Muzsikáló délután

…Szörnyű dolog ez a szonáta! Nem értem! Mi ez? Mi a zene? Mit csinál? Miért csinálja, amit csinál? Azt mondják, a zene lélekemelően hat – ostobaság! Nem hat sem lelket emelően, sem a lelket lealacsonyítóan, hanem lelket fölzaklatóan. Arra ösztönöz, hogy elfeledkezzem magamról, a valódi állapotomról, valami más állapotba visz át, nem a magaméba. A zene hatására úgy rémlik, azt érzem, amit voltaképpen nem érzek, megértem, amit nem értek, meg bírom tenni, amit nem bírok…

(Gyurkovics: Kreutzer szonáta)

Hegedűs

Nem kellett soha senkit sem szeretnem,

csak szólnom, zengetnem, mint a hegedű

egy magányos és ideges teremben,

mindenki odajött és egyszerű

arccal figyelte azt a handabandát,

amit karommal végeztem, kecses

rántásokkal, de tudtam, hogy a bambák

majd elszaladnak, hogyha vége lesz.

Szerettek. Villogtam a hegedűkön,

mint tű, az arcom képes és fehér

reflexeit dobálta, mint a sürgöny,

mely hirtelen az emberszívbe ér.

Külön nem kellett gondot, szenvedést se

fordítanom arra, hogy szeretek,

a játékom, homlokom érverése

miatt szerettek engem emberek.

Most állok itt, letartom a vonót a

padló felé és nem hegedülök,

zenétlenül fordulok önmagamba,

mint a kerék, mely lassan nem pörög.

A nő figyel. Csodáim félbehagytam,

csak testtartás vagyok, hulló izom.

Én nem is tudom, segíthet-e vajon

egyik ember a másikon?

XX. század

Már megszorult az ember, mint a vas

a hétköznapok hideg satujában,

szemcséi közt ijesztő, sugaras

nagy tűivel ver át rajta az áram,

ütik az arcát szürke gépek

és jajduló szegek

véresre marják a kiégett

tekinteteket.

Tüzek a szívben és a vasban,

vonagló, elkopott

tagokat tartanak szakadtan

a krokodilpofájú fogók,

kék pengék vicsorítanak a fényben,

rohan a fűrész

elvágni a karom, a térdem,

a század hatalmas erejű és

jönnek a nyomdák, rányomatják

arcomra az ólombetűket,

tátonganak a földön a csapdák

és nincs hová meneküljek,

csak az emberi szó rejteke és a

testvéri szívek,

akik nekem segítenek néma

dobbajjal s akiknek én segítek.

Egy nép van köröttem, a népem,

a XX. századé.

Modern fejek, poéták készen

mennek a tűz felé,

így élek magyarról-magyarra,

aki erős, aki segít,

és gyűjtöm érve-szakadva

a jövendő seregeit.

Most üldözött a világ, kóbor

atomkirályok kezén forog,

hajtják hatalmas lapokkal

ideges fekete motorok,

szabdalják, mint a fémet,

Hirosima gyermekeit,

se a földnek, se az égnek

nincsen nyugalma itt,

mert eszköz az ember

pojáca lombikok kezében,

bankárok gyáva kezekkel

ne imádkozzanak értem,

húsos michigani kofák ne

áruljanak nekem halat,

ne rajtam próbálják ki, hogy árt-e,

hogy mérgező-e az ilyen falat,

a nagy sima autók mellett a sárga,

ütődött démonok

baba-szájukat másra pazarolhatják a

negyvenemeletes házsorok alatt.

Nem kell az aloé a tavak drága partján,

hol hurkás testüket

süttetik, maguk maradván,

a pléhfejű miniszterek.

Nem bomba kell – erény.

Egész világ erénye.

A földeken a fény,

az asztalon a béke.

De addig harc és háború

és pénzzel meg nem váltható

jövendölés és kűzdelem

a munkám és az ünnepem.

Gépek alatt, vasak alatt,

mint esztendők alatt a rab,

vagyok a népek ügynöke,

a békétlenség hírnöke,

kimondom őrtornyomban itt

a békesség vad dalait.

Kőbányai tanítványaim

Szürke kabátban biceg János,

a fejére dőlt a város

s a pincéből előkerül

Tóth Jóska is végezetül.

Beteg ott az édesanyja,

a lábát ő mosogatja.

Arany Béla ezüst tálban

mosdik este, hogy tisztábban

foghassa föl az igéket

s nőjjön meg benne a lélek.

Hangya nagy már, tizenkettő,

a fejére babos kendő

kerül, köti nemsokára,

nem is hajlik, csak a bálba.

Sánta Antal gyerek pedig

tintával ügyetlenkedik,

de a szája gyémánt-szókat

pörget, nyelv alá valókat.

Tollmár Erzsi, Boda Zsuzsi

babázik a pad alatt, ni,

a betűket majszolgatják,

szegények az istenadták,

nem jut nekik tízórai,

odaadja Kovács Gyuri,

könnyük pereg, ahogy eszik,

ha nem mondom, el se veszik.

Kocsmalukból, a bányából

előkerül még vagy három,

apjuk-anyjuk ha van, ha nincs,

kezükben megfagy a kilincs.

Absztrakció

Az Isten absztrakt – én is az vagyok,

a létezésünk megragadhatatlan,

ő is van, én is, ő is lehet, én is,

míg vergődünk egy bizonyos alakban.

Aztán majd ő lesz – végérvényesen

a játéktér, a kűzdelem, a forma,

míg én értetlen bekeveredem

egy tovaszálló és hamunyi porba.

Igazak

Csak az igazak maradnak meg.

Nincs kiválasztva, hogy szerkesztőségben,

könyvtárban vagy faluszélen,

de mozog a föld s ők megmaradnak.

Az igazaknak fényes sapkájuk van,

vörös vándorbot szorul a kezükben,

mentéjükön csillog a csillag,

amit az ég rájuk vetett.

Éjszaka, nappal, délben, délután,

időtlenül a világ kupolája alatt,

az izzó levegő harmata hullhat,

az ő betűjük megmarad.

Százezer év ha leomlik a hegyről,

szálka, recsegve gerenda ha megdől,

tágul az ég nagy sátra, akár a

vékonyodó, fujt labda burája,

ég ha bepattan, menny ha kicsattan,

mint üveg szélben, ponyva viharban,

rossz vakolatra, csonka falakra

írt betü ferde, mértani rajza

megmarad, egy-egy szó ü-je, á-ja,

mint a palánkon a szív, az az ábra,

mit figurázva, de rajzol a gyermek

azoknak, akik látnak s szeretnek.

Ezüst

(Latinovits)

Halántékod vert ezüstje

holló-hajjal vert ezüstre

heje-huja-hülye hajjal

égbeveszett diadallal

elveszített diadallal

kínzó kerékkel kopogva

halálbavonó vonattal

legázolva szép fürtödet

homlokodon füled megett

kerekére fölcsigázva

magad kálváriájára

Saját inkivizíciódat

temagad irányítottad

magad húztad föl a csizmát

tűzbe állva be nyakigláb

körmöd te magad égetted

vasfogókkal csipegetted

ahogy csipegeti a tyúk

magyar ugaron az ocsút

ahogy este a Fiastyúk

megeszi az égi borút

sötétségét elfogyasztja

csillag közzé változtatja

hogy a fejed fényes legyen

valamelyik égi jelen

onnan ragyogjon az űrbe

halántékod vert ezüstje.

Talpig inkvizícióba

vontad magad magyarodva

halántékká magasodva

hova nem ér föl a horda

kis zsugások bámulhatják

a fejedbe vert koronát

nyomorékok kan-bárisnyák

szerepeid eljátszhatják

raccsolgató férfi-kofák

szép arcod kiárusítják

nyúl-asszonyok és fél-fiúk

mutatják hogy hol a tejút

ott van fönn a Latinovits

világít a homloka is

beleszikrázik az űrbe

halántéka vert ezüstje

ó ha egyszer visszajönne

megint mindent összetörne

vert ezüst halántékára

fokhagymával koronázva.

Specialista

Aki a magányt megtanulta,

annak a magány lett az útja,

bolyonghat százarcú tömegben

marad egyedül és egyetlen.

Arcát sütheti a nap hossza,

ő bordakosarának foglya,

rovarok közt nagyszárnyú lepkék

közt élettani egyedüllét.

Megtanulta, mi az, magában,

megtanulta anyja hasában,

sejtként, peteként, vegyanyagként

tudja, mi veszi körül falként,

szívta magába, mint az éthert

a fejlődő egyedüllétet,

vizsgázva és belekábulva

aki a magányt megtanulta.

Nyílhatnak elé női térdek

a magányt látja, mint a mérget,

velük is sajátmagát nemzi

feledni nem tud, csak szeretni,

kiált, de nem jön hang a száján,

gyönyörűen marad és árván,

vergődik, viselkedik, vágyik,

de csak maga marad halálig.

Él ő is, mint a többi ember,

nem különb és alávalóbb sem,

nyakkendőt köt, fürdőruhát vesz,

főkönyvelő lehet vagy vátesz,

családban él vagy kutyamódra,

kűszködve vagy belenyugodva,

fekhet homokon, hegygerincen,

magában marad, mint az Isten.

Kis igazság

Mindenkinek kell egy kis igazság

hazamegy panellakást kér légköbmétert

ikrei után dupla fejadagot

sexágya mellé éjjeliszekrényt

hová leteszi antibébi tablettáit

Mindenkinek kell egy kis igazság

Trabantot akar öt vagy hat évi

várakozás után beleülni

hogy lássák panofix bundás

feleségével a faluban ha hazamegy

Mindenkinek kell egy kis igazság

rúzs-száj a nőnek hintőpuder

lábujjai közé némi Caola

az arcbőrére hogy ragacsosan

odaragadjon az üzemvezetői csók

Mindenkinek kell egy kis igazság

babakocsi melyben tolhatja

ezerkétszáz forintos bébijét

miközben aranylánccal a nyakában

akárkinek hanyattvetné magát

Mindenkinek kell egy hintaszék

elveszett otthonában ringatózni

lábfejét billegtetni míg a cipő

lebillen a sarokról amit

húsz éve nem csókolt meg senki

S a nagy igazság? Hogy belemarj

férjed arcába: nem bírom tovább!

ne tedd enyémbe a tiédet

vagy férjként vadászfegyvereddel

agyonlőni a feleségedet?

A nagy igazság: valamiért élni

elveszni egy katakombában

többnyire indokolatlan

mint ha a keresztfára szögeznének

és fönnhagynánk magunkon a cipőt.

Csodatevő

Pihenni kell. Pihenni kéne.

Belerúgni az emberiségbe!

Hogy hagyjanak aludni

a dunyhák között. Úgy ni.

Most fekhetek. Dögölhetek.

Megszabadulva tőletek.

Ügyes kis ringyók, madarak.

Dögöljetek meg ezalatt.

S én nem tudok megdögleni!

Zaklassatok csak, emberek!

Bánataitokért haló

poromból is fölkeltsetek!

Bújnék el. Szívemen megannyi

fölösleges szép vér pereg.

Hisz nélkületek még meghalni

se lehet. Nem is érdemes.

Esdeklés

Isten szakállát időnként

meg kellene rángatni

ha volna rá idő

ha volna hozzá bátorság

ha volna elég erőnk

ha volna szakáll

ha volna Isten.

Csalás

(Európai anzix)

Én már utálom

– nemcsak önmagam –

másokat is

gondoljátok el

mindétig szerettem volna

magamhoz szorítani a világot

s most öklendezem

ha eszembe jut

egy barát egy hűvös szerelem

öklendezem

hogy nem sikerült

leállítani az atomgépezetet

Sztálin világerőszakát

s az örökké működő guillotint

Semmit sem értem el

Zürich vastagüvegű kirakatai betörve – joggal –

nekik is elég volt a jómód-Európából

Fényképezzük Chartres üvegablakait

s a színeit utánzó Chagallokat

miközben unokanővérem

rákját ideggyulladásnak magyarázzuk.

Könnyű halál

Nem akarta Isten,

hogy könnyen meghaljak,

kerített köribém

kegyetlen irgalmat.

Nem akarta Isten,

hogy könnyen haljak meg,

hanem haldokoljak,

de ne maradjak meg.

Éljek keservesen,

mintha könnyű volna

úgy élni, mintha már

meg is haltam volna.

Poli-história

Megéltem több mint ezer év

történetét és veretét,

átbukdácsoltam lányokon

kiket elém tárt a vadon,

virágot fogtam kétmarokra,

figyeltem, hogy pereg a rokka

és kúsztam át a falakon,

de nem hittem, hogy hajadon

reméli tőlem odaát

a kígyók hosszú vonalát

ölelni le, mint szörnyű húst,

hiába, örökké tanulsz.

Csodálkoztam, hogy muzsikát

csinált a kertben két barát,

kolostorban minek zene?

Elég az Isten kebele.

Az állatkertben a majom

azt mondta, hogy a rokonom,

csodáltam, hogy beszélni tud,

de kárörvendtem: ő hiúbb.

Láttam, az úton ballag át

egy kis kabát s egy nagy kabát,

üresen, mint uras fejek,

lám, vannak még miniszterek.

Miniszterek. S kísértetek,

jártak az ablakunk felett

a háztetőn, hol macska él

és nyávog, mint a sanda kéj.

Hegyibeszéd

Van egy bizonyos hegyibeszéd,

egy elmulasztott ifjúság,

mire az ég ráborította

magát, mint egy üvegbúrát,

szamárháton, madárhónaljban

jött Isten kócos ügynöke

közénk, megálltunk, mint az őrök,

akiknek kellő ördöge

van Isten ellen, zengve álltunk,

acélsisakunk remegett

a duzzadó erőtől, – bátran,

és őriztük a hegyeket.

Őriztük csacska birtokunkat,

férfivá érett jó korunkat,

patak vizét, vigyorgó almát,

virágok s gyermekünk nyugalmát,

rőt csillagok vidor futását,

augusztus-éji látomását,

az ízes, csorgó nedveket,

elrohadó betegeket

őriztük durva türelemmel,

mint zsákmányát őrzi a medve

kegyetlen, tövises bozótban –

szorítottuk a földeket – de

a tó fölött, patak alatt

van egy hegyibeszéd,

mely a hegyek fölé emelte

az ember hősi szégyenét.

Család

1

Száll a szél a fák között,

megy a hal a tóban,

emberekben száz között

legalább egy jó van,

ne mérgelődj, ne dühöngj,

minden ember alszik,

alvó ablakok között

megtalálod azt is.

2

Száll az égen varjúpár,

szárnyait kitárva,

s azt mondják az okosok,

minden varjú árva,

pedig nemcsak úgy lebeg

a két szárny, hiába,

mindenkinek megvan a

maga varjúpárja.

3

Három gyerek nem gyerek,

csak úgy szép, ha négy van,

csak az tudja igazán,

akinek elég van,

de ha ülve látszanak

asztalnál derékban,

nálunk még a királyok-

nál is jobb ebéd van.

4

Asztalomon négy virág,

mindegyikük rózsa,

vörös, piros, rózsaszín,

bíbor takarója,

és ha valamelyikük

nem is volna rózsa,

úgy szeretném akkor is,

mintha rózsa volna.

5

Ötre nem jut elég pénz,

kevés pénz se, sok se,

üsse meg a nehézség,

a lámpákat oltsd le,

ülj inkább a sötétben,

mert jobb az az ország,

nem látnak de legalább

egymás kezét fogják.

6

Halhatatlan hatosok

történelmi példák,

a kiszabott keretet

hát eggyel se lépd át,

aki összetartozik

el is válhat egyszer,

de a hibák házában

ember csak az ember.

7

Nincs már annyi, mennyivel

heten kéne lenni,

ha hiszed, ha nem hiszed,

annyi mint a semmi

ez a sok fő, ez a sok

ember és emberke,

a hetedik az isten,

vagy csak a szerencse.

Őszi chanson

Mennek az utakon leburkolt emberek,

alig lép az öreg, alig lép a gyerek.

Az asszony burnuszos köpenybe burkolódzik

és hártyavékonyan a falra rajzolódik,

tünődve emeli ebonit lábait,

verődő, lassu film, amit a múlt vetít

az üveges teren. Lazán lép, szaggatottan,

lecsordul, mint a csepp s az út szélére csobban,

izomtalan szobor, végeredményben bárgyú,

sima, határtalan és sárga ujju bábú,

inog térdeiben, hogy csaknem összeroskad,

emeli önmagát, mint nagysúlyú halottat

és ferdén verdesi bokáit az eső,

öröktől-örökig így halad ez a nő,

az ő szivében ég mindegyik szerelem

s lábait, kezeit nem osztja meg velem.

Cigánytánc

Cigányhad kushad a kőre

guggolnak körbe és körbe

nézik a táncaikat,

mit a szél játszani hagy.

Bámulják a cigány táncát

s liliom-kérető párját,

kecses mozdulata

remeg a mandulafa.

Nincs rajtuk bugyogó sem,

fülbe- és nyakba-való sem,

öv van a derekukon,

csók van az ajakukon.

Serken a vérből az ünnep,

ujjaik megmerevülnek,

hogyha a férfira néz,

melléből csorog a méz.

Járják a fekete táncot,

fonják a szerető láncot,

holdvilág ég a havon,

árnyékuk leng a falon.

Boszorkány-tánc

(Az Apassionata III. tételére)

Kéj, kéj, csupa fura kéj

És feneketlen mély

Fekete szenvedély.

Vágy, vágy, szakadatlan vágy,

A szoba csupa ágy,

A csontom törik át.

Űzz, űzz, feneketlen tűz,

Mi éget, egybefűz,

A mellrózsára tűzz!

Vágj, vágj, vakító nyaláb,

Ne add soha alább

A vérebek dalát!

Járj, járj, (csupa fura táj,)

A zsigerekbe vájj,

Mind jó az ami fáj.

Lánc, lánc, csuda eszterlánc

És kisimul a ránc,

Ha jár a csuda tánc.

Fény, fény, a szeretőm szemén,

A táncok ütemén

Ma bolondulok én,

Még! Még! A kéjek ütemét,

Az ajkam tűzhevét

– A mellrózsádon ég. –

Tánc

Szeretnék megtapadni

mint őrült a falon

térdemmel tenyeremmel

lehellet–vastagon –

rikító rúzs az ajkon

a szaga fölnyomul

a táncoló agyig, le-

csókolhatatlanul

valaki van előttem

itt van szaga a számon

hogy minden bűnömet

az arccsontomig bánom

valaki van előttem

és táncolunk és táncol

tizenhatéves korban

merő kálváriából

a falra vetülök

a falat is nemezném

hátamba lő a lámpa

hogy nem vagyok keresztény

ugrálok a falon

böjtöm extázisára,

jaj, mit tettél velem,

te, Állatok királya?

A próféta

Ezekiel sovány próféta

nem tudta már, hogy mit akar,

csak ment látomásaival

és üveget süllyesztett a zsebébe.

Loholt sok utcasarkon át

ki tisztességes pusztaságba,

loholt, ahogycsak bírta lába,

a szélben hagyta lábnyomát.

Szaladt föl, esztelen eszével

a csillagok közé, a szent,

hol órákig fülelt a csend

játszadozott a messzeséggel.

(Prófétának nehéz a sorsa,

mezítláb, éjen, hidegen

röpülni fényes sineken,

vagy bújni tövises bokorba.)

Lóbálta fönn a csillagot,

mint csillagszórót lenn a gyermek,

akinek a kezére vernek

s nem tudja, hogy miért kapott

ki most, mikor az éjek égnek

s nagy tüzek gyúlnak fényesen

és csóvái a messzeségnek

körülkarolnak rémesen.

Furulyaszó

Hej, felettes szándék

fújja furulyámat,

hangközönként elmondani

torkom a világnak.

Nehéz tudományom,

sok fullasztott évem

akadozik, riadozik

jól fogott gégémben.

Alig emelem fel,

alig eresztem le,

már fekete hollók szállnak

oktalan szívemre.

Tele szerelemmel,

csordultig a csókkal

ereszd meg keserves hangod,

játszódjon a sóhaj,

föl-le, föl-le, fújjad

hegyek vonulását,

szöcskék dévaj szökellését

és a nád zugását,

de ne eredj soha

boldog muzsikásnak!

Ne fújj dalt, ne játssz dalt

hej, csak a halálnak!

Bor és leány

Ide is, oda is fut a lány, a hamis.

Csuda jó az apó söre is, bora is.

Illegés, billegés ez a tánc, az a tánc,

karikán a zománc, barikán a románc.

Kicsoda? Micsoda fuvalat? Sugalat

kergeti, vergeli a buta nyulakat?

Körkörös örökös móka ez. Róka ez?

Aki itt a csalit közepére szemez?

Róka ez, farkas ez. Bor és boróka szesz.

Vékony a dereka, téboly beremeg a

testire, lelkire, kerek ülepire,

úgy száll az utcára mint a gyerek-pihe.

Engedi, bánja is, szereti, szánja is,

állja és járja is a heves táncra is,

öleli az apót, öleli az anyót,

maga is buta volt, maga is csuda volt!

Tánc II.

W. M.-nek ajánlva

A bál arany ruhái közt forogtam

mint lassú tánc és tündöklő idom

nő asszony lány bohócka fruska voltam

egy égbe röpülő majálison.

Ez a boldogság ezt éreztem, ez:

Mindig forogni, mindig táncba szállni

hol minden mozdulat olyan nemes,

Isten se tudna szebbet kitalálni.

Forog a tánc és forog fenn a csillár

forog a mélyen lebbenő ruha

Az éterig röpülve megszűnik már

személyünk különleges bábuja.

A tánc vagyunk – a világegyetemben

karol valaki s én is karolom

egy soha el nem múló szerelemben

mint arany füstben táncoló ikon!