|
Dubrovay Lászlónak ajánlom
| Még visszaperdül egy-egy szélmalom, |
| még visszacsendül végtelen dalom, |
| én is itt jártam iskolába menvén |
| a Duna és a Tisza medre mentén, |
| Kárpátiában, hogy a magyarokra |
| mindig úgy néztek föl, mint a sasokra, |
| kik sorsukat a fényességbe tárják, |
| ha szárnyukkal az eget áthasítják. |
|
| Tátong az ég – föl, föl, a szegletig, |
| ahol maga az Úristen lakik, |
| kérdőre vonni, rázni köntösét, |
| tépni-szaggatni, míg sötét szemét |
| erre az elszánt tájra rávetíti, |
| a magyarokra selymét ráteríti |
| és kinyitja az erdők kapuit, |
| hogy aki belép, jó helyen lakik. |
|
| Én is itt jártam, itt voltam gyerek |
| a halhatatlan kék dombok felett, |
| feledhetetlen iskolába járván |
| Magyarország kies kálváriáján, |
| soha szebb tájon, soha komiszabb |
| testvérek között, hol a dudva, bab |
| csak nőtt, de mindig jött egy balga kertész, |
| ki megenyhíti földünk drága terhét. |
|
| Ó, iskola! Az ország iskolája! |
| Balaton, Sopron, kökényfényű Mátra, |
| belétek jártunk mint örök diákok, |
| kerestük az elpazarolt országot, |
| simogattatok füvek, fenyvesek, |
| begyógyítottatok minden sebet, |
| hogy hozzátok örökké visszatérjünk, |
| ha elkopik is útakon a térdünk. |
|
| Én is itt jártam. Mégis köszönöm, |
| veletek voltam minden vérkörön, |
| a nagy sasok nagy egeket nyitottak |
| a vándorló s nagy szívű magyaroknak, |
| még visszaperdül egy-egy szélmalom, |
| lapátjukat forgatja a dalom, |
| hogy élet legyen még a Duna mentén, |
| nektek hagyom a kardom és a mentém! |
|
| Kárpátiában, hol az iskolában |
| mindenki tudja mennyit ér magában, |
| az Isten is, ha szemét ránk vetíti, |
| segít az iskolakaput kinyitni; |
| erdők, tavak, rét, dombok, hómező |
| kiáltja föl Hozzád: ez ő, ez Ő! |
| Megmérkőzik a nagy szárnyú sasokkal: |
| nevüket zengi mindegyik hegyoldal. |
|
|
| Itt nyomorított meg tatár, török, |
| évszázadokra kerékbe törött, |
| leszúrt, fölnégyelt, rabigába hajtott, |
| a puszta földön éltünk, mint a barmok, |
| vályogba bújva és vályogba verte |
| a lelkünket is az Istenek keserve, |
| freccsent a vér és fölserkent az ujjbegy, |
| magyaroknak is alig maradtunk meg! |
|
| Hová lettek a régi kitörések? |
| Lett kitolása hőseink szemének, |
| fülünk levágva laffogott utánunk, |
| vakon-süketen kellett hazajárnunk, |
| vérző kengyelt húzott a ló utánunk, |
| hová lett Gézánk és Árpád királyunk? |
| Magunk szaladtunk be a halál-nyílba, |
| hová lett Európa, hová a hun Attila? |
|
| Dölyfünk hová? A magyar ősiség? |
| Ki tépte ki a magyarok szivét? |
| Hunyadi Mátyás s apja, János kellett, |
| hogy föltartóztassuk a történelmet, |
| csak ölni évre, csak rémülni évre, |
| míg nőhetett Európában a béke: |
| várak, termek, kecses kolostorok, |
| míg itthon mindenik kő elkopott, |
|
| egyetlen fal, egyetlen iskolánk sincs, |
| a kertjeinkben nem nyílott a jácint, |
| fölívelő templomtornyok helyett |
| asszonyok szőttek szakadt selymeket, |
| vékony gyerekek, horpasz-testű nők |
| fonnyadoztak az oszlopok előtt, |
| mi lettünk Európa maradéka: |
| bogárszemű fiúk, sok vézna Éva… |
|
| de föltámadtunk, ahogy annyiszor már, |
| épült csőszkunyhó nádjából az oltár, |
| hol prédikátorok elébe álltak |
| a romlásnak s magyarul prédikáltak |
| hitet, betűt, puritán álmot, Erdélyt, |
| hol véres iskolákban sem feledték, |
| – ha sasok szárnya is összetört itt lenn –, |
| hogy egy a nyelv, a nép, és egy az Isten! |
|
|
| Zárva Keletre Nyugatra nyitva |
| ez a magyarság keserű titka |
| kérdi a gyermek mért ne lehetne |
| zárva Nyugatra nyitva Keletre? |
|
| Keleten éltem mint a madárnyom |
| nagyokat lépve mint a sasálom |
| nagyokra szállva lebbenő sasszárny |
| Keleti álmom mért nem akarnám? |
|
| Sztyeppe folyóköz végtelen egyre |
| mért ne szállhatnánk vissza Keletre? |
| mégis a szárnyam Nyugatra fordul |
| pörgök és forgok néha bolondul |
|
| Mért fele-szárnyon kétfele szállnom |
| Keletre-Nyugatra rebben az álmom |
| mind mindkét szivem csak befelé fáj |
| mért szaggat-szárnyal kétfele égtáj? |
|
| Egyszerre szállni Nyugatra-Keletre |
| mint a kemény sasok fejedelme |
| mért ne lehetne jöjjön akármi |
| mindig a szélben fölfele szállni |
|
| magyarul élni megveszekedve |
| szállva Nyugatra szállva Keletre |
| bárha szakadva bárha elégve |
| mindig az isteni láng közelébe? |
|
|
| Addig csak járjuk ezt az iskolát |
| mit Ady Illyés és Radnóti járt |
| tavat-csatát-dombot-kolostort |
| még Zsámbékot is ami összeomlott |
| Ez a haza A tájban a haza |
| Tájban az ember Európa maga |
| Emberben a szó és nyelvben a táj |
| magunkkal emelve mi gyáva mi fáj |
| föl-föl az égig a távoli zúgás |
| emel föl az égbe a vakhit a túlzás |
| hogy hős a magyar bizonyítja az ezred |
| lebukva ezerszer csak újra kezded |
| kitárul a puszta a város a sátor |
| magyarok szélbe rohanó igazától |
| hol Európa koronája ragyog |
| oda ragadnak föl a sasok! |
|
|