Holdkaréj
1997. január 13. éjjel 2 órakor
| Nézem az ablakon kirajzolódó |
| mit megszabdal a régi roló |
| és jelzi, hogy a hold lement-e |
| figyelmezek a holdkaréjban, |
| hiszen kívülről jő a fény, |
| itt benn pedig nagyon sötét van. |
|
| Az arcod íve fölszalad már |
| tornyos, úszkáló fellegekbe, |
| melyeken magad is elúsznál |
| előlem, hogyha el lehetne, |
| hiszen teher vagyok csupán |
| ledobva itt a puszta ágyon, |
| már önmagamat sem találom, |
| annyian voltunk gyurkovicsból, |
| hogy alig maradt egy belőlem, |
| őrizgetve egyetlen titkom |
| nincsen erőm, hogy azt lelőjem. |
|
| Szakad már belőlem a fény, a |
| feketeség, az ég, a hold, |
| hogy már arra gondolok néha, |
| meg sem történt az ami volt, |
| nem voltak szüleim, se lányok |
| nem születtek tőlem, a nagy hal |
| úgy úszik el a roló-rácsok |
| között a szigony-éles karddal |
| a holdsütötte égen által, |
| hogy agyoncsap az uszonyával. |
|
| Tisztán, feketén, látva látom, |
| hogy nem is voltam, csak a mások |
| szemében föltorlódott álom: |
| kinek örömfény, kinek átok, |
| de magam nem voltam magam, |
| nem volt talán szülőhazám se, |
| vajon magyarnak szült anyám-e, |
| kallódtam csak az éjidőn, |
| mint most is kallódik a felleg, |
| csak fekszem itt a lepedőn, |
| s csak annyit tudhatok: szeretlek. |
|
| Ez az egyetlen bizonyosság, |
| orrvonal, mit a ritka roló |
| föltüntet, hogy ez a mennyország, |
| lehet egész Isten kezéig, |
| holdban az isten arca fénylik. |
| Vagy a te arcod? Orrvonal |
| a fölragyogó holdkaréjban |
| hiszen kívülről jő a dal, |
| itt benn pedig nagyon sötét van. |
|
|
|