, / falevelek és temetők, / halak, bikák, apostolok”

igen, apostolok is, hiszen ehhez a kettősséghez hozzájárult a bűntudat – amely mint Káin bélyege lebegett a nagyra nőtt sötétben – a valláson túl és a vallás előtt főleg –, és itt a katolikus vallásról van szó, melyben a kis Jezovics nevelkedett, egyszóval a bűntudat hozzájárult az állandó kettősséghez, hogy egyszerre el is követte a tettet mint Gyurkovics, ugyanakkor meg ártatlan volt mint Jezovics, maga volt a bűn alanya és tárgya, csinálója és áldozata, nyers-csiga vacogású paradicsomi lény és ugyanakkor Mister Alibi, aki nincs is, aki él – de talán csupán Isten szemében. Föloldozva és elítélve – távlatosan mennybe híva – / jobbjára állítandja a jókat, / vagy pokolra vetve / baljára sodorva a gonoszakat.

Így, predestinatíve Jezovics már el volt ítélve, már (a földön, a kettős szorongásban) betelt a sorsa a maga üdvtörténeti kettőségében – üdvre-pokolra ítélve távlatosan, mármint ha fizikaliter meghal –, hiszen egyébként csak élt, bele a vakvilágba, és fogalma sem volt, még hatvankét éves korában sem, hogy mivégre is van e földön.

Így, mikor saját bibliáját és megváltástörténetét írja, csupán beszéd- és értelemgyakorlatokat végez, mint 1937-ben, az első elemiben Rákosfalván, az Álmos vezér téren, ahol a rettegett iskola állt, és áll a mai napig, mert különben az egész szülőfalut lebontották, lerombolták, mintha maga a fő-Jezovics meg sem született volna, hiszen nincs hova hazamennie, pedig lejegyezte öregkorára, hogy „öregszem. Szeretek / valahol lenni már, / egy fogolyarcú házban, / mely kinyit és bezár, / eddig mindig mentem / és nem voltam sehol”.

Mert maga Rákosfalva veszett el. Az otthon. Örökre.

Ahol mégiscsak…

– Tanár úr, ez így nem mehet tovább.

– Miért, fiam? Valami baj van?

– Baj? Nem egyszerűen baj! Itt nem lehet élni!

– Hol?

– Itt, Magyarországon. Itt, az iskolában, ebben a teremben.

– Nem értem… Eddig szerettetek ide járni. A legjobb iskola.

– Volt. Vége. Aus.

– Mért mondsz ilyet? És üljetek le! Mért nem ültök le? Óra van, nem?

– Óra! Ne tessék hülyéskedni! Óra! Magával?

– Nem értem… Úgy vettem észre, szerettek…

– Szeretjük, persze. De nem mehet ez így. Micsoda ez a zakó? Ami magán van.

– Miért? Egyetlen jó zakóm. A legfinomabb angol szövet. Szürke árnyalat az ezüstben. Mi a baj?

– És ez a gomb? Letépjem?

– Dehogy tépd! És menj távolabb! Ültesd le a gyerekeket!

– Semmi. Itt nem lehet élni. Félgomb a zakón? Arra nincs pénze, hogy vegyen egy gombot?

– Elefántcsont…

– De hogy képzeli? Félgombbal a zakóján bejöhet ide, az ország legelőkelőbb gimnáziumába. Letépem.

– Ne tépd le, a feleségem nem talál gombot a városban! Nincs gomb a városban! Fiam!

– Így akar itt tanítani? Nekünk? Akik a legjobb paptanárok tanítványai voltunk? Mintha egyetemre járnánk! Mit képzel?

– Ne hadonássz!

– Ne hadonásszak? Ez nem ikes ige?

– Ikes vagy nem ikes, ne hadonássz az orrom előtt. És ültesd le a gyerekeket, te vagy az osztályfelelős, nem?

– De nem mindegy ám, apukám, hogy ikes-e vagy nem ikes, mert ha ikes, akkor azt kellett volna mondania, ne hadonásszál!

– Akkor ne hadonásszál!

– Idejön, félgombbal a zakóján, az ország legelőkelőbb iskolájába, és magyart akar tanítani, nekünk, akik kegyesrendiek diákjai voltunk?

– Magyart. Meg németet.

– Azt tudom. A nagyhatalom alá feküdni. Mi a magyar?

– Hogyhogy mi a magyar? És mondd meg a gyerekeknek, ne ordítsanak, nem hallom a saját hangomat.

– Mi a magyar?

– Mi a magyar, mi a magyar… Nyelvet tanítok, nem filozófiát…

– Mi a magyar?

– Mondjam azt, he-he, hogy rút, szibarita váz? He-he…

– Ne mondja! Mi a magyar?

– Ne hőzöngj, mi a magyar… Nyelv, én nyelvet tanítok. Meg ország. Állam. Államtitok! He-he.

– És? Nép vagy faj?

– Népfaj, he-he, ugye.

– És?

– Kultúra. Táj. Tájegység.

– Nyomorultak. Ilyen tanárt küldenek ide! Félgombbal. Mindenesetre így nem mehet tovább.

– Rendben van, csak tedd el azt a kést…

– Kést? Tárgyazonosítást már a gyógypedagógia első osztályában tanítanak! Ez nem kés, hanem tőr. Villog. Látni? Hegye van…

– Ne, ne…

– Félgombbal… Az nem baj, hogy nekem kivégezték az apukámat? Attól még mehet tovább? Látja itt ezt a csonkot az ötödik és a negyedik ujjam helyén, látható? Ott voltam a kivégzésen. Meg akartam nézni. Látni akartam. Megjegyezni. Látni az arcát, ahogy megvonaglik. Ahogy hagyják kínlódni. Mint Bárdossyt. Hagyták döglődni. Ő nem volt magyar?

– Különböző… különböző… magyarok vannak.

– Ő peches magyar volt?

– A történelem kegyetlen…

– Kegyetlen, azt mondja? És maga akart tanítani. És ezek? Elvették az iskolát…

– Pszt…

– Ne csitítson! Kiraboltak mindent, tönkretették a cipészt, a cukrászt, a kolostorokból elvitték a barokk faragású padokat, és disznóólat fabrikáltak belőlük! Ezek sosem lesznek pechesek?

– De… nem tudom… tedd el a tőrt… a tőrkést. Ez tőrkés, nem?

– Kivégezték az apukámat. Vonaglott az arca. Mert peches volt?

– Tanítani is kellene… fiacskám… ültesd le a gyerekeket… bejöhet az igazgató. Csak halkan…

– Na, ennyi. Ezt a félgombot elteszem. Ha holnapra nem lesz rendes gomb a zakón, ide be nem jöhet. Értve van?

– Igen… majd szólok a feleségemnek, szerezzen egész gombot…

– Villinger?

– Igen. Villinger. Mindjárt visszajövök, csak ki kell mennem. Villinger?

1947. szeptember 23-án a napéjegyenlőség halk, fehér napja volt Budapesten, a Piarista utcában, az első szám alatt, szemben a Százéves étterem félsarkával, ahová három széles lépcsőn kellett lemenni, s akkor már csak egy vasveretes fakapu állta útját a vendégnek, akkora kilincs volt rajta, mint a mesevárakban, belülről finom evőeszközök finom csilingelése hallatszott, pedig nem evett senki, csak a pincérek terítgettek kétségbeesett, puffadt arcú nyugalommal, nem evett, mert nem is ehetett, hiszen a város úgy, ahogy volt, rommá volt lőve, s bár az erőszakos Kommunista Párt és a többi ijedt kis féldemokrata egyesülés hajtotta a lakosokat újjáépíteni a székesfővárost – a kis Jezovics elmélázott, mennyire szerette ezt a számára akkor s mindenkorra érthetetlen szót, hogy székesfőváros, a gyönyörű címert is maga előtt látta, amint két szárnyas – kardos? – angyal közrefogta, tudhatta, hogy tulajdonképpen ebben a háztömkelegben fogja leélni soha ki nem ismerhető életét, apja, akit nem végeztek ki, mint a háromujjú, tőrkéses Kovács András apját, szóval nem végezték ki, csupán elvezették a Kenyérgyár masszív, félig klinkertéglás igazgatói lakásából, ahol a kis Jezovics boldogan szorongatta még azt a horgolt (ah!) pénztárcát, amit apja beosztottjának, az egyébként élénk arcú és teljesen kis termetű Ráth – nem Róth, a Róthokat akkor már gettókba zárták, vagy akit lehetett, vagonba lökdöstek, mert Európa, az Európai Unió, a pápa és társai, s maga Sztálin sem tudta megakadályozni (az utóbbi nem is akarta, sőt, némi elégtétellel szemlélte pipás kezében mindennap elolvasva a maga harmincnégy újságját, hogy a világkommunizmus fölépítését ugyancsak akadályozó zsidóság egyéb, Európa más országában található, mondhatnánk úgy is, hogy föllelhető tagjait Hollandiából, Romániából, Magyarországról, Franciaországból összegyűjtötték,) tagjait a németek, kik szakszerűek és elismerésre méltóan elegánsak, feszes egyenruhájúak voltak (érdekes, civilben szinte semmit nem mutattak), a lágerekben, elsősorban persze Auschwitzban, a közeli Birkenauban, de a többi jó helyen is, Dachauban is például, de ez nem biztos, lehet, hogy ott csak agyondolgoztatták és egy kicsit ütötték őket, szóval a németek a szakszerűségükkel és eléggé céltalan eleganciájukkal elégettek, Sztálin morcos örömmel pipázott afölött, hogy ezek a gyilkosságok immár nem reá háramlottak (ő már a zsidó orvosperekben megtette a magáét), hiszen Európa, a nagy, a szép, a kettőezer éves – oldalán a kaján és felelőtlen USA-val – nem tudta megakadályozni, hogy a Rothok Rothok legyenek és „Ráthok”, a pici Ráthok, amilyen a tizenhárom éves Jezovics horgolt pénztárcája horgolójának, a szerelmesen gombszemű Gabinak (mindig azt hitte a kis Jezovics, hogy Gabi csak fiú lehet, nem pedig lány, de ez lány volt, nagyon is és jószagúan) az apja, a kis Ráth, a sápadt ruhájú főkönyvelő kis Ráth, a Gabi lány apja, akinek a lányától kapta a zöld horgolt pénztárcát szerelemből kifolyólag, nos, ezt a pénztárcát szorongatta a kis Jezovics fiú, míg apját két szuronyos, hosszú bajonettel a puska végén büdös – mert büdösek voltak, faggyú- és húgyszagúak – orosz katona elvezette a Kenyérgyár igazgatói lakásából – csupán egyetlen besúgó magyar tolmács volt velük, aki előzékenyen tessékelte a finom, ötvenesztendős apát – Erre parancsoljon, igazgató úr –, hogy aztán ez az apa-ember eltűnjön a kisfiús, kamaszos Jezovics szeme elől, s csak 1948-ban tudja meg, hogy összeverték, faggatták, éheztették és leköpték a fenti elvitelből kifolyólag azt az apa-embert,

most, itt, ezen az eléggé verőfényes szeptemberi napon a kis Jezovics, immár tizenhat évesen és maga is elég szőkén, a napéjegyenlőség őszi fordulóján, bár úgy érezte, élete finom, mint egy régtől megrepedt porcelánedény – vagy még inkább egy nagy testű, régies, finom hegy – kettéhasadt, két Jezovicska keletkezett, az egyik, amelyik riadtan aláveti magát a történelem teljesen érthetetlen ítéleteinek, s ha kell, a halálnak, a másik Jezovicska viszont riadtan túlél, lélegzik, alibit talál magának, hogy az eredeti Jezovics megmaradjon,

kettéhasadt az élete, mint egy éppen megérkezett boríték, melynek a címzését még el sem olvashatta, de máris kettétépték, két rész boríték keletkezett, két rész levél, két rész üzenet, annyira, hogy talán sose lehet visszaragasztani, rejtett kettős életet kell élnie ezentúl, érezte ott a tanterem sárga pados harmadik padsora harmadik padjában, az ablak mellett, mely az ő helye volt, hátában Kovács Andrással, aki a tőrkéssel úgy játszott, hogy ha Jezovics a pad lapján kissé szétterpesztette, ott felejtette keze fejét, a sötét kefehajú osztálytársa rögtön az ujjai közé verte a tőrkést, mely zizegve állt meg a padok tintától pettyes faanyagában, ahogy Kovács előrehajolva beleverte az ujjai közé a tőrkést,

kettéhasadt az élete: volt egy benső embere, akit meggyónni sose tudott, soha, egyrészt mert irtózott a gyónás közelségétől, fülbesúgásától, a papok fekete verejtékszagától, másrészt sohasem tudott olyan tőrmetszésig belehasítani énje sötétségébe, hogy az kiforduljon, mint az állatok bele, maradt a benső ember, aki rettegő gyönyörűséggel gondolt arra a pillanatra, amikor apja még három év előtti szilveszter mint a székesfőváros legnagyobb gyárának igazgatója újév háborús hajnalán zsinóros ferencjóskában elindult kissé imbolyogva tisztelegni a Legfőbb Hadúr előtt, a benső ember rettegő rémülettel gondolt a másik Gabira, aki fiú volt, és a Zugligeti utca és az Ond vezér utca sarkán, Rákosfalván, a szülői házzal szemben üvöltve haldoklott, hogy aztán meg is haljon agyhártyagyulladásban, míg a másik rész Jezovics boldogan szorongatta a lány-Gabi zöld horgolású pénztárcáját, és úgy csinált a folyamatos történelemben, mintha mi sem történt volna se a fiúval, se a zsidókkal Birkenauban, se Sztálint sem ismerte volna, akinek Berlin eleste című filmjében annyit röhögtek azon, hogy a komótos vezér és gyilkos minden mondat után fölemeli az előtte álló vizespoharat nyeldekelni, de ő se tudta ezt a rengeteg öldöklést leöblíteni a torkán, annyira röhögtek Sztálinon, hogy a köztük folyton lapuló nyomozók elvitték őket vallatni, és csak másik osztálytársuk soha vissza nem térő, feltehetően ugyancsak kivégzett tábornok ávós apukája mentette meg őket, magát a riadt lepke tekintetű kis Jezovicsot is,

és ez a másik rész kis Jezovics 1947. szeptember 23-án mégis repdesett a napéjegyenlőség szelíd napján, és a tanterembe, a Százéves étteremmel szemben levő első emeleti tanterembe besütött a nap, ő pedig örült, lelkendezett, hogy nem az ő apját végezték ki…

– Késő van. Mikor jön a Jézus?

– Még csak fél hét.

– Nem elég?

– Nézd, apádnak rengeteg dolga van. Ott benn is ünneplik.

– Őt vagy a karácsonyt?

– Ne szemtelenkedj!

– Csak kérdezem. Nekem tizenkettőre vissza kell mennem a Ludovikára. Ott rend van.

– Te jössz a renddel? Apád hadiüzemet vezet. Mindennap a nyakában van a székesfőváros gondja. Tudhatod. Tudhatod, milyen lelkiismeretes ember. Hogyan adtak nektek kimenőt?

– Sehogy. Az ügyeletessel megbeszéltük. A frontra küldtek két alezredest, nagy a fölfordulás.

– Na. Apádéktól is sok munkást meg tisztviselőt behívnak. Azokat pótolni kell.

– Úgy tudom, nőket nem hívnak be. Különben is, ha hadiüzem, miért nem tudja felmentetni az embereit? A nők maradnak?

– Milyen nők?

– Ők nem mennek a hadifrontra? A háttérben szolgálnak?

– Kicsodák?

– Jaj, anya, csak azt akartam kérdezni, ápolónőnek nem mennek az üzemből a frontra? Mindenünnen mennek. A Kenyérgyárból minden szem nőre szükség van a házi béke védelmében?

– Nem értelek.

– Csak azt kérdezem, de úgy látszik, hiába, a mi apánk vissza tudja tartani az összes női munkaerejét, nehogy a férjük nyomába rohanjanak a frontra? Tudtommal sok férj a fronton van. Vannak férjek a fronton, mondhatnám így is. A Kenyérgyárban nem tolonganak, hogy hős férjük nyomába eredjenek, mentsék őket, kötözzék, segítsék? Apám nem ad szabadságot – frontszabadságot – azoknak az asszonyoknak, akik a férjüket elkísérnék a frontra?

– Meghülyültél. Hogy képzeled? Nem apádé a gyár, ő csak az igazgatója. Egy. Kettő: mi lenne, ha mindenki a férje nyomába eredne, és hogyan? Mint hadiasszony?

– És miért nem kezdjük el a karácsonyt már? Este programom van még.

– Apádra várunk.

– Be van fűtve, lobog a cserépkályha barátságos tüze, a mákos guba is tocsog a tejtől, a hal bundája feketére pörkölődik. Gyorsan ledaráljuk az énekeket, aztán mindenki magára tud maradni. Nem túl sok vigasztalást igényel egy hadiasszony?

– Miket beszélsz?

– Úgy tudom, apa titkárnőjének a férjét ősszel vitték ki a frontra. Nem tudta fölmenteni?

– Hogy tudna egy vezérkari századost fölmenteni, akire nyilván óhatatlanul szüksége van… a frontnak, vagyis a hadseregnek. Ez nem gyerekjáték. Azt hittem, látod benn a Ludovikán is. Nem babra megy a játék, te!

– Egyedül maradnak a férjes asszonyok. Gondolom, sírnak is. Valahol csak ki kell sírniok magukat. Valami férfias vállon. És közben hősi férjükre gondolnak, akikre óhatatlanul… Apropó, tudod te, mit jelent, óhatatlanul? Hogy nem lehet megóvni őket! Hiába ölelgetjük át a hitvesüket. Azok kinn megdöglenek az orosz hómezőkön! Ugyan! Hatkor karácsony a Kenyérgyárban! Délig dolgoznak a gyárakban! Mártika nagyon szomorú. Mártika dús barna haját újabban fölrakta a nyakába, hogy ívelő vonala fölíveljen, fölívelődjék, fölíveljék a titkárnői barna bársonyon, hiába sorozzák meg a férjét a gonosz orosz katonák a hóban! A női szépség hervadhatatlan, azt a Kenyérgyár igazgatója is jól tudja! És este a munka nem áll meg, karácsonykor sem. Le kell gépelni a jelentést. Föléhajolva a titkárnőnk gyönyörű nyakának…

– Bolond vagy, de mindig az is voltál. Hogy képzeled ezt apádról?

– Nem képzelem, hanem tudom, anyácska. Ha-ha. Hogy rebbennek szét, ahogy belépek az intim igazgatói irodába, pedig előre csörgök a kardommal. Árad az egész szoba. Parfőmgőzben ázik, Mártika parfőmjétől, aki nem átall egy csöppet a füle mögé tenni. Nem tudom, mi van a füle mögött.

– Menj át a másik szobába, és hagyjál békén fölkészülni a karácsonyra! Még be kell csomagolnom a te ajándékodat is.

– Várunk Mártikára. Apa dolgozik. Apa diktál. Apa késik. Apa óv.

– Hiába hepciáskodsz. Ismerem apádat! A legkülönb ember, akit láttam valaha. Bár te lennél olyan! Miket beszélsz összevissza? Soha nem csalt meg. És nem is fog. Tizenöt éves koromban ismertem meg. Hű volt, becsületes és talpig férfi. Nem bírsz magaddal. Sose szeretted apádat. Nem tudom, féltékeny vagy rá? Hogy ilyen sokra vitte, miközben te bukdácsolsz az iskolákban? Helyettem vagy féltékeny? Én is tudom, szereti Mártát, becsüli, de nem úgy! És Márta most rászorul. Igen, a férje a frontra ment. De apádnak mindenekfölött a család van. És nemcsak a család, gyermekem, én is!

– Anya, hát ne légy vak! Az igazgató úr most is a karácsonyt ünnepli az irodában? Anya, én szeretlek! Ne hagyd magad félrevezetni! Anya! Nem akarom! Érted, én felelősségre vonom! Én nem akarom!

– Na… kis marhám… Ne ordíts, ne bőgj! Higgyél nekem! Tudom, hogy csak miattam vagy ilyen, de ne félts… Apád engem szeret…

*

A kis Jezovics izzadt tenyérrel állt a rücskös-fehér, vastag és átláthatatlan ablakú ajtó előtt. Rátapasztotta a tenyerét a hideg üvegre.

Az ablakon túl volt a mennyország. Óriási méretű mennyország, hideg mennyország. Öt ablaka a havas kertre nézett. Mint egy gyönyörű hajóív. Úszott a nagy szoba hajója a kert töppedt hótengerén. A fekete, aranysarkú bútorok úgy álltak a szobában, mint lomha őrök. Aranypatás lábukat előmeresztve őrizték halhatatlan titkukat.

– Gyere – csapott egyszerre csak föl a kis Jezovics mögött a hang –, bemegyünk.

– Hova? – reszketett a nyolcéves gyerek.

– Megyünk a mennyországba.

– Ne, ne, nem szabad – de a mögöttes hang kirekkentette a zárat valami zsebéből előhalászott kulccsal.

– Miért?

– Nincs miért. Muszáj. Látnunk kell.

– Mit?

– Mindent.

A mély kamaszhang mögötte nem tűrt ellenállást. Vitte. A mennyország olyan hideg volt, hogy befagyott a fenekük. A kis Jezovics lába reszketett. – Ennyit nem ér – nézett körül, bár az áhítat megszállta. Óriási volt a mennyország. Az ablakok íve előtti jobb oldali sarokban állt a trón. Fekete, hatalmas trón. Puffatag bőranyaga földudorodott, ahogy Jezi megpróbált beleülni, majdnem kilőtte őt, olyan erős volt a rugózat. Jezi előreesett az íróasztalra. Na, az már fokozhatatlan volt. Aranyciráda futott végig a peremén, kis aranyszögek szorították oda az asztalhoz az angyali díszt. Ha belegondolt, sosem ült az íróasztal mögött senki. Ha az ember berendezkedik, már nem használja az otthonát, csak mennyországnak. Nem kell benne élnie, csak vágyakozni rá.

A kamaszhang maga felé rántotta, az óriás szekrény felé. Az is nagy karmazsinlábain terjeszkedett, aranysarkain. A fogantyúk is aranyak voltak. A fiókok rángatója. A középre illesztett vitrin éles üvegajtajának a kis kallantyúja is. A fekete szekrény oldalába arany háromszögek voltak beépítve, halhatatlanul. A lenti fiókok elé csak guggolva lehetett odaülni. Ott ült a kamaszhang.

– Itt vannak – kulcsolta ki a zárat, és kirántva a belsejét, belemutatott a fiók mélyedésébe. – Ide rejtik.

– Mit? – Jezi reszketett.

– Azt az ajándékot, amit a Jézus hoz. Mafla.

Jezi belenézett, beleszédült a fiókba. Őrületes katonák meneteltek ott papírra fűzve. A bíbor fényű dobozban. Tengerészek fehér sapkájukat félrecsapva daloltak. Indiánok. Vágtattak a doboz alján, elöl Csingacsguk fekete haja úszott a nagyfőnök után, kissé varkocsba kötve, ólmosan. És az idegenlégió!

– Ezek kicsodák?

– Légionáriusok.

Jezinek fogalma sem volt. Nyelt.

– Idenézz – halászott elő a nagy hang a fiók belsejéből egy hatalmas hadihajót. Embertelen. Akkora volt, mint a fél asztal. Úszott. Lőtt. Az ágyúk tüzeltek. Megremegett a mennyország. Háború volt – és Jezi eszébe jutott a kinti front. „Magyarország – mennyország.” De még mennyire! Meghalnak az emberek – ez a mennyország.

Nagy vetítővásznon futottak a katonák a hóban. „A magyar hadsereg hősiesen védekezik a kemény orosz hóviharokban. Messze a hazájától is kész életét áldozni az itthon maradottakért. Anyák, gondoljatok fiaitokra, feleségek, hős férjeitekre! Az igaz ügy győzedelmeskedik.”

A hadihajó apróra föl volt szerelve géppuskákkal, mentőövekkel, forgótoronnyal, ágyúkkal, színes mentőövekkel. Úgy úszott a szőnyegen, hogy a vörös szín vért jelentett.

– Nehogy elmondd, hogy láttad a Jézus ajándékát!

– Miért? Ez bűn?

– Bűn, vagy nem bűn, hallgatni kell. Játsszál azért a hajóval. Itt van néhány katona is – finom plasztikkatonákat dobott a lába elé a nagy hang. Hevertek, szuronyuk a szőnyegbe fúródott.

A mennyország úszott tovább, bele a jövendőbe. Már nincs meg. Helyére világnagy épületek, tízemeletes lakóházak telepedtek, ráléptek a katonákra, a hadihajóra, a mennyországra: minden megszűnt belőle. A szülőföld. A Rákos-patak egyedül kacskaringózott az üres parton, nem messze egy lakótelep tespedt a fejük fölött, még az akácfák is elhullottak a küzdelemben, nemhogy az emberek.

Az emberek is mind meghaltak. Nemcsak a katonák. Sosem vonták felelősségre a kis Jezovicsot, hogy belesett a mennyországba, pedig azt hitte, a fejét veszik. De mindent megúszik az ember. Nemcsak a játékok tűntek el, maga Anya is elúszott a nagy hadihajóval, Apa pedig az örök hómezőbe veszett.

A kis Jezi visszanézett, kereste a hangot. Amelyik hívogatta a mennyországba. A fölső játékba. Ez a hang vonzotta, hívta mindig, a hang zakójában járt tánciskolába, nyomorult és fényes zsúrokba. A zakó még mindig megvan valahol, talán egy távoli rokon jár benne vidéken.

A hang örökre elveszett. Meg a mennyország. Sötét lett.

– Margit, fiam, mondja meg a fiatalúrnak, hogy elegem van a ribancaiból, vagy kivágom őket, mint a rongyot, vagy ő köt útilaput a talpukra.

– Nagyságos asszony, mitilaput?

– Margit, nincs kedvem viccelődni. Félóra múlva nem akarok idegenszagot érezni a házamban. Érthető?

– Nagyságos asszonykám, ezek nem olyanok… Ismerem én a fajtájukat… Azok agyon vannak kölnizve… meg bordó bugyijuk van…

– Honnan tudja maga, hogy ezeknek milyen bugyijuk van, Margit?

– Hát… kérem szépen… le volt éppeg fordulva az egyik, akkor vetettem egy pillantást alájuk. De nem nézek én, dehogy nézek, még megharagudna a fiatalúr!

– Azt mondja meg nekem, Margit, honnan kerülnek elő ezek a tyúkok?

– Tyúkok, nagyságos asszony! Ezek finom úri népek. Leányok! De milyen szerelmes az az Adyka a fiatalúrba! És milyen fehér arcbőre van. Csoda. Mintha be lenne meszelve.

– Szép lehet. Mészfehér nő.

– Nem nő ez, asszonyom, leány! És úri színe van. Halovány. Felvidéki úrilány. Csak itt érettségizik. Itt fog érettségizni.

– Ha a fiam békét hagy neki. Áh, Margit, ezzel a fiammal nekem mindig annyi bajom volt, Margit, azt maga el se tudja képzelni.

– Pedig csinos fiatalember.

– Csinos vagy nem csinos, megőrülök vele. Nem bír magával vagy micsoda, de mindig csak a zűr. Képzelje, Margit, na, ne álljon ott, mint az oszlopszent, üljön már le ide a karszékbe, úgyis ki kell bogozni ezt a horgolást. Hogy mért horgolok, azt se tudom.

– Amíg az igazgató úr hazajön, el tetszik foglalva lenni. Na tessék ideadni… jól összegubancolta. Ej, ej, nem figyel oda, nagyságos asszony.

– Miért? Sokára jön haza az uram?

– Én nem tudom. Amikor én eljöttem a gyárból, háromkor, jöttek valami németek. Olyan kifent-kikent katonák. Nagyon szépek.

– Ugye, szépek ezek a német katonák?

– Elegánsak. Úgy csattognak, mint a borbély a borotván.

– Maga nem szereti őket?

– Hát… én magam is sváb vagyok, de ezek úgy csattognak. Lakkcsizma. Meg a szíj, keresztbe.

– Antantszíj.

– Antant vagy nem antant, mintha be lennének kötözve a saját testükbe. Nem?

– Nem értem, Margit. Mit akar? Hogy bejöjjenek az oroszok? Tudja, kik az oroszok? Látott már maga oroszt?

– Oroszt. Várjon, ezt fogja meg! Tartsa a szálat! Ennyire összebonyolítja. Láttam oroszt. A világháború után volt nálunk a faluban egy muszka, a világ legrendesebb embere volt, az istállóban aludt.

– Azért, mert az istállóban aludt. Margit, ezek más oroszok. Ezeket Lenin már kihegyezte. Ezek ölnek. Tudja, mi volt Lenin? Nem tudja. Egy bosszúálló, sunyi gyilkos. Mindenkit kivégeztetett, Margit. Tudja, mit csinált a papokkal? Karóba húzatta őket. Van ilyen? Ez az új világ? Megpofozták a tanárt meg az orvost… aztán agyonlőtték. Közben azt hazudták, hogy a szegény emberért vannak. Ukrajnában milliók haltak éhen, mikor mindenütt kolhozt csináltak. Tudja, miért?

– Jaj… ne tessék a papokat mondani, én nagyon szeretem a papokat.

– Szeretheti majd, ha fölakasztották őket. Ebben a kommunizmusban a legszörnyűbb a bosszú. Leninnek megölték a bátyját, egy ilyen ember bosszúálló. Vért kíván. Magam is azt hittem, ez csak német propaganda. De olvastam egy könyvet, amit olyan nő írt, akinek a családját kiirtották. A szeme láttára. A nagyapját utánakötötték a szekér után, úgy húzták. Mert gyűlölték az urakat. A nadrágos embert. Ez a gyűlölet, ez a kommunizmus.

– Most mért tetszik engemet ijesztgetni?

– Merthogy nem tetszik magának a német katona. Ez a német katona fogja magát megvédeni az orosz szuronytól. Mindenkit megerőszakolnak. Olvassa az újságot! Itt van.

– Anya, itt vagyok, már megyünk is el, Adyval bemegyünk megnézni a Sziámi macskát Szeleczkyvel. Megőrülök, olyan gyönyörű ez a nő.

– Most a Szeleczky vagy a te Adykád… Egyébként idetelefonáltak a Ludovikáról, hogy lefokoznak. Meg vagy te őrülve? Most kellene avatniuk augusztusban! Meghülyültél? Csak a ribiken jár az eszed?

– Jaj, anya… valami megjegyzést tettem. Nem állhatom a németeket, ahogy begördültek a nagy Tigriseikkel az udvarba, azt találtam mondani: ezekkel a papírtankokkal akarják megvédeni Magyarországot? Rühellem őket. Úgy lekezelnek minket, mintha a gyarmatuk volnánk!

– Meghülyültél? Te is az oroszokat akarod ide? Majd megtudjátok, mi az, kesztyűbe dudálni!

– De ráállnak a nyakunkra a fényes csizmáikkal!

– Azok meg kitapossák belőletek a szuszt is! Szaros csizmákkal! Az kell nektek, te hülye! Lefokoztad magad, meg akarsz dögleni a fronton mint tizedes?

– Nem kell messzire menni, mindjárt itt a front Budapesten. Hadd adjak egy csókot! Megyünk.

*

A kis Jezovics, mint említés történt róla, kettéhasadt. Az időpontot nem lehet már pontosan megállapítani. Ahogy most ült a nagy, zöldszemű rádió mellett, és senki nem volt a szobában, úgy érezte, rászakadt a történelem. Egyedül volt, a kertben éles rigók riogtak, a napfény sütött a ködös párán át.

Gyönyörű, puha női hang szavalt:

Kecsesen és elszántan szólt a hang. Jezovics ott ült tizenhárom évesen, és beleborzongott.

Fölsivített a szoprán hang, még ijesztőbb lett.

Jezovicska nem tudta elképzelni, milyen az a hadsereg, csak annyit tudott, hogy a bátyja, nála nyolc évvel idősebb, most vonult be Budára, a Citadellába rendelték. Majd meghal. Nyilván meghal, a háborúban meghalnak. Petőfi is. Hova szaladt? Egyszer egy öregúr azt magyarázta, hogy Petőfi biztos meg akart halni, el akart halni a világ elől vagy a szerepe elől, vagy Júlia elől, gyűlölte ezt az embert, aki így „letette” Petőfi halálát. Hogy futhatott a kukoricásban, agyonszúrták. Ezek az oroszok!

Szegény Petőfi! De szép ez a színésznői hang!

Petőfi jós volt. Mit meséltek a ceglédi Borcsányiék? Jezovics, a kicsi, befogta a fülét most is, a vers közben. Az öregembernek, aki mesélte, reszketett a keze, még a paprikás krumpli kolbászkarikája is legurult a villájáról, apja meg mondta neki, „nyugodj meg már, Sándor…”, de az visszabeszélt, lecsapta a villáját, „hogyan nyugodnék meg, mikor a lányomat úgy vonszolták, mint a kutyát, és szétnyitották a két lábát”, őrjöngeni kezdett, odacsapta a villát a paprikás krumpliba, szétfröcsögött az egész, úgy kellett lefogni, a kis Jezovics most is maga előtt látta a részleteket, ahogy a büdös katonák szétteperik a fiatalasszonyt – ismerte, pikáns hegyes kis orra volt és mozgékony szája, szép lábíve –, ezek meg, a rohadtak… belemásznak… szólt a vers, a kis Jezovics sírt egyedül október tizenötödikén a zöldszemű rádió mellett, a rigó meg olyan hangosan riogott, hogy nem hallotta a verset, Jezovics bömbölt, a bársonyterítőre borult arccal.

Aztán decemberben már úgy lőttek, mint a mennydörgős mennykő. Repeszek szálltak a város kis utcáin, az oroszok, mondták, bombázták a fővárost. Igaz is volt. Jezovics a kis műhelyben feküdt arcra borulva, az enyv melléje csorgott, fönn Raták durrogtak.

Előzőleg agyonbombázták egész Budapestet. Szőnyeg. Leterítve. Ott kezdődik, mondjuk, a Ruggyantánál, Rákosfalván végzik. Könnyedén. Ezrek. Mesélték a háború után, hogy Drezda német várost a szövetségesek már a befejezés után porig bombázták vagy ötezer halottal. Bosszú. Jogos. A földdel kell egyenlővé tenni.

Margit csak ment. Át a Ferenc József hídon, lőttek, mindenki a fedezékbe bújt, ordítottak rá, megőrült, tűnjön el a hídról, álljon meg, bújjon el, csak ő ment egy ételhordóval a kezében, szürke gyári köpenyében – ott takarítónősködött egyébként –, és haladt, mint egyszemélyes, fölvetett fejű szanitéc és apáca, kissé nyálas, félkegyelműn szájával énekelt: „Christus vincit, Christus regnat, Christus, Christu…us… i… imperat…”

Egyenletesen, férficipőben és énekelt. Fölment a Gellért-hegy oldalába, és megkereste a fiatalurat, vitt neki hazai pörköltöt nokedlivel, amit a fiatalúr öt perc alatt befalt; később apja mindig rászólt, fiam, a tányért hagyd meg legalább, de ő akkor is falta-falta a „nokli-noklit” egészen 1987. szeptember huszonhatodikáig, mikor saját belső háborúja folytán elesett, beverte a fejét, és a szétroncsolt aortával már nem tudtak mit kezdeni a mentők. A fiatalúr meghalt. De előbb még megcsókolta Margit öregesen pergamen-száraz arcát, és megette a pörköltöt, amit a hídon áthozott neki a szent asszony. „Christus vincit…”

A kis Jezovics nem tudta pontosan, hogyan győz Jézus a bolsevizmuson és egyáltalán a halálon, de Margitot nagyon szerette, és a szavaló Szeleczky Máriát. Vagy Zitát.

– …ki a nyavalya az? Ilyenkor… Mennyi az idő? Fél tizenegy, hogy nem szégyellik a pofájukat… Koslatnak. Mint a rühös kutyák… Dögök… Most meg a kulcs nincs meg… De ki se nyitom. Maradjanak a fenében… Hogy mért vettem ide ezt a lányt? Lány, no szép. Lány. Én meg itt ugatok… a sötétben. Jó, jó, megyek, most olyan sürgős? Mi olyan sürgős? A fene enné meg! Ki az?

– Én vagyok az…

– Nem rossz. Ki az az én? Este tizenegykor ki az az én?

– Anit keresem, nem tudom, itthon van-e.

– Ilyenkor?

– Késett a vonatom… Somogyból jövök, a nagybácsi.

– Valami baj van?

– Ne…em annyira.

– Anikó! Anikó! Gyere gyorsan! Valami baj van. Nagy baj? Nem találom a kulcsomat… Alszik ez a lány? Lehet. Korán kel. Megy reggel a postára. Korán kezd…

– Sajnálom…

– Na… Itt is vagyok. Ki az, ilyenkor? Köszönöm, Kamilla néni… Már aludtam… De ki az?

– Én vagyok, Samu… bácsi.

– Rémes. Köszönöm, Kamilla néni, tessék lefeküdni… Várj, hozom a kulcsot… Na, gyere… Ilyenkor. Éjjel van.

– Ne haragudj!

– Ne haragudj, ne haragudj… Vigyázz, az az öregasszony bilije… Na, feldöntöd? Nem tudsz vigyázni? Törölhetem. Ilyenkor jössz… Menj be addig a szobába.

– Ne haragudj!

– Ezt ismételgeted. Menj már be! Őrület. Föl se tudok kelni holnap! Hű, de hideg van… Na, itt vagyok. Feltöröltem. Meghülyültél?

– Csak eszembe jutottál. Na. Annyira… hm… megkívántalak.

– Remek. Éjjel tizenegy. Mint egy szelet sertéskarajt. Megkívántál. Hát hülye vagy?

– Az. Na, ne duzzogj!

– Eltűnsz. Hónapokig nem jössz, és beállítasz éjjel tizenegykor. Meg is halhatok.

– Nem halsz.

– Kedves vagy. Szokás szerint. De igenis, meghalok! Ha tudni akarod. Nem akartam elvetetni a gyereket.

– Milyen gyereket?

– Ülj le! Iszol egy kis gint?

– Adj egy kortyot! Milyen gyereket?

– Majdnem meghaltam. Meg is fogok.

– Persze. Később. Egyszer. Száz év múlva. Na, gyere már ide egy percre…

– Hagyj a fenébe… Nézd, mekkora hasam lett. És olyan fehér, mint a holdkaréj. Utálom. Utálom magamat. A melleim lógnak…

– Dehogy lógnak… Nagyon szépen helyezkednek el a testfelületen… Lebegnek. Ennyi kell is.

– Dög vagy. Eltűnsz. Utálom magamat, ez a legrosszabb. Pista mondta mindig, aki magát nem szereti, mást se tud.

– Ebben igaza volt.

– Talán fogjatok össze. Mindenben igaza volt. Akkor boldog voltam. Vele. De ekkora lett a hasam.

– Olyan hülye vagy. Gyönyörű a hasad. Affektálsz. A pihék is rendben vannak…

– Hogy érted, hogy a pihék?

– No. Derengenek. Ahogy kell. Nem sok, nem kevés. Úgy bírom a tested. Valódi. Anyag, és te, te magad vagy. Mindig féltél, hogy valakit megszeretsz.

– Hát téged nem tudlak szeretni. Te – nem vagy. Tényleg, mi van a feleségeddel?

– Hagyjuk most ezt!

– Ezt hagyjuk. Engem ne hagyjunk! Gondolod, itt fogok élni három hónapig szűziesen?

– Na, azt nem gondoltam. Egy percre sem.

– Dög vagy. De neked megvan a magad élete. Nem kívánhatom, hogy velem légy. Tudom. De én meg meghalok. Nem utánad, ne félj. Egyáltalán. El kellett vetetnem a gyereket. Nem a tiéd volt, ne félj… Későn mentem, az az igazság. Nem tudom… olyan bizonytalan vagyok… Szeretnék egy gyereket. Aki az enyém, szorosan véve. Nem akarok örök keresztmama lenni. De el se tudnám látni! Meg aztán… szóval, eléggé kikészültem a kürettel. Na. Pénzem se nagyon volt. Meg aztán… Szóval, meséltem már azt, ne vágj ilyen ronda képet! Ide jár a műszaki egyetemre. Arab. Ahmed, az arab. Nem jó? Őrült persze a pasas, őrült. Szép, fekete teste van, de őrült. Képzeld, bezárt! Azt hiszi, otthon van, Irakban. Vagy hol. Ezek úgy bánnak a nővel, mint a rabszolgával. Gondoltam, hogy megtartom a gyereket. De Ahmed erőszakoskodott, vetessem el. Egy férfinak olyan könnyű! Várj. Itt van egy fénykép, nem szoktam meztelen képet csináltatni, de az egyik fotós levett. Milyen? Itt jó, ahogy elém lebben a drapéria. Vagy függöny, vagy mi a fene volt. Nincs hasam. Itt nincs hasam. Ahmed meg bezárt. Tedd el a képet, nem akarom látni. Mert féltékeny. Megölne mindenkit.

– Engem is?

– Téged legelőször. Hogy lelki vagy. Lelki – is.

– Az mit jelent?

– Á, ne beszéljünk… Reménytelen. Nem akarok meghalni, te magamra hagysz. Egyedül feküdtem kiterítve, néztem a plafont, eszembe jutott a zöld szemed, ahogy nézel, és bőgtem, pedig nem is a te gyereked volt…

– Egy fekete gyereket akarsz?

*

A kis orosz katonanő – lehetett tizenöt éves – le s föl járt a havas magas kerítés előtt, szép volt. Őrületesen szép, világospiros macskafeje kiviláglott a koszos pufajkasapkája lógó fülvédői közül. A kis Jezoviccsal megfordult a világ. Mintha belebődült volna a nézése a lányba, mintha egyenesen valami tejszagba nézett volna bele, az orráig ütött föl a primitív Nyizsnij-Novgorod-i (a leány onnan való volt) kölni émelyítően-hánytatóan kívánatos illata. Még lőttek, Budapest ostroma állt. A kis szuronyos macskaleány le-föl járt Jezovicska havas lelkében, a fene egye meg.

Oldalán revolvertáska. Most is, itt, ebben a szűk ágyban valami éles tárgy nyomta az oldalát, ahogy Ani mellé lefeküdt. Ani magánzó volt a szó legnemesebb értelmében, postáskisasszony, olyan fehér bőrrel, mint a dermedt holdkaréj. Jezovics balgatagul ölelte. Szűken lett övé a leány, vagy inkább nő, igen, leánynak éppenséggel nem mondható, hanem irtózatos nagy, de magánkurvának. Ölelte Jezovics szoros nedvességgel, állati-boldogan és hiábavalóan. A leány valódi szeretőjének, a fekete közép-afrikai arabnak a revolverét találta egyszercsak a meztelen oldalába nyomódva, ott felejtette Ani ágyában, amivel éppen – féltékenységből kifolyólag – le akarta puffantani, aztán valószínűleg Ani nagy szerelmi hevülete (mert az volt neki) és nagy technikája (mert az is volt neki) elterelte az arabot a gyors szerelmi gyilkosságtól.

– Ilyen állati nőket szeret az ember – vallotta meg később a nyurga Ahmed a mozaik-üvegablakos Maros sörözőben. – Értse meg maka is. A nő attig nő, amik idegen. Hozza az állatot. Jól mondom? Hozza – és Ahmed hosszú ujjaival mintha a tüdejéből venné elő a belsőségeket, mutatta, hogy nagyon mélyről. – Bentről. Animálisan. Jawohl, vaty hotyan mondjam? Őskorokpól. Jungilag – mert Ahmed nem volt ostoba, még a svájci mélylélektanost is ismerte. – Amik állat. Addig van hozva. Aztán mekszűnik a női nem. Az állatos. Jön elő az emper. Emperesedik a nő. Társ-ul. Jól van mondva? Társ lesz, socius, csak nőnemben marad. Ahogy maka mondaná, alibi. Alibisedik a nő, olyan, mintha nő lenne, de már empernekednek. Elveszti állati jelleg, és mekszűnik lenni idegen. Az emper csak idegeneket szeret – nevetett a fekete férfi, és nagyon lassan itta hosszú sörét, nem kortyolgatva, hanem leeresztette a folyadékot, mint egy végeláthatatlan élvezeti csőbe, ahogy is a sört inni kell.

– Nekem van Ani nagyon szerető. Téked megismerve nem öllek mek, vagy te jó emper. A világon kevés jó emper fan. Te vagy az. Nagy palfasz. Jól mondom?

Jezovics agya tetejéig érezte a helyzet lehetetlenségét, hogy neki az Ani-szerető Ahmed magyaráz, és még valami ősafrikai igazsággal „helyére is teszi” az ő nagy fene gerjedelmeit. A sárga-piros-zöld üvegablakos söröző, mint egy mohamedán templom, nyüzsgött az arab diákoktól, Jezovics akár arabnak is érezhette magát a sűrű dohányfüstben.

– Az a szerelem. Amor. Az idegen fan. Abba beleidegenedik – jól fan mondva? Beleidegenedik az emper, a testébe, az állatba, a nyers húsanyakba. Fan érthető? Mi, mohamedák szeretjük natyon a testet, de meg is tudjuk ölni. – Jezovics nem lelkesedett az arab kéz által való közeli halálért. – Na. Az alkalmi nő, mint Ani, na nem mint egy kurva, hanem hogy nem élelsz vele folytonosan, folyamatosan, folyósan – jól mondom? –, na, úgy, marad idegen. Alkalmi. Nem is kurva, de mégis az. Magánkurva – hófehér fogaival kiröhögött duzzadt szájából a nagy fekete. – Vatyok makán tanár sekéd… van az a vicc… – tovább röhögött. – Na. Jaj. Peleidegenedés… amikor még éppen hogyan ismerjük csak, de nem állandóra. Én ezt az Anitát etyáltalán nem ismerem, ahogy maka sem, Jezovicskám, fokalmam sincs, ki van ő. Neked makadnak sem, ikaz? Mert Anita huppsz, eltűnik elröppenve van, félrepaszik, vaty csak szomorú, és nem akar látni sem enkem, sem az ő marhaságos Jezovicskáját. De! – fölemelte vékony, szép hosszú ujját intőleg –, de! Ez a peleidegenedés mindent meg fan érve! Mintha az ismeretleni tartományba lépnénk bele, nem így van Shakespeare-esen? Mintha vagyis mekhalnánk. Önhalálocska. Makánhalál. Makánkurva, makánhalál… – nevetett maga elé az arab –, leszek én mék makán tanár! Na. Közben az animális állapotban az emper elveszti énjét, az egóját, a hülye Freud így mondaná, de az is csak a hiúság filozófiáját csinálta a maka jó zseniális fölfedezéséből, hogy ő mindent tud, addig tudott mindent, amíg nem tudott mindent, ha-ha… – lehajtotta a fejét az arab a sok sörtől. Nem baj, gondolta Jezovics, addig legalább nem lő le. – Jól van. Ezekkel az önhalálokkal kipróbálja az emper a saját halálát és a létbe való visszatérését, az aktus által a föltámadását. „Én vatyok az út, az ikazság és az élet.” Nem ezt mondta a ti Jézusotok? Vagy, nem! „A föltámadás és az élet!” Jawohl!

Na. Lehet, hogy te makad, a Jezovics… csak Jézus ellenében szereted a nőket… a kiküszbölöső… na, kikü-szöbösödé… nem tudok már kimondani, rohadtan sok sört pumpáltál pelém, hoty ne öljelek meg talán… Lehet, hogy te Jézusba vaty szerelmes, amit itt meséltél nekem. Penne mek volna a teljes, animális és lelki élet, de őt nem lehet „makadévá tenni”, így egy adag állatélettel a nő, például Anita is, elveszi tőled a maka forrósákával, a poldokság és ikazság illúziójával, a felkínált, nyers testtel elveszik az örökkévalóságot… Ha-ha-ha – befele nevetett a fekete. Jezovics verejtékezett, megint eszébe jutott a revolver, melyen Ani izzadt ágyában feküdt. – A mámorukkal elveszik a tiszta én, vagyis a „tiszta ész” kritikáját! – Fölnyerített ettől a kanti találattól. – Elveszik az egész világegyetemtől, és helyette a beleveszés, az elveszés kárhozatos, a megsemmisülés kárhozatosságosságot adják oda. Neked.

Ity nem tudtál te lenni pap. Papocska. Lehettél volna, látom az arcfejeden. De! A társ csendessége helyett az alkalmi nők, a magánkurvák kellenek. Ezek kiölik a Jézust. Idegenségük meg állatiasságuk befon. Mint az aljnövényzet. Ikazsákot vagyok mondva?

Ah, Jézus. Mohamed sokkal jobb. Higgy el nekem. Az állati nőt kell szeretni, a nő nagyon hamarost társsá „finomul”. Jawohl? És akkor mekette van a fene.

És az egész élet úgy sincs mekértve. Lekfeljebb mek mondva. „Én fatyok a feltámadás és az élet.” Na ja. Könnyű aszt mondani. De nehéz mekcsinálni. Anitával kell néha mekcsinálni. Az jopp, és nem is kell hozzája mekhalni. Csak pántlikázni. Pele kell dugni van a másik anyak kis testi oldalába. Értve?

– Trága kicsi Gizikém! Édes lányocska. Van neked finom Vater? Jó apa? Van neked fein papa? Mondod ezt mek. Ki fan a büdös, emperi, humanisches Életben, aki nálamnál fan szeretve jobban? Ki az? Aszt mondod mek, schnell, nagyon schnell!

– Papa… ne kínozz! Olyan szép a szemed.

– Nem van róla szó. Meine Augen sind einfache blaue Augen. Ne eszt nézzed! Beszélj nekem sokat!

– Mit beszéljek, papa?

– Hova vagy most menve?

– Fogorvoshoz megyek, papa. Gyönyörű ez a hintó.

– Na ja. Szötyög. Mek kell cserélni bal kerék. Pimaszische kocsis csinálva semmi. Matyar emper.

– Jó ez a hintó. Gyönyörű. Minden lány engem irigyel, papa.

– Jó, jó. Irigyeljenek mindenki. Te vagy a lekszepp. Örülök, hogy fan neked szőke hajzat. Sziporka. Gyönyörű nem a hintó. Te vaty gyönyörű. Mész hova?

– Látod, ez a szemfog… egy kicsi lyuk van rajta. Fáj.

– Fáj, fáj, na ja. Fáj maka az élet. Ity fan kitalálva. Szegény mama…

– Papa, ne… ne… Te olyan erős vagy. Nem szabad. Mesélte a Vili…

– Nekem ne tyere a Vilivel! Meg fogom őtet öldösni. Ellopja a radírt az asztalkáról.

– A Feri lopja el, de mindegy. Vili most tanul…

– Tanul? Jön nekem a tanár, ilyen szakadt emper, ruha lók, foltos. Hogy makántanuló letyen ötszáz koronáért. Szegény mama… ha hallaná…

– Papa, ne játszd mek magad! Na, lassan úgy beszélek, mint te. Sose sírtál.

– Előtted jó. Hidd el. Jó sírni. Mióta Breszlauból eljöttem, sírtam sose. Láttományoztad! Temetésen? Könny nix!

– Tudom, papa, tudom… Most sem kell. Vili mesélte…

– Hogy eszt a kereket miért nem cserélte ki, a krucifixát! Joseph, maga csinál semmit?

– Hagyd, papa…

– Kizöttyen pelőlem a luft!

– Papa… meséli a Vili, hogy tegnap voltak azok a birkózók kinn Rákosfalván…

– Milyen birkózók? Nem birkózódom már nyolc éve. Akkor meg volt nyerve minden… az egész kerület! Nyekk. Odateremtettettem… vagy hogy a nyavalyába mondják, a föld.

– Tudom, papa, láttam az érmeket! Olyan büszke vagyok rád! Hány aranyérmed van?

– Tizenegy arany. Két bronzos, három ezüstös. Voltam erős.

– Most is az vagy! Te vagy a legerősebb.

– De… mért sírok? Szeretném elhatyni makam. Szegény anyád… A mama…

– Jaj, papa, nem szabad ilyet! Itt a zsebkendő. A mama…

– Látod! Te is vagy sírva. Úgy szeretném egyszer elenkedni a tyeplő. Fusson… Ne most, maka, Joseph ety naty marha! Atyonüssem? Lüke. Fan ilyen szó magyar? Ez egy lüke. Faty lüka?

– Mindegy. Te akárhogyan mondhatod. Nem sírunk. Meséli Vili, hogy beszorítottál egy forttírtörülközőt a karod hajlatába, és ketten sem tudták kirángatni!

– Ha-ha, nem mondom. Kettő? Volt három réki emper. Mek sem mozdult a lepedő.

– Nem törülköző?

– Ránkatták! Az etyik hanyatt esett.

– Olyan szépek az érmeid! Majd az unokák örülnek.

– Unoka? Hol van mék? Te… Gizi… tudod, te vagy szeretve lekjobb szív. Akarom aszt, hoty poltok légy. Te leszel poldog a… hogy is hívják?

– Papa, Rikinek hívják.

– Riki? Ilyen nincs név. Mi a rendes név?

– Tudja, papa. Tudod. Heinrich. Hen-rik.

– Heinrich, asz rendes név. Ők is fannak sziléziai?

– Nem. Magyarok. Régen itt élnek.

– Akkor mért Heinrich? Jó német.

– Felvidékről jöttek. Kistankóc-Ivanóc. Ott laktak, aztán Lipót császár idejében Délvidékre kellett költözniök a kihalt területre. Ahol a törökök dúltak.

– Was ist das dúltak?

– Erő. Hatalom. Aztán ott kaptak nemesi oklevelet.

– Kitörölhetik. Szekények, mint az ördög. Láttam a papát. Szekény tartásos, de szekény. Ide figyelj, Gizi! Most nézz te az én szemembe. El fog venni neked ez a Riki fiú! Te natyon gazdag vagy. Nem a te pénzedért akar téged röktönáltali esküvőt?

– Papa… Hát hogy gondolja?

– Úgy. Nem érdekel. Nézz a szemembe! Van neked ez a Riki szerelem Ámor nyila?

– Papa…

– Ne papázz! Esküdj! Esküdj nekem, hogy poldogságos leszel.

– Papa…

– Fityelj nekem! Nézz a szemembe…

– Papa, a világon neked van a legszebb szemed. Sose fogom elfelejteni… Papa…

– Ne sírj! No. Poldok leszel? Esküdj mek! Mert én meghalok. És akkor etyedül leszel. Mint az ujj. Ilyen etyedül. Leszel poldok? Esküdj!

Papa ott állt a kapu mögött. Kese-erős, valaha szőke haja olyan volt szoros fején, mint a sisak. A házhoz bevezető merev, aszfaltos járdán állott, megvetve a lábát varrott talpú csizmájában. Most kezdték csak csinálni az effajta csizmát, a talp mentén dróterős zsineggel szorosan és szépen odafűzték szinte az ember lábát is a lábbelijéhez.

Papa nemrég csináltatta ezt a csizmát, erős, világossárga színe volt. Tisztelték a papát. A városban is, ahol ezt a csizmát is tiszteletből csinálták a lábára. Az Óriás utcai tejüzemétől pontosan háromszáz méterre tulajdonképpen egy zugpincében trónolt a suszter, görnyedten és köhögve, ahányszor papa elhaladt a járdán, abbahagyta a cipők páholását és kalapálását, zsírosan fénylő bőrkötényét ledobta, és a papa elé állott, tiszteletadásra.

Papa biccentett, nézte a susztert. Mindig adott neki egy ötkoronást – a leányai közül legkedvesebb Gizinek volt a kedvence a lábmester. A suszter hajlongott, köszönte, érdeklődött a papa egészsége felől, németül, mert ő tudott. Papa nem felelt. Nézte a susztert, aztán odaadta a pénzt leánya kedvencének.

Gizinek úgy lett eme lábbeligyártó a kedves embere, hogy néha, olykor vitt egy-egy gyors levelet üzenetbe a Józsefvárosi pályaudvarra annak a fekete hajú fiatalembernek, akivel Gizi már váltott néhány szót. Mikor is? Régen.

Az úgy történt: Gizike, a fő-Gizi, a csodálatos szőke, rózsaszín bőrű babalány kecses és számára külön fönntartott hintajában elkocsikázott a Baross utcai hírneves fogászhoz, Tündermayer Lipóthoz. Tündermayer Gizike szemfogának belsejét kezelte, hosszasan és lábhajtásos fúróval, de nagyon szelíden és nagyon halkan. Ide igyekezett Gizike, ment is fölfelé a Tündermayer-féle rendelőbe a magos fokozatú csigalépcsőn. Ott jött lefelé a fekete hajú fiatalember, aki maga megvolt már huszonhárom esztendős, igen-igen tetszetős egyenruhájában megjárta már az olasz frontot, szerencsére gépkocsizóként – már akkor! –, mivel unokabátyja, bizonyos Csermely Károly vagány-mokány gépmesterként őrmesterkedett a Monarchia magyar illetőségű gépállományánál. Oda szervezte be – bizonyos alibit teremtve a megmaradásnak – unokaöccsét, Henriket, aki most állig egyenruhában rádöbbent a valóságra, ama szikra-szőke látomás formájában, akit ő már számtalanszor gáláns bólintásával üdvözölt, midőn a zászlós – mert végül is az lett, s imígy vonult be a második világháború végén civilként az uzmányi fogolytáborba mint régi katona, ötvenéves korában, hogy közel három év után agyonéhezve és kásától agyonfújva leszálljon majd a kamasz Jezovics örömére a Keleti pályaudvar puffatag szállítmányaként mint az egyetlen apa –, most még karcsún és fekete hullámos haján némi titokzatossággal odabiccentve megszólította a villámló szőke Gizikét:

– Volna öt perce egy szolid beszélgetésre? Szeretnék magával öt percet beszélgetni.

Gizike a szíve torkondobogása ellenére tompa és érzéketlen arccal nézett a zászlós sötétkék zubbonya mellé, és minden további nélkül elég megvetően távozott a kezdeményezés színhelyéről, hogy odafönn a harmadik emeleten pihegve és lihegve, Tündermayer fogász úr biztonságosan öreg karjaiba vetve magát, fogászati félelmére hivatkozva elnyugodjon éppen öt percre, megmenekülve érezvén magát a hódító katonatiszttől, akiből természetesen jogi civil lett, s akinek – a későbbiek során persze – három kisdedet szült, akiből kettő életben maradván a legfontosabb személyek lettek számára, maga Jezovics és még inkább annak bátyja, a nevető szemű és mindörökre felejthetetlen Kisriki, aki a harmadik Henrikként vonult be Magyarország magántörténelmébe.

Papa ezalatt csak állt a belső járdán, a léckapu belső takarásában, erősen széles markában egy kutyakorbácsot lógatva, melyről halk cseppekben, mint egy fekete infúzióskészülékben, csöppent alá a vér. Nem a saját vére, mondanunk sem kell. Nem is Jezovics apjának a vére, hanem ugyancsak tiszti vér, de két másik monarchiabeli tisztnek a vére.

– Csöpp, csöpp – hallatszott a halk járdán a vér. A kutyakorbács talán huszonnyolc centiméterre csünghetett az aszfalt fölé, arról csöpögött a vér, a tisztek könnyű vére, akik abban a hiszemben, hogy a nagy rákosfalvai házban emberek laknak, be óhajtottak kecsesen szállingózni Gizike meglátogatására.

Ez a szállingózás nem sikeredett a legteljesebb mértékben, és az a feltételezés is megdőlt, miszerint ebben a nagy, impozáns üvegverandával tündöklő és – a fáma szerint – márványkádas fürdőszobával rendelkező nyolcszobás házban emberek laknak. Nem emberek laktak, csak maga a járdán álló papa, vastag, ajándékba kapott, ám meghálált bilgeri csizmájában és a csöpögő – utólag csöpögő – kutyakorbáccsal a kezében, aki feltehetően és a tisztek fej-elgondolásai szerint nem felelt meg az emberről, mondhatni, a homo sapiensről alkotott véleményének, mert alighogy megszólaltak volna, Gizikét könnyed hangsúllyal keresendő, arcukba korbács csattant, alig tudtak karjuk arcuk elé emelésével védekezni a papa ütései ellen.

Indok nem volt. Beszéd nem hangzott. Ember nem volt. Papa volt, mindörökre a Papa, aki ott áll a betonon. Körül a ház. Körül a Római Birodalom. A Német-római Császárság, a merőn megvetett varrott csizmás láb, a papa által vásárolt nagy parcella minden egyes porhanyója, az örökkék szem, ami szikrázott, s amiről azt állította Gizike, hogy a világon neki volt a legszebb szeme, csak a Papa volt, és Gizikének az is maradt mindörökre, jöhetett gyerek, férj, szerelem, Papa az örök csizmában állott kőkék szemével a Római Birodalomban. És a kutyakorbács végéről csepegett a fekete infúziós vér, tiszti magyar vér.

– Nem vagyok papa! Semmilyen papa nem vagyok! Vagyok ein Vater! Értitek, nyomorultak?

– Értjük, papa.

– Na, so. Mi ez? Mi ez az asztal? Miért nem kerek ez az asztal? Miért nincs itt egy kerek asztal? Vagy ovális! Teresa! Teresa! Hol kuncsorog, míg én itt ordítok? Vagy hiába ordítok? Most mit áll itt? Bejön és ideáll az orromba, hogy fölbukjam magában. Ideáll a tejeskávémba, a kiskiflimbe, bele az életem közepébe?

– Maga áll az enyémbe, nagyságos úr.

– Mit beszél? Mi közöm magához? Ilyen rongyos cselédruhában jön be ide az ételembe beleállni? Beáll a kiflim csücskébe? Mi ez a szag?

– Papa, ez a Teresa szaga.

– Halt! Nincs szó. Semmi. Még te is belebeszélsz, aki olvasni sem tudsz megtanulni? Hogyan állok én a főpolgármester elébe, aki holnap kitüntet mint a legnagyobb tejiparost, aki a legtöbb tejet szállítom a székesfőváros területére… már hajnali ötkor… már ötkor! Fél ötkor minden egyes magyar kávéházban… ott az én tejem! Van ilyen ember? Mit akartam ordítani? Gizi! Legalább te figyelj ezek közül a semmirekellők és undondászok közül! Magyarok! Mi nem vagyunk magyarok, csak matyarul beszélünk! De szeretjük ezt a kurvaságos országot. Jó ország. Szép ország. Ide vagyunk jőve! Mit akartam…

– Hogy állsz a főpolgármester elébe?

– Hogy állok, odaállok, durr bele. Miért? Én egy senki vagyok? Ilyen tejüzemet csináltam tizenhét év leforgása alatt, senki magyar embernek nincs ilyen tejüzeme! Működik. Van. Lovak, stráfkocsik! Szépek?

– Szépek!

– Ne ordítsatok kórusban! Mein Tiergarten! Állatgyűjteményem! Te, Gizi, te nagyon szép vagy.

– Köszönöm.

– Ne köszönd, a kávét neked is meg kell innod!

– Bőrös.

– Was ist?

– Bőrös. A föle ráragadt. Mintha gumi volna. Undorító.

– Majd neked is megmondom, mi az undorító! Megiszod, lenyeled, bekebelezed. A tej? Undorító? Az egész életünket a tejnek köszönhetjük, ennek a hófehér csodának! Ki szállítja az összes kávéháznak…

– A papa! A papa!

– Nincs papa, semmi papa! Vater vagyok! Még hogy undorító a tej! Hogyan állok én holnap a főmester elébe? Mondjam azt, van hét hülye gyerekem? Vadaskertem? Fácánosom? Fácánosom van, de nem itt! Haha. Letkésen, ott van fácános meg szarvasos meg medvés is…

– Medve is van?

– Csönd! Az van, amit lövök! Itt ül hét ilyen kórica! Nézze meg, Teresa… Ezt a családot! Micsoda vircsaft?! Ez… ez a Feri a legnagyobb gazember. Ez talán már máma meglopna engem, ha nem figyelnék!

– Papa!

– Nincs papa! Lopás van! Hol vannak a kék radírok a tejüzem íróasztaláról?! Legalább ne vegyem észre! Na, ez még olyan kicsi, nem tud engem meglopni. De meg fog! Csak várni kell, hogy legalább ötéves legyen. Ez a szegény lány meg nem is figyel! Teresa!

– Hallgasson! Hát tudja, hogy nem lát!

– Tudom. Istenem, hogy hogy fáj ez nekem! Nem volt vak, Teresa, esküszöm a nemzet istenére, a porosz istenre, a magyar istenre, nem volt vak! Látott, amikor született!

– Csöndben legyen már!

– De esze van, Teresa, ez nagyon okos, ez a lány! Ugye, gyöngyöm? Te drága virág, édes mákvirágom! Ne engedd, hogy sírjak! Nem és nem! Okos leszel, szép leszel… Jaj! Mit mondok én holnap a főpolgármesternek, ha kitüntetnek? Hogy van hét… kis tierecském? Állatocskám? Magyarországon? A fő Budapesten? Mein Tiergarten! Szeretlek titeket, akkor is! Ti az enyém vagytok! Te is, Lujza, te tökkelütött! Majd elrabol egy kis magyar gazember! És ez meg… ez meg alig van… Gyere ide, a papa ölébe…

– Hagyja a papa a Trudit, csak bőg. Nyálazza a kiflit.

– Jaj! Kik ezek? Teresa, vigye ki a Trudit, beszart. Büdös van. Vagy maga ilyen büdös.

– Nagyságos úr… én fölmondok.

– Fölmond. Minden héten fölmond. Maga ne mondjon se föl, se le, vigye a szaros gyereket a fürdőbe! Nem csináltattam olyan fürdőt, hogy még a püspök is megfürödhetne benne? Márványból van, vagy nincs márványból az egész szakramentum? Maga is abban mossa az alávalóját!

– Soha. Van külön kék lavórom. És elég a szekálásból! Gyere, kis aranyom, a papa nicht normál. Azt hiszi, ő csinálta a spanyolos viaszt. Pedig csak a tejet vizezi. Múltkor is kérdeztette a főkávéházas a Pistától, aki a tejet viszi nekik, mondd, Pista, a te főnököd hogyan tudja elérni, hogy hígabb legyen a tej, mint a víz? Egyenesen a csapból ereszti belé, vagy külön kádakban keverik, pontos arányban, hogy azért még fehér maradjon?

– Ki van rúgva! Vége van! Mit képzel, amiért egyszer véletlenül eltaláltam a hatlövetűvel, már pimaszkodhat itt velem? Én tejbirodalmat csináltam pár év alatt. Senki nem tudná utánam csinálni! És csak a kannákra tapadó zsíros tejet öblítem le vízzel, hogy az is belekeveredjék. Ki van rúgva! Áruló! És hogy megyek én a főpolgármesterhez, mit mondjak, ez az én Árpádom már tízéves, és alig tud olvasni? Mit mondjak? Olvasd ezt!

– Mamut…

– Mamut az istennyila! Mama, te marha, mama, a te anyád! Az van ide írva!

*

Lőttek már, nagyon lőttek. Az oroszok azt a taktikát alkalmazták, hogy meghalnak. Ha ezren, ezren, ha tízezren, tízezren. Ez volt a haditechnika. Sztálin elmélete bevált. A harmadik hullám beér. Az első vonalat lekaszabolják. Rendben. A másodikat is. De a harmadik!

Így jöttek át a Kárpátokon is, noha azon már alig volt átjönnivaló. Fölfoghatatlan volt, hogy midőn a németek egész Európában hadban álltak, kiterjeszkedtek, és leigázásuk következtében még sok helyen utálták is őket, miben bíztak?

Mert bíztak. A történelem nem társasjáték. Csak a terepasztaloknál. Hitler gyakorta ott hadonászott. Fölfoghatatlan volt, miért nem puffantják le, mint egy kutyát. Hitlerben volt valami démoni és primitív. Aki szembeszállt vele, zavarba jött. Emlékezetes, midőn Horthy mint abszolút magántekintély és egyúttal 1944. március 14-e óta a nevetség tárgya átvonult a saját lakosztályába Hitler fenyegetései elől, hogy nem engedi megszállni Magyarországot, s Hitler üvöltött vele, mint a kapcabetyárral, a méltóságteljes Horthy, oldalán a lecsüngő tengerésztőrrel, elegánsan és bágyatagon visszagyalogolt, hogy európai módon diskuráljon tovább.

Nem lehet Horthy szerepét megítélni, annyi oldala van. Becsülete volt. Bátorsága volt. Tisztességes esze is volt, talán nem annyi, amennyi egy pilótának vagy gazembernek és politikusnak kell. Inába szállt? Mindez inába szállt? Hitler olyan mágus volt? Ahogy a híradófilmeken vergődik hadonászva a nép előtt, látni való, hogy öngerjesztett bolond. Persze, lehet. De kell közönség, amely ezt beveszi. Mindig azt mondják, Hitler nem a német nép. De Hitler a német nép. Ahhoz, hogy mindezt meg tudja csinálni, és még lelkesedjenek is érte, a népnek is bele kellett dolgoznia.

Ezen tűnődött 1944. november 22-én Árpi negyvennyolc évesen és kissé rózsaszínűen fényes szájjal a tatabányai elmegyógyintézet közös ebédlőjében, úgy is, mint Jezovics nagybátyja, elődje a rokoni vérágon, itt tartották, mint egy foglyot. Nem elmebeteg gyanánt, noha diagnózisa nem volt. Élénk, kapkodó tekintetét röptette a vajsárga olajfestékkel festett falon, amelyre az elmebetegek nyugodtan firkálhattak, mert le lehetett mosni. Jó az olajos fal.

Fintorodott. Árpi már nem volt fiatal, de fintorodott a szagtól. Eszébe bukkant mint búvári kép egy távoli reggeli, midőn egy szag ugyanilyen élesen beúszott az orrába, ellepte egész agya-fejét, s mögötte megjelent egy nagyon csinos, fitos arc, Teresa arca. A szagban billengőzött, mint egy szép emlék. Teresa szaga volt ilyen éles. Apja cselédlánya. Vagy anyáé is volt? Ó, nem tudni. Anyja korán elúszott, aztán apja elvett egy másik, fiatal anyát, és neki vége volt. Vége volt az életének. A mostoha kedves és melegszívű teremtés, de mégsem az anyja.

Azóta ő lassan kikopott az otthonból, a tejüzem nagy karéjából, ahol a lovak reggel dobrokoltak. Fölhorkantak, kefélték, csinosították őket, hogy beálljanak a nagy stráfkocsik elé, vinni a zörgő kannákat. Micsoda szerszámok, rézzel kiverve! Sötétzöld, élénkpiros, gyönyörű díszek a lószerszámokon! Muraköziek, vastagok, hatalmasak. Arra a hangra ébredt az Óriás utcában – később Thék Endréről nevezték el –, a harmadik szobában, ahol fiútestvéreivel aludt, Vilivel, Ferivel, a lódobrokolásra.

De ez a szag nem egyszerűen Teresa szegényszaga volt, hanem az intézetek örökös szaga. Elmebetegszag. Beivódva az asztalok rongyos mosogatólével letörölt bádoglapjaiba. Büdös. Szag. Őrültszag. Míg a gyógypedagógiára járt, csak megvolt ezzel a szaggal, de aztán mindig öklendezett tőle. Nem is akarták őt egyenesen elmegyógyintézetbe zárni, de nem volt hova. Normálisok közt nem maradt. Egyetlen testvére sem vette magához. Ó, a papa! Hogy meghalt. Az új mama még hamarabb, már a világháborúban. Attól kezdve ő intézeti szagban ázott.

Most is. Itt, Tatabányán folyton izgatottan beszéltek az oroszokról. Az oroszok kedves emberek – gondolta Árpi ködagyán keresztül –, náluk is volt a tejüzemben egy torzonborz muzsik. Fölsöpörte mindig a lószart, amit Árpinak kellett volna. Árpi megcsókolta a homlokát.

– Ide figyelj, Árpi – sündörgött melléje egy égő tekintetű. – Háború jön. Itt van. Szökjünk meg! Hallod a fegyverropogást?

Árpi gyerekősz fejével bólogatott.

– Mi leszünk a jövő-menő pár. Tudod, ahogy a húgodékat nevezted.

Árpi fölnyerített, rózsaszín fogínye előremeredt.

– Mindig le-föl jártak.

– Nekünk is így kell. Előremész. Kinyitod a vékony drótkaput. Kisétálsz. Érted?

– Kisétálok.

– Én meg utánad megyek. Csak ezt a kis drótot kell átvágnod, itt a fogó. Nem hallod? – Az égő tekintetű ordított. – Hallod, Árpi?

Árpi nem hallotta. Egyrészt félig süket volt. Másrészt, és még inkább, tele volt a füle apja hangjával, ahogy korholja őt a reggelinél, hogy nem tud olvasni. Pedig tud! Hitler… Lö-vész-á-rok… Mindent el tud olvasni. Kár-pá-tok. Mindent el tud. De hogy… ja, itt a fogó. Elpattintani a drótot, ajjaj. Semmi.

Elpattintotta. Hogy lőnek közben, istenem, milyen távoli hang!

Árpi átbújt a drótkapun. A levegő az orrába szaladt. Ez nem volt büdös, jószagú, tiszta levegő volt.

– Sztoj, sztoj! – hallatszott még aztán kétszer, majd a géppisztolysorozat Árpit kettévágta, mint a tompa görögdinnyét. Alig nyekkent.

– Erre kell lenniök. Nem tűnhettek el!

– Nem tűnhettek, nem tűnhettek, eltűntek. Ki látta őket utoljára?

– Schmidt néni mondta, hárman voltak, Samuval együtt.

– Mikor?

– Jaj! Két órával ezelőtt még itt dáridóztak vagy hülyéskedtek. Aztán fölkerekedtek.

– Ittak?

– Schmidt néni nem mondta.

– Ha nem kérdezed. Te is ugyanolyan hülye vagy, mint a barátaid! Valahol csak lenniök kell! Nem túrhatjuk fel egész Rákosfalvát, hogy megtaláljuk őket! De mit mondunk a szüleinek?

– Jó, jó, csak menjünk! Helló, Takács bácsi, nem látták véletlenül Samuékat az Ond vezér utcából?

– Samuék?

– A doktor úr fia, a kisebbik. Állítólag két haverjával elkujtorogtak. Az a Samu.

– Ja! A doktor úr rendes ember. Szegény, nemrég jött haza az orosz fogságból. Most azt tessék megmondani, Egenhoffer úr, hogy lehet egy ilyen embert tönkretenni? Kinek ártott? Azt mondja meg! Elhurcolták, ugye, civilben, az első világháborús zászlósi rangja szerint bevágták a menetoszlopba! Hallott már ilyet? Megjárta Foksányt, a nagyságos asszony, Samu anyja még mutatta is nekem azt a kis cédulát, amelyet a doktor úr kidobott a menetoszlopból valahol Szolnok táján. Az volt az első híradás. Aztán Foksány, vérhasgyülekező. Majdnem ottmaradt! Ukrajna! Uzmány! Majdnem három év! Kinek jó ez, azt tessék megmondani! Erre volt jó a háború? Teljesen ártatlan embereket megnyomorítani? Nem beszélve arról, hogy vesztes ország vagyunk. Ma is, 1947-ben! Csak minket kell megbüntetni? Németország nem bűnös? Csak mi vagyunk az utolsó csatlós? Tudom, Egenhoffer úr is így gondolkodik. Jóvátétel? Honnan a nyavalyából fizessünk mi jóvátételt, mikor legázolták az egész országot, először a németek vitték ki a gyárainkat, aztán az oroszok tiportak le mindent, még az asszonyokat is megerőszakolták! Hallotta, Egenhoffer úr… te, Péter fiam, nem kell idefigyelned, a Haláknét is, tudja… maga is járt oda… egyszer találkoztunk… olyan magánkupija volt… ott láttam önt… jó nő volt, azt meg kell adni… ekkora didkók, na, mindegy… Éppen őt kellett, na mondja, Egenhoffer úr… nekem is tetszett, nem titok, tudja, ott a Keresztúri út végében volt egy csinos villa… vörös tapéta volt, rózsaszín virágokkal, egy törpe zongorázott, talán vak is volt, nem tudom, fekete szemüveget hordott, de úgy eltalálta a billentyűket… emlékszik, Egenhoffer… De érdekes, nem lehetett megcsókolni! Mindent engedett az, az égvilágon. De a száját, azt nem. Magának sem?

– Péter fiam, ugorj be a Bárándi Tomihoz, nem látták-e Samuékat…

– Mi lesz ezzel az új világgal, Egenhoffer úr? Végünk van már, örökre? Ezek mindent elvesznek! Ez a kis szikvízüzemem van, de ráteszik a kezüket, attól félek. Megdöglesztenek minket! Pedig itt milyen jóban voltunk! Éppen a doktor úr… volt itt a tótumfaktum. Hogy beszélt a szabadságszobor előtt! Ma is borzong a karom. Tessék megnézni, föláll a szőr a karomon!

– A fiát, Samut nem látta? Tudja, olyan szőkés…

– Azt mondta a doktor úr, hogy tudott beszélni, Istenem, égnek állt a haja, lobogott, hadonászott, itt demokrácia volt, hiába az úri világ, de akkor megbecsültük egymást, nem kiabált, de az egész templomtéren lehetett hallani a hangját – emlékszik? Én nem is tudom, milyen párt működött itt. Mi volt a pontos neve? Wolf-párt?

– Keresztény Községi Párt.

– Mindegy. Lobogott. Hogy a munka, igen, fölemelte a mutatóujját, így, a munka a nyolcadik szentség! Most is könnyezek. A fene egye meg…

– Apa, Bárándiék azt mondták, kimentek a HÉV-megállóba. Csak nem történt valami?

– Micsoda? Egenhoffer úr… Elgázolták a gyerekeket?

– Dehogyis! Na, viszlát, megkeressük őket…

– Leállsz beszélni ezzel a kelekótyával?

– Megállíthatatlan. Fussunk!

– Mi a nyavalya ez a nyögés? Gyere, apa! Virágos Budapest! Itt fekszenek… az árokban.

– Kiterítve. Ki ez a másik srác? Odanézz! Vérzik a Samu arca?

– Csak az orra. Na, fogd át, kiemeljük a bozótból.

– Nem bírom. Támasszuk a kerítésnek! A másik meg se mozdul!

– Atya. Samu osztálytársa. Él ez még?

– Tőlem kérded? Te vagy az orvos. Legalábbis az leszel, ha egyszer elvégzed azt a rohadt egyetemet. Nem bírom pénzzel.

– Hallgass már! Nem hallom a szívverését!

– Őrület! Te hülye vagy? Agyoncsapjalak? A bokáján keresed a pulzusát?

– Ott keresem, ahol még van. Dögrészegek. Csontrészegek.

– Én nem bírom hazavinni őket.

*

Eszeveszetten telt az idő, de még mindig csak harmincöt éves volt Jezovics, noha meghasadva és kétfelé válva, de egy testben, talán soha fel nem nőhetően és felemás dolgokat művelve, hol gyerekként, hol fehér köpenyes felnőttként, akire betegek vannak bízva, de nem is csak betegek, hanem annál is inkább kollégák, társak, társnők a Lipóton, ahol úgy sétáltak az esti éjszakában a bolondok, mint az arabok a sivatagban, ezért is volt olyan estés az éjszaka, mert itt sohasem halványult el véglegesen az éjszaka, mindig égett a lámpa, nehogy valaki ordítozni kezdjen, és ne tudják, ki az, vagy megölje magát, és ne tudják, ki az, égett a lámpa, örökké, kékbe vont halvány fénnyel, a kórtermek és a folyosók fölött, melyek ódon arab erődökre emlékeztettek, kétméteres falaikkal, öt méter széles kőkockás folyosóikkal, mintha erőd lett volna, amit bármikor bevehetnek a burnuszba burkolt arabok, zulukafferek, tunéziai meztelen emberek – mintegy a vadul egészségesek –, lerohanhatják az erődöt, amely magában állt a zöld növényes éjszakában, lerohanják a betegeket az egészségesek, mint a társadalom, és megölik őket, doktor Kun is mindig azt mondta, nincs különbség, nem lehet megállapítani, ki normális, ki őrült, ez csak megegyezés kérdése, rőten sápadt fejét maga elé lógatva ment a vizit élén, és ezt ismételgette, talán egész orvosi munkálkodása alatt nem mondott semmi mást, csak hogy vegyük le a rácsokat az ablakokról, tegyük vissza a kilincseket, hadd járjanak szabadon a betegek, az egészségesek, mindenki, mert csak egy „drukkerrel” lehetett bemenni az osztályra, amely elfordította a kilincs csonkját – mint egy pótkilincs –, és akinek ilyen kulcsa volt, az már akár meg is üthette a másikat, meg is pofozhatta, meg is ölhette, mert neki „drukkere” volt, és ki tudta nyitni az ajtót, volt olyan főápoló, aki az övében vagy huszonöt kulccsal járt, hogy nekiütődött a hasának, a medencéjének, némelyik főnővér hasa csupa kék folt volt, ahogy a sok kulcs nekiütődött a medencéje karéjának, de csak jártak a kulcsokkal, mint a fegyőrök, mosolyogtak, és megsokkolták a betegeket, nem annyira, hogy meghaljanak, de gyakran nagyon

az volt az érzése Jezovicsnak, a társadalom kettéoszlik kulcsosokra és kulcstalanokra. Aki kulcstalan, az csak bolyong a fehér erődben az örökké égő kék lámpák alatt, éjjel is szemébe süt a nap, nem tudja lehunyni a szemét, és várja, hogy a tuaregek, az arabok lemészárolják, éjjel különösen nehéz volt bejutni, mert őrizték a portát, miért is ment volna vissza éjjel Jezovics, aki gyógyító emberként bolyongott – bár ugyanúgy – az arab erődben, éjjel aztán lopva föl kellett mennie a fönti kapuhoz, a Nyéki út magasába, ahol nem tudták, ki ő, lehetett lakó is, mert nem egyen bent laktak a Lipótmező nagy hodályú falujában, külön az udvaron is voltak bódészerűen összegányolva épületek, azokba is dugtak dolgozókat, hogy legyen éjszaka is ember, ha megtámadják az arabok az erődöt, meg a föld alatti kazamatákban is laktak emberek, mert a százéves hodály alul rengeteg zugot rejtegetett, családok százai nyüzsögtek, mint lenti bogarak az alagsorban, egyszoba-konyhákban összeizzadva feküdtek egymáson, hogy aztán nappal kulcsos foglárok, ápolók, egészséges őrök legyenek az arab erődben, ahol részint a kintiektől, részint a bentiektől kellett félniök azoknak, akikre rásütötték, hogy elmebeteg

szerűen suhant éjszaka maga Jezovics is, mert az erőd magába olvasztotta, magához hasonította a lelkeket, különösen ha éjszaka lopódzott vissza a kint élő, de bent dolgozó ember, a rendszer embere – nem a politikaié, hanem a Nagy Rendszer, az Elmerendszer embere, mint éppenséggel Jezovics, az örökké homályos és örökké kéken megvilágított alagsorokon bujkáló, visszatérő ember, aki úgy mozgott a félsötétben, ahogy a rómaiak a katakombákban, ahol – kvázi – a halottakkal együtt kellett élni, amiből maga a kereszténység született, a menekülő halálból, ahol a félhomályban az ember még azt is elhitte, hogy van Isten. Szaguk volt. Nem az embereknek egyszerűen, nem a lelki hulláknak, azoknak is, hanem a falaknak. Nem is falaknak. Az asztaloknak. Mert azok le voltak fedve nagy bádogtepsikkel, csak persze fordítva. Na, az volt a büdös. A rettentő szag beleivódott mindenbe, az alagsoron éppúgy szállongott, mint az orvosi könyvtárban, a főorvosi szobákban éppúgy, mint a külső körön fekvő hullakamrában. A szag. Nem lehetett levegőt venni. Befulladt a tüdőbe a lehelet. Terjengett a fehér folyosókon, mert egyszerűen a bádogtepsiket, amelyekkel az asztalok le voltak fedve, hogy könnyebben lehessen tisztán tartani őket, könnyen le lehessen mosni, na, azokat lemosták. De mivel? Mivel, mivel – kérdezhetné Raszkolnyikovtól a rendőr is, de nem kérdi –, azzal. Na. Megölni. Lélekhalál. Uramisten. Stb. Vér, vér tapad mindenen. Tudni való. Csak nem látszik,

na, ezt a vért, ezt a nem látszó, nem is kifolyó, nem is létező – csak az emberi testekben benne levő – folyadékot kellett mindig újra és újra lemosni a bádogasztalokról, mint a vágóhidakon, csak itt nem marhákat, disznókat, hanem embereket fektettek föl a bádogasztalokra, és utána persze lemosták a vért. Büdös volt, na, az elmeosztálynak, az elmeerődnek nem a légköre, a kényszerzubbonyai, a sokkológépei voltak borzalmasak, hanem a szaga. Az agyonáztatott mosórongyokkal letörölt, örökké bádogbüdös, dögletes emberi szag, amelyik a vágóhidak emberi vérét idézte,

amikor Jezovics ment az alagsoron. Bejött. Éjjel. Hátul, a fölső kapun, arcát eltakarva, mintha ittlakó volna. Surrant, de határozottan. Végigjött hátul, az épület nagy karéja mellett, a hullaház mellett, aztán a távoli gyermekosztály alagsori benyílóján beszökött, visszaszökött a reggeli házba, hogy nagyot kerülve visszatérjen az eredeti osztályra, ahol dolgozott, s ahol egy kis szobája volt, vasággyal, egy tükörrel, egy sámlival, kis tömzsi szekrénnyel. Oda is „drukkerrel” lehetett – kellett – bemenni, de azt be lehetett zárni,

amíg kopogott, koppantott, megadott jel szerint a zsidó lány, aki illatozott. Jezovics talán azért szeretett belé. Virgonc, gömb melle kis labda volt, égő barna olajos tekintettel, de áradt belőle az illat. Soha meg nem fejthető illat. Apja valami külföldi cégnél volt vegyész, s talán attól volt illatos, vagyis ő hozhatta a fekete, nyúlánk nyakú lánynak a parfümöt. Olyan erős volt a szag, hogy a nyaka lüktetésén érezte Jezovics, ahogy a lány szájára hajolt, ami frissnek bizonyult, mint a kifordult barack. Az is tele volt a francia illattal, ez az illat borította be Jezovicsot, elfeledtetve vele az egész zsidóságot, amit ifjúkora óta kétséggel szimatolt, milyen is, elfeledtetve vele a háború zsidóságát, a rákosfalvi elhurcolt zsidók bolyongó-kékes olajos szemét, elfeledtetve vele a zsidó szomorúságot, vagyis talán csak illattal borítva be,

ahogy Jezovics a kis testre borult, mint egy síremlék, feküdtek ott a csöpp szolgálati szobában, ez az illat áradt a kis zsidó lány testéből, és ezerszeresen érezte Jezovics, ahogy fél arcával a lány lába közé feküdt, megrökönyödve, mégis boldogan, mert annak a szőrzete le volt borotválva, és így olyan védtelennek érezte a leányt, hogy elsírta magát.

– Gyónom a Mindenható Atyának, vagyis Istennek… és neked, lelki atyám, hogy utolsó gyónásom óta ezeket a bűnöket követtem el…

– Mikor gyóntál utoljára?

– Egy hete.

– Nem öt napja?

– De… azt hiszem.

– Sokat gyónsz. Miért kell neked ennyit gyónni?

– Atyám… Tetszik érteni. Bűnös vagyok.

– Na jó. Rendben van. Mondjad akkor!

– Atyám, azt hiszem, szentségtörést követtem el.

– Szentségtörést?

– Igen.

– Beszélj hangosabban! Nem értem.

– Szentségtörést.

– Azt hallottam. De hogyan?

– Nem tartottam be a böjtöt az áldozás előtt.

– Nem tartottad be? Ettél?

– Enni nem ettem, de… fogat mostam.

– Fogat mostál? Az mért baj? Megtiszteled az Urat, akit magadhoz vettél. A szádba.

– Nem, nem… Valahogy azt éreztem, utólag úgy ítélem, tetszik érteni, ilyenkor nem tud annyira vigyázni az ember, s ahogy a fogamat mostam, valamilyen módon lenyeltem abból a fogpasztából… azt hiszem. Mindenesetre…

– Mi van mindenesetre? Ne suttogj!

– Mindenesetre én elmentem áldozni, bár nem voltam meggyőződve, nem nyeltem-e le abból a fogmosásból valamit. Nem lett volna szabad áldozni mennem. Ha nem nyeltem is le, de úgy éreztem, akkor elszántam magam a szentségtörésre.

– Eltúlzod. Ne foglalkozz vele! Mondjad! Mi van még?

– Izgat. Meg a szokásos.

– Milyen szokásos?

– A… paráznaság. Parázna gondolatok. Nézés. Satöbbi.

– Kamasz vagy. Természetesek a vágyteli gondolatok. Tizenöt éves vagy.

– De bűn.

– Mi volt?

– Néztem. Egy leány bejött a cukrászdába.

– Na és, ha bejött. Nekirontottál? Vagy mit akarsz megint?

– Atyám… Kínlódom. A szoknyája a térd alatt ért véget. Elég jól lehetett látni a bokáját. Lábszárát. Csillogott rajta a nap. Fénylett a bőre. Olyan kis pihék voltak rajta…

– Nevetséges. Nem szabad ebbe a zsákutcába belemenned.

– És nem vetettem keresztet.

– Mikor? Mikor kell keresztet vetned?

– Nem vallottam meg rendesen a hitemet, atyám.

– Hol?

– Kétszer is. Eljött a villamos a Ferenciek temploma előtt, sapkában voltam, nem akaródzott keresztet vetni a templom előtt. Valahogy túlzásnak tartottam volna. Csak meghajtottam a fejemet. Most… kommunizmus van. Nem mertem biztosan kiállni.

– Nem kell mindig keresztet vetni. Belül élsz.

– De másodszor is előfordult. A cukrászdában. Evés előtt. Ahová az a szép lány is bejött. Aztán már nem mertem, vagyis nem akartam az ischler torta előtt keresztet vetni. Futballmeccsen voltunk a nagybátyámmal, aztán még elvitt bennünket a Gerbeaud-ba, ott rendelt ischlert.

– Ismerem az ischlert, de minek előtte keresztet vetni?

– Evés előtt. Étkezés előtt. De nem csináltam.

– De mit akarsz? Nem ugorhatsz föl a Gerbeaud-ban a márványasztal tetejére, hogy keresztet vessél és megvalljad a hitedet! Hát hülyének néznek! Föloldozlak. Jó vagy. Eltúlzod a dolgokat.

– Atyám… és gyűlölködtem… A Fradi-meccsen voltunk, és a Kispest vezetett, Puskás lőtt egy gólt az elején…

– És mi lett az eredmény?

– Nem az a fontos. Aztán a Fradi kiegyenlített, a Bamba…, bocsánat, a Deák három góljával, de előtte én nagyon gyűlölködtem a Honvédre, vagyis a Kispestre…

– Ez nem olyan gyűlölet. Drukkoltál.

– És Charles Baudelaire verseit olvastam.

– Jó. Szép versek.

– De indexen vannak, atyám. Egyházi indexen van Charles Baudelaire…

– Franciául olvastad?

– Magyarul. Tóth Árpád fordításában.

– Mi van apáddal? Van róla hír?

– Két hónapja nincs újság. Nem tudom, mi van. Uzmányból írt utoljára, akkor még élt.

– Ma is él. Föloldozlak, menj áldozni! Szedd össze magad! Ki kell bírnod, amíg apád hazajön. Haza fog jönni. Isten segít.

– Baudelaire…

– Nem az egész Baudelaire-t olvastad, te marha! És nem eredetiben! Ez csak pár vers! A baudelaire-i szellemet tették indexre, te majom! Mindjárt befejezik az áldoztatást! Ego te absolvo…

– „A malabár nőhöz…” Ez a címe. „Éjjel egy iszonyú zsidó nővel az ágyon…” Elkárhozzak?

– Dehogy kárhozol el! Ne totojázz! Én vagyok a felelős, a lelki atyád! Menj már áldozni! Elkésel! Föloldozlak. Tiszta vagy. Menj már a fenébe! Vedd magadhoz az Urat!

*

A lány halkan feküdt Jezovics mellett, az meg a galéria alsaját nézte, a durva pallók alig voltak összeeresztve. Jezovics már mindent tudott magáról, csak a zárat nem tudta kinyitni. Volt a galériára vezető lépcső mellett egy kis faláda, régimódi katonaládára emlékeztető, rácsapós vaslemezzel volt belakatolva. Sokáig vacakolt vele Jezovics. Nem tudta kinyitni. Eleinte hetekig babrálta, aztán abbahagyta, újrakezdte. Piszkálta reszelővel, fogóval feszegette, még fűrészelni is próbálta. Nem ment.

– Imádnak a gyerekeid.

– De én nem vagyok apa. Rendes apa.

– Mindegy. Persze, lehet, hogy apa nem vagy. Nem apa vagy.

Jezovics belegondolt, mi az istent akar azzal a faládával évek óta. Nem is tudta pontosan felidézni, hogyan került hozzá. Valószínűleg apja egyik uzmánybeli, ukrajnai fogolytársa hozta el egyszer, hogy az apjáé. Nem. Talán a bátyja hagyta itt katonakorából, de már senki sincs, akit megkérdezhetne.

Egyáltalán, senki sincs. Mintha a világon senki se volna. Az úgy volt, hogy kezdetben volt az anyám… az apám… a bátyám… ez egy család volt. Aztán Apa – Absalon, ahogy szólították – fölment a nyolcadik emeletre, ahhoz a taxisofőrhöz sakkozni. Rosszul lett. Megszédült. Fektették, Jezovics egész éjjel őrizte, mert hányt. Gyomorrontás. Mit ettél? Paprikás krumplit. Attól nem lehet. Hányt. Bevitték a Jánosba, orvos barátját, Loczkát csak reggel hétkor hívta. Agyvérzés. Nem látod? Jezovics nem látott semmit, Jezovics barom volt, akkor is tán szerelmes, meg hogy látna az ember egy apán agyvérzést? Hogy kell látni?

Apa meghalt tizenkét nap alatt a János Kórházban. Még meg akarta nézni Albertet a Fradi-pályán a vasárnapi meccsen, hogy az zseniális, nem nézett többé egy meccset sem.

Aztán anyja is meghalt, azt sem tudta megkérdezni, honnan a fenéből van a láda.

Anyja – apja halála után – még négy évet húzott le, eltörte a combcsontját, mert dühösen fordult a konyhában, és szédült. Elvánszorgott két csuklóján az előszobai telefonig, mint egy kosárember, és bemondta a kagylóba: – Fiam, meghalok, eltörtem a lábam. – Dehogy halsz, mindjárt odamegyek. – Késő. – Nem is biztos, hogy eltörted a lábad. – Késő. – Ne sipákolj, megyünk. – Késő.

Aztán késő lett, noha a combnyaktörésből kihozták, ápolót fogadtak, a közértes kislány fölvitte neki a tejet, a parizert, de anya – gyűlölködve, mint mindig – ráfogta, hogy lop. Az ápolónőre is ráfogott egy ezrest. Gyűlölte az embereket. Odavánszorgott az erkélyre, és a negyedik emeletről leöntötte vízzel a kisgyerekeket, hogy mért élnek, mért jöttek a világra.

– Te nem apa voltál, az lehet – mondta Jezovicsnak a lány –, hanem sokkal több annál.

– Apánál nincs több.

– Te isten voltál nekik. Nem tudtak átölelni.

– Fenéket. Nem isten voltam, lószar. Nem éreztem az apaságot. Látom a többinél. Érzik. Átölelik, abajgatják a gyerekeket. Nálunk a családban nem volt csók. Ez a legnagyobb baj. Csók nélkül nem lehet élni.

– Más dolog. Imádnak téged, te is őket. Eltúlzod, mint mindent. Szemérem volt. Istennel szemérmesek az emberek.

– Hogy milyen marhaságokat tudsz te mondani!

– Pedig így van. Ők is ezt érzik. Nem a közvetlen apát, hanem a főapát. Aki van, de megfoghatatlan. Te azt közvetítetted akarva-akaratlan. Sugároztál, ahelyett, hogy…

– Nevetséges. Szeretet helyett nem lehet sugározni. A bátyámnak volt igaza. A szeretet nem érzelem. Az érzelem jó a költészetben. De az életben nem elég. Oda mást kell befeccolni. A szeretet tettekből áll.

Igen, a bátyja is eltűnt. Hamar. Állandó veszekedés közepette éltek, de az volt a család. Feszültség. Sosem lesz már olyan feszültség, mint Rákosfalván. Kiment az áram. Az egész kerületben. Az egész világon. Mert amikor Veszprémben fölvette a telefont, már tudta, vége. Vége is lett. – Riki meghalt. – Na. – Megszédült, a tévében az esti mesét nézte, beütötte a fejét, vérzett a homloka, lefektették, Mari, a felesége rohant a gyógyszerért, mert még a nevét sem jegyezték meg, Ági mentőkért telefonált… – azt a kurva narancsszínű gyógyszert add ide, amit Svájcból kaptam… ott van a szar polcon, a konyhaszekrényben… Mit vacakoltok?

Elterült az előszobában, s az isten sem támasztotta föl többé.

Azóta senkit sem tud megkérdezni semmiről, kiment az áram. Ők voltak a család, bekrepált az egész üzem, az elektromos művek, a kozmosz kisült, mint egy rossz gömbvillám. Sötét van.

– A gyerekeid is érzékelik ezt.

– Mit? Látom az igazi apákat, magukhoz szorítják a csecsemőiket, még meg is szoptatják. Nézik a szülést. Együtt szülnek. Mosdatnak. Aggódnak, ölelnek.

– Te is aggódsz. Mindig a világ legrosszabb színében akarod föltüntetni magad. Jó, elismerem, nem apaszerűen voltál apa, hanem mint egy jelenség. Te is tudod ezt, mit affektálsz? Talán komplikáltan, talán szemérmesebben…

– Mindegy. Apátlanok a gyerekeim. Isten! Még azt se tudom, ki az isten hozta ezt a ládát, mi van benne. És nincs hozzá kulcs. Harminc év alatt még a kulcsra se jöttem rá! Nemcsak ennek a ládának a kulcsára, az egészről nem tudok semmit! Nem tudok mit felelni, ha megkérdik, mi az istenért vagyunk ezen a földön! Még azt a kurva ládát sem tudom kinyitni!

– Még van egy kis idő.

– Azt hittem, még Szentpétervárott vagy.

– Köszönöm. Mért lennék még Szentpétervárott? Két hónapja hazajöttem.

– Hazatoloncoltak talán?

– Ne nevettesd ki magad! Végigsétáltam a lagúnák fölött. Te, ez szebb, mint Velence! Vagy száz csöpp híd ágazik át a csatornákon. Meseváros. Imádtam ott lenni. Lebeg a város valami örök fényben. A fehér éjszakák, azt hittem, csak duma. Nem, te Riki, hidd el, hihetetlen. Olyan éjjel az ég, mint a tojáshéj. Beborít, rád telepszik, és mégis könnyű meg törékeny. Az emberek járkálnak a karcsú kis hidakon – te, ha nincs száz hidacskájuk, egy se! Ők meg röpdösnek rajtuk, mint a pillangók. Micsoda pillangónők! Reszketnek a levegőben! Pillegetnek a szárnyukkal. Mintha örökké a nagy orosz mezők fölött röpülnének. Beléjük ivódott az az örökösen ismétlődő, föld anyagú táj. Szlávok, na, neked nem kell magyaráznom. Ti is azok vagytok, Jezovicsok, nem?

– Nem vagyunk szlávok, bár… ki tudja, itt ki kicsoda? Az igaz, hogy Dél-Szlávia közelében „keletkeztünk”. 1668-ban ott kaptunk nemesi levelet. Kistankóc, Ivanóc előnévvel.

– Az a Felvidéken van, nem?

– Bonyolult. Föntről települtek le…

– Értem. Mikor a török elpárolgott, a néma területekre lecsaptak a fölső szászok. Akkor nem szlávok, hanem németek vagytok.

– Az igaz, hogy furcsa, miért ad nemességet I. Lipót őfelsége gyorsan egy magyar családnak. Mindegy. De az eredeti nemeslevélen Frangepán, Zrínyi Miklós is szerepel – dicsőség. Az is igaz, hogy magam is imádom a szlávokat. Valami elhúzódó mélabú van bennük. De azt hiszem, te csupán a szláv nők iránt érdeklődtél Szentpétervárott. Valóságos költő lett belőled! Áradozol, mint a Néva.

– Néva, Néva! Hihetetlen! Nagyobb, mint a Duna! Hatalmas! Árad, éjjel meg nagy faszerkezetekkel fölemelik a hídjukat, hogy átférjenek alattuk a hajók! Szebb, mint Velence! Igaz, te Velencében sem jártál.

– Nem adatott meg, csak a Póig jutottam el az olasz fronton. Olyan öldöklést még életemben nemhogy nem láttam, elképzelni sem tudtam. Beástuk magunkat a lövészárokba, guggolva vártuk az offenzívát. Volt, aki ki se mert ugrani, beszart, egyszerűen. Ha hiszed, ha nem. A századból harmincegy ember maradt.

– A betojt megmaradt, mi?

– Meg. Ott guggolt, amíg visszavertek minket. Hadbíróság elé állították, de nem végezték ki. Én nem jutottam el Velencéig.

– Mindegy. Élsz, megvagy. Az lenne most a lényeg, hogy a feleséged kötvényeinek egy részét át kellene adnod. Apám nagybeteg. Halálával fölszámoljuk a részvénytársaságot. Nem bírunk vele. Az öreg túl sokat hagyott Gizire.

– Zsarolni akarsz? Apátok Gizit szereti a legjobban. Nem tehet róla, hogy nagyobb részt akar ráörökíteni. Különben is, nem vitatkozom ilyen ügyekről. Hogy képzeled? Azért, mert itt ezzel a tőrrel játszadozol? Nevetséges! Azt hiszed, megijedek, hogy a sógorom a kies Népliget egyik padján egy tőrrel játszadozik? Mit akarsz?! Sose csináltál semmit! Elherdálod két perc alatt, amit apátok zseniálisan összedolgozott.

– Komolyabban is beszélhetünk.

– Lehet, hogy Szentpéterváron te ahhoz szoktál hozzá, hogy előrántod ezt az ómódi tőrt, és az északi szlávok ettől berezelnek. A déli szlávok nem félnek a tőrtől, gyermekem. Különben sem érdekel az egész. Én Gizit szeretem, nem a pénzt.

– Azért neked se jönne rosszul pár milcsi. Nem hiszem, hogy a jogok nemes doktora a Lipót császáros nemeslevelével a fenekében el tudná tartani az én csudaszőke húgomat.

– Hiába fenyegetsz. Azt se tudom, hogy sétáltál te a Néva-hídon meg a kis átkelőkön Észak Velencéjében, mikor tudtommal börtönben voltál. Tudtommal halálra gázoltál biciklivel, ami külön tudomány, egy embert, és bevarrtak rögvest. Nem tudom, mennyi pénzt kellett leraknia apádnak, hogy hazaengedjenek. Nem keveset. Nem érdekel. De hogy Gizi hagyatékát akarod megdézsmálni, az már sok! Különben is, még él az Öreg.

– Él, él, ne háborogj! Én is szeretem. Mindent neki köszönhetünk. Te is tudod, tizenhét évesen, csóróként jött ide Magyarországra. Csodát művelt. Mert tudott dolgozni! Szegény apám! Ötvenhárom, és ötven kilóra lefogyott. Azt hiszed, nekem nem fáj így látni? Én nem szeretem? Sose lesz ilyen ember ebben a famíliában! De ebben a koszlott országban sem! Reggel öttől éjjel kettőig. Az emberek azt hiszik, a gazdagoknak a szájukba hull a manna az égből. Megfeszült apám, mint az igásló. De úgy volt pödörve a bajsza mindennap, mint a bikaszarv! Maga suvikszolta. Járt-kelt a bajuszkötővel, mikor mi, gyerekek még az ágyban döglöttünk…

– Ne sírj! Még meggyógyulhat, na! Harmincéves ember nem sír… a Népligetben.

– Nincs jobb ember a világon! Ronccsá fogyott. Ilyen nagy test! Hárman sem bírták kihúzni a muszklijából a törölközőt. Most is, mikor az oroszok elítéltek, mert tényleg meghalt az a pasas, valahogy a járdaszegélynek zuhant, az öregem el tudta intézni, kihozott. Mindent el tudott intézni… istenem… legalább a tejeskannákat rejtsd el az üzemből az árverés elől… Ha meghal az apám…

*

Jezovics apja, maga a nagy Jezovics előkelőn ideges volt, ahogy feleségére, Gizire várt. Szokása szerint késett. Itt, a Rottenbiller utca sarkán nagy volt a forgalom, a fiákerek finom, de hangos csattogással kanyarodtak be a Damjanich utcába. Az emberek hátradőltek az üléseken, de olyan merev derékkal, mintha csak Csontváry athéni éjszakai kocsikázása utasait utánozták volna. Ez volt a divat. Előkelően kellett tartani a nőknek csöpp lábukat a hatalmas szoknya alatt, előkelően kellett az ebéd messzi tányérjának gőzölgő levese fölé hajolniok, és hosszú, végtelen lassú kanalazással szájukba hörpinteni – mit hörpinteni?, ízlelni – a forró levest, de még megfújni sem volt szabad jobb helyeken.

Jezovics apja, a nagy, szerette ezt a módit, nem talált benne semmi kivetnivalót, mert maga is tudta ilyen előkelően enni a levest, kézelője a friss és diszkrét gombokkal éppen annyira türemkedett elő a zsakett kabátjának hajlékony szövete alól, amennyire kellett, ösztönösen tudott előkelő lenni, van ilyen. Ősök. Ahogy vannak tagbaszakadtan nagyszerű, úgy vannak finoman nagyszerű emberek – gondolta a nagy Jezovics, és tagbaszakadt sógorára várt, aki állítólag odafönn a második emeleten alig kap levegőt, a telefon szerint az orvos most pumpálja belé az életet.

A férfi, félrehajtva óbarna mellényének fecskefarkú csücskét, kisodorta kockás nadrágja órazsebéből Omega óráját, melyen gyöngéd kalligráfiával volt hangyavékony vonalakkal fölfestve az óraszámlap porcelándomborulatán az idő. A tizenkét szakaszra osztott idő, mely mindnyájunk napját, mindenségét meghatározza. Az apró hangyák, hangyaszámok közt már elhagyta a déli tizenkettest a violinkulcsra emlékeztető, kissé hasas kismutató, hogy a cingár, hegedű alakú nagymutató továbbsodorja sógora, Ferenc végzete vagy megmenekülése felé.

Sógora, Ferenc nem volt előkelő. Maga az, hogy tömzsi volt. Riedel, vagyis nem egészen magyar – gondolta enyhén a nagy Jezovics, aki pedig magát Riedel Gizellát vette el feleségül, mert imádta a kirobbanó szőkeségét, és a vágynak nem lehet parancsolni. A Riedelek nem voltak előkelők, azt nem lehet mondani – gondolta hosszan az apa Jezovics, ahogy később maga az eredeti Jezovics is tudta alakja helyzetét a térben, hiszen előkelő csak vékony lehet. A Riedelek nem voltak vékonyak. Tömzsik voltak, szó, ami szó, hatalmas mellkasboltozat, erős csontanyag, széles váll.

Ez a Feri is. Micsoda alak! Szegény, csak meg ne haljon azért! Hol késik ez a Gizi, mikor a bátyja talán éppen meghal? Haldoklik. No, ez a Feri is… megéri, persze, a pénzét. Hogy zsarolta őt – ahogy játszadozott a tőrrel a Népligetben a padon –, hogy adja át Gizi részvényeinek egy részét, végül is a visszatartott (lopott?, nem, mert valójában a tejüzem mindig az övék volt, de az új tulaj megvette a kannákat is – na, mindegy) kannákat akarta az ő padlásukra sózni, szóval, nem volt előkelő. Ő maga úgy érezte a tisztességet a mozdulatiban, mint az eleganciát, amelyet évszázadosan (?) talán örökölt. Pénzt nem. De intelligenciát, előkelőséget… igaz, Gizi sem volt előkelő, de annyira szép, annyira természetes szépség, ami fölülmúlja az előkelőséget.

Jött is. Végre. Nem magyarázkodott, csak tipegett magas sarkú, tűvékony cipőjében, és belecsimpaszkodott az előkelő zsakettú nagy Jezovicsba.

– Él még? – kérdezte meghatottság nélkül és égkék szeme realitásával.

– Vártalak – nyögte Jezovics apja, mire leintették, hogy fölmehettél volna, aztán berobbantak a hányt-vetett szobába.

Feri ki volt terítve. A két orvos, aki annak előtte pumpálta, masszírozta, dögönyözte, kissé szerényen és főlehajtva állott a baldachinos franciaágy jobb oldalán. A másik oldalon szétnyílt vörös pongyolában, szinte maga mellé csúszva feküdt egy óriási asszony, gyönyörű csipkedíszes hálóinge borította méretes combjait. Szép nő volt, arcában valami kegyetlen vonás bukkant föl, ahogy félrefordulva a halottól erősen kirajzolódó szája a levegőbe harapott – visszatartani a zokogást.

– Szerettem – valami ilyen nyögésfélét lehetett hallani a szobában, tán éppen a nagy debella mondta erősen raccsolva, bal kezén Gizi rémülten ismerte föl meghalt anyjának termetes briliánsát.

Jezovics akkori – fiatalkori – apja kétségbeesve szemlélte a halott körüli éjjeliszekrény tárgyait. A méretes fekete Biblián egy rózsaszínű, gyermeteg rózsafüzér volt áttekerve, keresztje beleejtve a lapok közé. „A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el…” Gyorsan továbbhajtotta, amott meg azt olvasta: „Akkor csak nappal lesz – az Úr tudja ezt. Nem lesz külön nappal és éjszaka, világos lesz még este is.” Gizi férje, Jezovics fiatalkori apja aztán hirtelen előrenyújtottá a kezét, és fölkapva zsebébe rejtette azt a színes óvszeresdobozt, melyből kikandikált egy gumi csöpp széle.

– Egy kurva, mi? – suttogta fülébe Gizi a férjének megvetően.

– Mindegy, édesem.

Nézték Feri szép fejét, erős homlokát, melyre tarajos haja omlott göndören. Tömött ajka mintha mosolygott volna. Gizi, a húga – Jezovics későbbi anyja, hisz ő még nem élt – nézte kegyetlenül és elszántan félbátyját, a közös apjuk is nemrég tűnt el az élők sorából, aztán hirtelen zokogással ráomlott a testvére mellkasára, mely ugyanolyan volt, mint minden Riedelé, hatalmas kosár, melyben a szív lakik.

A fiatalabbik orvos karon fogta Jezovics fiatalkori apját.

– Szívszélhűdés. A legszebb halál. Aktus közben végzett vele. Magamnak sem kívánnék szebbet. Fogadják részvétemet.

– Csak nem sír, fiatalember?

– Nem, nem sírok, csak nem értem az egészet. A nagynénémet várom több mint két órája. S nézem ezeket a platánleveleket, életemben nem láttam ekkorákat. Mint valami lepedők! Tessék nézni, ahogy szállingóznak! Lebegnek le, le, le…

– Nem szállhatnak fölfelé.

– Nem, azt nem. De ekkorák! Nagyobbak, mint az egész kert. Olyan súlyosak. Mintha át volnának itatva borzalommal.

– Igen… nem is zavarom, csak gondoltam, segíteni tudok…

– Sárgák, vörösek, barnák, mint a rozsda. Rossz előérzetem van.

– Igen… Ismerem a nagynénjét, ha nem csalódom.

– Ne mondja! Tudja, ki az! Trudi. Bodolay, vagyis… de igen, Bodolay Trudi, vagyis Istvánné, ugyanis… a nagynéném fiatal…

– Tudom én. Nem sokat beszéltünk, de tudom. Itt vagyok masszőz az ambulancián. Ott, a gyógykonyhán… az üvegfolyosó mögött, látja, sorban állnak az emberek…

– Nyüzsögnek, mint a hangyák. De minek?

– Hogy bejussanak a gőzbe. Meg aztán az iszap.

– Mit csinálnak az iszapban?

– Befektetik őket, és nyakig bebugyolálják.

– Nem lesz elég a sírban?

– Jaj, de ocsmányakat mond! Ez az egészség! Attól gyógyulnak, kiszívja a reumát az ízületeikből. Persze, húszéves korban ez magát nem izgatja.

– Tizenhét vagyok. Jövőre érettségizem. Ajaj!

– De úgy sóhajtozik, mintha öregember lenne. Csak nem költő?

– Miért? Olyan hülyének látszom?

– Megmondjam? Igen. Ne haragudjon, hogy nevetek. Ahogy itt ült a kertben, ezen a hanyatt esett padon, és fogdosta a platánok oldalát… láttam, hogy…

– Nem vagyok normális.

– Nem azt mondtam, hanem hogy furcsa. Még talán meg is szagolta fákat.

– Imádom a fákat. Olyan fanyar illatuk van, olyan keserű.

– Csak nem azt mondja, hogy mint az élet? Maga nem költő?

– Írok verseket. Ez látszik, mint valami fogyatékosság?

– Költő lesz magából. Látom. Ahogy ott eldőlve ült, mint egy kis Byron… kapdosott a platánlevelek után… Én bírom a furcsa palikat, bocsánat, embereket, akik furcsák.

– Palimadarat akart mondani.

– Nem, nem… Csak a normális ember nem ér sokat. Unalmas. Meddig marad? Nincs kedve a büfébe jönni egy kávéra?

– Nem akarom elszalasztani a nagynénémet. Ha bejönne. Azért jöttem, hogy megcsináljam az adóját. Tudja, ő a kozmetikus a szanatóriumban. Magánzónak számít. És annyira fél az adótól. Meg… üljön már le egy percre, nem akarok ordítani. Na. Fél tőlem?

– Én? Akkor nem szólítottam volna meg. Üljek még közelebb?

– Nem árt. És gyúrja az embereket? Férfiakat is gyúr?

– Naná! Azok még kényesebbek.

– S nem zavarja a meztelenség?

– Mért zavarna? Nem a legszebb dolog? Meg van rajtuk ágyékkötő. De olyan dögletes izmaik vannak, hogy estére belerokkanok. Magát is megdögönyözöm egyszer.

– Nem rossz ötlet. Ilyen szép szemmel néz. Gyönyörű! Zöld ez, vagy kék?

– Azt mondják, mindig más. Ha délután van, inkább kék.

– Tudom. És este egészen elsötétedik. De mondja, hol lehet a néném? Mindig fél. Most az adótól, hogy megbüntetik. Tudja… magára maradt. Tíz éve elvette a Bodolay, aki nem szerette. Ő meg boldogan repesett a nászúton, megvannak a fényképek. Egyébként anyám húga. Korán maradt árva. Talán ötéves lehetett. Gazdagok voltak, de beadták olyan árvaházfélébe. Ahogy nagyapám meghalt, összeomlott a világ. Az egész birodalom. Hatalmas tejüzeme volt, nagy muraközi lovak szállították a tejet hajnali négykor a városban szerteszét. A Spolarics-féle kávéházban reggel ötkor már a friss tejet ihatták a virrasztó költők, újságírók. Erős, tevékeny ember volt. Állítólag három ember se bírta kihúzni a muszklijába fogott törölközőt. Na, minden elveszett, a tejüzem, a gyerekek, a sok pénz. Trudi aztán árvaházba került. Emlékszem, mint nagylány olyan idétlenül álldogált, ha anyámék egyszer-egyszer kihozták hozzánk. Én nagyon szeretem. Vele érzem magam a legjobban. De mindig fél. Most attól is, hogy kitelepítik mint németet.

– Hát, Budakesziről kétszáz családot vittek el Németországba.

– De ő nem is német! Csak a neve. Riedel. De van rendes magyar neve is, mondom, Bodolay. De fél. Hogy elviszik.

– És maga akkor nem német? Maga is német, nem? Ha egy család.

– Dehogy vagyok német! Marhaság, amit csinálnak!

– Ne kiabáljon! Még meghallják. Ma a falnak is füle van. Nem akar valamikor találkozni velem? Jövő hét kedd délután szabad vagyok öttől. Jó?

– Itt a padon?

– Majd elmegyünk egy cukrászdába.

– És csókolódzunk a bokszban, igaz?

– Majd meglátjuk. Ha nagyon akarja, esetleg…

– Erika, téged várnak félórája a gőzben!

– Te, nem tudod, hogy Trudival, a kozmetikusnővel mi van? Ez a fiú az unokaöccse.

– Mi van? Meghülyültetek? Az meghalt. Ma éjszaka.

*

Jezovics, a kicsi, a kamasz ott állt a betonudvaron. Alattomos és alacsony ablakok nyíltak a szűk területre, hatszögű alapon fehér mázas, udvari benyílójú ajtók vezettek az avatag lakásokba. Néhány ajtó. A házmesteré is innen nyílt, kis vasráccsal az üveg előtt.

– Nézze meg… ez az ablak is be volt törve. De hiába szivárgott át rajta a gáz, már megölte. Össze volt vérezve a keze. És rá volt tekerve egy rózsafüzér. Abba kapaszkodott. Itt, itt találtuk meg Trudikát az előszoba kövezetén. Pongyolában volt, abban a fácánmintás selyempongyolában. De érti maga ezt? Nem vágta föl az ereit, hanem már talán menekülni akart, mikor érezte, hogy fojtogatja a gáz. Három óra hosszat szellőztettünk. Nem lehetett már megmenteni.

Hát azt nem, gondolta a kis Jezovics, különben is, a fiú a halál gondolatával foglalkozott, mióta az eszét tudta. Már a háború előtt is. Legjobb barátja szemközt lakott a Kunék villájában, az ablak elég magasan ágaskodott, Jezo nem érte el, mikor be akart kiáltani Gabiért. Gabi súlyosbarna szemű kis srác volt, de egy idő után üvöltözni kezdett. Kihallatszott az utcára – az Ond vezér útjára – a kiabálása. Nem lehetett érteni, mit kiáltozik, de jajgatott. Jezovics anyja azt mondta, agyhártyagyulladása van, attól ordít.

Később Jezovics megtanulta ezeket a pontos anatómiai és élettani leírásokat, ám nem lett okosabb tőlük. Végtelenül szerette az orvosi tárgyakat, s olykor örömmel gondolt arra, hogy nem az általa annyira vágyott magyar szakon nyüvi a nyelvtant, fonetikát, etimológiát. Midőn utóbb – hiszen maga is az Eötvösre járt pszichológiát tanulni – végigment a fene nagy folyosókon, ahol maga az egyetem terpeszkedett, azt érezte, árad belőlük, a falakból a porszag. Ha benyitott egy-egy iratos irodába, tanszéki szobába, mintha rádőlt volna Magyarország egész pora. Úgy érezte, maga alá temeti Magyarország a porba fúlt könyveivel, fóliánsaival. Hajlott hátú félöreg asszonyok és pergamenszínű, keveset mosdó professzorok gubbasztottak a kemény sárga székeken. És ahogy csak benyitott is, az iratokból, jegyzetekből fölcsapott a por. Úgy érezte, ez nem az a por, amelyről maga a dicsőséges Desiré, Kosztolányi ír – „itt fekszenek csodásan ők, / hol ennyi búza, bor van, / a véreim, az őseim / a fényes nyári porban”. Nem, ez a könyvtári por volt. A savanyú. Amit az elnyűtt, nyomott böjtben szenvedő irattárosok, tudósok és tárasok leheltek a könyvből ki s be. Fuldokoltak, de ültek benne, nyakig. Jezovics jól tudta, ebből semmi nem jön ki, a por megeszi őket, ha nem estére, másnap délre.

Ezek az emberek voltak a magyar értelmiség egyetemi pormesterei, egymást kódolva és fejtegetve. Elnéztek néha a csokonais messzeségbe, mintha ott lennének, na, nem maga Csokonai, a világnagy csavargó és főbeteg költő, hanem ők maguk, a könyvtárosok. A megfeneklett Magyarország. A soha nem élők. A betűmolyok. A porevők. Valami filmet látott utóbb Jezovics egy patkányféléről, aki olajjal táplálkozik, na, ezek a molykirálynők porral táplálkoztak. A gondolat helyett a fülledt fülkékbe beeső napfényben por úszkált. Embertelen por.

A rákosfalvi, valódi porban állott viszont – még messze anatómiai tanulmányai előtt – Jezovics, a kamasz, és hallotta Gabi barátja vonítását agyhártyagyulladás közepette.

Maga is őrjöngeni tudott volna – már akkor –, hogy az ember micsoda pimf lény, a mikroorganizmusok, bacilusok, baktériumok, vírusok kényére-kedvére kiszolgáltatva. Nevetségesnek találta oroszlános és vadászos könyveiben, hogy az állatok elejtik egymást, a gepárd űzi az antilopot, a gnúra lecsap a párduc, az ölyv megeszi az egeret, tépi, a kígyó bekebelezi a halat, hupsz, már lenn is van –, egész életük folytonos védekezésben telik el, bujkálni, kaméleonszerűen színt váltani, menekülni odúba-földbe, fába, vízbe, mert megölnek.

Az ember legnagyobb ellensége a parány. Az embernek nincs is élete, gondolta Gabi rettentő rákosfalvi ordítozása közepette, Gabi tébolyítóan ordibált, ő, aki három hete az ólomkatonákat vezényelte az égő vár ellen – és az ólomkatonák elolvadtak. Még rá is kiabált Gabira, hogy meri elégetni a katonákat!

Azóta, persze, már éjszaka mindenki a haláltól fél, jönnek a szőnyegbombázók. Múlt éjjel is lerohantak a fáspincébe. Anyja sírt, apja nyugtatta őket, a szénkupacok és falhoz rakott szabályos sorok előtt meg-megreszkettek, ahogy bömbölve közeledett a bombázás. A Keleti körül lehetett az első „fektetés”, és közelebb, közelebb, várták, mikor nyomja agyon őket a bomba. Végül is a szomszédba csapott, kitárták a becsapódó ajtót, s fölkomorlott mögötte a por, az igazi. Na, ez nem könyvtárok pora volt, ez igaz emberi, halálpor volt, hárman haltak meg a láncos bombától, ez a halál már valódi élet volt. Gomolygott és úszott, elnyelvén a második világháborúval együtt a zsidókat, németeket, Don-kanyarosokat, angol pilótákat, néger-kanadai, olasz harcosokat, mert Hitler, ez az önember, ez a népőrült így döntött, s eme döntés elé az emberiség megtette a maga aljasságait, hogy ez a degenere föllobbantsa. Por legyen az ember helyén.

Nézte most Trudi bejárati ajtaján a port. Ujjlenyomatot lehetett venni róla, hogy miért is halt meg Trudi, mint egy krimiben. Jezovics aztán sose tudta meg, miért vetett véget életének a nagynénje. A boldogtalanság ezer szála tekeredett a csuklójára, mint a rózsaszínt gúnyoló rózsafüzér – a szeretetlen férj ütlegei, árvaházi csóktalanság, rettegése a kitelepítés német, vagyis orosz rémétől, az új szerelem, az egri patikus hűtlensége, mi is? Mibe lehet belehalni?

Úgy látszik, nemcsak vírusokba, bombákba, hanem magába az agy girifikációira lerakódott üledékbe, a belső emberi porba is, mely kioltja, eltömeszeli az emberi nedveket.

Halálunk legnagyobb esélye saját magunk vagyunk – nézett Jezovics a fakó rézkilincsre.

– A Jezovicsokkal mi a baj?

– Nincs semmi baj. Színesek, intelligensek. Szépek is talán. De nem állnak meg a lábukon.

– Mért kell megállni a lábon?

– Meg kell. Elsodor a történelem.

– Nem sodorta el őket. Sőt. Minden történelemben benne voltak. Már az egyik elő-Jezovics csinálta Martinovicséknak a francia kátét. A Ferenc. Ki akarták végezni, mint Hajnóczyt, Martinovicsot, levágni, mint a birkát, a Vérmezőn. Nem vágták le!

– Nem vágták le, nem vágták le, mert meghalt, mielőtt kivégezhették volna. Nagy dicsőség, eléhalni a vérpadnak!

– Krúdy is megírta, hiteles.

– Mindegy, hogy hiteles vagy nem. Fogékonyak, élénkek, egzaltáltak, ami kell. De nem állnak meg a lábukon!

– Akkor nem a francia forradalom volt az úgynevezett láb? A történelem lába? Minden volt a francia forradalom. Európa! Egész Európa a francia forradalomból származik.

– Neked. Talán neked igen. Nekem nem. Én utálom a francia forradalmat.

– Nocsak! Nem gondoltam volna. Azt hittem, polgár vagy, sőt világpolgár. Évente hány országba utazgálsz?

– Öcsike, maga is jól tudja, hogy miért utazgálok, ahogy maga mondja. Soroljam? Mert tizennégy éves korom óta érdekelnek a kutyák. Azóta gyűjtöm a genealógiájukat. Passzió. Mint aki érmeket gyűjt. Vagy bogarakat, lepkéket. Vagy bélyeget. Engem érdekeltek a kutyák. De nem egyszerűen a kutyák, a származásuk. A tenyészetük. De miért? Megmondjam? Sznobságból. Nem szégyellem. Az emberek származása is érdekel, de azt nem tudtam összegyűjteni.

– Csak a fejedben. A környezetedben. Csupa gróf meg herceg, de legalább báró.

– Na, ja. Baj? Miért baj? Szeretem az arisztokráciát. Az arisztokrácia mindennek a teteje. Te is tudod, csak nem akarod tudni. A kifinomult emberfaj. Még hogy világpolgár vagyok!

– Ne tagadd! Márai is világpolgár volt. A gondolat élvezete fontosabb, mint az igazság. Mint neki is. Hogy közben ez néha egybeesik nála az igazsággal, az csak egy óriási vicces aforizma. Ha megfigyeled, Márainál minden aforizma. A regény is egy hatalmas aforizma. A polgár maga is aforizma, az „igazi” nő is, vagy állatocska, vagy szellemtárs. Ugyan! Nem az igazság érdekel titeket…

– Jó, hogy Máraival egy kalap alá veszel. Megtisztelő. Van benne egy csöpp igazság. A kutyabellapokat sem azért gyűjtöttem, hogy valami örökléstani igazságra jussak. Jópofa volt. Tetszett. A lovakkal még többet foglalkoztam, de azokkal nem utazhattam volna be száz országot.

– De mint a kutya-világzsűri tagja még Peruba, Ausztráliába, Dél-Afrikába is eljutottál.

– Élveztem. Ezért nem voltam szerelmes sem. Nem érdekelt a másik lény mint társ. Csak az udvarlás, az elejtés finom vadászöröme, no, és persze maga az aktus. A konkrét gyönyör. Az se rossz. Csak az ember maga marad.

– Márai is mindig maga volt. Senki sem tartozott hozzá. Csak az attitűd. Hogy úgy tartsa magát, mint egy magasló bálvány.

– Azért azt a negyven évet – egyedül, ahogy te is mondád – csak ki kellett bírni. Mindenki az első füttyentésre hazajött, mert meg akarta szagolni az anyaföldet az emigráció után. Zilahy hazajött, Cs. Szabó is fájva rohant haza, Márai minden ürügyet megtalált arra, hogy megmaradjon az önbálvány – egyébként jogos – eszméje: csak ha az utolsó orosz katona is elhagyja a magyar földet. Pedig született cipszer volt. A honérzet nem fajta kérdése. Eszme.

– Ezt elhiszem. Rólad sosem jut eszembe, hogy messze, valahol az erdélyi félmúltban izraelita őseid lehettek. Nem is igen találkoztam olyan magyarral, mint te vagy.

– Én ezen sosem gondolkoztam. Úgy érzem magam magyarnak, ahogy a körmöm nő. Negyvennégyben mint huszárkatona szolgáltam, a katolikus vallás a szülőbölcsőm, eszembe sem jutna betévedni egy zsinagógába. De lehet, hogy ez az arisztokratamániám, származástanom a kinológiában valami vágyakozás a tiszta faj, a kétségtelen előkelőség irányába.

– Te vagy az utolsó rokon. Mármint aki ismerte a Jezovicsokat, és elég értelmes ahhoz, hogy megértse őket. Mi ketten, akik valójában csak „megfejelve” vagyunk Jezovicsok, az én alapanyagom például…

– A te alapanyagod porosz. Kész. Ha te csak Jezovics lettél volna, akikben pedig eredetileg is volt egy adag deutschos, semmire sem vitted volna. Anyám mint áldott Jezovics ellengett a kék ködben. Adyt úgy értette, mint senki a fölfedezés korában, de csak füstkarikáit eregette utána.

– Gondolod, hogy magam sem vagyok csak úgy Jezovics?

– Ugyan! Nézz végig anyai rokonaidon! Őslények, bocsáss meg! Barbárok. Betévedtek Európába mint szláv horda, amely elnémetesedik. Francia forradalom! Te abban nem Európát szereted, hanem a vért. A vér szagát, már megbocsáss! Az anarchiát. A fölfordult Európát, amelyet a forradalomnak volt ereje fölborítani. Az erőt szereted. Te is az vagy. Nézd meg Vilit, aki vak testvére temetésén osztogatja a lábosokat, aki mutatja fél ujját felmeresztve, hogy a vaknak csak a fele lábos jut, mert csak féltestvér. Ugyan, Európa! Európával lehet szeretkezni, de gyereket inkább Ázsiából csináltál. Legalábbis valami vad alapanyagból.

*

Ott ültek a kis hallban, a halott ruhái szét voltak szórva a parkettán. Körbeülték a halmazt, mint a falusi jussolók. Görnyedeztek a rozoga székeken, előredőlve, könnyeikkel küszködve.

Mert szerették Margitot. Nem látták, de szerették. Ahogy Margit sem látta őket, de ő nem érdektelenségből vagy szívtelenségből, hanem egyszerűen azért, mert vak volt.

Most aztán meghalt Trudi, és Margit ott ült velük. Margit apjuknak még az első házasságából született, a zűrösnek és kockázatosnak tartott első házasságából, midőn egy Teleki téri nagykofát, kereskedőasszonyt vett el, hogy aztán milliomos legyen. Az is lett. Na, attól volt szegény Margit – persze, mindig így szólították, hogy szegény Margit, mivelhogy születése után nemsokára megvakult.

Jezovics – a kicsi és a felnőtt – csak egyetlenegyszer látta Margitot, egy kis nyomott szobában ült mereven – vagy csak a vakság érzetétől volt olyan nyomott az a szoba? –, és előremeredt, nem Jezovics felé. Jezovics próbált feléje nyúlkálni, mint valami pókháló után, de a pókháló-Margit szétfoszlott, és ő csak azt tudta, a nagynénje.

Most aztán ott guggoltak a megmaradt holmi körül – Trudi, a húg hagyatékát Vilmos nyalábolta össze, mint valami ószeres, és a hall közepére borította.

Margit vakon szipogott.

– Szerettem Trudit – forgatta körbe a fejét, hogy valaki megértse vakon is.

– Szeretted. Mi is szerettük – mondta Vilmos, és nagy kezével fölemelt egy csíkos bundát.

– Nekem nem kell Truditól semmi. Mindenem megvan. Bundám is van.

– Bunda az? – nyúlt mohón a föltartott anyag felé Margit, és tapogatta. – Szép bunda. – Áhítatosan mondta.

– Honnan tudod, nem is látod – szólalt meg hátul Lujza, aki tönkrement élete tetején ült ott a faszéken. Férje annak idején tizenöt évesen megszöktette, aztán kitelt a sora. Most is megtűrik az új fiatalasszony mellett, de ő a BSZKRT-ből hazarohan, és főz rájuk. Szelíden beszélt a vak Margithoz, jótét lélekként, aki milliomoslányból BSZKRT-takarítónő lett. S talán ütötték is. – Honnan tudod, drága Margitom?

– Érzem – mondta Margit átszellemülten, ahogy a bundaszőrme közt járatta az ujjait. – Valami emlék kellene Trudikától. Gyerekkorában annyit vigyáztam rá, mikor a mamátok meghalt.

– Emléknek azért egy kicsit sok, Margitom. – Vilmos visszarántotta volna a bundát, de Margit erősen tartotta.

– Lehet, hogy átcsináltatom, vagy ha nem is hordom, de ott lóg majd a szekrényben, és néha megtapogatom. Mint Trudi emlékét. – Nyelte a könnyeit, épphogy.

– Arra azért sok, hogy csak úgy lógjon. Rózsinak, a feleségemnek, tudjátok, hogy nincs bundája. Mi szenvedtük a legtöbbet. Mindent lefogtak, hogy kulák voltam. Emlékszel, Jezo, még börtönbe is vittek, kulák gyanánt, be is jöttél hozzám a kaposvári fogdába, mikor nálunk nyaraltál.

Jezónak mindegy volt. Mindegy volt, most látta az előbújt családot, az „ősöket”, ahogy ma mondják, nagy, vastag testű emberek, tele erőszakkal, némi erővel is, anyja közülük a szőkeségével kivirított, mint tévedten szép fajta, a többiből nyers élet bugyborékolt elő. Mégis szerette őket. Érthetetlen módon. Anyja famíliája kötősebb volt, mint apjáé, pedig a Jezovicsok szellemesek, szárnyalók voltak, ezek pedig földhözragadtak. Talpukon állók, hacsak nem voltak éppen vakok, borisszák, csavargók, szélhámosok, alányomorultak, mint Lujzi, Trudika vagy egyenesen Árpád, akit az elmegyógyintézetből kifutva lelőttek az oroszok, mert nem értette a „sztoj, sztoj”-t. Ahogy Tolsztojt sem, fásult bele őseibe a fiatal Jezo. De nagyon, erősen szerette őket, megmagyarázhatatlanul.

– Csíkos is – rántotta el végül a vakon fogdosó Margit kezéből a bundát Vilmos –, hogy néznél ki egy csíkos bundában tipegve a botoddal, már megengedd, édes egy Margitom! Vannak itt lábosok, fazekak emléknek. Várj csak – nyögve legörnyedt egy élénkpiros lábasért Vilmos, és Jezo akkor még jobban szerette, nem tudni, mit. Hogy ütötték, mint kuláknak bélyegzett kisbirtokost, vagy az egész elrontott életéért, ahogy ott térdepelt a nagy, piros arcú férfiemberekkel borított bőrével, olyan volt fél kezében az elcsent bundával, mintha Szent Márton térgyepült volna, hogy Jézust beborítsa, aztán hamar átváltozott kedves kalmárrá, aki Fonyódon egy kis boltot tart fönn az egyik szobában – akkorra már kiveszett belőle minden milliomosság, csak a kérlelhetetlen erő maradt meg: fönntartani a családot, segédmunkásként, boltosként, csalóként, vámszedőként, de a családot akkor is fönntartani – az ilyet Jézus ki se verte volna a templomból – gondolta Jezo, mert mindig naiv volt és álmodozó –, várj csak, mondta a görbült férfi, és nyújtotta, hogy a fülénél fogva Margit is megfoghassa a lábost, intett Lujzának, vezesse oda a vak kezet, hogy megtapogassa a nagy ajándékot.

Margit kipirult arccal fogta a lábost. Tapogatta. Mint az üdvözült. Aki Jézus föltámadt sebeit érintheti.

– De ez lyukas, Vilmosom, kifolyik belőle a főzelék…

– Lyukas vagy nem lyukas, emlék. Szép emlék – közben mutatóujján megfelezve jelezte, hogy Margitnak csak „fél” egység jár, mert csak féltestvér. – Majd megcsináltatod. Ha látnád, milyen szép, élénkpiros színe van, örülnél neki.

– Bocsánat, hogy csak így behajolok az ablakon, nem ez az Aradi utca tíz?

– Ki van írva.

– Ne haragudjon, elmosódott. Nem tudom, a tíz vagy a hat. Itt laktunk.

– Itt ugyan nem. Mi lakunk itt vagy harmincöt éve. Másfele keresgéljen!

– Ez Zamárdi, nem?

– Ezt még fölismeri? Az is ki van írva az állomáson. Még állomásunk is van, állomásfőnökünk is, aki kis piros lobogóval fogadja az urakat a sínek mellett.

– Az urakat?

– Elsősorban. Mikor megérkeznek. Például Budapestről a Székesfővárosi Kenyérgyár igazgatóját.

– Emlékszik apámra?

– Szóval minden ki van írva, minden föl van írva. Az összes esemény Zamárdiból. Nem a szőke Médyt keresi véletlenül?

– Ismerte? Ó, a szőke Médy, micsoda hajzuhatag! Nem tudja, mért nevezték Médynek? Mi volt az alapneve?

– Már a magamét se igen tudom. De odavoltak érte a fiúk.

– Oda, az igaz. Nálam pedig vagy jó hét évvel idősebb volt.

– Mit ettek rajta?

– Nem, nem… csak… a terasz, a fehér kőkorlát, fehér zsalugáterek.

– Itt is van zsalugáter.

– Persze. Nem mondom, hogy nincs. Csak… az magasan volt… és ragyogott az éjszakában.

– Talán a gyerekek fejében ragyogott, a csákók alatt!

– Én nem hordtam csákót!

– De a bátyuska? Meg a cőgerek, akik fehér kadettkabátkában illegtek-billegtek, ringatózva mentek, mint a lányok! Ugyan! Azoknak a fejében égett Médyke, aki, na, nem mondom, nem volt csúnya, de nem elsősorban a szépségéért állingáltak a holdfényben Horthy Miklós zászlósai a fehér vaskerítés aljában.

– Ismerte Gyuszit is, aki el akarta venni…?

– El akarta venni, mindenkit el akarnak venni… eleinte.

– Egyutcányira volt a Balaton.

– Most kétutcányira van, de van. De az más Balaton volt. Úri Balaton.

– Ne vicceljen!

– Aki benne van, az sose látja. Könnyű gazdagnak látni a világot, ha mi magunk is azok vagyunk. Aki szegény, az a legszegényebb. Fehér frakkban húzták az üvegpalotás vendéglőben, meg pengették. Az állomás alatt. A Savoyban. „Balalajka sír az éjben, benne sír a bánatom…”

– A kertmoziban Greta Garbo játszott.

– Már akinek volt pénze Greta Garbóra.

– Ne mondja, azt mindenki meg tudta fizetni.

– És a Ruth üvegcukrászdáját? Fakanállal mérte a tejszínes fagylaltot. Üvegkehelyben, a végén egyetlen mozdulattal elsimította a vaníliát, málnát, ahogy Isten a teremtés után a dombokat. Az is valami sváb volt.

– Mi baja a svábokkal? Kitelepítették őket, vagonírozták, mit akar a svábokkal?

– Fehér köténye földig ért, még fehér főfödője is volt, és a kávéja illata leért ide, a Balatonig.

– Nem halt meg a háborúban?

– Nem. Zamárdiban mindenki örökké él. Nem mondtam még? A háború alatt itt húztak el a liberátorok. Fönn zümmögtek a vakító kék égben, olyan volt, mint egy „Excelsis Deo”, most is hallom a templomi kórust, ahogy zeng a mennyben a sok fehér repülő. Gyönyörű volt a háború. Minden gyönyörű volt Zamárdiban. A kerítések, a járdát fölfeszítő olajfagyökerek, a hatalmas tövisek az ágakon, a Balaton vize, amely laposan lengett, nem úgy, mint az északi oldalon, hanem végtelenül selymesen és zölden és puhán, minden gyönyörű volt… még maga is.

– Bocsánat…

– Tudod, hogy nincs bocsánat… ne haragudjon, hogy nevetek, a fű kinő utánad… Milyen vén marha vagyok. Lehet, hogy még ma is szeretem?

– Itt laktunk ebben a házban, asszonyom, nyolcéves voltam…

– Majd tizenegy, tizenhárom… Zamárdi örök. Maga is. A háború is. A fényes ég. Ez a ház is. Mondjak valamit? Nem hiszi el úgysem. Rá tizennyolc évre azért vettük meg ezt a házat, azért költöztem ide, mert itt találkoztunk. Mert maga itt lakott. Hülyeség, tudom. De itt vagyok.

– Dóra.

– Ez az igazság, nem számít. Talán nem voltam elég szép. Vagy úri. Vagy szőke, mint Médy. Vagy fekete, mint Edit. Vagy zöld szemű, mint Vali. Mindig lehet valami baj egy lánynál. És a szeretet nem szerelem. Maga is tudja. De én itt élek mindig.

– Nagyon… ajaj, igen… a lányomat Dorottyának hívják…

– Ne hazudozzunk, papa! Azt a tanítónője miatt nevezte el.

– Honnan tudja? Igaz, az is Dóra volt. Az egyik unokám Dóra…

– Én az is maradtam. Behívnám, de a férjem halálos beteg. Szklerózis multiplex. Őrzöm. De én Dóra vagyok.

*

Félreismerhetetlen. A Balaton. Nem mindegyik Balaton, csak egy. Ahogy Széplakot elhagyja az ember, és kezd következni a semmi földjén túl Zamárdi-Felső, megvilágosodott, hogy soha nem fogja megérteni a világegyetemet. Mint sötét, de tömör kvarkokban, fekete lyukakban gubbaszt az egyenlet, a törvény, a fizika alaprendszere, és ideát már lézerérzékelőkkel tapintgatják a téridő hullámzó görbületét, de mi ez Zamárdi-Felsőhöz s különösen magához a valódi Zamárdihoz képest? A zamárdisághoz képest?

Megy a vonat. A sínek és a Balaton között. Ennyi az egész. Ez fontosabb, mint a kvazárok matematikája.

Jezovics szeretett volna úgy öltözködni, mint az apja, aki a világ legelegánsabb embere volt. Tartotta magát, mint egy előkelő táncos a lég pillanatában, nyakkendője, kashanadrágja éle, a kézelő csuklómozgású puhasága, az inge halvány puplinja… de nem így öltözködött, mert Riedel is volt, akit a ruha zavar. Muszáj volt pózos, papos, katonás ingeket, zakókat csináltatni, nehogy effektíve elegánsnak tessék, hiszen úgysem tudott olyan elegáns lenni, mint az apja. Se olyan jó.

„Szakállt növeszt, ki arcát röstelli.”

El kell viselni az életet – gondolta Jezovics a vonaton. Ez az egyetlen cél, feltétel, lehetőség, kényszer. A többi smafu. Nevetség tárgya.

Még hogy szabad akarat? Sosem volt szabad akarata. Kényszere volt, mint valami kényszerneurotikus élte le életét. Közben piedesztálra emelték zseniális hóbortjaiért, mintha csak játszana. De ő nem játszott. Öltözködött az akkoriban Leningrádnak becézett Szentpétervárott, még a kalauznő is cárevicsnek szólította nyakatlan zakója miatt, az álomkék pincérlányok is, akik a szálloda folyosóin úgy keringtek, mint a legszebb orosz balett – szlávok voltak, áthatottak, Jezovicsot vonzotta minden, ami szláv, talán azzal áltatta magát, hogy benne a szerb délszláv Jezovics vegyül a szláv-porosz hevességgel, szlávok voltak az arcok, a széles pofacsontok, a pincérlányok szétnyílt szájai, szláv volt talán maga a mennyország is, ha lett volna –, de akkor Szovjet-Szlávia működött, bár Jezovicsot ez nem úgy zavarta, mint az igazság és szabadság korlátozása, hanem mint a szépség ellen való vétek, hogy a pincérlányok még szebbek lehetnének, ha nem volnának szovjetek.

Nem érdekelte a politika, irtózott az igazságtevéstől, hiszen az egyes ember elenyészik a közösség mosatlan teknőjében, ahol szar, sár, mocsok, mámor úszik le s fel a kievett kezű mosónő keze alatt. József Attila anyja. Csúnya anya. Talán nem is jó. Talán csak gonosz. Talán csak áhítozunk utána, mint a kisfiú, ordítozva, de most már késő.

A közösségben összemossa a szart a szép szövettel, mert arra van megbízása – a két kezébe fogott bögréért meg a hazalopogatott élelemért –, hogy mosson. Egyszerűen és örökké.

A közösség mosóteknőjétől irtózott igazándiból Jezovics, ahol föloldódik az egyén, és szappanos víz lesz. Sok ostoba kaki közt. Itt nincs szolidaritás, csak drekk és drekk között, a szépség koldusa megdöglik a sínek alatt.

Túlfutott Jezovics. Már Szárszó alatt járt a vonat, ott kellett hirtelenjében leszállnia, hogy visszamenjen Zamárdiba. Megáll az ész.

Nézte a kis József Attila-házban az ágyat, a kis szobapadlót, ahonnan a fiatal férfi elindult. Minden egyes ember félrehúzta, és belesuttogta a fülébe: „A nagyapám maga mesélte, tanító volt, hogy József Attila ivott, és úgy dőlt be a kerekek közé. Alkoholista volt már akkor…” Esküszöm. „Egyszerűen tántorgott. Látták. Azok mesélték, akik látták. Gyógyszertől vagy italtól, de tántorgott. Na ja, mindig öngyilkos akart lenni, de tántorgott, bedőlt… Megesküszöm.”

Jezovics nézte a sorompót, már átépítettek mindent. Csak nem meghalni! Kibújni a sorompó alól, és visszaszállni a vonatra! Vissza Zamárdiba, ami fontosabb, mint a világegyetem!

És a Mama? Melyik? Ó, anyám! Sosem csókoltam meg, mindig hajtogatta, majd megcsókolnál még a koporsómban! Jaj, anyám!

Ki mossa ezt az emberfolyadékos ruhát? A közösség szennyesét? Ő is csak megbízást hajt végre, mint József Attila mosóanyja, lám, lám, ugyancsak kékítőt old az ég vizében. Ez az igazság, kedves fizikusaim, kedves félrebillent fejű, sorvadásos Stephen Hawkingjaim, ezt tessék fölfogni, mielőtt Einsteint kigörbítenétek a tér-idő kvantum keresztezte hullámaiból.

Ment a vonat – visszafelé. Kivilágosodtak megint a kertek, mint egy túlhevített filmen: a gyerekkori apró villák és fenyők a parton, a szerelmes zsalugáterek, a balatoni kvarchomok, a suhanó idő langymelege, mormolta a versét: „Az emberen az élet enyhít, a halál pedig alakít, már nem akarok gondolni semmit, csak nem gondolni valamit…”

Mindjárt… mindjárt. Föltűnik a kis állomás, az osztálytársának az apja volt az állomásfőnök, a sárga kavics virít a hófehér, kecses kőrácskerítés mögött, a kis akácfák kontyosan állanak sorjában, micsoda kis lánycombok a villanó szoknyák között, a pad egyenletesen festett mélypirosa – ez a magyarázat, kedves Hawking, világfizikusom.

Jezovics ment visszafelé a vonaton. Zamárdi felé, persze. Állt az ablakban, mögötte mintha a gyerekek el akarták volna érni a vonatot, szaladtak, az új család, persze, a sajátja, az is létrejött, négy és fél leánnyal és rengeteg unokával szaladtak a vonat után, és kiabáltak utána: „Mi ugyanolyanok vagyunk, papa, emberek, egyedek, gyerekeid, várj meg, várj még, mi is egyéniségek, egyének vagyunk, majd üzenünk neked az interneten, hogy boldog születésnapot…!”

De Jezovics már soha nem érkezett meg az ő Zamárdijába, s azt se tudta meg, Isten látja-e őt, ahogy a vonatablakban áll.

– Vegyél még!

– Köszönöm.

– Ne köszönd, vegyél!

– Igen. Köszönöm.

– Jut. Látod.

– Igen. Látom. Csak…

– Édes fiam, nincs csak. Enned kell, kamaszodsz. És elvitték apádat. Apropó, van újabb hír?

– Nincsen.

– Mit is írt?

– Hogy egészséges.

– Megvan, az a fontos. Isten megsegít. Apád volt a legkedvesebb testvérem. Vagyis van. Ma is az, úgy értem. Mindig imponált nekem. Tudod, hogy három év van köztünk?

– Tudom.

– Három év. Én meg itt megszakadok a munkában. De itthon vagyok, az a fontos. Vegyél a spenótból!

– Vettem már.

– Vagy nem szereted? Te, Irénke, ez a gyerek lehet, hogy nem szereti a spenótot?

– Szereti, látod. De egyél még, ha bírsz.

– Nem bírok.

– Bírni kell. Mi is bírjuk. Azt akarja az államhatalom, hogy kidőlj. Nem dőlsz ki. Mi, Jezovicsok nem dőltünk ki soha. Nézz körül. És közben azért egyél. Irénke, adj neki még egy merővel. Jó ez a spenót. Meg kell becsülni, hogy ez legalább van. Minden elveszett, tudod, fiam?

– Még fiatal. Hagyd, Tibikém, hagyd!

– Nem hagyom. Nézzen körül. Hol ülsz?

– Itt… itt ülök. Szép ez a karosszék.

– Összetettem a pénzemet, mindig összetettem. Apád, szegény, sohasem spórolt. Nagylábon élt. Szeretett mulatni. Mi nem mulattunk, Irénke?

– De, mi is mulattunk.

– Így van. Valamivel kevesebb fokhagymát kell beletenni.

– Rozi csak összecsapta takarítás után. Nekem a múzeumban kellett maradnom, szovjet vendégek jöttek, megnézni a huszadik századi magyar képeket.

– Huszadik század? Nincs huszadik század, külön. Majd szólni kell, hogy kevesebb fokhagymát tegyen. Bár jó a vérnyomás ellen, de neki még nincs vérnyomása. Ég tőle a gyomor, nem tudok aludni. Nézz körül!

– Milyen szépek a képek, a festmények… nálatok.

– Végtelen szorgalommal gyűjtöttem. Százharmincnyolc festmény. Gondolnád?

– Azt a kis kenyeret még megenném.

– Fiam, csak szólj! Irénke, hozz be még egy szelet kenyeret! Kamasz, elvitték az apját ezek a leninisták civilben! Nem katonaként, mint egy rendes háborúban! Mi az első világháborúban katonák voltunk.

– Nincs több kenyér, Tibikém!

– Fiam, hallod, kenyér nincs, helyette fokhagyma van. És huszadik század. Az van. Nézz körül! Huszadik századi is van, Rippl, Aba-Novák, Csók. De nem külön, fiam, érti? A művészet egyben van. Vörös fonál. Húzódik át a századokon, az igazi művészet. Nincs külön huszadik század. Az csalás volna. Botticelli ugyanolyan jó, mint Cézanne. Mednyánszky, látod, tökéletes, de Sztérió Károly is nagyszerű. Nincs kor. Abszolútum van. És ez a fél tojás.

– Nem kérem.

– Ne vacakolj! Enned kell. Apád fogságban van. Fél tükörtojás még jár. Én megettem egyet, Irénke lemond. Ugye, Irénke?

– Persze, egye meg a fél tojást.

– Nem kérem.

– Ne huzakodjunk itt, lecsorog a sárgája! Spóroltam, szegény apád elbokázott mindent. Minden este elmentek mulatni. Cigány. Én nem húzattam, Irénke?

– Húzattad, Tibikém.

– De közben képeket vásároltam, mert csak picit húzattam. Három évben egyszer! Apádnak remek fizetése volt mint kenyérgyári igazgatónak. Több, mint nekem. S hol van?

– Fogságban.

– Nem ő. A pénz. Nyomorogtok, ugye, most? Anyád sose dolgozott, nem tudott kinőni a milliomosallűrökből. Mulatni, azt igen. De anyád szép volt, az igaz.

– Most is szép, Tibikém.

– Persze, csak Riki fogságban van. És ez a gyerek éhes. Gizi, az anyja éppúgy vele ment a cigányvendéglőkbe, éppúgy húzatta. Még pezsgőt is ittak a cipőjéből. Irénke cipőjéből nem ihattak volna pezsgőt? De én a főorvosi fizetésemből képtárat csináltam. Íme. Na, csak szegény Riki megmaradjon ott, a nagy Szovjetunióban! Mit ír? Hány fok van?

– Megnéztem a könyvtárban, negyvenkét fok mínusz van. Megfagy a pisi a levegőben… menet közben. Egy bácsi mondta, aki volt ott az első háborúban.

– Na ja. Nem spórolt. Nekem itt vannak a képek. Ne ellenkezz, mondom, lecsorog a tükörtojás. Tessék! Mert kényeskedsz. Most sárga lesz a damasztterítő! Nem tudom, minek ezzel teríteni, mikor van egyszerű konyhai terítő is. Mindegy. A gyerek éhes. Nagy sárga folt lesz!

– Majd kimosatom Rozival.

– Szabó Dezső is itt halt meg a szomszédban. Ide ásták el a Rákóczi térre. Pedig milyen nagy ember volt! Éhezett az is. Sárga folt! A történelmet nem lehet kimosni, ezt jegyezd meg, fiacskám. Megmarad a folt.

– A lelkünkben, ugye, úgy érted, Tibikém?

*

A kis Jezovics állva állt a szobában, a téli napfény ráömlött a festményekre. Csupa kedves ember mosolygott alá, magának dédapjának egyik készítménye, amelyet Mátéról festett, a szabadsághősről, a család büszkeségéről, aki Petőfivel, Rottenbillerrel és a többiekkel aláírta a tizenkét pontot.

Jezovics dédapja portréfestő volt, abból élt. Biedermeier piros arcok, kevés bajusz, közepes bajusz, ruhásan dudorodó, nagy keblek: polgárság.

Jezovics állítólag polgárnak született, de ezt nem vette észre magán. Volt a szomszédban egy nála két évvel nagyobb ácsgyerek, aki hamar megtanította fütyülőt nézegetni. Olykor használni önfegyver gyanánt. De ezen nem látott semmit a polgári jelből.

– Te, Laci, látni az emberen, hogy polgár. Mi polgárok vagyunk?

– Kisfiam, ti polgárok vagytok. Mi szociáldemokraták.

– És a szociáldemokraták… mi az?

– Munkásszolidaritás. Éhezni a jövőért. Ti nem éheztek.

– Na ja, de ti sem igazán éheztek.

– Nem nagyon éhezünk. Ezért nem vagyunk kommunisták. De mi is szenvedünk.

– Mi nem szenvedünk? Anyámnak olyan őrült migrénje volt, csaknem rohamozott. A fejével. Görcsölt.

– Látod, ez van. Migrén. Ez a polgárság.

– Mért, a munkásnak nem lehet migrénje?

– Nem lehet. Mert kidobják az állásából.

– És… a szociáldemokraták farkán meglátszik… ez a szociáldemokrácia? Hogy ők nem polgárok?

– Marhaság. Farok farok. Erre törekedett a francia forradalom. Hogy egyenlőség legyen. Ebben is.

– Akkor miről látszik meg a polgár?

– Persze, vannak más szerszámok. Zsidók. Körülmetélve.

– Láttál már olyat?

– Láttam. Semmi különös. Egészségileg úgy rendelte az Ószövetség.

– És ők sem polgárok?

– Jó kérdés. Ők mind polgárok.

– Nem dolgoznak?

– Jaj, dehogynem dolgoznak. Csak nem kalauzok, ácsok, mint itt Rákosfalván a többiek. Látod, Wagner bácsi is boltos. Kereskedő.

– Miért, ő is dolgozik. Még a lányai is cipelik a cukroszsákokat.

– Persze hogy dolgozik, csak másként. Vedd elő az ólomkatonákat, unom a polgárosdit! Látod, ezek minden felett állnak! Nézd ezt a búr lovast! Mámorító! Ahogy száguld.

A félig kész Jezovics nagybátyja múzeumszerű szobájában is azt érezte, sosem lesz belőle polgár. Rá volt festve dédapja képén a máz, a múlt századi rózsaszín, valószínűleg a polgárság színe. A félig kész Jezovics megborzongott: mindenhova inkább akart tartozni, csak nem a rózsaszín bácsikhoz. Búr lovas akart lenni, nem polgár. Előreszegzett dzsidával hősiesen elesni az elnyomók ellen.

A szobában egészen finom vaníliaillat terjengett. Közel hajolt a gyönyörű képekhez, hátha azokból jön elő ez a festékszaggal kevert süteményájer. Mintha meg akarta volna szagolni a polgárt.

A Jezovicsok pedig polgárok lehettek – volna –, ha szorgalmasabbak. Szerencsére apja nem volt szorgalmas, inkább álmodozó, így aztán talán igazi polgár sem válhatott volna belőle. Bár élete és – ó – munkássága révén nyilván ebbe a kategóriába tartozott. Ám Jezovics, a félig kész mindig lobogó költőnek látta az apját, amint ferdén, mint egy chagalli angyal, átúszik a szobán, a bazilikán, a történelmen. Fénykép volt a legnehezebb pillanatokban is, annyira elegáns, annyira kecses.

A polgár megszűnt aztán. Lenin nagyszerű gyűlölete kiirtotta a polgárt, hihetetlen kegyetlenséggel döfték át az ülepükön a karót, a papokat lovak mögé kötötték, Sztálinnak volt kitől tanulnia, a lengeteg elméletek hiába szépítették kis körszakállas bácsivá – Lenin volt a tömegmészárló,

ezt később Jezovics magáról is tudta, hiszen mint úgynevezett polgárt egyáltalán nem engedték még az utcán sem járni, nemhogy egyetemre,

akkor ez ellenében egy percre polgár akart volna lenni-maradni az üldözés kedvéért,

de jobban irtózott a festményekből áradó vaníliaszagtól, mint a ráfreccsenő saját vér szagától, így aztán

lényegében – 1956-ot kivéve – zsebre dugott kézzel sétált át a főiskolákon, egyetemeken, egy kancsal tükörrel a hajtókája alatt, amelynek a fényét időnként bevillantotta a pártfunkcionáriusok szemébe, nem volt hős, csak kellemetlen.

Kellemetlen, felnövetlen, s mondhatni, hontalan is, hiszen a hazafiúság fogalmával együtt járt valami polgári attitűd is, legalább tárgyalni kellett a társadalommal, például párttitkárokkal, jó aczélos brosúrázókkal,

ő meg nem tárgyalt, hagyta menni – felelőtlenül – a történelmet, a maga zsebtükrével villantgatva, rakoncátlan és bárgyatag nebulóként, s most, ahogy Mosonmagyaróváron álldogált a Jezovics-gyűjtemény százhatvankét festménye előtt, amelyeket még a spenótkorszakban látott először, s mikor már föloldotta a történelem – hiszen „a kommunizmus a történelem szemétdombjára került”, ahogy Ronald Reagan, a nagy álszínész mondta, Fidel Castróval ellentétben, aki ugyanezt a kapitalizmusról jósolta – a polgárt, nem kellett spenótot sem enni hozzá, a véglegesség felé közeledő Jezovics a képekből valami más illatot érzett kiderengeni, az új polgár illatát,

gyorsan akartak polgárt gyártani Keleten az elpusztítottak helyébe, átdarálva a mócsingot, a húst, az inakat a Szovjetunió hetven s Magyarország negyven évének húsdarálójában a polgár egyben jött ki, pépként.

A véglegesség felé hajló Jezovics a kenőmájas illatát érezte. Egy pillanatra örült, hogy nem lett belőle biedermeier festmény. Amit róla festettek, csupán egy halálba menetelő búr lovas alakja – ló nélkül.

– Édes mama, édes mama… Figyelj! Melyikünkhöz akarsz jönni lakni?

– Én? Hát nem a Sandinál lakom?

– Jó, jó, de most Sandi is kivan. Bury anyja megy hozzájuk. Ugye, két öregasszony, mert öregasszony vagy, azt be kell látnod, nem lehet egymás hegyén-hátán. Sandi is ember!

– Én szeretek Sandinál. Sandi jó ember.

– Mindenki jó ember, mama, de Sandi ezek szerint a legjobb. De három hónapra el kellene valahova menned.

– Legjobb lenne a sírba. Nyolcvanegy vagyok. Vagy kettő? Hetvenhatban születtem Hatvanban.

– Ne panaszkodj! Szeretünk, jól vagy. Én ügyelek az egészségedre mint orvos. Nem mondhatod. És Riki is jó ember.

– De ott van Gizi, a felesége. Szerettem Gizit fiatalkorában. Szép milliomoslány volt. Az apja derék, testes ember. És gazdag. Talán poroszok? Igaz, hogy milimáré volt az első felesége, de Gizi nem attól volt, hanem az unokatestvérétől, akit Poroszországból hozatott maga után, mikor özvegy lett.

– Nem az unokatestvére volt, hanem a másod-unokatestvére.

– Mindegy. Sok hülye volt köztük.

– Kitűnő emberek. Miért? Vilmos…

– Lelépett a saját szőnyegükkel. A fiam alig tudta kimagyarázni a rendőrségen, hogy a sógora véletlenül vitte el a szőnyeget. Egy hatszor ötös perzsaszőnyeget a hóna alatt felejtett. Éppen nála volt.

– Most nem tudjuk Gizi famíliáját megbeszélni, mama. Náluk is lennél három hónapig. Beosztva. Négy gyereknél…

– Öt gyerekem van.

– De Annához nem mehetsz. Egy és fél szobájuk van a lányával. Nem tudnak ellátni. El se fértek.

– Igazat mondott a szomszéd. Egy anya el tud tartani öt gyereket, öt gyerek nem tud egy anyát. Nem akarok sehova menni. Sandinál maradok.

– De Sandihoz jön az anyósa, aki nálad is betegebb. És Bury megérdemli, áldott asszony.

– Mikor kiállok a gangra vagy az erkélyre, azt gondolom, milyen jó lenne elszállni, mint a fecske.

– Nem kell ilyeneket beszélni. Nem vagy fecske. Ember vagy. Vagy akarsz először hozzám jönni? Én ugyan még rendelek délután otthon, de addig meghúzódnál a kisszobában.

– Már nincs meg a cselédszobátok.

– Jaj, igaz, miket beszélek! Majd eljársz addig… a térre.

– Hideg van. Nem szeretek sétálni. Nem is tudok járni.

– Csak lemész. Vagy moziba.

– Nem látok el a vászonig.

– Jaj, mama, én csak jót akarok. Be kell osztani. Egy adagot Babynál is lennél.

– Na, az jó. Babyt szeretem. Mindig vele laktam. Mért nem lakhatok nála?

– Mama, ott már öt darab nagy gyerek van a két szobában. Csak nem akarsz a gyerekek nyakára menni?

– Ők szeretnek.

– És Sandihoz is visszakerülsz egy fordulóra.

– Nem akarok ide-oda menni, mint a bolygó zsidó. Egy helyben akarok meghalni.

– Tudom, vagy elszállni, mint a fecske. Még nincs olyan fecskeszerünk, amelyet beadunk, aztán kilőjük mamát, mint a… rakétát.

– Te, Tibi, volt abban az űrhajóban ember, amelyet föllőttek az oroszok?

– Én nem hiszem. Semmit nem hiszek el, amit az oroszok csinálnak. Megnyomorítottak minket. Elvesztettük az emberségünket, most a mamával is bolyonghatunk a testvérek közt lakásról lakásra, azelőtt csak kivehettünk volna egy kis bérletet, vettünk volna egy ápolónőt, egy kis szakácsnőt…

– De az oroszok fejlettebbek, mint az amerikaiak. Hidrogénbombájuk is van. Biztos volt ember is az űrhajóban.

– De mi nem űrhajóban élünk, beosztom a sorrendet: hozzánk jönne akkor először.

– De unatkozom is. Egyedül hagytok. Elmentek bridzsezni. Ülök a díványon, mozdulni sem merek, mert leverek valami nippet Irénke porcelánjaiból.

– Az élet nem unalom elleni mozgalom, mama. Kényszer, akár tetszik hinni, akár nem. Mi is kényszerülünk…

– Te voltál az én Bogim. Hogy olyan boglyas, göndör hajad volt. S mi lett belőled? Beosztod anyád végnapjait, mint egy hadmérnök, mindig levágsz egy darabot az életéből. Nem Jókainak volt egy regénye, A janicsárok végnapjai?

– Nem vagyok hadmérnök, és nem vagy janicsár, mama. Szeretünk. Te is tudod. De ha meghasadunk sem tudunk egyvégtében magunknál tartani, mindenkinek van élete, én összeesem a rendelőben, aztán itthon is kell rendelnem, és Sandi rohan a nem létező jogi esetei után, meg sem tudnak élni, szerencsére Bury dolgozik könyvelőként, Baby férje még megél, de ott öt gyerek van a kőművességből, Anna nyomorog, Riki pedig segédmunkás az Óbudai hajógyárban. Ez van, mama. Ez lett a szovjet űrhajóban. Van benne ember, ha kérdezed, igen. Mi vagyunk benne. Kilőve.

– Bogi… Délután is csak néztem a fecskéket.

– Nincs fecske. Ember van. És Riki az elsőszülött fiad, első Jezovics!

*

Jezovics akkor éppen félúton volt az életében. Egyébként mindig félúton volt. Kényszerhelyzetben, ő úgy mondta, hogy nincsen szabad akarata. Nevetséges. Ki mondja azt, hogy nincsen szabad akarata? Aki bűnt akar elkövetni. Az egyházi skolasztikusok is csak akkor latolgatták a szabad akaratot, ha háborút akartak, vagy szerelmi csatározást.

Jezovics mindig elgondolkodott a katolikus papokon, ami egyszer életében maga is akart volna lenni. Tizenhat évesen. Apja fogságban volt Ukrajnában immár három éve, ő Jézusba kapaszkodott. Nagyon szerette mint fenomént, csudálatos, ábrándos életét. Fölment hát a gyóntatójához.

Éppen akkor váltott „lelki atyát”, kényszerből, ahogy ő mondaná. Eleddig az Egérnél gyónt, aki minden bűnt elnézett neki. Hiába rohant vissza már az áldoztatórácstól hozzá, át a fölháborodott templomon, az szinte elrúgta magától aggályoskodása miatt, menjen már a fenébe a bűneivel. Jezovicsot, a fiatalt ez nem nyugtatta meg, idővel arra gondolt, Egér, a tűfejű pap túlságosan elnéző. Nagy bizalmatlanul és hűtlenül s – utólag belátja – becstelenül átpártolt a másik gyóntató kollégához, a magas és kehes, borzalmasan tüskésre nyírt fejű Létrához. Na, ott akart pap lenni, tizenhat éves korában.

Ott állt már a fényes parkettájú piarista papszobában, Létra pedig tenyerét az orra elé tartva halkan és állandóan köhécselt. Egy csöpp bizalma sem volt Létrához. De hogy az majd igazságosan szigorú lesz. Borzongott Létrától. A szagától is. Mintha a halál, bűzös kis halál áradt volna belőle. Megfoghatatlan, mért ment át gyónni Létrához.

Ő aztán letérdepelt kemény, ide-oda guruló térdeire, a puszta parkettra, Létra rátette a kezét – néha – a kezére, ő abba is beleborzongott.

– Ne határozz! Várj! Isten hív, ha akar. Eltévedhet az ember. Ne légy pap! Szertelen vagy. Mohó. – Megint rátette a kezét az övére, beleborzongott. – Azt hiszem, nincs benned irgalom.

Most hirtelen, élete fele útján erre gondolt, ahogy igyekezett kifelé az ősi Rákosfalvára, ahol született, s ahol szülei összedőlt házában most nagyanyja is ott lakott bizonyos beosztás szerint, együtt a nagyszobában. Hatalmas szoba volt, de mégis csak egy szoba. Apja sem volt fiatal, a fogság után immár segédmunkásként hajnali fél ötkor kelvén, át az Árpád hídon kegyetlen gyomorfájdalmában mindig le akart ugorni a Dunába. „Csavarja a gyomrát” – vetette oda anyja Jezovics felé, ha apja kínlódott.

Anyja kegyetlen volt. „Nincsen benned irgalom” – visszhangzott Jezovics fülében, persze, akkor már nem kellett papnak készülődnie, hiszen kétgyerekes, csalogáló apa volt, s arra gondolt, anyja „kényszertermészete” az ő szabadakarattalansága.

Anyját, az örök és szőke-fehér Gizit nemcsak apja, hanem ő maga, Jezovics is imádta. Megmagyarázhatatlanul, hiszen apja sokkal jobb ember volt, jobb anyag, jobb szív. A kis Jezovics ötévesen, tizenöt évesen is csak bámulta anyját, s most, negyvenöt évesen is csak mint megfejthetetlen rejtélyt szemlélte és imádta.

Pedig felfoghatatlanul kegyetlen, embertelen volt, s Jezovics attól rettegett, maga is ilyen kegyetlen lesz, vagy éppen már az is, „mint a gyűlölet” vagy „undor” bajnoka. Valójában talán ezért is rossz pap lett volna belőle, mert nem volt benne irgalom. Ahogy anyjában sem.

Most, ahogy utazott az örök HÉV-en Rákosfalva kisded és elvesző házai felé, nem is gondolt nagyanyjára, se anyjára, hanem áttételesen minden nőre, hiszen az volt az ő szabadakarat-hiánya. Kényszere.

Szájállás. Pofacsont. Haj a homlokban. A nő számára – talán örökké? – beválthatatlan fétis volt, és ő ennek a fetisizmusnak hódolt egész eddigi életében. Most is valami bizonyos élénk kék szem járt az eszében, egy hallgatója. Agytolulásig látta eme kék, szikrázó szemet, ilyenkor nem gondolt sem a Kommunisták Magyarországi Pártjára, sem Nagy-Magyarországra, sem a Déli-Kárpátokra, sem a katolikus anyaszentegyházra, sem a saját nagyanyjára, csupán arra, mint a morfinista, mikor találkozik a leánnyal, aki az ő főiskolai kiebrudalása után is eljárt hozzá,

de le is kell szállni.

Itthon vagyok. Rákosfalva. Nagyanyját most apjáék tartották, s apja nem tudta megfékezni a feleségét, Jezovics anyját különleges kegyetlenségében. Gyámoltalannak látta ezért atyját, de nem figyelt eléggé, s már ott is volt az összedőlni készülő házuk előtt, s irgalmatlan üvöltést hallott kivágódni az ősi falak rozoga tákolmánya mögül.

– Majd megmutatom én, mikor fog a mama idejönni még egyszer az én nyakamra! Tessék! – Némi csattanás. – A fia fogságban volt három évig, mama, kilyukad a gyomra, hatra jár dolgozni, le akarja vetni magát hajnalban az Árpád hídról, mit képzel a mama? Mi itt hova az isten csudájába rakjuk aludni ebben az egyetlen szobában, és még én mosdassam, mama? Soha nem tettem a kezemet még vízbe sem az elmúlt negyvenöt évben, csak aztán lettem ilyen bűzhödt munkásnő, aki terpentinnel festeget hintalovakat! A kisebbik fia, az orvos mért nem tudja végleg odavenni, mert elmúlik a bridzsidő? Nem lehetne teázgatni azokkal a műemberekkel a cukrászdában? Rám testálnák a mamát, hogy dögöljek meg magam is? Nem bírom megmosni a hátát, a kutyaúristenit! Majd én megrángatom ezt az ősz csutakot, ne féljen, elviszik innen –

sivításra lépett be Jezovics, nagyanyja egy mély lavórban ült, mint Noé anyja, aki már átkelt a vízözön fölött, csöpögött szeméből a könny, anyja fölötte állott fenyegetőn egy súrolókefével a kezében – észre sem vették, hogy fiuk és unokájuk belépett a családi életbe –, mint akiben nincs irgalom,

– Jaj, mama! – sivított Jezovics anyja a lavór fölé bukva –, emlékszik, három évig velünk élt a régi házban, jó volt együtt, mama – rángatta a fehér hajat ökölbe fogva és sírva –, jaj, mama, fiatal voltam, kiszolgáltam, mindent megtettem magának, mama, jaj, hogy szerettük egymást, emlékszik?

– Nézd, apa, elégette az igazolványomat!

– Kicsoda?

– Hát anya!

– Bolondság. Mért égette volna el?

– Mert fél. Mindig fél.

– Ne csodálkozz! Azért még nem égette el az igazolványodat. Milyen igazolványt? Hol? Mi az istent beszélsz?

– Itt, itt, itt… Ide dugtam. Ha kutatnak.

– Kik kutatnak?

– Jaj, apa! Úgy csinálsz, mintha nem tudnál semmit! Tudod, hogy nem szeretik a keresztény pártot! Múltkor igazoltattak, már akkor el akarták venni a keresztény párti igazolványomat, de megléptem előlük. Csak nem gondolod, hogy Rákosiék majd engedik az új pártot? De amíg van, harcolni kell.

– Elfogtak?

– Mondtam már, ahogy jöttünk Magdával a gyűlésről…

– Ki az a Magda?

– Apa… Nem figyelsz. Mióta visszajöttél a fogságból, nem figyelsz. Vagy nem tudsz figyelni! Van egy lány, akivel együtt járunk a Keresztény Párt gyűléseire. Rendes, okos, szőke.

– Most nem az a fontos, hogy szőke. Nem besúgó?

– Apa! Szeretem!

– Attól még besúgó is lehet. Hogy buktatok le?

– Semmi. Lehettünk vagy harmincan egy zuglói lakásban, ahol a Keresztény Párt tartja a megbeszéléseket. Jöttünk ki, a második utcánál lefogtak. Nem fogtak le, igazoltattak, és bevittek.

– Vagyis lefogtak.

– Csak akartak.

– De te nem hagytad magad.

– Arról van szó…

– Semmiről sincs szó! Le akarsz bukni? És minket is le akarsz buktatni? Fogalmad sincs semmiről, de szokás szerint hőzöngsz! A németek alatt is ezt tetted. Akkor azt mondtad a legjobb német tankokra, hogy olyanok, mint a papírtigrisek. Csodálkoztál, hogy nem avattak hadnaggyá!

– Én nem csodálkoztam.

– Ugyan! Mint tizedes harcoltál aztán emiatt a budai töltéseknél!

– Századossá léptettek elő a háború utolsó napjaiban, addig is zászlós voltam, de mindegy. Különben tizedesként is meg lehet halni a hazáért.

– Megint nagy a leffed! Hőzöngsz mindig. Nem haltál meg!

– Az a baj, hogy nem haltam meg?

– Ki mondja, te bolond! De könyörgöm, most nem lehet hőzöngeni! Elfognak, kinyírnak. Neked fogalmad sincs ezekről! Tudod, hogy bírtam ki a hároméves fogságot az uzmányi fogolytáborban? Ott nem lehetett hőzöngeni! Rögtön ütöttek. Neked fogalmad sincs, mi a kommunizmus! Csak ellenség van. Ha téged ellenségnek minősítenek, meghalsz! Könyörgöm, ne menj ezek közé a keresztények közé. Most ezeket fölszalámizzák! Letérdelek eléd, csak ne menj közéjük! Anyád megbolondul, ha valami bajod lesz!

– Dehogy lesz!

– Mindig ilyen voltál, na. Őrület! Minden iskolából ki kellett venni, mert zűrt csináltál. Most is. Tudod, örülnünk kell, ha megússzuk a kitelepítést. Engem figyelnek. Mióta megjöttem, azt hiszed, nem figyelnek? És téged is. És idegen vagy, osztályellenség.

– Csak nem azt mondod, hogy nem politizálhatok? Hagyjuk az országot megdögleni?

– Az ország nem döglik meg. Soha. Túléljük. Mindent túlél a magyar ember. Mert szívós, okos.

– Okos. Meghunyászkodik.

– Ostoba vagy. Rég nem maradtunk volna fenn, ha mindenki fejjel ment volna a falnak. Mint te. Ez az egyetlen tudományod! Ahelyett, hogy tanulnál valamit.

– De hogy tanuljak kirúgott katonatisztként? Sehova nem vesznek fel! Voltam angyalhajügynök, dunyhaárus, kőbányász, reggel hatra jártam a hídra kopácsolni, mit csináljak még? Ne tanuljak valami angyalhajkészítést? Ugyan! Nem szabad hagyni magunkat! Ez volt mindig a legrosszabb! Ilyenek voltatok! Ezért jutott ide az ország!

– Miattunk? Én aztán igazán megálltam a helyemet, a fogságot is túléltem. Anyád ötvenéves korában ment el segédmunkásnak. Mit akarsz?

– Hogy ne égesse el az igazolványomat! Ennyi. Ide rejtettem a cserépkályha külön rekeszébe… és ő elégette!

– Mit ordítoztok? Ha egyedül hagylak benneteket, rögtön üvöltöztök. A harmadik szomszédban is tudják, hogy a Jezovicsok itthon vannak! Mióta megjöttél a fogságból, egész nap üvöltesz a fiaddal. Mi a bajod vele? Kirúgták a katonaságtól, kettétört az élete. Nem elég?

– Elégetted az igazolványát? Azt mondja, elégetted, véletlenül, ide rejtette valahová a kályhába.

– Véletlenül? Olyannak ismersz? Megtaláltam, hogy keresztény párt! Mit képzelsz te? Ha ezt a szót kimondod, elvisznek! Szépen kettétéptem, ficnikre téptem, s jól begyújtottam vele. Nem fogsz politizálni! Elegem volt az apáddal! Tönkretette az életemet! Nem engedem, hogy meghalj! Édes fiam! Elégettem, és mindennap újra el fogom égetni! Nem engedem, hogy meghalj! Sose halhatsz meg, fiacskám!

*

Nagy gesztenyefák. Legalább nyolcvanévesek. Lengetné őket a szél, de nem bírja. Viszont elképzelhetetlenül sok varjú károg rajtuk. Mintha maguk is tudnák, mi a halál.

Jezovics maga maradt. A kör bezárult. A négyesfogat belebukott az árokba. Ahogy állt a rákoskeresztúri temető hatalmas kriptája előtt, egyedül, mert a gyásznép már eltűnt, látta, tele van a sír. Beletömeszelték a rokonait.

Az embernek a legfőbb alibije, hogy van családja. Amíg van. Abba nő bele, mint társnövény, magánykatasztrófa. Addig hiába fogják el, hurcolják a rendőrségre, bombáznak a feje fölött, bele van gyökerezve a családjába. Ha kérdezik, mivel tudja bizonyítani, hogy nem követte el a legszörnyűbb bűnöket, elfogják, ütik, vallatják, mikor hagyta el igaztalanul a szeretőjét, egyetlen felelete volt:

– Él az apám.

A rendőrök megrökönyödve hallgatták.

Újabb és újabb évek, bűnök, magán- és tömeggyilkosságok, elbújtatott öngyilkosságok következtek, volt-e valaha a biatorbágyi hídon, egyet tud felelni:

– Kérem szépen, él az anyám. Ő felel értem. Ő megvan. Megszült. Kihordott, kérem, és világra hozott. Ahogy Mária az ő Jézuskáját. Én, persze, odahagytam, mentem már tizenkét éves koromban prédikálni, sőt! Annak előtte, a háborúban számtalanszor meg akartak ölni, nem tudom, említettem-e, olyan szőnyegbombázás volt, hogy tíz kilométerről is tudtuk, reánk hullik a bomba, és nem hullott, kedveskéim! Nem hullott rám a bomba! Tudják, miért, kapitányok és bérlegények? Él az anyám. Mi négyesben elhúzzuk a világ végére ezt a fogatot.

– Bocsásson meg… Megzavarodott? Milyen négyesfogatról beszél?

– Nem látják? Jöjjenek ki a rendőrség épülete elé… Tessék. Itt van, vagy nincs itt a négyesfogat?

– Jezovics úr, mi nem látunk semmit.

– Barmok, állatok! Itt áll a kapuban a négyesfogat! Még azt sem látjátok? Magunk húzzuk. Kik ülnek benne, na, kik ülnek benne, janicsárok, dögpofák, kukorék-bercik? Itt ülnek méltóságteljesen és örökké mindhárman. Velem együtt! Na, látják? Látják már? Izzó paripák! Toporzékolnak, száguldanak, ha kell! Végig a történelmen! Nincs háború! Nincs fogság! Nincs nyomor, barátaim! Nem látják, rendőr elvtársak? Elszállunk a levegőben, ha kell! Oda nézzenek! Látják, ahogy az égre emelkedünk, maguk dögök, maguk dögkufárok? Maguk akarnak új rendszert csinálni, kiölni bennünket, Jezovicsokat a történelemből? Ránk fogni az összes disznóságot, amit maguk követtek el?

Van esküdtszék! Van vészbíróság! Égi perdöntés!

Négyesfogat!

Vérhas? Tífusz, Torokgyík? Kommunizmus á la szovjet?

Mivel gyanúsítanak? Kérem szépen pontosan ide letenni a vádpontokat. Ide a vádiratot. A gyilkosság időpontját. Az utolsó szekundumot!

Mit beszélnek, hogy nincs alibim? Igazolnak, engem igazolnak…

– De, Jezovics úr, egy pillanatra, kik igazolják? Mit kiabál?

– Igenis, igazolnak, itt vannak, befogva a négyesfogatba, elröpülünk Szibériába is, ha kell, Alaszkába, szenvedtünk, megálltuk a helyünket, megálltunk a lábunkon, elpusztíthatatlanok vagyunk, és ártatlanok! Ő is bizonyítja!

– Bocsánat, Jezovics úr, de kikért kiabál? Nincs itt senki.

– Ne nevettesse ki magát, rendőrbiztos úr! Itt az apám. Itt van a négyesfogatban, ő tudja, ott álltam a Keleti pályaudvaron 1948. augusztus tizenkettedikén, ő leszállt a szerelvényről, föl volt puffadva, nagy orosz bundazubbonyban volt, a káposzta duplájára fújta, jön felém a pályaudvaron, beáll a négyesfogatba, ő tudja, én ki vagyok…

– Jezovics úr, ne tessék bolondulni, az ön édesapja nincs itt. Meghalt.

– Nem igaz, gazemberek! Nem igaz! Ő volt a legelső ló a fogatban! És az anyám! Itt a másik tanú! Jezovics anyja. Bizony. Tudta, miért kell újra és újra új nőkbe szeretnem, miért kell megbűnhődnöm magamért, ismert, ő is itt van, elrepülünk, hitelesít engem, uraim, janicsárok, piszkok, gyilkosok, mivel vádoltok?

– Jezovics úr, nyugodjon meg! Nincs édesanyja!

– Hogyan? Emlékszem, nem bontották ki teljesen a kriptát, csak egyméteres rés keletkezett, meg kellett dönteni a koporsót, anyám összecsúszott benne, megőrülök, uraim, temetőcsőszök, álljatok meg, anyám nem csúszhat össze, mert fejre állítva temetitek! Álljunk meg, anyám bebizonyítja…

– De eltemették, Jezovics úr.

– Ez az! De hogyan! Nem fért be a koporsó a szűk lyukon! Ki kell hantolni, meg akarom nézni, nem csusszant-e össze az anyám, borzalom, megőrülök… Mi négyesfogat voltunk, szállunk az ég felé…

– Jezovics úr, tessék megnyugodni! A bátyja is meghalt. Az örök katonatiszt. Nyolc évvel volt idősebb magánál. Fő alibije lehetett, le akarta talán képezni őt?

– Uraim, engedjék meg… várjanak… itt vagyunk, a történelem megáll… a négyesfogat halhatatlan! A quadriga! Uraim! Nem mondanám, ha magam nem hinném… Tessék. Föl vagyok mentve. Itt a családom. Itt toporzékolnak a paripák… Ők az én bizonyítékaim. Kék szalag van a hajukba fűzve… Nem vagyok bűnös. Ők vagyok.

– De Jezovics úr! Már nincs itt senki.

Ő meg állt a gesztenyefa alatt, nézte az összeszorult lyukat, ahová anyja nem fért be. Alant. Fönn egy szuperszonikus gép emelkedett a Ferihegyről. Jezovics hallotta a fülében a lovak dobaját.

– Nem akarok élni! Nem akarok! Megőrülök ettől a fájdalomtól! Kiszakad a gyomrom! Meddig, meddig? Mint a kés. Jaj! Édes jó, kellemetlen Istenem! Megszakadok! Megdögleni! Édes… A keserve… Mért nem lőttek ott le, a töltésen, a Budafoki úton? Mért nem talált el rendesen az az orosz állat? Semmi. Még csak nem is bicegek. A háborús hős! Édes jó Istenem!

Magyarország! A gyomrom a Magyarország, a kurva életbe! Édes hazám. Átállni. Hova? Hova fogunk még átállni? Hogy utáltam ezeket a németeket, anya, hallod? Tudod, hogy utáltam… jaj… megdöglök… te is tudod, hiába jöttél azzal, hogy győznek, hiába jöttél. Most megkaptuk! Anya! Hallasz? Nem kell rántott leves, megdöglök! Szart ér már itt minden. Nem a rántott leves segít, hanem a puszta kés. Kiokádom a rántott levest. Anya, ne csináld, ne csináld, mért nem döglöttem meg Budán? Agyam elborul. Feketeség. Milyen egyszerű volt megadni magunkat! Hol voltak akkor már a németek! Hátra, hátra, visszavonulás háromezer kilométeren. Ugyan! És a csodafegyver?

Anya! Jaj! Hol van a csodafegyver? Hova lett? Kilopták az angolok kémei Amerikába? A sok zsidó. Meg német tudósok. Csodálkoztatok? Gondoltátok, majd tétlenül nézik, hogyan égeti el Hitler a zsidókat? Szétbombázták a nehézvízüzemeket Norvégiában meg Svédországban. Ugyan! Csodafegyver lett a japánok ellen az atombomba! Az igen! A rohadt életbe, megszakadok! Nem. Nem csinálom tovább. Megszakadok. Ez az atombomba.

Vártátok, mi? Majd az utolsó pillanat! Föllebeg a Szentlélek! Egy V–II-n! Rajta áll Hitler Adolf, és integet Jézus Krisztusnak mint a germán vallás hősének? Hát Jézus is zsidó volt! Megőrülök. Jaj… Hol a revolverem? Majd meglátjátok az én atombombámat… Ide tettem a fiókba… Mit dugdosom még magam elől is? Jaj! Rohadt levelek. Szerelem! Nevetséges. Egy pillanatig sem éltem, értitek, anya! Halló! Megveszekedek a fájdalomtól, gyere már be! Rohadt levelek. Mi ez a lószar? Masni Adytól! Ady! Hol van már az a lány! De ide tettem a revolvert, esküszöm… Most megkeresem, ha széttöröm a berendezést, akkor is! Anya! Eldugtad a pisztolyomat? Anya! El kell számolnom vele! Egy revolver. Gondolták, majd egy revolverrel megállítom az orosz hadsereget? Ez nem is az a revolver. Haha. Ez már egy másik revolver. Ez már egy demokratikus revolver, a jó kurva népköztársaságukba!

Kegyelmes isten. Nem bírom. Megszakad a gyomrom. Nem akarok élni. Mi ez a nyál? Vérzik a gyomrom? Ady. Azt hiszik, Ady Endre, de ez egy lány, uraim, ez egy lány a Felvidékről, ez volt az én szerelmem? Talán a neve miatt. Ady. Hogy hívhatnak Adynak egy lányt? Régen Kaliforniában van. Nem voltak hülyék. Itt maradni a kommunizmusban! Ők tudták. Tudták előre, mi lesz. Olvastak könyveket Sztálinról. Anya! Anya! Kiment a kertbe? Vagy hoz nekem vadgesztenyét, hogy megállítsa a fosást. Vérhasom lenne? Nem vérzek. Ez csak piros nyál… Beharaptam a nyelvemet. De mért fosok? Nem marad meg bennem semmi. És a gyomrom… ez a tőr… Anya…

Talán, igen, talán a zongorában lesz. Eldugta. Ez biztos eldugta. Minden úgy van, ahogy akarja. Nincs más akarat. Ő szült, ő talált ki.

Sose akartam katona lenni! Soha! Élni akartam, lebegni, kisanyám. Minden miattad van! Halló! Itt vagy? Minden. A kurva németek. Győznek. Ki az isten gondolta, hogy győznek, még negyvennégyben is? Te. Egyedül az európai kontinensen te gondoltad. Ők meg vonultak kifelé Budáról. Minket odadobtak. Ketten voltunk egy töltésen az állásban. Senki, a jó kurva életben, senki, egy percre sem emlékszem, csak nyomtuk a géppuskát. Elrejtette, biztos. A zongora! Mért nem jön fel a teteje? Képes ide rejteni? Tudta, tudta, hogy mit akarok! Ludovika! Uraim, a Ludovika! Még most is katona vagyok! Ez egy hivatás. Katona mindig kell. Katona jó, katona szép… mindent te akartál! Hogy mért nem lőttek telibe a töltésen? Lágyéklövés. Semmi. Puff. Bele a puhába. Lehet, hogy most azért fáj a belem? A gyomrom?

Nem akarom megnyerni a világháborút! Anyámé a világháború. Övé az egyenruha. Övé a revolver… itt kell lennie… no. Ne zenélj, most ne zenélj… Bárdossy mellett álltam. Díszegyenruha. Pedig akkor még csak gimnazisták voltunk. Sötétkék atilla, szürke kamgarnnadrág. Kard! Egy gimnazistának. De hogy kihúztuk magunkat, micsoda egyenruha! Megüzente a háborút Oroszországnak. Ő! A kis magyar. Kilukad a gyomrom.

Itt van. Hogy tudta ide beerőszakolni a húrok közé? Nézd. Összevérzem a zongorát. Le van szarva. Be van töltve. Tudom. Úgy tettem el, ő nem tudja kivenni a töltényt. Leszerelnek. Majd a gyomrommal leszerelnek. Új hadseregben nem kellenek régi tisztek, világos. Ezt is ő akarja. Úgyis kinyírnak. Előbb bélistáznak, aztán kinyiffantanak. Hadnagy úr! Jobbra át! Ez az. Nézd. Nem fér be a kezem. De. Meglesz. Jaj! Az ő keze bezzeg befér a húrok közé. Megleszel, revolverecske… Au! Itt vagy…

– Riki, mit csinálsz ott a zongorán? Csak nem zongorázni tanulsz?

– Nem mész a fenébe, te kis seggdugasz? Csak te hiányzol! Megdöglök. Befejeztem, barátocskám. Menj a mamához, öcskös!

– Mit akarsz a pisztollyal?

– Elég! Menj a fenébe! Hagyd, ha mondom, mert leütlek, mit akarsz, add ide… az én revolverem… Úgyis megdöglök… Nem mész!

– Anya, anya, gyere! Riki agyonlövi magát! Anya! Marha vagy. Ne lőj, Riki, ne lőj!

A zongoraszéken, a kőkemény fekete fában óriási lyuk tátong. Nem is lyuk. Hasadék. Midőn Jezo kamaszkorában rajta ült, mindig azt érezte, a feneke alatt egy lyuk tátong. Pötyögtette csak a zongorát, pofonegyszerű Bartók-dalocskát ballagdált a billentyűkön. Anya akarta, hogy zongorázzon. Mindent anya akart. Ő volt a „legyen meg a te akaratod”.

Amikor apja eltűnt a kenyérgyár vaskerítése mögött két orosz szuronyos között, s visszaintett szép fejével, égőkék tekintetével – érezte, sose látja többet.

Attól kezdve anya akarata érvényesült. Valószínűleg előtte is. Sosem tanult meg zongorázni. De a zongoraszéken ott maradt a rés.

Most is ott ül. Imbolyog előre-hátra, ez a magányos libikóka teszi ki az életét. Nézi a telefont. Nem szól. Pedig a felesége tudja, itt van Lovason, ül a telefon mellett. Ül a zongoraszéken. Persze, azóta fehérre festették, minek egy fekete zongoraszék, ahol nem zongoráznak? De nem dobták ki. Néha fölcsavarta a magasba, és ezen a trónon libikókázott.

Riki most hol van? Rajta ült a régi revolvercső vájta lyukon. Ebbe a fekete fába verte bele a csövet, mikor agyon akarta lőni magát. A magyar hadsereg katonája.

A magyar hadsereg összeomlott. Régen, már Voronyezsnél. Riki mint fiatal ludovikás végezetül csupán Buda ostrománál harcolt. A szokásos végsőkig. A németek kihúzódtak Észak-Budán, Rikiék beszorultak a Horthy Miklós útra. Mikor omlik össze egy hadsereg? Végleg elvesztették azt a háborút, amiért Riki harcolt. Sose tért vissza az emberi életbe, három év után leszerelték a demokratikus hadseregből, talán rég kivégezték volna, ha benn marad. Ilyen a kommunizmus. Fogalmuk sincs a nyugatiaknak, milyen a kommunizmus. Összeülhetnek Aragonék a dicső olaszokkal megtárgyalni, de nem tudják, mi az. Egyszer még el kéne utazni Párizsba, kiállni a Pompidou-palota, a Beaubourg mellé a gyönyörű, kémiai üzem kinézetű kultúrház átlátható liftezője mellé, ahol kis luftballon alakok szállnak fölfelé a modern Mirókhoz, Picassókhoz, oda kéne állni, és megmondani neki, tudjátok, olyan a kommunizmus, hogy örülni kell annak, ha valami baj ér, mert akkor elkerülöd a nagyobb bajt. Azok a tisztek, akik Rikivel együtt beléptek az új magyar demokratikus hadseregbe, nos, azok a tisztek, kedves Aragonom, mind „kivégzésre kerültek”. Ilyen a kommunizmus.

A kommunizmus lényege, kedves Aragonom, kedves, jól képzett, Sorbonne-on tanult franciácskáink, a halál. Hogy mindenképpen meghalsz. Nincs esélyed. Ha benn maradsz az újonnan szervezett hadseregben – és nem szerelnek le gyomorbajod miatt, amiért öngyilkos akartál lenni –, akkor meghalsz. Utánad mennek, nyomoznak, ellenség leszel. A kommunizmus lényege, hogy meghalsz. Aragon barátunknak fogalma sincs arról, hogy a kommunizmus nem a tőkeelosztás, a termelőeszközök társadalmi tulajdona, hanem a halál. A kikészítés.

Hiszen Riki hiába maradt ki a hadseregből, hiába szerelték le mint enyhén osztályidegent, nem menekült. Soha nem lett semmilyen emberi állása, se élete. Angyalhajárus, szilikózisos kőbányás a Gellért-hegyben, hídépítő, esztergályos, s főleg sötétben bujkáló ellenforradalmár. Ezt nem tudja ön, Aragon mester, itt a Szajna kanyarulatában, hogy könnyebb elgondolni a kommunizmust, mint élni, drága franciám! Ott, a filozófiák lengő sartre-i ködében. Hogy aki élt valaha Magyarországon, az sötétben bujkált tovább. Riki is így bujkált az öröm híg levében, a nyomor fölemelő bújócskájában, soha többé egyetlen pillanatig nem érezve magát embernek, hanem Sztálin és Brezsnyev unokájának. Tudja, Aragon elvtárs. Pedig milyen szép az önök Beaubourgja! Az egész francia történelem. Tarascon például gyönyörű kisváros, és egyszer a rómaiak építette hármas ívű híd, a Nimes melletti pont du Gard csatakos partjának tövében énekelt a vörösbegy. És milyen szép a Földközi-tenger partján, Roquebrune-ben a virágzó francia mimóza!

De Riki is szép volt, Aragon elvtárs. Ezt gondolta Jezovics, himbálódzva a fehérre festett, revolver verte zongoraszéken. Nagyon szép volt. Jezovics örök rokona, aki fejalkatával és zöld tekintetével vele mászkált egy életen át. Riki nagyon jól nézett ki, Aragon úr.

Ott állt feszes egyenruhában a piros terasz sarkában, kezét szabályosan a hegyes katonasapka éléhez emelve tisztelgett – minek is? Hiszen a fal felé állt a sarokban, hogy le lehessen fényképezni. Akkor lett önkéntes karpaszományos, nálunk így hívták az érettségizett bevonulókat. Mi Oroszország ellen harcoltunk, Aragon elvtárs, nem tudom, mondtam-e már. Riki, aki szép volt, akárcsak maga Franciaország, Budán sebesült meg, de csak combtőlövést kapott, súlyos gyomorbajában agyon akarta lőni magát a szolgálati fegyverével, de idejében „leszerelték”; én magam szereltem le, gondolta Jezovics ötven évvel később, libikókázva a fehérre festett zongoraszéken. Kicsavartam a kezéből a revolvert, ő beleverte a csövet a zongoraszékbe, a golyó gellert kapott és elröpült – a sarokba. Vagy Franciaországba, nem tudom.

Én magam mint alibit kereső ember az életre, tizenöt éves koromban elég erős voltam, hogy kifordítsam, kitépjem a kezéből a revolvert, őt szanálták a katonaságtól, de soha emberi körülmények között nem élhetett többé. Elég erős voltam elviselni az ő lehetetlen sorsát, magát a kommunizmust, amit magam is vágyom még ma is, noha tudom, hogy megoldhatatlan. Gyilkosokkal nem lehet rendszert építeni, higgyék el, mimózácskáim. Szebb létre kell szenderülni. Így aztán elég erős voltam, midőn megszólalt a telefon a zongoraszék mellett, és megmondták, Riki összeesett az előszobában és meghalt. Szívinfarktusban.

– Miért kell ilyen magas házakat építeni, doktor úr, azt mondja meg! Igaz, maga felröpül még hetvenöt éves korában is!

– Hetvenhét, Lajoskám, hetvenhét.

– Jó, szívós ember maga, doktor úr. Pedig a fogság, a bocsánat, a nyomorúság csak megviselhette volna.

– Tönkretehettek volna. Ukrajnában úgy hulltak el mellőlem a bajtársak, mint a legyek. Útközben megfagyott a pisi. És a vérhas. Akit gyengélkedőbe vittek, az nem nagyon került elő. Ötvenéves voltam. De azt hiszem, Isten kezében vagyunk. Ott is azt mondtam. A hittan meg a torna tartott életben.

– Ide tessék ülni, doktor úr, nem süt szembe a nap. Hozzam a sakkot?

– Nem akar játszani, Lajos?

– De, de, csak délután kettőre megyek taxizni. Milyen szűkek itt a szobák! És ez az egész monstrum lakótelep! Tönkrecsinálták Óbudát. Levegőt se lehet kapni. Egyberaktak negyvenezer embert egy rakásra.

– Miért? Mit csináltak volna? Hol laknánk, Lajos?

– Doktor úréknak volt saját házuk, nem?

– Volt. Az igaz. Harmincháromban építettem úgynevezett lábkölcsönből. Sokáig fizettük a kamatokat. Szép ház volt. Nagy úriszoba, hat íves ablakkal. Ott állt mindig a karácsonyfa. Kisebbik fiam harmincegyben született.

– Bocsásson meg, doktor úr, de ön, ugye, kenyérgyári igazgató volt, jól éltek, nem?

– Jól éltünk, persze. És az ember fiatal. Nem voltunk felső tízezer, de nyaralás, utazás, sőt, autónk is volt, harminchéttől. Opel Olympia. Azt maga már nem vezette, Lajos. Kávébarna. Elrekvirálták a háborúban.

– Horthyt ismerte, doktor úr?

– Hát… hogyne. Kicsit. Minden újév délelőttjén fogadást adott a főváros vezetőinek, azon megjelentem. Megjelentem, az erős kifejezés, megimbolyogtam. Egész szilveszterkor mulattunk, voltak vagy ötvenen nálunk, hidegtál, franciatál, virsli, aztán káposztaleves, dőlt a pezsgő. Nem voltam teljesen józan, mikor megjelentem a fogadáson, Lajos, de megálltam a lábamon. Ez is valami. Tényleg idesüt a nap. Nem látom jól a figurákat. Elvesztem a partit, Lajos.

– Idébb húzzuk az asztalkát… És milyen volt?

– Az élet?

– Nem. Horthy.

– Hát, elegáns öregúr. Katona. Hat nyelven fogadta a küldötteket.

– Király akart lenni?

– Ki mondott ilyen marhaságokat? Dinasztiát szeretett volna alapítani, de a repülőtiszt fiát – baljós körülmények, ugye – valakik hozzásegítették a halálhoz, talán éppen a németek? Hitler semmitől sem riadt vissza. Vagy egyszerűen lezuhant? Miklós fiát elhurcolták a németek Mauthausenbe. Peches volt az öreg Horthy. Mikor 1944. március 19-én megszállták az országot a németek, befellegzett. Október 15-én már hiába akart kiugrani. Sokáig tétovázott az öreg. Persze, nem volt könnyű helyzetben. A budapesti zsidóság jó részét megmentette. De nem lehet fürdőköpenyben fogadni a német megszállókat. Öreg volt már. És nem lehet Szálasinak átadni a hatalmat. Ilyen nincs. Persze, kinyírhatták volna rögtön. Ki tudja megmondani? Lehetett volna jobban kijátszani a németeket? Egész Európa nem tudta jobban kijátszani. Utólag könnyű okosnak lenni. Becsületes ember volt. Persze, egy politikusnak ez talán nem elég. Igaz, ő nem is volt igazi politikus, inkább afféle kormányzó… Maga játszik a sötéttel?

– Én nyertem a múltkor. Most doktor úr a fehér.

– Nagy esély. Gyerünk! E2 E4-re lép. Ez a kezdet. E mint energia.

– Az van a doktor úrban, hál’ isten, rengeteg. Száz évig is elélhet.

– Ferencjóskában mentünk a fogadásra, fekete zsinórosan. Horthy sem élt száz évig. Bár a zsidók melléje álltak, Nürnbergben sem helyezték vád alá, csak tanúként hallgatták ki. Gondolhatja, elkapták volna, ha bűnösnek ítélik. A mi földrajzi helyzetünk, az egész magyarság sorsa itt a Duna-medencében…

– Mindig ezt mondjuk. És mi volna, ha egy csöpp nimzoindiai védelmet csempésznék be itt oldalt, hogy megkeverjük a doktor urat a jobbszárnyon?

– Ezek a házak. Igaza van. Csúnyák. De hol lakna ez a rengeteg föltorlódott ember? Ha már fölkeveredett Budapestre. Tudja, ez a Kádár sincs könnyű helyzetben. Én aztán igazán nem vagyok kommunista, de azt hiszi, ennek nem szorongatják a torkát Moszkvában? Meg idehaza?

– Na, azért az az ötszáz kivégzés önkéntes hóhérmunka volt, doktor úr, én nem tudok másként rágondolni, mint egy hóhérra. Minek kellett megvárni, míg a Mansfeld gyerek tizennyolc lesz, és felkötni? Ez nagyon nagy aljasság.

– Borzalom, igaza van. Huszárral lépek. De a politika aljasság. Én idejében abbahagytam. Akkor lettem kenyérgyár-igazgató. Volt egy jobboldali barátom, aki mindig azt mondta, Rikikém, aki nem tud jól pofon verni egy embert, az ne menjen politikusnak. No, én sose tudtam.

– Akkor csak gyilkosok politizálhatnak? Ez a Kádár is idekacsingat a képernyőről, hogy bírjuk csak, bírjuk! Ez sosem fogja kivinni innen az oroszokat! Így fogunk meghalni.

– Tojástánc. Futóval lép, Lajos? Nimzoindiai. Nagy tánc lesz! Futó B5. Ellentámadás, Lajos! Szóval Kádár is táncol. Nézze, no, nem látom a bábukat! Szédül a tábla, Lajos! Hol vagyok? Várjon, megpróbálok fölállni. Ne segítsen, Lajos!

– Doktor úr, elzuhan! Mi van magával? Fölizgatta magát? Leveri a táblát! Jöjjön, feküdjön ide le… Magánál van, doktor úr? Nem kellett volna Horthyról beszélnünk… Hányingere van? Hozok egy lavórt.

*

Jezovics harmincnyolc évesen feküdt az óbudai öröklakás negyedik emeletén, a dupla rekamién, s várta a lassan kinyíló hajnalt. Alant a piac még aludt, nemrég nézte meg az erkélyről. Nem mert már bemenni az apjához, hadd pihenjen. Anyja a konyhában állt borzas hajjal, úgy nézett rá, mint aki megölt volna valakit.

Álltak a konyhában, anyja örök slafrokban – az volt a műfaja. Jezovics emlékezett, kisgyerekkorában anyja egy kínai mintás selyemköntösben állt, ebben fényképezték is le vele, amint az ő nagy, imbolygó csecsemőfejét tartja hátul a kezével, ő meg elszántan és hülyén mered a rákosfalvi levegőbe. Azután is slafrokok határozták meg anyja otthoni egyéniségét, mintha anyja éppenséggel most kelt volna föl az ágyból. Pedig nem úgy volt, negyvenöt után sokat dolgozott, büdösre dolgozta magát – mondták is szegénynek, a romos falvai szoba rongyos fotelében kókadozó ötvenkét éves asszonynak: – Anya, menj ki a konyhába, nagyon büdös vagy… – tudniillik a terpentin, amivel a hintalovakat és szánkókat mázolták, öklendeztető szaggal bírt –, dolgozott hát ő mint segédmunkás is, de a slafrok megmaradt, a büdös fotelben is, húsz éve s most is, itt a konyhában, ahonnan figyelték a belső szobából apja nyögő, horkanó alvását.

Öklendő, kiáltásszerű hang hallatszott, Jezovics rohant be a hálóba. Apja vetette a fejét, száján csurgott a nyál. Jezovics föltámogatta, nagy nehezen a vécéig mentek, mint egy idétlen táncban, ahol apja könnyített magán, de mintha pirosasat.

– Biztosan sokat ettél…

– Lehet… Nem, de lehet. Minden lehet, fiam. Ilyenkor már minden lehet. Gondolod, hogy meghalok?

– Ló… pikula… cintányér.

Apja elmosolyodott, sőt, mintha egyenesen röhögni kezdett volna, és legyintett.

Visszatámolyogtak, anyja kísérte őket, a válluk mögül kikandikált az öregre, Absalonra, ahogy akkor már hívták vagy húsz éve. Jezovics megmosta apja arcát. Megtörölte.

– Mintha ferde lenne az egyik szájam… – nézte a tükörben elgyötört arcát Absalon.

– Mért? Hány szájad van?

– És ez a kéz? Lecsüng, nem?

– „Hallgat a felszín… és lecsüng a kéz…”

– József Attilával akarsz te engem félrevezetni?

– Senki sem akar téged félrevezetni, lehet, hogy csak gyengébb vagy a kelleténél.

– A fogságban éreztem magam ilyen kutyául… Bemegyek az ágyhoz.

– Gondoltad, reggelig fogunk itt állongálni a házsongárdi…

– … temetőben? – Apja megint élénken nevetett, szinte röhögött, ahogy azokon a régi falvai hatalmas hahotázásokon, mikor együtt voltak – négyesfogatban, ahogy magukat nevezték, Jezovics bátyja is otthon volt, anyja pedig főzte az örök pulykalevest, s készítette az utolérhetetlen, rácsosra reszelt burgonyát pulykamellel – és röhögtek. Mindenen. Soha többé nem lehetett úgy röhögni, tüdőszaggatóan. Fölöslegesen. Ez volt az ő tüdőcsaládjuk, a nevetés anyagcseréje. Ilyenkor megkönnyebbült a lélek, s a gurgulázó, visszatarthatatlan röhögés fuldokló párájába vonta magát a létezést is – ez volt az élet értelme: röhögni.

– Jaj – törölgette most is a szemét az apja, kissé leesett szájzuggal. Támolygott befelé. – Emlékszel a Lehel kürtjére? – Ötvenszer hallotta már, de apja ragyogóan tudta előadni, így azt mondta, nem. A támolygó öregúr belekezdett a szoba közepén. – Jászberényben kiszáll a kultuszminiszter, és megkérdi: gyerekek, ki tudja megmondani nekem, ki törte el a Lehel kürtjét? Méla csend. Végül felhívják a legjobb tanulót, aki bömbölésben tör ki…

– Inkább feküdj most le, Absalon…

– A viccet azért még befejezhetem netán? Mielőtt bekrepálok.

Agyi hányás – villant át Jezovics gondolatain, ez nem egyszerű gyomorrontás, persze hogy lecsüng a száj széle! Gyorsan ki kellene hívni Loczkát, az orvost a János Kórházból. De apja folytatta a viccet, megtámaszkodott Jezovics karjában.

– …szóval a kitűnő tanuló bömböl, hogy nem ő törte el a Lehel kürtjét. Miniszter néz. Tanító mentegetődzik, hogy a gyerek jó családból való, ha azt állítja, nem ő volt, akkor ezt biztosra lehet venni. Miniszter döbbenten néz a szakfelügyelőre, aki megerősíti a tanító állítását… szóval… jaj… lefekszem…

– Mondtam. Gyere ide.

– Nem tudom mozgatni a jobb kezemet.

– Dehogynem. Erőltesd – szólt hátulról slafrokban az anya.

– Kicsúszik a zsebkendő a kezemből…

– Úgyis föl akartam hívni Cast a kórházban, majd ideugrik. – Jezovics sietősen telefonált.

– Ki az a Cas?

– Jaj, Absalon… a tanfelügyelő!

Jezovics apja megint röhögni kezdett. Döbbenten nézték. Mikor ér ide az orvos? Megbénul a szájzug?

– És… te… akkor azt mondja a miniszter… ne vacakoljanak ezzel a Lehellel, ha a gyerek valóban igazat mond, itt van száz pengő, és vegyenek egy új trombitát…

Elszenderült. Megnyugodott a nevetésben.

Jezovics visszafeküdt a rekamiéra. Reggeledett, apja aludt. Jobban lesz. Sokára anyja nyitott be.

– Fiacskám… én nem tudom ellátni már apádat. Ilyen bénán. Ne hozzátok nekem haza… Jobb helye lesz a kórházban. Ne hozd nekem vissza.

Jezovics összeszorította a szemét, visszapréselte a könnyet. Ökölbe szorult a keze. Anyja állt ott, az örök slafrokban.

– A lányod nem szeret engem.

– De mért kellene neki téged szeretni?

– Ez vagy te. Hát a nagyanyja vagyok.

– És te szereted őt?

– Az mellékes. Az ember szereti a nagyanyját.

– Tudom. Ez a törvény. Kimondja a parancsolat.

– Igenis, kimondja, hogy tiszteld anyádat és atyádat, hogy hosszú életű legyél a földön.

– Hátha ő nem akar hosszú életű lenni.

– Egy húron pendültök. Idehoztad a nyakamra…

– Hú, de igazságtalan vagy, mamácska! Hú, de! Egyedül élsz ebben a lakásban. Eltörted a combnyakadat. Helyrehoztak, küzdöttünk érted, kórházról kórházra beverekedtünk a legjobb helyekre, ahol vérig sértetted az orvosokat, a betegeket, az ápolónőket. Mosolyogtak hozzá. Itt van az önálló, kétszobás, gyönyörű lakás, különben sem tartottak már sehol. Közösségben egy percig sem bírod ki, megértem. Próbáltam itt lakni veled, fél évig kihúztuk, hogy ne légy annyira egyedül – a saját életem fuccsba megy. Nem baj. Van ilyen. Gondoltuk, a szomszéd Erzsi nénivel egymás segítségére lesztek, ő idejön tévézni, hoz vajat, zsemlét a közértből. Kiszolgál. Kicsit. Rád nyit valaki. Lehordtad. Ő se hülye azért. Hogy olyan lueszes orra van. Biztos betörte a férje. Ki az, aki ezeket elviseli? És úgy ül le a dívány szélére, mint egy tojómadár. Kész.

A gyógytornász büdös volt. Hogy büdös. Effektíve, szembemondva. Mert esetleg izzadt egy pillanatra. Ki állja ezt? Hogy túl kedves, és eltöri a lábadat. Kirúgtuk. Majd te magadtól. Egyetlen mozdulatot nem tettél, hogy gyógyulj, javulj, létezzél. Ideszerveztünk egy kis eladólányt, hogy mindennap fölhozza a lenti közértből a tejet, vajat, parizert. Te nem eszel mást, csak parizert. A parizert lóparizernek tituláltad, a kislányt kurvának. Na, ja. A vaj avas volt. Ötnapos zsemlékkel traktált téged. Na, ja. De ez nem elég. Hogy lop. Persze, lop is. Ellopott egy százast a kuplerájos asztalról, de azt te csak így tudod tartani, hogy harisnyagumi, csekkek, szétszórt gyógyszerek, megkezdett levelek, apa fényképe, kidőlt porcukor, szentpétervári kék porceláncsésze, amit én hoztam neked, de sose ittál belőle se tejet, se teát, és lakmuszpapír és tojástartó és beduinkivágás a Nők Lapjából, és kutyagumi, mert te csak úgy találod meg az anyakönyvi kivonatot…

– Majd lesz halotti kivonat is nemsokára.

– Tudom. Minden lesz. A mennyországban minden lesz. Most egyelőre ez az asztal van…

– És a te lányod. A nyakamon.

– Ideköltöztettük, maga sincs könnyű korban, tizennyolc éves, azt se tudja, mit kezdjen magával…

– Mért nem ment egyetemre?

– Mert nem is volt esélye.

– Tudom. Kijelentette, hogy van Isten. Ő, aki egy percre sem hisz benne.

– Ki az isten tudja, ki hisz Istenben? Anya! A fene egye meg! Csak trükk volt, kiugrasztani a vallásosokat! Ez a kommunista iskola!

– De ő nem vallásos! Csak feltűnősködni akart. Hős lenni! Hőzöngeni, mert semmi mást nem tud!

– Igazságot akart! Legalább van benne ennyi bátorság! Örülhetnél neki, hogy az unokád…

– Tudod, mit? Nem örülök! Hülye. Van esze, de csak rosszra használja. Most nézd meg ezt a szekrényt! Gyere, gyere ide a szobájába! A drága svéd szekrénysor elejére… látod… ide ragasztott mindenféle nagy mellű nőt… Ide ragasztott…

– Anya, ez most lényegtelen…

– Ez is lényegtelen? Ha belerúgsz a szennyesbe, kidől.

– Ne rúgj bele. Örülj, hogy itt van. Hogy veled van. Valaki. És még nem szökött el a szekatúrád elől! Odakészíti neked a vajas parizeres kenyeret, a tejet, kisüti a bélszínrolót, mert az az egyetlen, amit megeszel…

– És éjjel kettőkor hazamászik, én meg lesem az ajtót!

– Te meg lelófogúzod a szerelmesét.

– Lelófogúzom? Hát láttál már ilyen fiút, akinek a foga kiáll a Moszkva térig?

– Nem a te szerelmed. És azt is elfelejted, hogy ez a fiú milyen rendesen tisztába rakott, kedves hozzád, és…

– Ne nyúljon hozzám, ne nyúljon hozzám az a lófogú!

– Nem is fog, nyugodj meg. De senki sem! Ha az unokáddal nem férsz meg. Azt mondod neki, hogy majd megvakul, mint szegény másik nagyanyja, mint a pincebogár?

– Meg is fog vakulni, mindig a szemét nyomja az ujjával!

– Ne légy már ilyen gyerekes, anya! Egyedül vagy.

– Inkább egyedül, mint egy ilyen kis kurvával! Bejön a fiú ide, ebbe a szobába! Itt a rekamié. Láttál te már életedben engem az apáddal csókolódzni? Egyáltalán, hogy megcsókolt? Pedig senkit nem imádtak úgy, mint engem apád! Halála óráján is azt mondta: Gizi, milyen szép a szemed! Ez a kis dög meg nyíltan csókolódzik…

– Nem kell nézned. Még ma este hazaköltöztetem. Nem tűröm, hogy egy hivatásos gyilkossal együtt éljen!

– Megállj csak, megállj! Meg fogod még bánni, hogy ezt mondtad anyádra, meg fogod bánni, a halálom óráján!

– Anya…

– Nincs anya. Vidd a fenébe! Még ma takarodjon el! Azért te szeretsz?

*

Jezovics bátyja, aki akkor még javában élt, fújtatva ment föl az óbudai öröklakás negyedik emeletére anyjához. Amióta Jezovics elköltöztette a lányát – a nagyanyjától –, a régi-gyönyörű mama, Jezovics és bátyja mamája, a Jezovics és bátyja érzelmi cég főtulajdonosa, úgy is mint gyakorló és kegyetlen édesanya, magában élt, teljesen egyedül.

Jezovics bátyja nem úgy látta a mamát, mint maga Jezovics. Jezovics bátyja imádta a mamát, bár maga Jezovics is eléggé imádta az anyját. Csak ő – mármint Jezovics – megpróbálta megkeresni, vagy egyáltalán keresni az igazságot. Nem lehet igazságot keresni. Szeretni kell, vakon, ahogy tulajdonképpen Jezovics is csinálta, de bátyja és anyja még jobban csinálta.

Most Jezovics bátyja fújtatott. Mert valójában ő is beteg volt, azaz infarktus utáni állapotban leledzett, ám semmi szabályt be nem tartott, ugyanúgy falta a rántott borjúlábat és cupákos-zsíros nagy marhamócsingokat, még a csontot is megette, s legördített egy-két korsó sört némi szilvapálinka oldás és kötéseként. Hogy aztán alsósparti közben, a kártya lázában, a kertvendéglő napfényes mágiájában a hosszú hat óra alatt elindított egy-egy halk sertéspörköltöt nokli-noklival, ahogy ő nevezte, vad savanyúsággal, utána pedig enyhítésképpen sült oldalast barnára ropogózva tejfölös tökfőzelékkel, az természetes volt, ahogy az is, éjféltájt még „rákért”, nemcsak a kártyalapokra, hanem a gyomorra is, hová a fenti ételneműeket már elindította, egy halk szalontüdőt, beborítani és enyhíteni a gyomor és valójában a lélek falát. Így aztán meg is halt rendesen, ahogy illik, hatvanhárom éves korában, de ötvenhárom éves korában még éppen itt ment a negyedik emeleti anyai lakás felé.

– Ne izgasd magad – mondta fújtatva örök anyjának. Jezovicsnak az volt az érzése mindig, és nem féltékenységből, hanem igazságkereső tárgyilagosságból kifolyólag, hogy anyja jobban szereti a bátyját, mint őt. Olyan „nem baj” legyintéssel könyvelte el magában, de az egész csak annyit jelenthetett, hogy Riki volt az elsőszülött, azonkívül talán még jobban rászorult az anyai szeretetre, azonkívül ők olyan vadul egy húron pendültek, hajlandók lettek volna ezzel az egyetlen húrral magát a Jezovics-apát is megfojtani egy jó esti órán, de ez is csak Jezovics ferde-fajankós gondolata volt, igazságkeresése közben ugyancsak el tudta veszíteni az igazságot.

Mindegy. Minden Jezovics szempontjából már mindegy, hiszen kipusztult azóta az egész közvetlen család, s Jezovics olyan egyedül maradt, mint az ujjam.

– Ne izgasd magad, anya, de Lajos befeküdt a kriptába.

Anya kétségbeesett.

– Mi van? Kicsoda?

– Leülök. Van egy kis kávéd?

– Mindig van. Egész életemben várlak.

– Jó. Hideg? Tegyek bele egy kis rumot?

– Ne. De itt van. Kinn voltál a sírnál?

– Kinn. Mért? Ki megy ki, ha én nem? Összeszedtem a koszorúk szalagjait. Jó kis csomag lett. Megnézzük? Elég szépeket írtak. „Örök Rikinek szerető sógorod.”

– Vili szerette apádat. Hogy mért halt meg?

– „A Garabonciás Szövetkezet a felejthetetlen Rikinek.”

– Szerették. És ott volt az a nő, aki úgy rajongott érte, az Ilonka, akinek a férje miniszter is volt a Rákosiék alatt. Pedig gyűlölhették volna.

– Apát nem lehetett gyűlölni. Ide begyűröm egyelőre a szekrény aljába a szalagokat.

– Nem akarok halottas szalagokkal együtt élni. Vidd őket a… haza.

– Majd legközelebb. Ellesznek itt addig. Szóval, akár hiszed, akár nem, három hónapra rá ott fekszik a kriptában Lajos is.

– De hogyhogy? – Sírni kezdett. – Én nem is akarok meghalni! Hogy a Lajos mellett feküdjem? Lujza húgomat elcsábította, megszöktette, megalázta, otthagyta, nem akarok a Lajossal feküdni! Meg se akarok már halni!

– Ne sírj! Ez van. Azt mondta a temetőigazgató, bemutatták a gyerekek – a kis Lujzi meg a kis Lajos –, hogy az ő apjuk ugyanolyan jogon befekhet a kriptába, mint a mienk, ugyanúgy egy Riedel-lány férje volt, le van írva a személyi igazolványba, meg gondolom, le is fizették a temetősöket, emlékszel, van az az ezüstfogú gazember, Lajos ott fekszik nagyapa, nagyanya, a kis Trudi, Feri és a többiek közt.

– Ne igyál annyi rumot! Hát te is meg akarsz halni? De én nem! Nem fogok meghalni így! Hova feküdjem? Nem is kellene sírhelyért fizetnetek, de én nem fekszem a mellé a dög, lopó, lányszöktető Lajos mellé…

De befeküdt. Akkor már nem volt önálló családi akarata. Ahogy Jezovics elvitte mellőle a lányát, az anya összezsugorodott, megszáradt és bélcsavarodást kapott. Megoperálták, sikerült az operáció, de rá két hétre, midőn reggel hatkor Jezovics látta, a baráti orvos áll a kapuban – tudta, mindennek vége. Megállt egy trombus a tüdőkapuban.

Tudta Jezovics, mindennek vége. Az egyetlen és örök lény elillant. Még ha csak. Előbb még kiderült, nem maradt hely a kriptában. Nagy manőverekkel elérték, hogy exhumálással „helyet csináljanak”, összefektettek két-három halottat, például a kis Trudit is, „aki úgyse foglal gyerekként egy teljes terjedelmet”.

Anyjának lett hely. Lajos mellett és a férje mellett, később Riki is befeküdt melléjük, az ő imádott elsőszülöttje.

De anyját így is csak úgy szuszakolták be, mert csak az elülső márványlapot nyitották ki, ahol a koporsó csak fejjel lefelé fért be. Jezovics sírt. Eszébe jutott, hogy hivatásos gyilkosnak nevezte azt a lényt, akit mindennél jobban szeretett, s akire mindenkinél jobban hasonlított.

Nem volt több alibije. Tudnia kellett, most már ő következik.

– Mért nem hagy engem békén, azt mondja meg?

– Részletezzem?

– Nem érdekel. Maga hazudik. Csak a szememről beszél, meg a számról. Meg a vállamról.

– Miről beszéljek?

– Ne ordítson. Már az is elég. Bejön ide a színházba, beáll a színfalak mögé, hogy képzeli ezt? Ki maga?

– Én csináltam a darabot, nem?

– Látott már maga olyan szerzőt, aki beáll a színházba, hogy tönkretegye a maga darabját? Hogy lépjek így színpadra? Nem látja, hogy tönkretesz? Nézze! Jönnek-mennek a kollégák, kiröhögnek engem, hogy itt magával sustorgok.

– Azt gondolják, instrukciókat adok.

– Maga? Nekem? Látják, milyen sült bolond.

– Maga nem?

– Mit én? Hogy én is bolond vagyok?

– Azt mondják.

– Ki mondja, azt mondja meg rögtön, ki mondja!

„Kérjük a színfalak mögötti beszélgetést mérsékelni!”

– Tessék! Még az ügyeletes is fölír! Menjen már a pokolba! Mit akar tőlem? Megmutattam a verseimet, megmondta, nem sokat érnek…

– Sőt. Nem versek ugyan, de át vannak itatva…

– Át vannak itatva… Csak húzza az időt. Hogy mért mentem le magával Esztergomba? Mért? Mért beszélek egyáltalán magával? Maga tönkreteszi az ember életét. Tönkretette már a feleségéét, a másik feleségéét, tényleg, hány felesége volt már magának? Na, nem csak hivatalosan?

– Alig.

– Na. Ilyeneket mond. Megőrülök, tényleg. Majd jön a számmal meg a micsodámmal…

– Soha szóba se hoztam.

– Áh, egészen összezavar. Nem szoktam én így beszélni! Mit akar? Tulajdonképpen mit akar? Ja, tudom. Leledzeni. Maga egész életében leledzett.

– Nem rossz szó.

– De kivel, maga… maga…? Hívnak a színpadra. Nem látja? Integet az ügyelő. Itt bujkálok…

– Ne menjen még… még van nyolc mondat, amíg a Juci kijön a színpadról…

– Engedjen… nem tudok bemenni, ha… várjon… ne… ne az arcomat, lejön a smink… a szám… a szám… Várj… ahlé… Őrület!

– Ne a fejemet üsse, inkább engedje magát…

– Állat. Maga állat, be kell mennem a színpadra…

„Nagy Éva következik… jobb hátsó… öt másodperc… Nagy Éva…”

– Kilátszik a melle, Éva, igazítsa meg a blúzát… Éva!

„– Maga kicsoda?

– Kata vagyok. Hol van Marci? Magamhoz kellene végre térnem! Azt ígérte, hogy itt találkozunk! Maga az apja?

– Támó daleko – támó kraj morja… támó szééló moje… tómoje lyubáv moja… Széló, az falut jelent… Érti?

– Most mit énekel nekem itt? Mért engedek meg mindent? De mért? Csak néz azzal az ijedt szemével. Istenem… A mellemet nézi rögtön…

– Nem csoda.

– Elfullad a hangja. Ha erőszakos volna, durva, vagy megrázna, hogy fölébredjek ebből a kábulatból! Jaj… papa! Ugye, maga Marci apja? Mért nem szabadulhatok tőle? Lehet, hogy nem is szeretem?

De ott áll. Tétovázik. És nézi a mellemet… nekem… nekem meg reszketni kezd a térdem. Papa…”

– Nem, nem és nem… Én ezt soha többé nem csinálom! Megöl engem, nem érti? Hát kidobnak a színházból! Várkonyi azt mondta, vegyek nadrágot, abban megtalálom magam! Dehogy találom! Nem mondhatom neki, hogy maga tönkretett. Hogy Jezovics tönkretett engem, mester! Bemegyek így a színpadra, a fele szöveget elfelejtem, mert maga itt a színfalak mögött lerohan engem és agyoncsókol! Mit akar, azt mondja meg? Nem válok el, maga se válik el, mindketten megdöglünk!

„Csöndet kérünk a folyosón, előadás folyik!”

– Ezt akarja? Ahol megjelenik, zűr van! Szétdúlja az idegrendszeremet, nem alszom, olyan karikák vannak a szemem alatt, hogy a legvastagabb smink se takarja el, én, aki csoda voltam, rongyként végzem! Betámolygok a Páger elé, és nem tud mást csinálni szegény, mint szerb dalokat énekel, amiket nem is tud, mert látja, egy szó sem jut az eszembe, és a blúzomból kiesik a mellem! Kettős látásom van. Azt hittem, két Páger áll a színpadon, odamegyek az egyikhez, ott nem áll senki, még ő jön a nyomomba, még jó, hogy szeret engem…

– Ő is?

– Dögvész. Kellemetlen, jellemtelen, fene alak maga. Nem kell és nem kell! Még ha belepusztulok sem kell. Maga azzal él vissza, tudja, hogy hatalma van fölöttem. Hogy nem bírok megállni a lábamon, ha látom. Nem is tudom megmagyarázni. Ha látom azt a kaján arcát, legszívesebben ököllel belevernék az arcába, ehelyett lefekszem magával holmi zugszobákban, talán éppen a volt szeretőjének a szobájában, de mit volt szerető? Mostani! Másképp hogyan tudná megmagyarázni, hogy egy nő odaadja a lakását, hogy egy másik nő oda fölmenjen magával, még azt is megérem, hogy hármasban leszünk az ágyon… Megőrülök magával…

*

Jezovics állt – a maga középkorában. Ahogy a történelemnek, úgy az egyedeknek is megvan a maguk középkora, újkora, ókora. Időszakaszai.

Jezovicsban éppen a sötétnek nevezett középkor tombolt, amikor az ember még nem negyvenéves. De lassan az lesz. Érzi már az újkor hajnalát, sőt a reneszánszt is, de még a settenkedő szűk itáliai utcák a még szűkebb városokban, ódon aranymadonnák a félig földbe rejtett városok félig földbe rejtett templomaiban – a dombtetőn is állhat ez a város, mint akár Assisi – mégis az egész – lélekben – mélyben fekszik, a völgyben, mint egy női katlanban – ez a középkor. Az ember középkora. A földtörténeté, a történelemé. Már minden megvolt, Róma ledér ifjúsága, lobogó szónokai és elszánt Cicerói, Catilinái, kik fennen hirdették, hogy „Carthaginem esse delendam”… Karthágót el kell pusztítani – így önnön ifjúságunkat már föláldoztuk az egyiptomi kékfekete hajú szépségek mérgezően bűvös oltárán, kitapasztaltuk a császárságot. Megvolt már Róma. Cézárok, consulok, praetorok, önfelégető és elég züllött Nérók is voltunk már, sőt saját magunk szúrtuk le „tu mi fili, Brute?” Juliusunkat, mert az anarchista köztársaság pártjába álltunk, nem tudván, hogy férfikorunk hatalmát az egyeduralkodás adja, így el is érkezett a bukás kora, mikor a nálunk sokkal vadabb férfihordák széthordták aranytornyainkat, s nem maradt harmincéves korunkra csak a törvénykezés. És a katonás drill minden előnye: föl tudtunk kelni könnyedén hajnali ötkor, és soha többé le nem feküdni, halálra íva magunkat az arany és kevésbé arany kereveteken.

Gyerekeink vannak. A császár gyermeki – mondják a hófehér kőlapokból épült várak városaiban, megcsodálva, milyen termékenyek és családszeretők vagyunk, de mi már elkurvált Júliákra és Agrippinákra vágyakozunk, akik kiszívják belőlünk a velőt is.

Pedig ez csupán a középkor kezdete.

Lerohannak minket, és megaláznak, mert nem mi vagyunk a legfiatalabbak, őrjöngő, nálunk is vadabb ifjú testek légiója türemkedik elő a pusztákról, meghajszolva férfiéveinket, betörve hamvasnak álcázott és hamis otthonainkba.

Róma elveszett, uraim, tudni kell, harmincban Róma elveszett!

Az ifjúság maga vérzett el az Attilával vívott ütközetben, már csak Aëtius lehetünk. Ami megmenti ezt a római kört és ifjúságot, az a kereszténység, az „In hoc signo vinces!”. E jelben győzni fogsz! De milyen jel ez? Mivel mentjük meg saját ifjúságunk római emlékét? Ugyan! Uraim! A kereszt a szenvedés jele. Megnősültünk, otthonunk volt, magunk tiporjuk szét.

Alibi. Igenis, alibi. Beállunk kereszténynek. Hogy ne kelljen elvérezni. Látjuk Róma és a barbár ókor bukását – hinnünk kell a katakombákban. Az emberiességben. A kereszténységünk a katakombák halottai között született. Egymás fölé húszemeletesen ásott hulláiban – akkor még hittünk.

Ez a tisztaság sem mentette meg lelkeinket. Hittünk. Isten neki. De ez a hit csak apapótló hitnek bizonyult, – hogy apánk hazajöjjön a vadhómezős fogságból. Alibi volt talán maga Jézus Krisztus is, hogy ne kellessék rómainak vagy pogánynak maradni. De a szenteltvíz rászáradt a homlokunkra. Kezdte megfeküdni gyomrunkat az oltáriszentség.

Mert mit tanultunk a katakombákban? Igaz hitet. Igaz szenvedést. Elhihetőt. De jött a böjt. Jött a lemondás. Jött a keserű kenyér: maga Jézus Krisztus teste.

Micsoda fölszárnyalás! Jézus megváltott minket. A középkor kezdetén – tizenhat évesek lehettünk –, és egészen harmincig nem kellett magunknak lennünk.

Alibi volt maga Jézus Krisztus is.

Így csináltunk magunknak alibit a szerződésre, a házasságra, a családra – als ob. Mintha. Mintha hinnénk. Mintha vállalnánk keresztünket, hiszen meg akartunk maradni Róma bukása után is, mikor Jezovics már nem volt császár.

Nem hamisságból, de alibit kerestünk Jézusban – nem a férfitempó az élete veleje. Nem a szerelem önokádó vulkánja, nem a folytonos elmebeborító lávaréteg.

De, de, de…

Alibink lejárt.

Mutatta az óra.

A sötét középkor következett, midőn bármikor idegen ágyban – de bűntudattal – végezhettük, bármikor nyakon szúrva valami fullánkos férj által egy fehér város sikátorában, mert sejthetően következett a középkor vége, midőn a reneszánsz életöröm firenzei mámorában megtaláljuk őrjöngő és őrjítő szerelmünket.

Ugyan, uraim! Miért kellett a középkor végén, az újkor hajnalán nékünk ez az alibi? Mert nem voltunk elégségesek önmagunknak és önmagunkban.

Jött a Madonna. Na, ja. Örökös ellenállásával, vadságával, egymáslihegésével akartuk ebben a személyes alibiharcban elfelejteni – önmagunkat.

Nem volt többé Jezovics. Bekövetkezett a hősiesnek mondott, gyalázatos újkor, midőn Savonarolát, egyetlen történelmi mesterünket mi magunk égettük el Firenze átkos főterén.

Alibink pedig ott állt szkájköpenyben, középkorunk végeztével, hogy fölcserélje Jezovicsot egy kényszer-Jezovicsra. Aki eladja magát a szerelem piacán saját árujaként. Nem egyszerűen vágy volt – Éva gyönyörűsége csak leplezte a – mit is? Kényszert. A lélekgyógyászatban kényszerneurózisnak hívják, különben csak egyszerű, hánytató szerelem.

– Jezo, nagyon sokat iszol! Be kell látnod, hogy nagyon sokat iszol!

– Én? Mi bajom van?

– Nem tudom. Mindennap iszol.

– Láttál te engem berúgva, azt mondd meg, monsieur Olivér?

– Igaz, nem láttalak, de nagyon sokat iszol.

– Te csak ezt ismételgeted, mint a papagáj.

– Ócska elmélet. Ismerem. Magyarországon két útja van az értelmiségnek. Az egyik a másik. Az egyik az alkohol. Másik nincs. Nézem a dülöngő, ronggyá ivott barátaid. Te is közéjük akarsz tartozni? Hű, de jó ez a Balaton! Lágy, mint a selyem. Bírod még?

– Mért, valami hülyének nézel? Mert megittam hat korsó sört? Szomjas vagyok. De úszom, láthatod.

– Azért nem fogjuk a Balatont átúszni, ahogy a te diáklányod a regényedben. Egyébként azt sem hiszi el senki, hogy átúszta. Képtelenség. Hivatásosak sem bírják. Pláne éjjel. Déli szélben – északról. Ne nevettesd ki magad!

– Huhhr… mindegy. Képtelenség vagy sem, csak annak van értelme. Ti folyton mérlegeltetek, aztán a kommunizmus hazavágott titeket.

– Nem rossz. Éppen rám mondod. Nem lehet fuldokolva vitatkozni.

– Akkor hagyd abba, és ússzál. Nincs messze már Amerika.

– Öregem, a diszciplína. Tudod, amit Tamás mond. A fegyelmezett ember teljesít. A laza – széthullik.

– Ha más mondaná, szétverném a pofáját. De… te hazajöttél. A Don-kanyarból. Igazad van. Ez is valami. Végig a kétezer kilométeren, hóba bújva, lóba bújva… hukk… ez csak a víz, nem a sör, ne izgasd magad… az az orosz muzsik csak hazavezetett a halálból…

– Nem tudod elképzelni… A ti generációtok nem tudja elképzelni! Mi a háború! Ajaja… csatakiáltások, indiánosdi a kertben… gyerekek… azt találtam ki, a harmincnyolc fokos fagyban, az őrséget úgy állítottam föl… petróleummelegítőt rakattam a fatábla alá, amin álltak… Így is hárman lefagytak. Amikor orosz „nyelvet” kellett hozni – kémet, aki vall –, önként jelentkezőket kértem. A tizenkettőből nagy nehezen négyen jelentkeztek – azok maradtak életben. A visszamaradó, megbúvó gyáva nyolc – mind meghalt. Ez a katonaság. Háború.

– Nagyon szeretnétek a mi nyakunkba is egy háborút varrni.

– Ostobaság. Aki mindennap egy csomó halottat látott, az igazán nem vágyik… hukk, erre… lassan kifelé kellene úsznunk…

– Tihanyig azért elúszunk, nem?

– Ha bírod, apa… Öregem… Csak arról van szó, ez a tetves kommunizmus nem múlik el ütközés nélkül…

– Majd meglátod. Reagan csillagháborúja befarag Gorbacsovnak… a mi jó Teller Edénk állítólag előterjesztette már a tervet a vén színésznek…

– Háború. Nem olyan teljes. De a háború – bármilyen szomorú – jellemet nevel az emberből…

– Belőled sikerült… Hrr… Rákosfalván negyvenhatban te voltál a régi ludovikás tiszt, hófehér nyári öltönyben, a fő reakció.

– El is vittek. De átálltam autószerelőnek. Azt mondom a fiaimnak, addig nem lehet abbahagyni egy ügyet, egy életet, amíg meg nem oldtuk.

– Nem rossz. Erre nagy ötlet a háború. Különösen – nagyon messze van ez a Tihany… – ilyen atomos…

– Isztok, az az igazság… alig forog a nyelved… két vodkát is elényomtál a söröknek. Nem kívánom nektek azt a megaláztatást, amit megéltem… Börtön, satöbbi. Kitanultam a tankcsavargyártást is. Ti meg isztok… a legjobb írók… és halomra halnak. Huszárik megfullad… Latinovits öngyilkos… de mindenki. B. Nagy öngyilkos. Kamondy… Kondor agyonissza magát… Öregem… S ti is…

– Mért? Mit gondolsz, jókedvükben halnak meg? Jókedvükben isznak? Jössz az örökös diszciplínázással!… Fegyelem… de meddig?

– Öt évig voltam katona. A Don-kanyar után a szerbeknél. Az első percben ránk soroztak, a lakásba belőttek a mesterlövészek. Csak úgy vettem észre, hogy megcsillant a puskacső a toronyablakban egy centire. Minden kukoricakupacban géppuskás volt. Alattomban és halomra öltek minket! Ugyan! Ehhez nem kellett inni? Csak a kommunizmus áldásos ege alatt kell? Most már nincs is kommunizmus…

– Épp ez az. A kommunizmus remek ügy, mi is azok lennénk tán Nyugaton, mint annak idején Camus-ék. De ez a pocsolya, ez a lelket nyomorító langyvíz… És mindenki beépül, öreg! Előbb egy kis orvosi állás, egy kis könyvkiadás… Mindenki!

– Hát itt él ez a nép, nem? Nem a pártnak írjátok, nem a párttitkárt gyógyítják csak az orvosok. Itt magyar emberek élnek!

– Szart élnek itt magyar emberek. Örök túlélésben élnek. Ötszáz éve. Török, Habsburg, német, orosz… Úgy leszünk, mint a megkötött kutya: ha eloldanának is, összerogynánk már… nem tudunk megállni a magunk lábán!

– A túlélés őrizte meg a magyar…

– Ne őrizze meg! Ilyen áron! Már olyan reflexünkké lesz a túlélés, hogy arcunk elé kapjuk a kezünket, mint akit folyton ütöttek! Hol van egy nép, amelyik beletörődött volna Trianonba? Herr… Hrr… Livér… főhadnagy… Hrr.

– Mit csinálsz? Te… meg ne fulladj! A fene egyen meg! Erre kell a pia? Várj… kapaszkodj, te állat… Várj! Rúgd föl magad!

*

Jezovics élt bele a vakvilágba. Rácson át nézte – hajnalonta – a semmit, vagy magát a magyar történelmet. A világháborúsan sérült szemközti bérház ugyanúgy tátongott halk sebeivel, mint maga Jezovics. Aki mégiscsak háborús gyerek volt, mint hivatásos kis-Jezovics.

Léte maga is kétséges volt, csecsemőkorában oly erőteljes vérhast kapott, mibe ugyan belé nem halt, de gondolhatóan bélrendszerét eme nagy betegség megviselte, ahogy az agyát is maga az anyai örökség, ami a terheltség és zsenialitás (?) vagy egyszerűen a kényszerneurózis és mániás-depressziós töltöttség révén különleges látásmódot adott néki versei gyártására.

Jezovics – mint említettük – nem volt önmaga, soha nem jutott el az önmagával való azonosság fellegi régióiba, vagyis inkább csak oda, ahol az „én” kirepül az őt tartó saskeselyű karmaiból, és fölülmúlván önmagát szuper-Jezovics lesz Isten állítólagos színe előtt. De önmaga, aki önmagát saskeselyű karmai közt tartó ön-Prométheuszként próbálta sziklára – és Magyarországra – kötött életét élni, szörnyűséges burokban élte hosszanti sorsát – Jezovics volt oly kegyetlenül, hogy más nem is tudott lenni. Vagyis nem oldódott föl a társakban, sem a kis-Jezovicsokban, akiket maga hozott létre világkeselyűként. Ezért – ebből a fájdalomból kifolyólag – mindent elkövetett, hogy ál-Jezovicsként legalább élhesse alibis életét. „Megjátszhassa Jezovicsot” – bárkiben és bármiben, mintegy megmutatva (hogy látva lássanak), és eltakarva (be vagy zárva a Héttoronyba) rondásan hősies, de agyongyötört életét.

Még leginkább a másik nem alteregóizidálásában „múlatta” és „feledte” önmagát – az én és nem-én eksztatikus határán –, persze, a hőskölteményekkel ellentétben a szerelem nem örök, bár állandó. Adta Isten, adja Isten.

Ahogy fekdesett gyűrtre izzadt párnáin (egy nagy, két arcelborító kicsi), a rolók által berácsolt börtöne falán – szinte úgy, mint egy Mene, Tekel, Ufarszin – fülbe súgva és látható betűkkel eme sorok jelentek meg az elbukó szeptemberi hajnalban szemei előtt, a biblikus vakság rémületével:

Lebegtek a betűk. Nem értette. Abban biztos volt, hogy ezt a feltörhetetlen burkot, ami miatt az alibi összes változatát fölvállalta, föl kellene oldani. El akarta engedni magát – s miután az erkélyről nem merte, az öngyilkosság mámorába –, megpróbált oly nagy eszmékkel azonosulni, melyek a megváltás önfeláldozó létébe sodornák. Igen ám, de Jézussal való „házassága”, egybekelése is a magasfeszültség szellemi szférájában játszódott le – hit nélkül, helyesebben: nem elégséges hittel. Ez fájdalmas volt, mert Jézust mindenekfölött szerette, de a szeretet még nem hit.

– folytatódott a mene-tekel-i lángírás.

Jezovics bólogatott, mintha csak a felirattal beszélgetne.

Körülnézett elhevert ágyán. Magyar ágy ez? Fogdosta a nyűtt takarót. Hogy akart azonosulni! Nézte a szobalevegőt, melyben magyar porszemek úsztak a beeső napsugárban – mint afféle vallás tömjénlebbenései: elkapni egy porszemet, utánuk nyúlt, mintha molyokat vagy muslicákat kapkodna a magyar föld felett, a magyar parkett felett. Az én, az én! Az a bizonyos jezovicsi én idegenkedett minden közösségtől, és az individuum önfullasztó, de élvezetes kádjába fulladt – okádott a közösségek elvegyítő mosóteknőjétől. Nem és nem! Nem adom magam! Legyetek nálam nélkül magyarok! Én Jezovics vagyok.

Undorodott a békétől. A család avatag, hamisító melegétől – bár Rákosfalva régi fényében állott a lelkében, mint egy anzikszkártya, amiről csupán az emberek hiányoznak.

őselborulással olvasta a szózatot, mert ez az egyetlen magyar elborulás volt, mellyel nem tudta fölvenni a harcot: a széttépett és lepkeként darabokra szúrt Magyarország, ahol ásatag arcú, nálunk szűkítettebb, de szenvedésükben megátalkodott örök magyarok éltek:

– Hát nem így élünk? – ordított föl Jezovics, és lesöpörte a porban szállongó könyveket az éjjeliszekrényről, nekivágta őket a látomásnak, mint Luther a tintásüveget

Jezovics tudta, a kultúra is szemfényvesztés a léthez képest. A gyönyörű irodalom ki volt terítve a könyvtárak unott polcain, miközben leukémiában döglenek meg hároméves gyerekek – még egy könyv repült, de már lefelé a szűk járda állongáló autóira

– már üvöltött Jezovics. Az erkélyen állt.

Állongtak lenn a kitípusozott autók, a vérgazdag Magyar Új-Nyitott – Nemzetközi Ország tulajdonosainak márkáiként – őrjöngött. A szomszéd házban – szemben – egy vak néni jött elő az erkélyre. Jezovics hallgatott most. A néni, aki éjjelente háromig égette a villanyt, s talán vasalt, vakon meredt a semmibe, Jezovics felé. Fülelt. Jezovics motyogott vagy tizenöt méterre a vak öregasszonytól.

Jezovicsnak csak a feje látszott az erkély támfala mögül. A szöveget most az öregasszony fehér feje fölött olvasta:

A vak asszony nyúlongált Jezovics szemben levő elérhetetlen erkélye felé:

– Fiam… Szegény kis fiam…