Hegyibeszéd

Van egy bizonyos hegyibeszéd, egy elmulasztott ifjúság, mire az ég ráborította magát, mint egy üvegbúrát, szamárháton, madárhónaljban jött Isten kócos ügynöke közénk, megálltunk, mint az őrök, akiknek kellő ördöge van Isten ellen, zengve álltunk, acélsisakunk remegett a duzzadó erőtől, – bátran, és őriztük a hegyeket. Őriztük csacska birtokunkat, férfivá érett jó korunkat, patak vizét, vigyorgó almát, virágok s gyermekünk nyugalmát, rőt csillagok vidor futását, augusztus-éji látomását, az ízes, csorgó nedveket, elrohadó betegeket őriztük durva türelemmel, mint zsákmányát őrzi a medve kegyetlen, tövises bozótban – szorítottuk a földeket – de a tó fölött, patak alatt van egy hegyibeszéd, mely a hegyek fölé emelte az ember hősi szégyenét.