Magány

Tudsz-e már egyedül aludni szemhéjad ráncai közt az ismétlődő örökös sötétet figyelve mint a szél pörgette szöszt Tudsz-e odabúvóckodó lábak nélkül magadban melegedni mikor a paplan súlya jelzi életed értelmét hogy ennyi Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva a fel nem kelő csillagokba nézni magadba ejtve mint a csecsemő s elhagyatva mint kiterített férfi? Eszed lejár homlokod vízköves szobád falát ujjal se tudod érni tombol a nyár a nyárnak vége lesz s a nyárözönben telt szájjal nevetsz hogy fogaidat a nap fénye éri mint szádba ömlő melegsárga szesz – mert akkor végleges.