Nemzethalál

Egyenként hullunk el, mint a kadétok, meghalni van elég ok. Kinek mi fáj? Egy porckorong. Gyomorszáj. Reves tüdő. De ez már több a soknál! Egy országba! Egy nemzetüllepénybe nem kellene meghalni holnap este mégse! Sorozatosan! Mintha csak mi volnánk egyszemélyben, egyenként Magyarország! Egy pillanat! Mi élni akarunk! Ész, irgalom, szárny, ahogyan vagyunk! Nekünk van tisztességes köldökünk! Ehhez a tájhoz van közünk! Mi kiálltuk a hetvenhétszer leckét! Mi megfizettünk magunkért egyenként! De közben hullunk ahogy a kadétok, alig számláljuk meg a maradékot: egyéniségünk elveszett tavasszal, hurkát árul belőlünk disznótoros asztal, zsigereinket disznósajtba őrlik, ahogy szuronyra tűzték föl Petőfit! Ez a zsigerek szabadságharca, énünket darálják egy mohó falatba! Még van tüdőnk, szívünk, idegrendszerünk – csak a hentes nem törődik velünk! Még boldogok lehetnénk önkörünkben, nem szimatolna kriptát egyikünk sem, Gyerekeink fejét még simogatnánk, hegy-völgynek látnánk napközben a Balkánt, öregkorunkra delizsánszba ülnénk, jóízűen szopogatnánk e bürkét – de nincs tovább. Ebbe az „Alkalmi Magyarország”-ba kell belehalni.