Kannibál

Én halhatatlanságban élek, mégis elkezdem ezt az évet. Csupa napfény, eső és hó lesz, sokszor bedöglünk, sokszor jó lesz. Siettetem, hogy véget érjen: sokasodjon rajtunk az érem. Tele legyünk magunkkal s egy s más dísszel, mit honorál az egyház. De visszafogom, hogy beérjen mellünkön a sok érdemérem. Folyton sietni, folyton csak minden percet megélni mit ád az Isten? Előre-hátra huzigáljuk ezt az évet is, mint a vályut, hogy megtölthessük, mint a moslék lötyög bennük a még nagyobb lét: hogy önmagunkat ehessük meg, fölfaljuk növő sok sebünket, önmagunkból táplálkozunk, ez a vérünk, ez a húsunk, sajátmagunknak kannibáljai vagyunk, a Zoltán, a Miki, csak 1 év van, egyetlen év, amelyik mindenre elég: el kell fogyasztani magunkat, mint az éj megeszi a holdat, nincs család, nincs történelem, csak sajátmagamat eszem, kitalálhattok jobb eszméket, magam eszem meg az egészet, a fogamat, a szívemet, ami belőlem sose lett, miket csak szeretne a század a szentferenci ideákat, végülis elfogyaszthatom magamat, mint a jó barom, röfögve és ábrándosan, ön-Vajdásan, ön-Adysan, hiába nőtárs, hatalom, csak önmagamat habzsolom, saját magammal fölemésztem hazafiúi eszményképem, boldogtalanul, boldogan, mint csámcsogó disznó az ólban, testdörgölőzve, elhagyottan, a halhatatlanság jegyében, kérem, vagy nem is kérem szépen, végülis megeszem magam.