Hegedűs
| Nem kellett soha senkit sem szeretnem, |
| csak szólnom, zengetnem, mint a hegedű |
| egy magányos és ideges teremben, |
| mindenki odajött és egyszerű |
|
| arccal figyelte azt a handabandát, |
| amit karommal végeztem, kecses |
| rántásokkal, de tudtam, hogy a bambák |
| majd elszaladnak, hogyha vége lesz. |
|
| Szerettek. Villogtam a hegedűkön, |
| mint tű, az arcom képes és fehér |
| reflexeit dobálta, mint a sürgöny, |
| mely hirtelen az emberszívbe ér. |
|
| Külön nem kellett gondot, szenvedést se |
| fordítanom arra, hogy szeretek, |
| a játékom, homlokom érverése |
| miatt szerettek engem emberek. |
|
| Most állok itt, letartom a vonót a |
| padló felé és nem hegedülök, |
| zenétlenül fordulok önmagamba, |
| mint a kerék, mely lassan nem pörög. |
|
| A nő figyel. Csodáim félbehagytam, |
| csak testtartás vagyok, hulló izom. |
| Én nem is tudom, segíthet-e vajon |
|
|
|