A próféta

Ezekiel sovány próféta nem tudta már, hogy mit akar, csak ment látomásaival és üveget süllyesztett a zsebébe. Loholt sok utcasarkon át ki tisztességes pusztaságba, loholt, ahogycsak bírta lába, a szélben hagyta lábnyomát. Szaladt föl, esztelen eszével a csillagok közé, a szent, hol órákig fülelt a csend játszadozott a messzeséggel. (Prófétának nehéz a sorsa, mezítláb, éjen, hidegen röpülni fényes sineken, vagy bújni tövises bokorba.) Lóbálta fönn a csillagot, mint csillagszórót lenn a gyermek, akinek a kezére vernek s nem tudja, hogy miért kapott ki most, mikor az éjek égnek s nagy tüzek gyúlnak fényesen és csóvái a messzeségnek körülkarolnak rémesen.