Bikaviadal

Vannak jobb emberek. Én nem vagyok jó. Olyan vagyok, mint bikának a posztó. Hergelem őket. Gyötröm. Izgatom. És nem mindenkinek kell izgalom. Döfnek felém, pedig csak lebegek – az orruk előtt piros lehelet. Dühben forog a két szemük. Meredten néznek azok is rám, kiket szerettem. Ágyékuk izzik, szarvuk vérsavas, viccelek velük – ők rámrontanak. Kíméletlennek és ingerkedőnek éreznek engem, ha szeretem őket, pedig csak ki akarom hozni a belsejüket – hogy kiomoljanak. Lengedezem a lényegük előtt, napfényes izmot, ködös vérvelőt: ki akarom emelni múltjukat, homályukat, csiklandásaikat az elemezhetetlen állati mélyüket szeretném kiontani, a belüket, zsigereiket féltik (senki se viseli el, ha megértik). Lengek előttük, rángatózom, ők meg azt érzik, meg akarom ölni őket.