Kis éji zene
Volt egy időszak az életemben, amikor Anna Ruzicskova csemballózását hallhattam minden éjszaka. Úgy volt beállítva a lemez egy kis körtécskével, hogy addig égett, ameddig ment a zene, és így az ember valami mennyei éjszakába szédült…
Éjjel 1.
| mikor egy nagy lemez szól |
|
|
Magány
| Tudsz-e már egyedül aludni |
| az ismétlődő örökös sötétet |
| figyelve mint a szél pörgette szöszt |
| lábak nélkül magadban melegedni |
| jelzi életed értelmét hogy ennyi |
| Tudsz-e kihűlt szobádban homorítva |
| a fel nem kelő csillagokba nézni |
| magadba ejtve mint a csecsemő |
| s elhagyatva mint kiterített férfi? |
| Eszed lejár homlokod vízköves |
| szobád falát ujjal se tudod érni |
| tombol a nyár a nyárnak vége lesz |
| s a nyárözönben telt szájjal nevetsz |
| hogy fogaidat a nap fénye éri |
| mint szádba ömlő melegsárga szesz |
|
Próféta
| Embert ölök szavammal és támasztok |
| vizen habot, sirálynyi rebbenést, |
| te csak köszörüld élesre a kést, |
| én megmetszem a fát és a harasztot, |
|
| hogy nőjenek, mint égi rendelés, |
| águkra gyűjtve sok gyümölcsüket, |
| élükre pompát, kard és rémület |
| között tanulják meg a cselvetést. |
|
| Ember s állat közt mondom el szavam. |
| Gyümölcs-virágos és haszontalan |
| s a tüske-vérző, hosszú bokrokon |
|
| és csipegetve, mint a parazsat, |
| mert én vagyok a birka-áldozat, |
| ki old vagy pusztít. Hát megfontolom. |
|
|
Bikaviadal
| Vannak jobb emberek. Én nem vagyok jó. |
| Olyan vagyok, mint bikának a posztó. |
|
| Hergelem őket. Gyötröm. Izgatom. |
| És nem mindenkinek kell izgalom. |
|
| Döfnek felém, pedig csak lebegek |
| – az orruk előtt piros lehelet. |
|
| Dühben forog a két szemük. Meredten |
| néznek azok is rám, kiket szerettem. |
|
| Ágyékuk izzik, szarvuk vérsavas, |
| viccelek velük – ők rámrontanak. |
|
| Kíméletlennek és ingerkedőnek |
| éreznek engem, ha szeretem őket, |
|
| pedig csak ki akarom hozni a |
| belsejüket – hogy kiomoljanak. |
|
| Lengedezem a lényegük előtt, |
| napfényes izmot, ködös vérvelőt: |
|
| ki akarom emelni múltjukat, |
| homályukat, csiklandásaikat |
|
| mélyüket szeretném kiontani, |
|
| a belüket, zsigereiket féltik |
| (senki se viseli el, ha megértik). |
|
| Lengek előttük, rángatózom, ők meg |
| azt érzik, meg akarom ölni őket. |
|
|
Undor
| nem vagyok kellemes magamnak |
| se hősnek se bölcsnek se férjnek |
| akárhogy írok vagy kefélek |
|
| Nem vagyok kellemes magamnak |
| se indiánnak se magyarnak |
| bőrömből százszor is kibújnék |
| ha levehetném ha ki tudnék |
|
| Kertemben darazsak dőzsölnek |
| szívják a barnuló bogyókat |
| egy szemnyi se marad maholnap |
|
| jó volna maradni magyarnak |
| bölcsnek vagy férjnek vagy vitéznek |
| akkor is élni ha nem élek. |
|
|
Sikerült
| Én el akartam veszni egyre |
| mint a cirkuszban a cilinder |
| mint zugutcában kit nem ismer |
|
| mint kerítések közt az eszme |
| mely lázadni s hallgatni is mer |
| vagy áruházban a miniszter |
| mielőtt egy zoknit is venne |
|
| olyan vagyok már aki nincsen |
| mint hitetleneknek az isten |
|
| a konyhazugban meggebedve |
| hogy már az anyám meg se ismer |
| vagy ha élne meg se ismerne. |
|
|
Nap
| futok, futok és nem lelek |
|
| mögül kísér, száll, imbolyog, |
|
|
Mátra
| Nagy hullámokban ver a táj, |
| és földet ér és partot ér |
|
| és gomolyog és hömpölyög, |
| mint étel gőze, lomha füst, |
| a nagy kék tálakban a köd. |
|
|
Madár
| Zúg a madár a táj felett, |
| szétbontja vastag levegőjét, |
|
| ez a nyers gumi, zúgó labda, |
| húsok s csontok repülőgépe. |
|
| és széttöri a vizek arcát, |
| a nedves égbe úgy zuhan be |
| s rácsobban, mint a vízi sajkák. |
|
| Verődik, lebben, zúg, hasít |
| s rugaszkodik e fényes állat, |
| a félig értett elmúlásnak. |
|
| Mint elhajított kézigránát |
| bukik, csapódik, sistereg, |
| szétrobban a mezők felett. |
|
|
Műhely
| Belőled élek köznapi világ, |
| hozzád kötöznek gyökérrel a fák, |
| szél építi a beteges sarat |
| és kék virágokat nyit az agyag. |
|
| A föld csinálja az embereket, |
| bőre alól jön zegzugos meleg, |
| teremti százszor a gondolatot, |
| hozzá térnek meg gyöngék és nagyok. |
|
| Az út belé van vágva, mint a kés, |
| harsány a nap, ha küszöbére lép, |
| egymáshoz illeszkednek a kövek, |
| kirakják az emberi kerteket. |
|
| Hegyek és tavak dolgoznak velem. |
| Táplál a só és nyugtat a verem. |
| Szerszámokat és díszt hasít a fém |
| magán. Így élünk a világ meg én. |
|
|
Vadcsapás
| Egy futó lettem, mint a nyúl |
|
| semmit sem csak a pillanat |
|
| Csak vadcsapás, bagzás, ívás |
| a futó nyúlfejembe nincsen |
|
| Szőrpamacs vagyok, vad gazok |
| érzéketlen sújt arcomra a hó. |
|
| Nem állok meg. A vadcsapáson |
| A fölfoghatatlan világban |
|
| az erdő, a társ vagy az út szagát! |
| s őrültség nélkül őrületben |
|
| ideiglenes bajnoka lettem. |
| Nem hiszek se az érthetőben, |
|
|
Tihanyi hegedűs
| Este a gyertya nagyobbat lobban |
| vak és jól kell hallania. |
|
| és elfogy a szőlőkarók között. |
|
| Nincs híre, már neve sincs, |
| játssza és játssza a dalt, |
| könny hull a szemüregekből |
| s visszhangzik a régi hegyekből |
| a szél, a virág, a bazalt. |
|
|
Nyáron
| Megül egy nagy bogár az asztalon |
| és befogja a képkeret a képet, |
| rendszerezném, hogy mi az, amit értek, |
| és mihez nem volt kellő alkalom. |
|
| s minden marad a régiben. |
|
|
Gézengúz
| tókat folyókat lecsappant |
| száradjanak mint a hibbant |
|
| gyíkot nehogy futkározzon |
|
| A sas szárnyát mézbe mártja |
| hogy verdessen nehogy szállna |
|
|
Nagyon szalad az ősz
| Nagyon szalad az ősz mint egy fogat |
| nincs benne ló nincs benne gondolat |
| mégis fut rohan elmutatkozik |
| visszahagyja verejtékcsöppjeit |
|
| hogy pára kinn a táj lebeg ködös |
| mint állatok bőrén az ösztönös |
| megrándulás mint égen az arany |
| egyhelyben áll és mégis elrohan. |
|
|
Halhatatlan szerelem
| Északon zenélnek a tücskök |
| Tészakon rücsölnek az enék |
|
| Sötétben fekszenek a titkok |
|
| Még egyszer éjszaka lenne |
| örömadi szőr dada lemszer |
|
|
Holdkaréj
1997. január 13. éjjel 2 órakor
| Nézem az ablakon kirajzolódó |
| mit megszabdal a régi roló |
| és jelzi, hogy a hold lement-e |
| figyelmezek a holdkaréjban, |
| hiszen kívülről jő a fény, |
| itt benn pedig nagyon sötét van. |
|
| Az arcod íve fölszalad már |
| tornyos, úszkáló fellegekbe, |
| melyeken magad is elúsznál |
| előlem, hogyha el lehetne, |
| hiszen teher vagyok csupán |
| ledobva itt a puszta ágyon, |
| már önmagamat sem találom, |
| annyian voltunk gyurkovicsból, |
| hogy alig maradt egy belőlem, |
| őrizgetve egyetlen titkom |
| nincsen erőm, hogy azt lelőjem. |
|
| Szakad már belőlem a fény, a |
| feketeség, az ég, a hold, |
| hogy már arra gondolok néha, |
| meg sem történt az ami volt, |
| nem voltak szüleim, se lányok |
| nem születtek tőlem, a nagy hal |
| úgy úszik el a roló-rácsok |
| között a szigony-éles karddal |
| a holdsütötte égen által, |
| hogy agyoncsap az uszonyával. |
|
| Tisztán, feketén, látva látom, |
| hogy nem is voltam, csak a mások |
| szemében föltorlódott álom: |
| kinek örömfény, kinek átok, |
| de magam nem voltam magam, |
| nem volt talán szülőhazám se, |
| vajon magyarnak szült anyám-e, |
| kallódtam csak az éjidőn, |
| mint most is kallódik a felleg, |
| csak fekszem itt a lepedőn, |
| s csak annyit tudhatok: szeretlek. |
|
| Ez az egyetlen bizonyosság, |
| orrvonal, mit a ritka roló |
| föltüntet, hogy ez a mennyország, |
| lehet egész Isten kezéig, |
| holdban az isten arca fénylik. |
| Vagy a te arcod? Orrvonal |
| a fölragyogó holdkaréjban |
| hiszen kívülről jő a dal, |
| itt benn pedig nagyon sötét van. |
|
|
Séd patak
| Nem is vagyok csak hegedűhúr |
| nem is vagyok csak csobogás |
| patak vagyok és semmi más |
|
| És ködben állnak kinn a fák |
|
|
Vereség
| A vereségnek nagy szemhéja van |
| csak jó erősen le kell hunyni |
| nehogy magától fölrobbanjon |
| úgysem lehet alatta elaludni – |
|
| összeszorított sok ezernyi |
| vak éjszakán át hogy alóla |
| érdemes legyen felébredni. |
|
|
Mozdulat
| Az őszinteség szűzhártyáját |
| belőle – talán csak hiúság |
| talán egy házasságnyi vér |
| de mit a legszebb hazugsággal |
| se cserélünk be semmiért. |
|
Lámpa nélkül
| a fényben, mint egy fölemelt |
|
| Sötét van. Hús vagy, testanyag, |
| nem én vagyok és nem te vagy. |
|
|
Szárny
| Csak én csináltam neked szárnyat |
| fényből vékony üvegpapírból |
|
| ahogy az égből lezuhantál |
|
| maradtál fekszel arcra bukva |
| kifordult szemgolyókkal a |
|
|
Ima
| Ki vált meg minket bűneinktől, |
| amelyek bűnöknek is tiszták – |
| a végén már bűnt is alig lát – |
|
| A végképp verhetetlen szívet? |
| Isten bocsássa bűneinket! |
|
|
Arcél
| A kurvaságnak más az arcvonása |
| szájuk íve arcuk hártyája más |
| barokk magány precíz önátadás |
| arany lemez a szemgödörbe zárva |
| – tulajdonképp a legszebb arcvonás |
|
Házasság
| barnakockás zsebkendőmben |
|
| a zsebemben nem lett volna? |
|
| Tán a sorsom is más lenne, |
| ha nem nyúlok a zsebembe, |
| s mi lett volna, hogyha egy koszos |
| zsebkendő akad a kezembe? |
|
|
Dió-dal
| |
| Volt egy mese: – az istenek – |
| azt mondja róluk régi monda |
| ahogy az ember elgondolja |
|
| |
| egymásba legyenek bomolva |
|
| |
| És most tele van féldióval |
| és vágyik ellenállhatatlan |
|
| |
| Futkos a nő és fut a férfi |
| hogy hol van az ő féldiója… |
|
| – sose lesz sose van sose volt – |
|
|
Pompeji mozaik
| Remeg a nap, mint régi állat arca |
| az áldozókés és bokor előtt |
| s átlátható fátyolokba takarva |
| riadva állnak kékárnyéku nők. |
|
| Ez az egész. Az egek lassu íve |
| lebeg sötéten, mint valami szárny |
| és egyetlen vonallá egyesítve |
| zuhan az árnyék evezője rám. |
|
| Összetörök a világok alatt, |
| a nőket és a napot érezem, |
| a pörkölődést és a súlyokat |
| tartom üvegbordájú mellemen |
|
| és betörök és beszakadok a |
| szerelem és az égi súly alatt, |
| olyan vagyok, mint izzó katona, |
| kire egész Pompeji rászakadt. |
|
| Nem menekülök. Át van döfve a |
| nap és a régi asszonyok szive |
| s én gondolok, eldőlve, mint a fa, |
| a császár vékony szeretőire. |
|
|
Goya Quinta del sordo
| Nagy szőke nők lobognak bennem állva, |
| egészségtelen, gyúlékony szeszek, |
| égő testemhez nyúlni sem merek, |
| kinyújtom kezem messzire a tájba. |
|
| Illeszkedem a múltak mértanába, |
| a kék esők, a fémes, nagy szelek, |
| terek közé, ahol lehűlhetek, |
| mint kinn a kertek éjsötét virága. |
|
| Sistergő, égő testemet dobálom |
| az őszutó párnáin és az ágyon. |
| Sötét véremben úsznak, mint a holtak |
|
| olajos arcai és hánytorognak |
| a gyulladt szájak, égő fogsorok |
| menádjai s én égek, lobogok. |
|
|
Reggelre
| Majd reggel elkezdem az életet |
| Most látom az összedőlt katedrálisokat |
| az ágy szélén lógó szeretőket |
| a lekopaszított rózsákat a kertben |
| a holt betűk nyomdasorait |
| isten szemöldökét a varjúrebbenésben |
| a buszgumi kerékkacskaringóit |
| a kávéscsészék álló tonnaköveit |
| a lecsüngő telefonbakelit izzadt markolását |
| a szomszéd házra tűzött nemzetiszín lobogót |
| a röntgenre váró asszony ezüst fejét |
| az arcom elé hulló rovátka diókat |
|
| Most ezekkel nem tudok mit kezdeni |
| Folyton forgatom őket agyam agyhártyalobjáig |
| vörösborpára ködfüggönyéig |
| szétbontott hajú szeretői |
| repedésig széttárt rózsafejei |
| túlhízott varjúi a kertben |
| kikeményített autógumijai |
| a világos hó ismétlődő üvegrebbenései |
| a kávé orrig szaladó párakockái |
| a telefonkagyló hívó soklukú |
| középen körbelőtt horpadt omegája |
| a piros-fehér-zöld zászló festékszínei |
| a ráktól megmenekült asszony idős mosolya |
| a diók örvendező öregember bölcsessége |
| s az egész Magyar Köztársaság |
|
|
|