XX. század

Már megszorult az ember, mint a vas a hétköznapok hideg satujában, szemcséi közt ijesztő, sugaras nagy tűivel ver át rajta az áram, ütik az arcát szürke gépek és jajduló szegek véresre marják a kiégett tekinteteket. Tüzek a szívben és a vasban, vonagló, elkopott tagokat tartanak szakadtan a krokodilpofájú fogók, kék pengék vicsorítanak a fényben, rohan a fűrész elvágni a karom, a térdem, a század hatalmas erejű és jönnek a nyomdák, rányomatják arcomra az ólombetűket, tátonganak a földön a csapdák és nincs hová meneküljek, csak az emberi szó rejteke és a testvéri szívek, akik nekem segítenek néma dobbajjal s akiknek én segítek. Egy nép van köröttem, a népem, a XX. századé. Modern fejek, poéták készen mennek a tűz felé, így élek magyarról-magyarra, aki erős, aki segít, és gyűjtöm érve-szakadva a jövendő seregeit. Most üldözött a világ, kóbor atomkirályok kezén forog, hajtják hatalmas lapokkal ideges fekete motorok, szabdalják, mint a fémet, Hirosima gyermekeit, se a földnek, se az égnek nincsen nyugalma itt, mert eszköz az ember pojáca lombikok kezében, bankárok gyáva kezekkel ne imádkozzanak értem, húsos michigani kofák ne áruljanak nekem halat, ne rajtam próbálják ki, hogy árt-e, hogy mérgező-e az ilyen falat, a nagy sima autók mellett a sárga, ütődött démonok baba-szájukat másra pazarolhatják a negyvenemeletes házsorok alatt. Nem kell az aloé a tavak drága partján, hol hurkás testüket süttetik, maguk maradván, a pléhfejű miniszterek. Nem bomba kell – erény. Egész világ erénye. A földeken a fény, az asztalon a béke. De addig harc és háború és pénzzel meg nem váltható jövendölés és kűzdelem a munkám és az ünnepem. Gépek alatt, vasak alatt, mint esztendők alatt a rab, vagyok a népek ügynöke, a békétlenség hírnöke, kimondom őrtornyomban itt a békesség vad dalait.