Kávéházi ballada

Piszkok szemetek gyilkosok kiknek a száma mára sok kik járnak lassú tűhegyen fülledten közönségesen és csinálják a néma zűrt kevergetik a mélyre szűrt tejeskávék alján a nagy öblös méregpoharakat úgy néznek mint kik semmiről sem tehetnek egycentiről arcodba néznek nagyra tárt ártatlansági balladát adnak elő miközben a kávéskanalakat haza csempésztetik elemelik óriás ganef mindegyik nem veszed észre míg szemed tükörtavába hintenek merőleges kis mérgeket hogy ne keresd a lényeget – csak ők csak ők már mindenütt elloptak boltot és betűt kódexet bánatot revűt ellopták már a kerítést a palánkok közötti rést a rés között a levegőt a dombokról a temetőt temetőből a holtakat a vonítást a hold alatt kutyát barlangot madarat ágas alól a kutat is a jövőt is a múltat is a járás méltó ritmusát a kábítózó ifjúság keze közül a hitviták szabadságát a pénz a pénz peremén övék a penész a régiség az ómodern tünődés vagy történelem csak ők csak ők kevergetik gombostűfejnyi mérgeik és ülnek a bárszékeken csak nehogy más is szép legyen magas fehér akármilyen csak ne legyen csak ne legyen más senki más csak ők csak ők ők legyenek a csecsemők a pult alól is kinövők az örökös kevergetők lóbálva lassú lábukat harangozva a pult alatt mert ez az ő harangszavuk kongva konganak a hazug kávéházban: a férfi ők az írástudók ők a nők a tapétán a minta ők már ellopták a terítőt a bolt üres a ház üres a tej is aranyszélű lesz mit kevergetnek vastagon ártatlansági alapon arany a szó arany a tett ők kevergetik mérgüket amit te végül megiszol Seneca poharaiból.