Kis éji zene

Volt egy időszak az életemben, amikor Anna Ruzicskova csemballózását hallhattam minden éjszaka. Úgy volt beállítva a lemez egy kis körtécskével, hogy addig égett, ameddig ment a zene, és így az ember valami mennyei éjszakába szédült…

 

 

 

 

Éjjel 1.

Mindennap éjjel egykor
mikor egy nagy lemez szól
és elmerülve Berthold
Brecht művét olvasom,
a polcon rengeteg por,
a tea vize felforr,
azt gondolom ilyenkor,
hogy tovább nem bírom.

 

 

 

Magány

Tudsz-e már egyedül aludni
szemhéjad ráncai közt
az ismétlődő örökös sötétet
figyelve mint a szél pörgette szöszt
Tudsz-e odabúvóckodó
lábak nélkül magadban melegedni
mikor a paplan súlya
jelzi életed értelmét hogy ennyi
Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva
a fel nem kelő csillagokba nézni
magadba ejtve mint a csecsemő
s elhagyatva mint kiterített férfi?
Eszed lejár homlokod vízköves
szobád falát ujjal se tudod érni
tombol a nyár a nyárnak vége lesz
s a nyárözönben telt szájjal nevetsz
hogy fogaidat a nap fénye éri
mint szádba ömlő melegsárga szesz
– mert akkor végleges.

 

 

 

Próféta

Embert ölök szavammal és támasztok
vizen habot, sirálynyi rebbenést,
te csak köszörüld élesre a kést,
én megmetszem a fát és a harasztot,
hogy nőjenek, mint égi rendelés,
águkra gyűjtve sok gyümölcsüket,
élükre pompát, kard és rémület
között tanulják meg a cselvetést.
Ember s állat közt mondom el szavam.
Gyümölcs-virágos és haszontalan
s a tüske-vérző, hosszú bokrokon
és csipegetve, mint a parazsat,
mert én vagyok a birka-áldozat,
ki old vagy pusztít. Hát megfontolom.

 

 

 

Bikaviadal

Vannak jobb emberek. Én nem vagyok jó.
Olyan vagyok, mint bikának a posztó.
Hergelem őket. Gyötröm. Izgatom.
És nem mindenkinek kell izgalom.
Döfnek felém, pedig csak lebegek
– az orruk előtt piros lehelet.
Dühben forog a két szemük. Meredten
néznek azok is rám, kiket szerettem.
Ágyékuk izzik, szarvuk vérsavas,
viccelek velük – ők rámrontanak.
Kíméletlennek és ingerkedőnek
éreznek engem, ha szeretem őket,
pedig csak ki akarom hozni a
belsejüket – hogy kiomoljanak.
Lengedezem a lényegük előtt,
napfényes izmot, ködös vérvelőt:
ki akarom emelni múltjukat,
homályukat, csiklandásaikat
az elemezhetetlen állati
mélyüket szeretném kiontani,
a belüket, zsigereiket féltik
(senki se viseli el, ha megértik).
Lengek előttük, rángatózom, ők meg
azt érzik, meg akarom ölni őket.

 

 

 

Undor

Akárkik akármit akarnak
nem vagyok kellemes magamnak
se hősnek se bölcsnek se férjnek
akárhogy írok vagy kefélek
Nem vagyok kellemes magamnak
se indiánnak se magyarnak
bőrömből százszor is kibújnék
ha levehetném ha ki tudnék
Kertemben darazsak dőzsölnek
nekirohannak a szőlőnek
szívják a barnuló bogyókat
egy szemnyi se marad maholnap
Akárkik akármit akarnak
jó volna maradni magyarnak
bölcsnek vagy férjnek vagy vitéznek
akkor is élni ha nem élek.

 

 

 

Sikerült

Én el akartam veszni egyre
mint a cirkuszban a cilinder
mint zugutcában kit nem ismer
se rendőre se a balekje
mint kerítések közt az eszme
mely lázadni s hallgatni is mer
vagy áruházban a miniszter
mielőtt egy zoknit is venne
sajnos remekül sikeredve
olyan vagyok már aki nincsen
mint hitetleneknek az isten
a konyhazugban meggebedve
hogy már az anyám meg se ismer
vagy ha élne meg se ismerne.

 

 

 

Nap

A természetben élek én
elveszve mint a gyík,
futok, futok és nem lelek
a körben valakit.
Ő néz reám, a napfejű,
ezer fekete ág
mögül kísér, száll, imbolyog,
nem láthatom, de lát.

 

 

 

Mátra

Nagy hullámokban ver a táj,
áttetsző vizű tenger,
kitölti a hegy vázait
ahogy magasra lebben
és földet ér és partot ér
az üvegedényekben.
Üvegesen hullámzik a
hegyek között a pára,
de oly puhán rakódik a
szinek magaslatára,
alig remeg a csarnok és
alig remeg a váza:
az üvegházak tetején
a rézszínű tetők fölött
hullámokban kavarodik
és gomolyog és hömpölyög,
mint étel gőze, lomha füst,
a nagy kék tálakban a köd.

 

 

 

Madár

Zúg a madár a táj felett,
szétbontja vastag levegőjét,
ahogy a pára áramába
belevágja keserű csőrét.
Bedobja izmai csomóját
az elébe torlódó égbe
ez a nyers gumi, zúgó labda,
húsok s csontok repülőgépe.
Ahogy a tóba hull a kő
és széttöri a vizek arcát,
a nedves égbe úgy zuhan be
s rácsobban, mint a vízi sajkák.
Verődik, lebben, zúg, hasít
s rugaszkodik e fényes állat,
elébe száll lehelletével
a félig értett elmúlásnak.
Mint elhajított kézigránát
bukik, csapódik, sistereg,
saját szíve áldozatául
szétrobban a mezők felett.

 

 

 

Műhely

Belőled élek köznapi világ,
hozzád kötöznek gyökérrel a fák,
szél építi a beteges sarat
és kék virágokat nyit az agyag.
A föld csinálja az embereket,
bőre alól jön zegzugos meleg,
teremti százszor a gondolatot,
hozzá térnek meg gyöngék és nagyok.
Az út belé van vágva, mint a kés,
harsány a nap, ha küszöbére lép,
egymáshoz illeszkednek a kövek,
kirakják az emberi kerteket.
Hegyek és tavak dolgoznak velem.
Táplál a só és nyugtat a verem.
Szerszámokat és díszt hasít a fém
magán. Így élünk a világ meg én.

 

 

 

Szöcske

Szöcske ugrik,
száll a levegőbe,
két kicsi lába
vékony evezője.
Lába nyomot sem
hagy a levegőben,
fürdik a légben,
mint a tekenőben.
Zöld levelecske
nő a mezőben,
arra ugrik a
szöcske erősen,
mint kicsi tornász
billeg aztán,
vastag izom nő
két kicsi talpán.

 

 

 

Gyík

Gyík szalad a fűben,
villan a háta,
vékony aranycsík
villog utána,
mint az arany tű,
rezzen a lába,
jelet ír a porba,
rohan a határba,
nézi, de, fogja, de
senki se látja.

 

 

 

Vadcsapás

Egy futó lettem, mint a nyúl
akiben nincsen értelem
szaladok lankadatlanul
és fölbukom és elesem
nem értek én az egészből
semmit sem csak a pillanat
óvatlan tűzgyűrűje fogja
körül a halántékomat
Csak vadcsapás, bagzás, ívás
patakból borból hirtelen
a futó nyúlfejembe nincsen
egy szikra értelem
Szőrpamacs vagyok, vad gazok
lyukak között bukdácsoló
nem érzem amit érezek
érzéketlen sújt arcomra a hó.
Nem állok meg. A vadcsapáson
nincsen hozzátartozóm
A fölfoghatatlan világban
csak a fejemet kapkodom.
Még egyszer összefogni
az erdő, a társ vagy az út szagát!
s őrültség nélkül őrületben
a csillagokba futni át.
A vegetatív szaladásnak
ideiglenes bajnoka lettem.
Nem hiszek se az érthetőben,
se az érthetetlenben.

 

 

 

Tihanyi hegedűs

Este a gyertya nagyobbat lobban
és a sarokban
ő hegedül.
A pap fia,
vak és jól kell hallania.
Lehet, hogy…
ámde a víz fölött
tetszik a húr,
tükörre simul
és elfogy a szőlőkarók között.
A vonót kitapogatja
akár az apja,
aki lát,
de ez a kéz tudománya,
vibrál a gyertya világa,
szedi a muzsikát.
Nincs híre, már neve sincs,
szerelme és szeme sincs,
játssza és játssza a dalt,
könny hull a szemüregekből
s visszhangzik a régi hegyekből
a szél, a virág, a bazalt.

 

 

 

Nyáron

Megül egy nagy bogár az asztalon
és befogja a képkeret a képet,
rendszerezném, hogy mi az, amit értek,
és mihez nem volt kellő alkalom.
Én Istenem, jó Istenem,
lecsukódik már a szemem,
a bogár az asztalon ül
s minden marad a régiben.

 

 

 

Gézengúz

Ugye ez a gézengúz
aki téged kézen húz?
nem történhetik akármi
csak az amit ő talál ki
Elgáncsolja a hegyeket
alacsonyabbak legyenek
tókat folyókat lecsappant
száradjanak mint a hibbant
Bagoly szeméből az éjet
kilopja a sötétséget
gyíkot nehogy futkározzon
vaskampójával vág orron
Nyulak futását szakítja
az eszüket megbambítja
A sas szárnyát mézbe mártja
hogy verdessen nehogy szállna
Leveri az üveglámpát
persze amikor nem látják
istállóban a lovaknak
őmiatta nem jut abrak
Ha leülnél talpra állít
naptűzben betakar állig
sirat amikor nevetnél
éheztet amikor ennél
Ő a bizonyos Gézengúz
aki téged kézen húz
veled alszik veled kel
huncutkodik a szemeddel
Ütnéd vágnád markolnád
elkapnád a sapkáját
leszakadna a füle
– meg se lennél nélküle
Ő a bizonyos Gézengúz
aki téged kézen húz…

 

 

 

Nagyon szalad az ősz

Nagyon szalad az ősz mint egy fogat
nincs benne ló nincs benne gondolat
mégis fut rohan elmutatkozik
visszahagyja verejtékcsöppjeit
hogy pára kinn a táj lebeg ködös
mint állatok bőrén az ösztönös
megrándulás mint égen az arany
egyhelyben áll és mégis elrohan.

 

 

 

Halhatatlan szerelem

Északon zenélnek a tücskök
Tészakon rücsölnek az enék
el kéne mondani az álmom
kél mané endeni a sol
Sötétben fekszenek a titkok
tétetben sitkolnak a tös
téged szerettelek mindég
épedre szinderetlek még
Ó ha a halovány rózsa
ózsafa razsovó hányó
el kell pusztulni miatta
tel peli attasuli mell
Még egyszer éjszaka lenne
lég majsza emészeri ak
örömadi szőr dada lemszer
a szerelem örök marad.

 

 

 

Holdkaréj

1997. január 13. éjjel 2 órakor
Nézem az ablakon kirajzolódó
orrvonaladat éjjelente,
mit megszabdal a régi roló
és jelzi, hogy a hold lement-e
az ég fényittas peremén,
figyelmezek a holdkaréjban,
hiszen kívülről jő a fény,
itt benn pedig nagyon sötét van.
Az arcod íve fölszalad már
tornyos, úszkáló fellegekbe,
melyeken magad is elúsznál
előlem, hogyha el lehetne,
hiszen teher vagyok csupán
ledobva itt a puszta ágyon,
ahol a vének vánkosán
már önmagamat sem találom,
annyian voltunk gyurkovicsból,
hogy alig maradt egy belőlem,
őrizgetve egyetlen titkom
nincsen erőm, hogy azt lelőjem.
Szakad már belőlem a fény, a
feketeség, az ég, a hold,
hogy már arra gondolok néha,
meg sem történt az ami volt,
nem voltak szüleim, se lányok
nem születtek tőlem, a nagy hal
úgy úszik el a roló-rácsok
között a szigony-éles karddal
a holdsütötte égen által,
hogy agyoncsap az uszonyával.
Tisztán, feketén, látva látom,
hogy nem is voltam, csak a mások
szemében föltorlódott álom:
kinek örömfény, kinek átok,
de magam nem voltam magam,
nem volt talán szülőhazám se,
nem érzékeltem pontosan,
vajon magyarnak szült anyám-e,
kallódtam csak az éjidőn,
mint most is kallódik a felleg,
csak fekszem itt a lepedőn,
s csak annyit tudhatok: szeretlek.
Ez az egyetlen bizonyosság,
az üvegen kirajzolódó
orrvonal, mit a ritka roló
föltüntet, hogy ez a mennyország,
ez a vonal az égig ér,
lehet egész Isten kezéig,
ahol az örökös fehér
holdban az isten arca fénylik.
Vagy a te arcod? Orrvonal
a fölragyogó holdkaréjban
hiszen kívülről jő a dal,
itt benn pedig nagyon sötét van.

 

 

 

Séd patak

Nem is vagyok csak hegedűhúr
nem is vagyok csak csobogás
az ablak előtti időn túl
patak vagyok és semmi más
És ködben állnak kinn a fák
suhogva mint a mente
és elszállnak az ifjúság
végén a végtelenbe.

 

 

 

Vereség

A vereségnek nagy szemhéja van
csak jó erősen le kell hunyni
nehogy magától fölrobbanjon
úgysem lehet alatta elaludni –
ránőjön szemünk üvegére
összeszorított sok ezernyi
vak éjszakán át hogy alóla
érdemes legyen felébredni.

 

 

 

Mozdulat

Az őszinteség szűzhártyáját
mily könnyű beszakítani
de egzotikus ölelések
között is marad valami
belőle – talán csak hiúság
talán egy házasságnyi vér
de mit a legszebb hazugsággal
se cserélünk be semmiért.

 

 

 

Lámpa nélkül

Láttalak és ismertelek
a fényben, mint egy fölemelt
arcot, üvegablakaimmal
végleg bekerítettelek.
Sötét van. Hús vagy, testanyag,
a sötét megelevenedése,
a bőre, egyetemessége,
nem én vagyok és nem te vagy.
Sötét állatot nemzek én
fektetve a fekete ágyra,
letakarva és fölkínálva
a halandóság térfelén.

 

 

 

Szárny

Csak én csináltam neked szárnyat
fényből vékony üvegpapírból
boldogtalan suhanással
egy évezredig szállt
Szárnyaid kilukadtak
fejed leesett
ahogy az égből lezuhantál
magadnál kevesebb
maradtál fekszel arcra bukva
tagjaid szétdobáltan
kifordult szemgolyókkal a
boldogság mocsarában.

 

 

 

Ima

Ki vált meg minket bűneinktől,
amelyek bűnöknek is tiszták –
az ember bűnei közül
a végén már bűnt is alig lát –
a szemedet? A melledet?
A végképp verhetetlen szívet?
Könyörgök, a nem lehető
Isten bocsássa bűneinket!

 

 

 

Arcél

A kurvaságnak más az arcvonása
szájuk íve arcuk hártyája más
barokk magány precíz önátadás
arany lemez a szemgödörbe zárva
– tulajdonképp a legszebb arcvonás

 

 

 

Házasság

Belenyúltam a zsebembe
zsebkendőmet elővettem
az orromat letöröltem
barnakockás zsebkendőmben
Gondolkozom két év óta
életemben mi lett volna
ha a kivasalt zsebkendő
a zsebemben nem lett volna?
Tán a sorsom is más lenne,
ha nem nyúlok a zsebembe,
s mi lett volna, hogyha egy koszos
zsebkendő akad a kezembe?

 

 

 

Dió-dal

Azt mondja Pláton
majd megtalálom
a nagyvilágon
a diót a diót a diót
valahol megtalálom
hol van a párom
azt mondja Pláton
 
Volt egy mese: – az istenek –
azt mondja róluk régi monda
nem olyan becsületesek
ahogy az ember elgondolja
 
Irigyelték hogy emberek
egymásba legyenek bomolva
és kettévágták a diót
férfiúi és nő-dióra
 
És most tele van féldióval
Amerika és Európa
és vágyik ellenállhatatlan
a féldió a féldióra
 
Futkos a nő és fut a férfi
s keresi mint az idióta
Szibériában Afrikában
hogy hol van az ő féldiója…
Azt mondja Pláton
majd megtalálom
a nagyvilágon
a diót a diót a diót
– sose lesz sose van sose volt –
valahol megtalálom
hol van a párom
azt mondja Pláton…
Azt mondja Pláton
majd megtalálom
a diorámom…
összeillesztem
vele a testem
majd megtalálom
azt mondja Pláton
hol van a párom
majd megtalálom
egy rossz díványon
Magyarországon
azt mondja Pláton
majd megtalálom
az Antillákon
vagy Sárbogárdon
azt mondja Pláton…

 

 

 

Pompeji mozaik

Remeg a nap, mint régi állat arca
az áldozókés és bokor előtt
s átlátható fátyolokba takarva
riadva állnak kékárnyéku nők.
Ez az egész. Az egek lassu íve
lebeg sötéten, mint valami szárny
és egyetlen vonallá egyesítve
zuhan az árnyék evezője rám.
Összetörök a világok alatt,
a nőket és a napot érezem,
a pörkölődést és a súlyokat
tartom üvegbordájú mellemen
és betörök és beszakadok a
szerelem és az égi súly alatt,
olyan vagyok, mint izzó katona,
kire egész Pompeji rászakadt.
Nem menekülök. Át van döfve a
nap és a régi asszonyok szive
s én gondolok, eldőlve, mint a fa,
a császár vékony szeretőire.

 

 

 

Goya Quinta del sordo

Nagy szőke nők lobognak bennem állva,
egészségtelen, gyúlékony szeszek,
égő testemhez nyúlni sem merek,
kinyújtom kezem messzire a tájba.
Illeszkedem a múltak mértanába,
a kék esők, a fémes, nagy szelek,
terek közé, ahol lehűlhetek,
mint kinn a kertek éjsötét virága.
Sistergő, égő testemet dobálom
az őszutó párnáin és az ágyon.
Sötét véremben úsznak, mint a holtak
olajos arcai és hánytorognak
a gyulladt szájak, égő fogsorok
menádjai s én égek, lobogok.

 

 

 

Reggelre

Majd reggel elkezdem az életet
addig befellegzett
Most látom az összedőlt katedrálisokat
a kiüresített istállókat
az ágy szélén lógó szeretőket
a lekopaszított rózsákat a kertben
a holt betűk nyomdasorait
isten szemöldökét a varjúrebbenésben
a buszgumi kerékkacskaringóit
a kávéscsészék álló tonnaköveit
a lecsüngő telefonbakelit izzadt markolását
a szomszéd házra tűzött nemzetiszín lobogót
a röntgenre váró asszony ezüst fejét
az arcom elé hulló rovátka diókat
a Magyar Köztársaságot
Most ezekkel nem tudok mit kezdeni
Folyton forgatom őket agyam agyhártyalobjáig
vörösborpára ködfüggönyéig
cigarettacsonkjáig
belső államhatalmáig –
míg
feltünedeznek
a hajnal lovasistállói
szétbontott hajú szeretői
repedésig széttárt rózsafejei
villogó regényei
túlhízott varjúi a kertben
kikeményített autógumijai
a világos hó ismétlődő üvegrebbenései
a kávé orrig szaladó párakockái
a telefonkagyló hívó soklukú
középen körbelőtt horpadt omegája
a piros-fehér-zöld zászló festékszínei
a ráktól megmenekült asszony idős mosolya
a diók örvendező öregember bölcsessége
s az egész Magyar Köztársaság
Akkor meg fogom oldani.

 

 

 

[ Digitális Irodalmi Akadémia ]